Bántainé
Sipos Éva (1919-2019)
I.
Utolsó telefonhívás Sípos Éva nénihez
Bántainé Sípos Éva búcsúztatásának szerkesztett változata[1]
Immár
hiába várok olyan telefonhívást, amelynek kezdetén érces hang tudatja: „Bántainé Sípos Éva beszél Gyuláról”. Mindig ilyen precízen,
holott egyetlen szó, akár egy szótag elegendő lett volna, hogy az
összetéveszthetetlen kedves hangra ráismerjek, és mint mindig, lelkesen
köszöntsem. A helyszín megnevezésének addig volt jelentősége, amíg
előfordulhatott, hogy Pannonhalmára vagy épp külhoni hegyláncokra a kedves
rokon Andriskával menet Budapestről is megsimítson a szeretett dallam.
Hosszú ideje már csak a nyugdíjba vonulás után meglelt, a családi kör melegével
bélelt Gyula lehetett a hívás kiindulópontja. A „hogy tetszik lenni” valódi
érdeklődésre eleinte röviden jót, később semmit nem kaptam válaszul. Helyette
nyomban, hogy milyen zenéket hallgat Éva néni, mi foglalkoztatja. A
nyugállomány ugyanis nem a szellem nyugalma, s végképp nem annak elpihenése
volt. Szólt nála a zeneirodalom – legkivált Bach – CD-n, rádión, később
néha televízióból, DVD-ről. Művek elemzését kaptam csontok és szervek
kopásának részletezése helyett. Mindezt erőteljes, vitális hangon, pontos
fogalmazással, manírok nélkül, szabatos hangsúlyozással. Műveken kívül
előadások is méltatásra kerültek, leggyakrabban Gouldé. S a kompozíciók
nem ám „könnyülő” sorrendben, az évek folyamán egyre kisebbet markolóan.
90-ik évéhez közeledvén mélyült el Éva néni Richard Straussban és Wagnerben.
Amikor a tízkilós bevásárlószatyor helyett már a kétkilóssal is óvatosan kellhetett
volna bánni, ő a mázsás súlyzót vette kézbe…
Vérbeli
tanár volt, művi didaxis, tanároskodás
jelei nélkül. A beszédmodor, a közlendőt hangsúlyozó gesztusok az
ízig-vérig pedagógusé. De a „program” nem a szokványos. Szigorú volt, vagy nem?
A téma komolyan vételében az. Senki sem „úszhatta meg” a tanulást. De nem is
akarta, mert a számonkérés bölcsen megengedő volt. Csak azt tartotta
nyilván Sípos Éva, hogy az adott pillanatban ki mit tud. Amit szolfézsból,
zeneelméletből nem tudott, nem került a naplóba. Később, más
alkalommal lehetett belőle felelni, amikorra beérett a gyakorlás. A
zongoratanár Sípos Éva ceruzával írta a kottába a hibákat, hogy ki lehessen radírozni.
„A tanár ne hívja fel lila tintával a figyelmet a múló hibára; a hibát nem
javítgatni kell, hanem megelőzni” – vallotta. Ez a pozitív értékrend „az
életnek tanító” jó iskoláé. Így közelíthetett a tarhosi
„vadregényességben” az oda beömlő „nyers” kamaszokhoz, akiknek még
tankönyv sem igen állt a rendelkezésére. Eljátszották hát a zenetörténetet. Nem
beszéltem egyetlen egykori tarhosi diákkal, aki ne
nosztalgiával emlékezett volna a hőskorra. Ott „termett meg” Sípos Éva
inspirációjára és segítségével a zeneszerző Szokolay Sándor. Az igazi
tanár minden iskolatípusban és helyzetben megtalálja a módszert. Sípos Éva vidéki
városok általános és zeneiskoláitól zeneművészeti szakközépiskolákon át a
budapesti „Bartók konziig”, majd a Zeneakadémián a
metodikáig és gyakorlati tanításig is megtalálta. A jelöltekkel kollégaként
beszélt: gyakran érdeklődött zeneelméleti kérdésekről való véleményük
iránt. Nem „közölte” hogy mit tegyünk, bevezetett minket a tanításba, s az év
végére úgy éreztük, mintha évtizedes praxis állna mögöttünk. „Minden az
enyémtől eltérő véleményt elfogadok, miután megvizsgáltam, hogy
milyen szempontból igaz.” (Milyen jó lenne, ha ezt nemcsak a zenészvilág
tanulná meg tőle!) Rendszeresség áradt belőle, egyetlen kapkodó vagy
bizonytalan mondatára sem emlékszem. Elgondolkodó, megoldást keresőre
annál inkább, de az igényes kérdés éppen hogy a folytonos nyitottság
biztonságának jele. Aki úgy találkozik ezekkel az emlékező szavakkal, hogy
nem ismerte Sípos Évát, most kemény szobrot képzelhet maga elé. De ha valaha
meglátogatta őt Zebegényben, ahol férjével szívesen időztek, s a
vasútállomástól a házukig fákra kiszögezett összhangzattani feladatokat követve
kellett haladnia, a játékos Éva nénit ismerhette meg. Akkor határozta el, hogy Bántai Vilmoshoz, az Állami Hangversenyzenekar
kitűnő művészéhez hozzámegy, amikor az azt mondta, az egész
világot meg szeretné tanítani fuvolázni.
90-en túl
fejzúgás zavarta hallását. De Éva néni nem roppant meg: olvasásra szánt több
időt. Aztán a szem is tompult. Vissza a zenéhez: ha hallgatva nem, hát
emlékezetből. Éva néni a kotta nélkül tudott repertoárt gondolta végig –
volt mit… Az utolsó hónapokban már hallhatóan reszketegebb volt a hangja. De a
gondolat tisztasága, az emlékezés pontossága, a fogalmazás mívessége nem rendült
meg, sőt, még az artikuláció plaszticitása sem.
A
Máramaros szigetről meneküléssel, viszontagságokkal indult élet négy
hónappal a századik születésnap előtt zárult le. „Vége van – de szép volt”
– hangzott summázatta. „Nem terméketlenül élni” – idézte tőle
kolléga-barátom. S hogy ő nem élt terméketlenül, a seregnyi tanítványon
túl férjével és egyedül jegyzett kotta-közreadások sora őrzi. A nagy
pedagógust a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Weiner Leó-díjával,
a Kardos Pál Alapítvány és a Magyar Művészeti Akadémia díjával tüntették
ki, mindhárommal aktív tanársága után évtizedekkel. Tehát a kollektív
emlékezetben is ott ragyog a magát „mesterek nélküli mester”-nek
nevező Sípos Éva szellemi öröksége.
Miként
bennünk, tanítványaiban, akik ha beszélgetünk róla, a közös tapasztalásokon
kívül mindig felfedezünk sajátokat is. Mert mint a jelentős alkotások a
mindenkinek közösen közvetített mondanivalón túl személyes érintést is
nyújtanak, ő is egyénenként más-mást is adott valamennyiünknek.
Szívesen idézte Varró Margitot: „A tanár igazi
művészete az, hogy nélkülözhetővé tegye magát.”
A
tanítás nagy művésze volt Sípos Éva, tehát „ismerjük el”, nélkülözhetővé
tette magát. De emberként mindig is nélkülözni fogjuk.
Gyuláról
már nem beszél hozzánk Éva néni. De örökre megszólíttatva érezzük magunkat
általa.
Hollós Máté
II.
HOLLÓS MÁTÉ
Mesterek
nélküli mester[2]
B.
Sipos Éva tanári pályájának összegzése
Sajnos nem tartozhattam azok közé, akik
évek hosszú során át lehettek a legendás zenetanár, Bántainé Sipos Éva növendékei. Egy esztendő adatott meg nekem a
Zeneakadémia IV. évfolyamában: egész év módszertan, fél év hospitálás, fél év
gyakorlati tanítás. Mindennek 18 éve már, de most is oly elevenen él bennem,
mintha épp az imént álltam volna csak föl a főiskolai pad mellől. Éva
”néni” – egy tanárnál a tűnő korkülönbség ellenére megmaradhat e
”gyermeki” távolság – tehát azok közé tartozik, akik mély nyomot hagytak a
tanítványban. Általánosíthatok, hiszen tudom, nem az én személyes elfogultságom
ez az értékítélet. Sokan vagyunk, akik évtizedeken át úgy gondolkodunk, úgy
cselekszünk tanítás közben, ahogyan tőle tanultuk, s ha a nevét mondjuk
egymásnak, azonos emlékek áramába kerülünk.
B. Sipos Éva 1982 óta nyugdíjban van.
Férje, Bántai Vilmos, a kiváló fuvolaművész s
ugyancsak közkedvelt tanár – aki tán azzal hódította meg hitvesét, hogy úgy
érezte, mindenkit meg akar tanítani fuvolázni –
elvesztése után családi magányba Gyulára költözött. Most azonban mintha megtört
volna a jég. Sipos Éva elfogadta azok hívását, akik "Éva
néniből" egyenesen is származtatni akarnak valamit azoknak, akiket
tanítanak. Az, aki Békés-Tarhoson száznál több gyereket
tanított zongorázni, zenetörténetre és társas zenére, kórust korrepetált, aki
Gyulán általános iskolában és gimnáziumban ének-zene órákat adott, a
zeneiskolában pedig zongorát, szolfézst tanított, majd ezt folytatta Szegeden,
a Pedagógiai Főiskolán való zenetörténet és partitúraolvasás oktatással
kiegészítve, aki Pécsett tanított először zeneművészeti szakiskolában
– az eddig említettek mellett népzenét is palettájára véve – s aki végül a
budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerző és
orgona szakos diákjainak zongora, zeneelmélet és
szolfézs tanára lett, miközben rendkívüli tehetségeket és külföldi hallgatókat
bíztak rá a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol Soproni József
utódaként a zeneelmélet metodika és gyakorlati tanítás is az ő
feladatkörévé vált, aki visszatérő vendégprofesszora volt egyebek között
amerikai, svájci, portugáliai, angliai, olaszországi, finnországi kurzusoknak –
tehát ez a szerteágazó tapasztalattal rendelkező, nagy tanáregyéniség most
járja az országot: Békéscsabától Pannonhalmáig, Debrecentől Győrön,
Pécsen, Szegeden, Miskolcon át Budapestig mondja el, mutatja meg, mit
szűrt le az évtizedek során. Bíztattam:
írja le mindezt, hadd olvassa az is, aki elkerüli e személyes találkozások
alkalmát. Sipos Éva azonban hidegnek tartja a betűt, nem tudja
átsugároztatni rajta azt, ami személyiségéből árad. Ezért vállaltam az
íródeák szerepét, hogy legalább közvetítésemmel eljussanak szavai azokhoz is,
akik azt kérdezik: vajon mit szerethetnek Sipos Évában a tanítványai?
*****
- Kitől, honnan származik mindaz,
amit Éva néni átadott nekünk?
-
Zongora végzettségem van, abban voltak tanáraim, de zeneelméletből
mesterem, akire hivatkozhatnék, nem volt. Ez meghatározta felfogásomat,
gondolkodásmódomat, ami liberális. Nem politikai értelemben használom e
jelzőt, hanem arra vonatkoztatva, hogy minden,
az enyémtől eltérő véleményt elfogadok miután megvizsgáltam, hogy
milyen szempontból igaz. Még a legostobábbnak tetsző kijelentés is
valamilyen szempontból igaz lehet. Liberalizmusomnak látszólag ellentmondott
ahhoz való ragaszkodásom, hogy a zeneelmélet metodika mellett a gyakorlati
tanítást is én vezessem. De nem akartam hogy
különböző tanárok eltérő módszereinek magyarázgatásával teljék az
idő. A zeneelmélet tanításban számomra legfontosabb a formatan volt. Itt fogalmak sokaságába ütközünk: ahány mester,
ahány könyv, annyi félébe. Ezeket mind ismertettem a tanítványokkal,
megmagyaráztunk, megvédtünk minden megállapítást, s megegyeztünk, hogy melyiket
fogadjuk el – pl. a zenei mondat kapcsán
Schoenberg kategóriáját. Noha a zeneelmélet
tudományokkal is határos – így a fizikával –, a zeneelméletben nincsenek
axiómák, megdönthetetlen, megcáfolhatatlan igazságok. Mindent meg lehet védeni,
illetve el lehet utasítani. Van olyan tanár, aki úgy vesz át növendékeket, hogy
közli az osztállyal: felejtsenek el mindent, amit addig tanultak, mert az
rossz. Meg sem vizsgálja, mit tanultak. Régebben ezt nehezen fogadtam el,
később erre is találtam mentséget.
- Ugyan mit?
- Azt,
hogy az illetőnek volt mestere, akire hivatkozott – ami nekem nem volt – s
ő abban hitt, amit a mesterétől tanult, mindent elutasítva, ami attól
eltért. – Én a legritkább esetben közöltem
általam vélt igazságokat, inkább hagytam a növendékeket azon az úton
végigjárni, ami számomra is oly kamatozónak bizonyult: ez az ősforrások, a
kották, a nagy mesterek műveinek tanulmányozásából ered, s az azokból
szerezhető felfedezések, a törvényszerűségek felismerésének örömét
adja.
- A zongoragyakorlás örömét, sikerét mi adhatja?
-
Szomorú, de fontos tapasztalatot szereztem első zongoravizsgámból, amivel
nem dicsekedhetem, de mások okulására szívesen elmondom. Egy évig tartó
helytelen gyakorlás miatt majdnem teljes kudarcba fulladt a vizsga, mert nem az
jött elő, amit közvetlenül előtte tudtam, hanem az, ahogy elkezdtem a
műveket megtanulni. Melléütés, vállvonás, kijavítás, továbbmenés... Ez az út nem járható, mert a produkció izgalmában, a
stressz hatás alatt ez fog felszínre jönni. Ha ma találkozom egykori zongora
növendékeimmel, ezt emlegetik: azért hálásak, hogy megtanultak
koncentrálni. Szolfézsban is alkalmaztam a módszert zeneszerző
növendékeimnél, akikkel munkánk gerincét Bach négyszólamú koráljai alkották.
Egy belső szólamot vagy a basszust énekelni kellett, a másik hármat
zongorázni. A zenei szövegtől való eltérés nem volt megengedett. Aki
belebotlott, egy szót sem szólt, felállt, helyrement – tudta, úgysem fogadom
el. Ha valaki csak nyolc ütemet tudott hibátlanul, azt elfogadtam, beírtam. De azt koncentráltan
kellett elővezetnie, hogy hibátlan legyen. Nálam mindenki akkor és abból
felelt, amikor és amiből akart. Így az egész anyag állandóan mozgásban
volt, hiszen nem mindenki egyszerre tanulta ugyanazt. A másoknál
előforduló anyagot újra hallva valaki újból találkozott az adott zenével.
- Hogyan lehetett védekezni a növendék
lustasága ellen?
- Volt
egy nagy füzetem, amelybe minden beszámolót vagy bemutatást – nem feleletnek
neveztem – bejegyeztem. Ezt az órák végén bárki megtekinthette. Akinek a neve
mellett sok bejegyzés volt, az megnyugodhatott: amit választott magának,
szereti és tudja csinálni, tehát erre a pályára való. Akinek a neve mellett
hatalmas fehér folt tátongott, annak be kellett látnia, hogy akár gyenge
idegzete, akár gátlásossága – amin úrrá lehetett lenni –, akár pedig lustasága
miatt ez a pálya nem neki való. – Mostanában hallottam egy kollégáról, aki csak
az egyeseket írja be. Ezzel szemben én csak azt jegyeztem, ami hibátlan,
kifogástalan volt. Ez serkentette a diákokat. Két mondatot őrzök ezzel
kapcsolatban volt növendékektől. Az egyik egy rokon gyerektől
származik, akivel általános iskolás korában együtt tanultam. Mikor ennek az
időszaknak vége lett, azt köszönte meg, hogy kíváncsi lett az anyagra. Ennek a kíváncsiságra ébresztésnek az
ösztönös képessége kell, hogy meglegyen a tanárban! A másik tanítvány – Szunyogh Balázs zeneszerző, ma a
Zeneakadémia tanára – azt köszönte meg annak idején: úgy lettek okosak, hogy észre sem vették. Ez az érzés pedig abból
származik, hogy a tanítványok azt csinálhatták, amit éppen tudtak, s mindenkor
sikereiket mutathatták be, nem pedig sikertelenségüket, azt, amit esetleg éppen
nem tudtak.
- Hogyan alakul mindeközben a tanár és
növendék viszonya?
- Amikor
Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán zenetörténetet adtam elő, elveszve
éreztem magam. Kettesével ültek a hallgatók a padokban, nem tudtam befogni valamennyiük tekintetét. Nem éreztem, hogy mindegyikükre
egy időben koncentrálhatok, s hogy ez kölcsönös lehet. Mi már akkor,
amikor az még nem volt divatos, összetoltuk az asztalokat, és körülültük. Így
olyan légkör keletkezhetett, amelyben nemcsak tőlem tanulhattak, hanem
egymástól is, s én is tanulhattam tőlük. Leendő kollégáknak tekintettem
a hallgatóimat, akik láthatták: nem feledkeztem meg arról, hogy valaha én is
voltam növendék. Reményi Attila zeneszerző,
ma a győri szakiskola tanára, egykori
metodika dolgozatában ekképp ábrázolta e kapcsolat lényegét:
-
Visszatérek még a korálok egyszerre éneklésére és zongorázására. Mielőtt
még divat lett volna a challenge – a kihívás – fogalma, mi már
kitűztük ezt magunk elé. A lehetetlent kellett megpróbálni: olyan kantábilisan szóljon a hangszer, mint az énekhang. Az
énekhang viszont vegye át a hangszertől a stabilitást, a szilárdságot, a
tömörséget. Az eredménynek szép homogén hangzásnak kellett lennie, ami szinte
megvalósíthatatlan. Mégis megteremtődött, sőt egyik rendkívüli
tehetségű növendékem, Dénes István,
aki három főtanszakot végzett egyszerre (zongorát, zeneszerzést és
karmesterképzőt), egy önálló hangversenyén ráadásként ebben a formában
mutatott be egy Bach-korált.
- Úgy tudom, hogy a zongoratanár Sipos
Éva nemcsak a korábban említett módon hangsúlyozta a sikerélmény fontosságát a
tanítás során.
-
Valóban. Az a véleményem, hogy a tanár ne firkáljon a kottába, ahol hibát követ
el a gyerek! Ne hívja föl lila tintával a figyelmet a – múló – hibára, mert a
priusz ottmarad akkor is, amikor a diák már régen kijavította azt. Csak
ceruzával jeleztem hibát, s annak kiküszöböltével kiradíroztam bejegyzésemet.
Ide kapcsolódik – bár nem szorosan – egyik kedvenc témám: a dallamdiktálás.
Ebben forradalmiak a nézeteim. Megengedtem, hogy a növendék lemásolja a
dallamot, ha másképp nem tudja leírni. A lényeg az, hogy előtte legyen a
hangzó zene hibátlan képe, bármi áron. A szomszédjával is megbeszélhette, vagy
akár pillantást is vethetett a kottára. S ez a jellemre nevelésben is
hasznosnak bizonyult. Az órán nem töltöttem időt azzal, hogy javítok,
megbíztam a gyerekben. Évente kétszer-háromszor beszedtem a füzetet, s találkoztam
a diák olyan saját bejegyzésével, hogy „nem önálló munka volt, másoltam".
Nem puskázott tehát, vállalta a helyzetet – ez is öröm a tanárnak.
A koncentrálás, a támpontozás, a nehéz
helyek előre megtanulása, kiemelése, az, hogy nem kellett a tanítványnak saját
hibáival beírások formájában folyton szembesülnie, tanításom legfőbb
törvényét mutatja föl: a hibákat nem
javítgatni kell, hanem megelőzni! Ösztönösen mindig ezt tettem, de
csak most utólag fogalmazom így meg.
- Tekintsünk vissza Éva néni pályakezdésére,
a legendák övezte Békés-Tarhosra. Ha most az emlékek filmje pereg, hogyan
láthatjuk annak kockáin a fiatal Sipos Évát?
- Tarhos
fantasztikus iskola volt, amely szorosan kötődött igazgatójához, Gulyás
Györgyhöz; csak vele létezhetett, és miatta szűnt meg. Sziget, amely addig
volt szép, míg küzdeni kellett, míg semmi sem volt ott, se szék, se füzet, se
hangszer. Tanár is csak egy volt – én. Amikor kidőltem, négy tanári
státuszt szerveztek arra a munkára, amit addig végeztem. Az első napon közölte
velem az igazgató, hogy 76 növendékem lesz zongorára – ami kicsit sok... Bár ahhoz képest, hogy a következő évben már százon
fölül voltak, kevésnek tűnik föl. Ott ébredtem rá, hogy amikor bejön 14
gyerek, s azt mondja: mi vagyunk az ötödik osztály, nekünk most zongoraóránk
van, arra olyan módszert kell kitalálni, amelyben mindenki mindenkitől
tanul. Főként azt nem ellenőrizhettem már, hogy a 14-ből hány
figyel arra, amit mondok. Nekem Békés-Tarhos volt a módszertan-tanárom: ott
ismertem föl, hogy gerincének kell lennie az anyagnak, amelyet mindenki tanul.
S arra, hogy a növendékeknek figyelniük kell egymásra: „én ezt nem így
csinálnám"; „ezt nagyon jól csinálja, eltanulom tőle".
Zenetörténetet is kellett tanítanom, amihez sem könyv, sem jegyzet nem állt
rendelkezésre. Két középiskolás – líceumi – osztály tanulta ezt a tárgyat.
Bartha Dénes Zenetörténeti antológiáját és Szabolcsi Bence: A régi muzsika
kertje című könyvét tudtam használni. Kiültünk a fűbe és eljátszottuk
a zenetörténetet. Egyszer trubadúrok, másszor mesterdalnokok voltunk. Csupán
azt nem tudtuk, hogy kreatívak vagyunk.
- Hogy tetszett érteni azt, hogy Gulyás
György miatt szűnt meg a tarhosi iskola?
- Úgy,
hogy zseniális ám megoldhatatlan elgondolásai voltak. Együtt kellett élni a
gyerekekkel: együtt reggelizni, utána fogni a széket és együtt menni az
iskolába, ott leülni és a térdünkön írni... Ehhez én
tudtam alkalmazkodni, mert a szomszédban laktam. Amint viszont a helyemre
Budapestről utazó tanárokat vitt, azok leadván az órákat két-három nap
múltán visszamentek a fővárosba. Gulyás a semmiből teremtett óriási
dolgot, ami újraélesztve ma is működik. Ám míg így – nyári táborként, két
hétig – megvalósítható ez az együttélés, egész tanéven át nem.
- A tankönyvnélküliségből
eredő „kreativitás" a zeneelmélet órákba is átszüremlett, ha jól
emlékszem...
- Jól
emlékszik. Nem állt rendelkezésre kedvem szerint való könyv. Így ahhoz
folyamodtunk, hogy a diákok maguk írják könyvüket. Zenéből indultunk ki –
ezt ma már minden valamire való tanár így csinálja –, de a
törvényszerűségeket soha nem közöltem, hanem rávezető kérdésekkel
irányítottam az osztályt a következtetéshez, a szabályhoz. A közösen
fogalmazottakat a gyerekek piszkozatfüzetbe írták, amelyből otthon szinte
esztétikai élményt nyújtó tisztázatokat készítettek.
- Könnyen érthető az összhangzattan
törvényeire való ráébresztés módszere. De vajon ilyen magától
értetődő-e a formatané is?
-
Formatant azért tanítunk, hogy a (jövendő) muzsikus világosan, értően
tagolja a művet. Ahogyan a színészeknek szép, értelmes beszédet követelve
meg tőlük, annak technikáját tanítják, úgy kell a formák alapos ismeretébe
bevezetnünk a zenészeket. A fogalmak tisztázásának módja persze már a tanár
dolga. A formatani ismeret a mű esztétikai feltárásának, a
gyönyörködtetésnek eszköze, s mindemellett a kompozíció megtanulása, tudatos
rögzítése során az előadó munkáját segíti. Amikor már tudja a darabot, nem
kell erre figyelnie, nincs már szüksége ilyen éles tudatosságra, ösztönössé
olvadhat az interpretáció.
- Éva néninek az 1996-os Bárdos
Szimpóziumon tartott előadásáról Körber Tivadar
ekképpen szólt a Rádió Új Zenei Újság-jában: „Bántainé Sipos Éva módszertani bemutatóján bebizonyosodott, hogy a sokszor száraznak
tartott zenediktálás is lehet változatos, sőt – merem mondani – élvezetes,
tanárnak és diáknak egyaránt." Ennek mi a titka?
- Ott
egy általam felépített dallamdiktálási módszersorozatot mutattam be. Számomra a zene oszthatatlan.
Elképzelhetetlen tehát, hogy ha dallamdiktálás alkalmával érdekes harmóniára,
harmóniai összefüggésre bukkanhatunk, azt ne vegyük észre, ne tudatosítsuk. A
"mi a titka?" kérdésre nehezen tudok
válaszolni, mivel – mint mondtam – mindent ösztönösen csináltam, s csak most,
több éves szünet után kezdenek tudatosulni bennem a dolgok. Afféle hegycsúcsról
tekintek ma a zenetanítás tájaira, s most látom az összefüggéseket: mit miért
tettem? Mindig tudatosan készültem föl az óráimra, s azokon a célt elértük. De
a hogyan a pillanatnyi intuíció
eredménye volt. A "produkció" erejét pedig a hit adta meg, annak
átélése, amit épp csináltam – ez szuggesztivitást teremt. A hogyan sokszor fontosabb a mit-nél.
Ide idéződik egy olaszországi
emlékem. Zenetanároknak tartottam kurzust, amelynek során sok nehézséget
okozott az ott használatos abszolút szolmizáció
(mindig a C a dó, a D a re – ahogyan Arezzói Guido hajdan
megalkotta a rendszert). Rejtegették előlem az iskolai énekkönyvet, mert
abban zene nem volt, csak szöveg. Leírások, meghatározások a hangközökről,
a skáláról és egyéb fogalmakról. Azt mondtam nekik: rossz könyv nincs, csak szűkös
fantáziájú tanár. Ha kezembe kapnék egy múlt századi, elavult trombitaiskolát,
abból is megtaníthatnék mindent a legmodernebb elvek szerint: ritmus-, melódiai
és formai elemeket. Példát követeltek. Múlt századi trombitaiskola nem lévén
kéznél, Kodály – persze, cseppet sem elavult – 333 olvasógyakorlatához
folyamodtam. Kiválasztottam egyetlenegy gyakorlatot, amelyet egy álló napon át
49 formában dolgoztunk föl! Annak az egy szál gyakorlatnak révén hat vagy hét
osztály anyagát érintettük. A tanárnak variáló, kombináló képességgel és
ötletekkel kell rendelkeznie!
- Milyen szerepet játszik a tanításban a
mennyiség a célul kitűzött minőség elérése érdekében?
- Egy
stílus elsajátításához – az idomítás elkerülhetősége végett – kell egy
bizonyos mennyiséget tanítani hasonló stílusú és zsánerű dolgokból. Ha mondjuk egy zongoratanár Scarlatti-szonátát tanít, egyet
előjátszással is közel hozhat a növendékhez, aki a hallásélmény alapján
megpróbálhat könnyed és játékos lenni. Mind több Scarlatti-szonáta ismerete
mindinkább fölöslegessé teszi ezt az "idomítást". A tízedik szonáta
után pedig akár az egész gyűjteményt nyugodtan rábízhatjuk a tanítványra.
- 35 évi tanári pálya során tetszett-e
tapasztalni nemzedéki különbségeket a növendékeken?
- '45
után kezdtem tanítani, amikor minden romokban hevert, ám az emberek, a gyerekek
lelke nem. Így fogékonyságuk és lendületük sokkal erősebb volt, mint a
maiaké, akiknek gyakorta hiányzik a jövőképük. De úgy tartom, hogy a
tanáron múlik a gyerekek, fiatalok felrázása. Még tán ma is nagyobb eredményt
érhet el az a tanár, akinek a szívében több van, mint a fejében.
- A közel másfél évtizedes „remeteség"
ahhoz kellett, hogy a távlatot adó hegycsúcsra föl tessék jutni?
- Nem
akarattal másztam ide föl. A családi tragédia költöztetett vidékre, ahol azonban
a zene meghatározó maradt életemben, csak más formában. Olyan voltam, mint egy
hordó, amely le akarja vetni abroncsait. El akartam felejteni a szabályokat, és
úgy akartam a zenéhez viszonyulni, mint 6–8 éves koromban, amikor primer módon
örülni vagy szomorkodni tudtam vele, munkára serkentett vagy épp
pihentetett.
- A zenész óhatatlanul „elemzően"
hallgat zenét, akaratlanul is követi a formát, a harmóniai történéseket, ezekre
"bennfentesen" ráismer. Éva néni tudatosan tartózkodott ebben az
időszakban a szakember zenehallgatási módjától, s az átlagos
zenekedvelő fülét igyekezett magára ölteni?
- Ez
lett volna a célom, a zenéhez való kizárólag emocionális közelítés, de nem
sikerült elérnem.
- Ha – megannyi elhangzott konkrétum
után – általánosságban kérdezném, mi a tanári munka, hogy hangoznék az
életművet summázó felelet?
- A
legmagasabb rendű alkotómunka. Ami a festőnek, szobrásznak a festék,
a kő, az nekünk az ember. Mi élő anyagot formálunk. Egykor, mikor
növendékeim továbbtanulási tervei kerültek szóba, rendszerint készen állt
válaszuk: természetesen a művészképzőbe felvételiznek, s ha nem
sikerülne, legföljebb elmennek tanárnak. Mondtam ilyenkor: nem jó a sorrend,
fordítsák meg! Egy tanár ugyanis
alkot. Hatványozott az ereje ennek ma, amikor a kultúrára szánt anyagi források
kiapadóban vannak. Ezt ellensúlyozni csak hittel, meggyőződéssel,
szuggesztióval – s talán még azt is kimondhatom: idealizmussal – lehet. Fekete
István író így önti ezt szavakba: „Szolgálni a jót, lobogásra és világosságra
gyújtani azokat, akik keresik és várják a szépet, hogy világosságra, örömre és
szeretetre gyúljanak önmaguk és gyújtsanak másokat is!" Erre hangolódik
egy 17 éves pécsi kislány levele is, akivel egy kétnapos foglalkozáson voltam
együtt. Így ír: „Hatalmas előnynek érzem, hogy mi, akik részesei voltunk
ennek még diákként, már ezekre a letisztult, kikristályosodott tapasztalatokra
építhetünk új, ezektől esetleg eltérő, de a lényeget mindig szem
előtt tartó ötleteket. A lényeg pedig nem más, mint tudni, hogy azzal,
amit csinálunk, egymást és önmagunkat tesszük boldogabbá."
Bántainé Sípos Éva néni köszöntése 90
(Parlando 2009/4.)
KÖSZÖNTŐK BÁNTAINÉ SIPOS ÉVA 95