A musica scientia sorozat egymást
örvendetes tempóban követő kötetei az olvasóközönség kisebb-nagyobb
táborára számíthatnak – ez a könyv azok közé tartozik, amelyek korántsem csupán
a szűkebb értelemben vett szakmának szólnak.
Ugyanakkor az írások többsége méltán tarthat igényt arra, hogy közismertté
váljon a szakmai berkekben.
Hamburger
Klára, akit méltán tart számon a szakma Liszt-kutatóként, e minőségében
nemzetközileg elismertté vált. Kutatói pályája korántsem a szokásos módon
alakult, mivel munkahelyeiből adódóan nélkülöznie kellett a kiküldetések
lehetőségét, vagyis, jelentős személyes szervezőmunkát igényelt,
hogy megteremtse magának a kutatómunka feltételeit. Mert Liszt Ferenc életének
és munkásságának dokumentumait Európa-szerte több könyvtár, archívum őrzi
– és az inkább kevésbé, mint többé feldolgozott forrásanyag ténylegesen
„kutatást” igényelt, vagyis a felfedezések lehetőségét rejtette (s
némiképp rejti még ma is) a megalapozott ismeretanyag birtokában
érdeklődőknek. Ráadásul korántsem csupán nyelvvizsga-követelményeknek
eleget tevő nyelvtudást igényelt – hiszen gót betűs kéziratokban is
tudni kellett tájékozódni, valamint a francia és német nyelv árnyalatainak
ismerete is alapfeltétel volt ehhez. A kötet Előszava afféle személyes
visszatekintés; az „első kézből” származó tények-adatokból személyes
portré rajzolódik ki – de érdemes utánagondolva-értelmezve olvasni, mert minden
objektivitása mellett is megtévesztő lehet, merthogy a közlések
terjedelmileg nem lehetnek „méretarányosak”. Voltaképp a
tanulmánygyűjtemény ismeretében érdemes visszatérni rá.
Mert,
miként gyakran lenni szokott, saját erényeinek értékét nem mindig tudja
felbecsülni a legilletékesebb – Hamburger Klára például gyakran hangoztatja
időről-időre történő „tanulásait”, nyilvánvalóan a
többlet-ismeretek „hozzátanulásáról” szólva. És feltűnően nagy
súllyal nyilvánít köszönetet, hálát – egykori tanárainak, kollégáinak, külföldi
kutatótársaknak, valamint a fiatalabb generáció több tagjának. Ráadásul, a
köszönetek nemcsak az előszót követően kapnak helyet, hanem az egyes
írások főszövegében vagy jegyzetanyagában is – Hamburger Klára filológusi
alapossággal számol el mindazzal, amit személyes kapcsolat során kapott. És ez
sajátos tanulságként szolgálhat a muzikológusok
különböző generációi számára! A fiatal(abb) olvasó viszont megbizonyosodhat arról, hogy a kutatás
magányos munkáját gyümölcsözőbbé tudják tenni a személyes kapcsolatok,
legyen szó akár csak egy felolvasott előadás hozzászólásáról…
„Voltaképpen
csak két ’nem-leveles’ könyvet írtam” – olvasható a
szerény summázat az előszóban, s e lakonikus közelítés mosolyra fakasztja
Hamburger Klára munkásságának ismerőit. Egyrészt, mivel az átdolgozások
során nemcsak terjedelemben, hanem a nemzetközi Liszt-szakirodalom naprakész
ismeretében érdemben is bővültek a kötetek, másrészt, mivel a „leveles”
könyvek mindegyike önmagában is egyedülálló teljesítménynek tekinthető (leginkább
az idegen nyelveken olvasó szakemberek lehetnek hálásak ezekért). Ráadásul, a
zenetörténészi életmű korántsem csupán kötet-terjedelmű tételekben
mérhető! Éppen ezért nagy jelentőségű a most megjelent kötet,
hiszen olyan olvasnivalókat tartalmaz, amelyek egyébként könnyen elkerülhették
volna az érdeklődők figyelmét is. Egy részük tanulmánykötetekben, más
részük (szak)folyóiratokban jelent meg, de vannak
olyanok is, amelyek korábban csak idegen nyelven kerültek publikálásra.
Tematikusan
négy csoportba sorolta a tanulmányokat a szerző: az „Áttekintés” című
fejezetben három általános, összefoglaló Liszt-tanulmány kapott helyet, a
másodikban, „A zenéről” címmel, konkrét
művekről/műcsoportokról szóló írások találhatóak. Három
különböző, ám egyaránt érdekes témával foglalkozik a „Fogadtatás”
fejezetben, míg a kötetnek mintegy a felét kitevő, tematikusan két részre
bontott negyedikben Lisztnek egyes személyekhez fűződő
kapcsolatait tárgyalja (Kortársak, Családtagok). Epilógusként egy ismeretlen
dokumentummal ismerteti meg olvasóit, Liszt haláláról.
Különösen
érdekes a Kortársak fejezetben felvázolt megannyi portré; kiváltképp, mivel
voltaképp kettős portréról van szó minden esetben, tehát mindegyik egy-egy
kapcsolat hosszabb-rövidebb időtartamának rövidfilmje. A Családtagok
fejezetben „emberközelbe kerül” a zeneszerző édesanyja (anya és fia
levelezésének olvasásakor nagy elismeréssel adózunk a szerzőnek, amiért a
sajátos szóhasználatok értelmezésével teszi beavatottá az
érdeklődőket). Túl azon, hogy mintegy „háromdimenzióssá” teszi a családtagokat,
hiteles dokumentumok alapján jellemző gesztusaik kidomborításával, több
funkciójában, több nézőpontból ismerteti meg az olvasókkal Liszt Ferencet
(fiúgyermek, apa, nagyapa, vő). Talán csak a „Liszt és Wagner” című
felolvasásra szánt alkalmi írás szerkesztett változata ad kevés többletet a
„közismertnek” tekinthető, lélektanilag bonyolult kapcsolathoz.
E
tematikus csoportosításból következik, hogy annak, aki végigolvassa a könyvet,
eleve számolnia kell azzal, hogy az időrend ily módon „csapongó”, és több
alkalommal átfedésekkel is találkozik. A címet parafrazeálva
(amely a párizsi La Sylphide
című lap egy 1842-es írásából idézet) „nem pusztán könyv” ez a kötet. Nem
felesleges végigolvasni „A tanulmányok eredeti
megjelenési helyei”-nek listáját. A megannyi külföldi
publikáció önmagáért beszél – és jótékonyan ellenpontozza a szerző szakmai
önéletrajzi tájékoztatását. Ily módon más megvilágításba kerül a gyakori
köszönetnyilvánítás is – szakmai kapcsolatokat jelent, a kutatónak kijáró
megbecsülést, egyszersmind arra is rámutat, hogy a személyes kapcsolatok a
digitalizált világban sem helyettesíthetőek…
S ha már
a technikánál tartunk: a gép nem helyettesítheti az emberi kontrollt. Hiába a
legdifferenciáltabb helyesírási ellenőrző program, ha betűhibából
adódóan másik értelmes szó került a szövegbe. Az ismeretlenként értelmezett
nevek esetében pedig még nagyobb a hibalehetősége a véletlen elírásnak.
Sajnos, jó pár méltatlan apró hiba csúfítja az értékes olvasnivalót.
A
könyvben elégedetlenséget érdemben csak a Névmutató vált ki. A nevek
kétségkívül nagy számban való előfordulása semmiféleképp sem lehet indoka
annak, hogy kétségkívül fontos személyek ne kapjanak helyet benne. A csak a
„Kortársak” fejezetben szereplő Pauline Viardot-García neve megtalálható, az előző
tanulmány főhőse, Marie Nesselrode-Kalergi
nem – pedig ebben az esetben akár utaló mutató is indokolt lehetett volna,
második házasságában használt Muhanova nevet
illetően (a Kalergi/Kalergis
névhasználat is problematikus, ráadásul a Muhanova írásmódja
különböző nyelveken eltérő…). Többször szerepel Montalembert
grófja, Charles Forbes is a könyvben – a névmutatóban hiába keresnénk. És ha
szerepel benne Horthy Miklós, kaphatott volna helyet Haraszti Emil is. Sajnos,
a nevek után szereplő oldalszámok sem mindig pontosak, ráadásul hiányosak.
Érdemes
szemezgetni a könyvben, ám nem haszontalan a végigolvasása sem; éppen azért,
mert az ismétlődések által tájékozottabbnak, értőbbnek érezheti magát
az olvasó, akiben az ismételten felemlített mozzanatok, tények, adatok ily
módon erőteljesebben megrögződnek. És egyszerre csak úgy vélheti: a
kaleidoszkópnak köszönhetően nemcsak érdeklődése, de tudásvágya is
feléledt, hiszen a tanulmánykötet nagy tanulsága, hogy érdemes az alkotóval is
foglalkozni, hiszen egy-egy mű nemcsak a címénél, illetve a kotta
első hangjánál kezdődik – s nem is a kettősvonallal ér véget.
Fittler Katalin