AZ

újdonságai – hegedűsöknek

Láng István: Hasonlóságok hegedűre (és CD-re ad lib) / Resemblances for violin (and CD ad lib.)

*

Sári József: Négy parafrázis; Rapszódia hegedűre / Four Paraphrases; Rhapsody for violin

Nem igazán meggyőző, ha valaki a kortárs zeneirodalom „áttekinthetetlenségére” hivatkozva fordítja érdeklődését régi zenék felé. Annál is inkább, mivel – elsősorban a hangfelvételek tanúsága szerint – valamennyi régebbi kor (stílus, stb.) zenéje áttekinthetetlen. Azaz, áttekinthetetlenül gazdag. Nem véletlen, hogy a ritkaságok iránt érdeklődők időről-időre találnak maguknak újonnan „felfedezhető” különlegességeket. Igaz, ők elsősorban zenehallgatók, tehát haszonélvezői annak az elméleti és gyakorlati munkának, amely a világelső felvételek sokaságát eredményezi. Rácsodálkozhatnak – méltán vagy méltatlanul – elfeledett mesterekre (kis és/vagy nagybetűvel minősíthetőkre), egykori divatokra és korízlésekre, beleértve a hangszerelésben megmutatkozó változatosság széles tárházát. Tegyük hozzá: az apparátusválasztás mindig többé-kevésbé összefüggött egy-egy mű játszottságával. A ritka (drága) hangszerek alkalmazása luxust sejttetett, a választékos hangszerapparátus egyszerre utalt gazdagságra és előadói profizmusra - míg máskor a széleskörű népszerűsítés érdekében megengedőnek bizonyultak a szerzők (és főképp a kiadók!), megannyi alternatívát sorolva fel.

Nincs ez másképp napjaink zenéjét illetően sem: a szerző a lehetőségek mezsgyéjén egyensúlyoz, amikor eldönti, milyen előadóegyüttesre (vagy szólistára) szánja új művét. Szerepet játszik/játszhat ebben külső felkérés (többé-kevésbé megszorítóan) és belső indíttatás – ez utóbbi nem ritkán a számításba jöhető előadók ismeretében. Nem véletlen, hogy bizonyos szempontból virágzik a kamarazene – de az sem, hogy széleskörű ismertségéről ez nem mondható el.

Lerágott csont a szerzők és előadók kölcsönös egymásrautaltsága (ha nem is azonos mértékben) – de talán mégsem: nem lehet eléggé megbecsülni azokat a hangszeres (és énekes) művészeket, akik időről-időre vállalkoznak új művek megtanulására. És még több hálával tartozunk (s tartóznak elsősorban a szerzők) azoknak az előadóknak, akik a bemutatót/bemutatókat követően is szívükön viselik az adott mű sorsát, s alkalmanként esetleg még alkalomról is gondoskodnak újbóli megszólaltatásukról. Ettől kezdve a – potenciális – közönségen a sor, hogy érdeklődésével táptalajról gondoskodjék mindehhez!

Azonban a hallgatóság nem kizárólagos státusz: lelkesedés és vállalkozókedv birtokában a hallgatóból előadó válhat – már amikor a darab megszólaltatásához szükséges magas szintű elvárások nem támasztanak akadályt. Etekintetben a népszerű-gyakori hangszerek szóló (esetleg duó- vagy trió) irodalma tűnik a legelérhetőbbnek. No és azok a művek, amelyek nyomtatásban hozzáférhetőek.

A kortárs (elsősorban hazai) szerzők nagy nyeresége az Akkord Zenei Kiadó, amely elismerésre méltó mennyiségű (és minőségű) új kompozíciónak biztosít nyilvánosságot. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy legnagyobb számban fuvoladarabokat (és fuvolás kamaraműveket) kínál, de nem panaszkodhatnak más hangszeresek sem. Némi utánjárás (esetleg a honlapon való tájékozódás) nem nagy áldozat a naprakész tájékozódás megszerzéséért. És már a gyors áttekintés is tanúsítja: érdekes világba kapunk betekintést.

Igen, betekintést, mert korántsem kell hangszerek mentén lehatárolódni az érdeklődésnek; némi belső hallással eredményes lehet a tájékozódás megannyi olyan kottában is, amelyek tényleges megszólaltatására nincs lehetősége az érdeklődőnek. És főképp tanulságos, hiszen betekintést kaphatunk egy-egy szerző zenei műhelyébe. (Ki ne látogatott volna olyan kiállításokat, ahol a tájékoztató feliratokból keveset értett, akár anyanyelvén, akár idegen nyelven olvasta is őket?!)

A zene, a zenélés: közösségi tevékenység, habár vannak „magányt igénylő” területei is (változatosak a zeneszerzői „szokások”, hogy ki milyen körülmények között tud/szeret leginkább komponálni, az viszont szinte egyértelmű, hogy az előadónak nincs szüksége társaságra a gyakorlás bizonyos fázisaiban). Izgalmas dolog viszont elvonulni egy-egy kottával, megpróbálva megfejteni a többé-kevésbé hagyományos notációkat. Intellektuális izgalom ez, mindenfajta mellékhatás nélkül, hiszen kizárólag pozitív eredménnyel járhat (siker- és teljesítményorientáltaknak egyaránt hasznos) – ráadásul szabadon ütemezhető!

Láng István és Sári József (Papiruszportal.hu - Kulturális Portál)

A közelmúltban két hegedűkotta jelent meg, amelyek – kellő időráfordítással – afféle továbbképzést is jelenthetnek, gyakorló és elméleti muzsikusok számára is. És ki-ki a saját maga számára tett „felfedezéseivel”, meglátásaival csökkenti azt a szakadékot, amely megannyi zenebarátot elválaszt korunk zenéjétől. Az egyszólamú (violinkulcsos) kottaképek ugyanakkor diszkréten ráébresztik az érdeklődőt, hogy mennyi – könnyen, egyszerű utánanézéssel pótolható – hiányosság van ismeretanyagában.

Resemblances, azaz Hasonlóságok a címe Láng István 2015-ben komponált művének. Szerencsére zárójelben követi a „hegedűre” apparátus-jelölést, hogy „és CD-re ad lib.”, hiszen az ilyesmi első pillantásra akár elrettentő is lehet. A kotta kivitelezése mintaszerű: a négy oldal kihajtható (nincs lapozási probléma, ugyanakkor attól sem kell tartani, hogy nem tud megállni a kottaállványon. A különlegességre egyértelműen fényt derít az ajánlás: „Perényi Eszternek és az EAR Együttesnek”. A kiadvány két nyelven (magyar, angol) ad alapinformációkat, miszerint a darab előadható CD nélkül is, ám akit érdekel, annak hanganyaga térítésmentesen megrendelhető a kiadótól.

Nyilvánvaló: a felkérés a Sugár Miklós vezette zenei műhelytől érkezett, a bemutatásról a hazai kortárs hegedűirodalom ismertetésében élenjáró művésznő gondoskodott (tegyük hozzá, nem egy alkalommal játszotta el, s e sorok írója tanúsíthatja, hogy CD nélkül is teljes értékűnek bizonyult tolmácsolásában a kompozíció). A címet sommás mondat „magyarázza”: „a különböző részekben néha visszatérő elemekre vonatkozik”. Mire másra? – replikázhatnánk, de érdemes közelebbről foglalkozni azokkal a bizonyos „elemekkel”!

Négy oldalon árad a zene; nem tagolják ütemvonalak, ám az (értő) áttekintést szöveges utasítások tagolják (Con slancio, Sostenuto, Giocoso, Lento, Vivace, Esitando, Semplice, Concitato, Mesto, Grave, Vivo – elő a zenei szótárral!). A többé és kevésbé ismert kifejezések egy része inkább a tempóválasztást segíti, mások a karakterizálást; akár egybekomponált ciklus körvonalait is felfedezhetjük, s visszatérésük a nagyformát illetően tájékoztat. Külön terület rajzolódik ki a concitato-semplice kontrasztból, erőteljes atmoszférateremtéssel – és akkor már nincs is elveszve az „olvasó”. Hasonlóképp biztos támpontot ad a zenei anyag dinamikai jelekkel való részletező ellátása. Sok a szélsősége, mindig folyamatokról van szó (amelyek folytonosak vagy épp megszakítottak), ami viszont egyértelműsíti: nincsenek „közömbös” hangok. És ez önmagában is nagy tanulság: nem elég mechanikusan követni az utasításokat (amelyekből pedig van jócskán!), hanem értelmezni kell – pontosabban, értelmezni érdemes, mert oly módon nyer értelmet a játszanivaló. Ami, ebből következően, nem technikai követelmények/kihívások sorozata csupán (jóllehet, bizonyos szempontból valóban az – különös tekintettel a játékmódok gazdag változatosságára!). Az elemző kottaolvasás ébreszti rá a játékost, hogy mi mindent kell közvetítenie – hogy valóban az szólaljon meg, amit a szerző elképzelt. Dramaturgiája van a műnek – ki-ki konkretizálhatja vizuális fantáziája segítségével, de megelégedhetünk azzal is, hogy érzelmek-indulatok hullámzásának vagyunk tanúi.

(A-1247)

Az Akkordnál rendszeresen publikáló szerző műveit tartalmazza a másik új kiadvány: Sári József Négy parafrázisát, valamint Rapszódiáját. Korábbi kottái között is voltak olyanok, amelyek azonos (vagy szinte azonos) apparátusra szánt több darabot tartalmaztak. Frappáns megoldásként a borító a Négy parafrázist tartalmazza, mindegyik egy-egy oldalra kifért. A praktikus helykihasználás mutatkozik meg abban, hogy a kihajtható három oldal játszanivalóját követően egyet kell csupán lapozni – a fennmaradó oldalak egyike a belső címlap, a másikon a rövid szerzői szakmai életrajz kapott helyet. Az öt oldalnyi Rapszódia viszont kényesebb jószág: afféle óriáskígyó (ragasztással megoldva, egyoldalasan), önálló címlappal; vigyázni kell rá, nehogy – nem lévén dosszié-jellegű tartója – kiessen.

Sári József művei sajátos kottaképpel jelennek meg (aki egyet látott közülük, felismeri a többit is – szinte kézirat-jellegű a személyességük). Kiváltképp a szünetet is tartalmazó nyolcad- vagy tizenhatod hangcsoportok jellegzetesek: a szünet szinte „méretarányosan” helyezkedik el a gerenda alatt. Sári ritkán ír zászlós nyolcadokat – szívesebben jelzi az értéket viszonylag hosszabb gerenda-szakasszal. Első látásra furcsa a szemnek, ám a zenei tájékozódásnál néha kifejezetten megkönnyíti a játékos formálását.

Szívesen jellemzem Sári Józsefet alkatilag szemérmes zeneszerzőként. Azok közé tartozik, akik érdekfeszítően tudnak beszélni – de ha saját művük kerül szóba, észrevétlen-ügyes gesztusokkal térnek ki a műhelytitkok megosztása elől. Miközben saját szerzői világa van, igyekszik kerülni a személyességet, amit beszélgetésben szívesen afféle „piszok”-nak a megtervezett-realizált elképzelés felületén (nem véletlen, hogy egyik emblematikus művének az Elidegenített idézetek címet adta). A Négy parafrázis is ilyesfajta sajátosan „rejtőzködő” tétel. Muzikológus-elemző legyen a talpán, aki megfejti a titkot, vajon milyen (saját vagy mástól származó) kompozíció inspirálta parafrazeálásra. Az azonban itt is érződik, hogy sok szállal kötődik szerzői habitusa régi korok, elsősorban a barokk zenéjéhez (beleértve a rejtvénykánonokat). Az elsőnél felvillant valamiféle „külső” inspirációs támpontot: az ünnepélyes Salutatio címzettje zeneszerző-kollégája, Decsényi János. A másodiknál a con passione karakter-meghatározás olvasható, a harmadik még visszafogottabb. Moderato – írja, s legfeljebb arra figyelhetünk fel, hogy csaknem azonos alaptempót képzel a tételekhez. A záró parafrázishoz érve mintha megbánta volna „instrukcióit” – vagy épp bizalmat szavaz az előadónak, akit beavatott korábbi gondolataiba? A kottakép magáért beszél itt – a „szabályos” és „szabálytalan” tizenhatod csoportok érzelmi-indulati töltéséről dinamikai előírásokkal gondoskodik, a tipikus barokkos ritmikájú középrészben viszont hagyja „magáért beszélni” zenei anyagot…

Ágáló rövid dallamgesztusok, a száguldást gondosan artikuláló hangsúlyokkal valamiféle rejtett többszólamúság felvillantása – a hallgatót vonzza a megfejtenivaló, miközben sejti: az előadótól függ, hogy megszólaltatva mi jön át a szerzői szándékokból.

Legalább ennyire rejtélyes a Rapszódia cím is – amely korántsem a 19. század kedvelt műfajával tart rokonságot. A barokk fantázia-formára emlékeztet megannyi mozzanatával, s főként a szabadság érzetét keltő (ám gondosan megtervezett) futamaival, melyek hatásosan torkollnak trillákba. De itt is nagy felületeken teljesednek ki az emblematikus ritmikus gesztusok. A kompozíció ajánlása Lázár Eszternek szól, s nem tévedhetünk nagyot, ha úgy véljük: az egykori rádiós szerkesztőnek a Fészek kortárs-koncertsorozatainak megvalósításáért tett áldozatos munkájáért állít neki emléket.

(A-1246)

Értelmes időtöltésnek tűnik az élő szerzőktől távol, személytelen társaságukban időzni – akár belső hallással megkísérelve a hangzás elképzelését, akár „felkészülni” a szembesítésre, amikoris felcsendülnek a művek… A közben felmerülő, gondolatébresztő kérdésekkel gazdagodva, mind nagyobb vállalkozó kedvvel lehet folytatni a végtelen utat a mindenkori kortárszenék végtelen birodalmába.

Fittler Katalin