A. GERGELY ANDRÁS
A zene csendje és megismerése
(Írásom egy szerényebb változata
megjelent már a kolozsvári Káfé Főnix
weboldalán, még a születésnap közvetlen visszhangjaként)
Losonczi Ágnes szociológus,
társadalomkutató (La femme
magazin)
A 90 esztendős Losonczi Ágnes
üdvére szólóan fogant tavaly egy emlékező fohászom az Ünnepelt köszöntésére
készült (egypéldányos) ajándék-kötetbe. Ám akkori textusomat utóbb
továbbgondolva rájöttem: valamennyire minden köszöntő egyképpen hallik a
mesterkélten szép és a múlófélben létezés kölcsönösségének fohászaként, s
mindig is méltatlanul kevés marad. Losonczi Ágnesnek sem lehet ilyet írni,
nemcsak mert jelen, folyamatos jelen, örök jelen egész viruló személyisége,
hanem mert abban, amivel kedvünket kereste és találta, állandó lakozásban
találjuk a zeneiséget, ritmust, életvezető értékeket. De rövidebben: az
élmény tényeit, a zene csendjét és fortissimóit, parlandóit
és értő intimitásait is.
„Miközben néha úgy tűnik, hogy az emberi
élet melléktermék a nagy folyamatokban, s oly sokszor eszköze csupán
tárgyainak, időnként nem kell-e mégis az emberi életet mércévé tenni s
azon lemérni minden eszmét, ami tervvé vált, és tervet, ami tetté vált, hogy
mit tud adni ennek a törékeny, múlékony, naphoz kötött, de örökkévalóságra
áhítozó, létében szűkös, mégis a mindenséget kísértő, minden tettre és
figyelemre valóban egyedül érdemes emberi életnek?” (írta
egykor Az életmód az időben, a
tárgyakban és az értékekben
című kötetében, 1977-ben).
A tárgyak élete, az értékek léte s az
emberről tudható milyenség tapasztalata tölti ki életművét, ebben a
tényekre és tudásokra irányult figyelem kap főszerepet, olykor
dramaturgiai vezérelvet, olykor zenei tónust is. Amikor A zene életének szociológiájával foglalkozott (1969), s amikor Az ember idejével
(2009), akkor is valamiképp folytonosan az
a zeneiség ült magán a gondolaton, gondolkodáson, válaszokon és kérdéseken is,
amely nélkül szinte tudományt sem lehet hatásosan, korszakosan érvényesen
művelni. Még amikor az emberi élet éltető, mérhető vagy
megszemélyesített és kizökkentett változatairól, vagy az orvoslás- és
egészség/betegségfogalmak témaköréről, akkor is a tapasztalat, a szellem,
a gondolat ideje, hatalma, ritmikája, táguló-szűkülő oszcillálása
sejlik a temporális definíció-kísérletek, állapotjelek, léthangulat-kották
mögött. A létezés csendjeiről és tárgyi zajairól-zörejeiről szólva is
akként gondolkodik, ahogyan az Emberről mint
változásnak kitett változatlanságról, kultúrájában és küzdelmeiben is
együttmuzsikáló entitásról lehet fohászokat fogalmazni. Bizonnyal tisztább
lenne itt csakis saját szavait fölidézni erről…,[1]
de mert írásai, tanulmányai, könyvei teljes folyamában végig ott a zene is, még
a választás kényszere is visszarettent attól, hogy végestelen
mennyiségű textust halmozzak ide. De hogy ne maradjunk
valamely „leíró” távolságtartásból fakadó intimitás nélkül, engedtessék idéznem
a francia akadémikus, filozófus Michel Serres
kulcsfogalmát a zenében testet öltő világ és az életvilágok lényeinek
legfőbb találkozásához: „A Zene fölemel minden művészetet, kódol
minden tudományt, átlényegít minden nyelvet, hitelesíti a társadalmakat,
megihlet minden gondolatot, sőt: ritmus, forma, kifejti és követi érzelmi
mozzanatainkat, szabályos, ám váratlan viszonyokat létesít a számokkal.
A Zene alatt, a Zene mögött, körötte és a dolgok harsány hívó szava között
rejlik a néma misztérium, minden titkok széfje. Aki fölfedezi, az már
virtuálisan minden nyelven beszél, és meghallja a Világ minden hangját” (Zene. Holnap kiadó, 2014:48.).
A Parlando legkevésbé sem vádolható
azzal, hogy ne lenne figyelemmel évfordulókra, megérlelt sikerekre és elmúló
életutakra, mentális örökségekre és folytatható zeneéleti eseményekre, avagy
hát arra a folytonosságra melyben „ritmus, forma, kifejti és követi érzelmi
mozzanatainkat, szabályos, ám váratlan viszonyokat létesít a számokkal”, s
talán éppen ezáltal, a mérhetőség, a megismerés merszét és bizonytalan
biztonságát kínálva „hitelesíti a társadalmakat, megihlet minden gondolatot”,
sőt: minden nem is kottázható, nem is megszámlálható összefüggések rendjét
építi meg a pótvonalakon túli nagy partitúrában.
Losonczi Ágnes is a néma misztériumok
virtuálisan összes nyelvén, a Világ minden hangján szól munkáiban. A zene mint kiszámítható tudás és tudható hatás
hitelesítője Nála nemcsak fölfedezni, értékelni, megszerettetni való
minőség, de mindezt meg is osztja, közli, közreadja, közös értékké teszi,
mintegy a tudás előadóművészeként. Fölemel, kódol, átlényegít,
szabályosan és váratlanul, misztériumként. Mint minden titkoknak hangot adni
merész, érzékeny, és rejtélyes harmóniákra kész teremtő, ki a Titkok
Világába kalauzol örök megérteni-fontos teremtmények
felé.
Hálák ezért Neki, eddig is, s még sokáig
is…!
Amikor a budapesti ELTE Társadalomtudományi
Kara a 90. születésnap ünneplésére kínált helyszínt,[2]
sok-sok tucat ember, megannyi tudományterület, életmű, szakmai világ
képviselete tolongott, virágot halmozott, előadásokat tartott, képeket
vetített, életszakasz-fejezeteket idézett föl, értékelt és hálálkodott. Fiatal is, régi küzdésben közös kolléga is, akivel az első
hazai szociológiai tanszék kialakításában voltak küzdőtársak, tanítvány és
barát, kutatótárs és követő, tanítvány és rajongó…, ki mindenki… Persze,
kilenc évtizedet nehéz már sok továbbival egybekívánni, s még lehetetlenebb nem
odafigyelni az aggályra: Losonczi Ágnes válaszában nemcsak a köszönet, de a
hárító hálálkodáson túli ódzkodás is jelen volt, „mit tettem én, hogy ennyien itt…?!”, s még annyira a félsz: rossz felé megy a világ,
méltatlan a tudományok elleni támadás újhulláma, s még méltatlanabb a megértés,
a kézfogás, a harmóniák hiánya…!
A méltatók sorából (Izsák Éva és Tibori
Tímea fő szervezők és üdv-kötet szerkesztők
mellett is számosan voltak előadók…) csak a harmónia kedvéért emelem ki
Wessely Anna kultúrakutató szociológus szavait-utalásait, aki Losonczi egyik
alapozó művére és annak hatásaira fókuszált: a Magyar zenei élet 1945 utáni szociológiai szempontú kutatásai, a Zene – ifjúság – mozgalom
kötet mellett
A zene életének szociológiájából
citált egyes momentumokat, s kereste azok európai zeneszociológiai kutatásokban
felhangzó visszhangjait. Azt tapasztalta, hogy az 1969-es műben Losonczi által
vázolt művészetszociológiai alapkérdések, az alkotás létrejöttének és
másik oldalán a befogadás folyamatának egzakt ízléskutatási aspektusai szinte
föl sem merültek a korabeli szakmai közgondolkodásban, s némely
megállapításainak (ha nem is visszhangja, de) analógiája csak a 2000-es években
hangzik föl a nyugati forráskutatási területen. S nem azért, mert az esztétikai
alapvetés Lukács György vagy Hauser Arnold, Pierre Francastel
vagy T. W. Adorno, Max Weber
vagy Lucien Goldmann lefektette alapvonalai egyenest
a marxista esztétika korabeli korlátaiba ütköztek volna, vagy, mert francia-német-angol szakirodalmat kevesen olvastak
egyszerre akkoriban egy-egy tárgykör elemzése alkalmával, hanem mert a
szociológia módszertana és éppen csak „megengedett” kánonja szerinti
esettanulmányi, adatszolgáltatási kényszeresség, módszertani görcs szándékoltan
nem jellemezte Losonczit.
Wessely megközelítésével készségesen
egyetértek. Már csak azért is, mert Losonczi maga is azt írja (1969-es) könyve
előszavában: „Bármelyik pontról indul is
el a kutató, ha
nem akar zsákutcába kerülni, fel kell ismernie a
művészet társadalmi létének folyamat
jellegét, dinamikáját. E komplex folyamatról minden statikus megközelítés csak merev állóképet rögzíthet.
A kialakult tényleges és megragadott
helyzet ’előzményeivel’, tehát a
megelőző fejlődés és az
indítékok kibontásával együtt kell vizsgálnia a megragadható
jelenségeket. Például: a művészet társadalmi életében a művek
létrehozása sem kezdetét, sem befejezését nem jelenti ennek a folyamatnak. A
művészet társadalmi létfolyamatába beletartozik maga az objektívvé vált
mű, de megelőzi az az emberi társadalmi szükséglet, amely kiváltotta,
követi az az emberi társadalmi igény, amely befogadja, és az a társadalmi
mozgás, amely a társadalom vérkeringésébe a szokások rendszerén keresztül
továbbítja és fenntartja. /…/ A mi kutatásunknak nem elsősorban a
művészet, mint kialakult jelenség a kiindulópontja, s nem is a
művészeti intézmények, mint közvetítő rendszerek, hanem a művészet
társadalmi léte, érvényesülésének vagy bukásának, rejtőzésének vagy
előtérbe kerülésének okai, ahogyan ’szükségletet
is szolgáltat az anyagnak’. Ezért akarunk a társadalomról, nem pedig a
művészetről beszélni. Arról szólunk, ahogyan a társadalom a
művészetet igényli, átveszi és magáévá teszi vagy elutasítja. Nem magára a
műre kérdezünk, hanem a mű társadalmi létformáira, működési és
hatókörére, mint olyan esztétikai jelenségre, amely társadalmi mozgásból
keletkezik, és társadalmi mozgást teremt, s miközben a társadalom befolyásolja
létét, arra önmaga is hat, ’alanyt teremt a tárgy
számára’. Az esztétikum társadalmi léte érdekel bennünket és nem az esztétikum
elemzése vagy kialakulása. A művészetet csak abból a szempontból
vizsgáljuk, amennyiben a társadalom önfelismerése és önkifejeződése.
Kérdésünk ez: a társadalomnak milyen igénye hozza létre az esztétikumot, mi az,
ami fenntartja, mi indokolja létét a társadalom életmódjában, miért kel újra
meg újra, különböző formákban életre, mi voltaképpen mindennek társadalmi
szükséglet-tartalma, milyen a színvonala és a dinamikája? Az esztétika magát a
műalkotást vizsgálja, s értékét nem teszi attól függővé, hogy valóban
megfelel-e a társadalmi használatnak vagy igénynek. A műremek önmagában is
műremek. ’Objektív’ értékét struktúrája
határozza meg az adott, társadalmilag kialakult esztétikai értékrendszer
alapján. (Az esztétikai kiindulópont természetszerűleg lehet társadalmi,
amennyiben keresi, hogy az alkotás mennyiben fejezi ki a társadalmi igazságot,
mennyiben kapcsolódik ahhoz, mit hord önmagában a társadalom lényegi
törekvéseiből.) A mi művészetszociológiánk nem a műalkotás
esztétikai szempontból ’objektívnek’ tartott
struktúrájában, hanem a társadalom valóban objektív struktúrájában keresi a
művek szubjektív életének indítékait: milyen társadalmi lehetőségek
révén érvényesül, mennyiben felel meg ez az érvényesülés esztétikai lényegének.
Tehát nem azt kutatjuk, hogy a művészet mennyire felel meg a társadalmi
igazságnak, hanem hogy a művészet
igazsága mennyire felel meg társadalmi megértésének. Kutatásunk tárgya a művészet társadalmi léte, amelyben a
műalkotás hatása csak akkor kezdődik, amikor az emberek felfogják.
Társadalmi életre csak a befogadó emberektől kel. Külön kérdés, hogy a
befogadás hogyan függ össze esztétikai értékével, megfelel-e annak, vagy
torzítottan tükröződik abban. Kibontakoztatják-e a benne rejlő
társadalmi igazságot, megértik-e vagy félreértik, melyik az a motívum, amelyik
a társadalomtól függ és melyek azok, amelyek magától a
műtől függenek” (6-8. oldal).
A zenei élet szociológiájában, s a befogadás mint aktív társadalmi viszony kváziesztétikai
kánonjai között az „objektivitás” rangjával[3]
szemben is bizonyító erejűként számolt a „fogyasztói viszonyon” túli
esztétikai élménytapasztalattal, ami szelíden szólva is tudományos
palotaforradalom arculatát (nagyképűbben
kifejezve: paradigmatikus karakterét) öltötte a művészeti
közléskutatásnak. Losonczi vállaltan nem hódolt be a marxista
művészet-esztétika nyomásának, de épp ennyire nem a nyugati normatív
esztétikai kutatási kánonoknak sem…, hanem épp ezekkel
szemben adott karaktert a műalkotáshoz való viszonynak, az ismeret mellett
a befogadói értékválasztás szabadságának, a „tükrözés tükrözésének tükrözése”
feladatot ellátó kutatói habitusnak, másképp szólva személyességnek, szuverén
érzékenységnek. Ma, ha ebben nem látjuk meg a művészeti
befogadásban az átélő személyiség aktivitását, az egyéni érzékenység
„önmaga és a világ viszonyát a neki megfelelő szinten” újraalkotó
élményvilágot, melyet az ember a műhöz éppen
hozzátesz és nem fogyasztói viszonyban abból kivesz…, akkor még valamely
felszínes olvasatunk sem lesz lehetséges az iparszerű művészeti
termelés, az áradat-szerű fogyasztás, az üzletszerű sodrás egész
manipulatív áradatáról, melyet a kultúrakutatók legjobbjai a kilencvenes
években importáltak mint teóriát, s a kétezres években állandósítottak mint
fogalomkészletet… Losonczi az igény, a funkció
és a tartalom alapján bár megnevezhetőnek mutat esztétikai kánonokat és
művészeti területekkel kapcsolatos értékrendeket, valójában egy kardinális
kérdésben keres harmóniát: a korszak az „elit” és „magaskultúra”
ellenoldalán nevezi meg a „tömegkultúra” mibenlétét, nem titkoltan az
értékrendet magát is sugallva. Éppen kutatásai révén
fogalmazza meg, hogy a művészet iránti igény, az esztétikum szűkebb
(vagyis esztétikai kánonok révén „hitelesített”) területei jócskán átterjednek
az ízléshatárok kívülről szabott mikrovilágain, beleértődnek
„művészetpótlék” vagy „antiművészet” körébe
sorolt szubjektív igények is, sőt a falusi dal, a nóta, a munkásdal vagy a
jazz határai nem föltétlenül „a kultúra szervezőinek irányítása” szerinti
engedélyezett térhódítást tükrözik, s épp a zene nem engedi „az
elismertetendő művészet térhódítását”. Mi több, „a szociológusnak a valóságot a maga teljességében kell vizsgálnia, meg
kell figyelnie, meg kell értenie a
művészet — konkrét esetünkben a zene — sokoldalú funkcióját sine ira et studio, mert ha a való tények feltárását bármily elfogultság alapján rendezi, könnyen meghamisíthatja
azokat, úgy pedig
nem adhatja meg az esztéta, a pedagógus, a kultúra
szervezői számára a valóság és a
valóságos mozgás támpontjait. Bízunk a szociológia hivatásában olyan értelemben, hogy az nemcsak feltárhatja a valóságot, de alapot adhat megváltoztatásához is. Ugyanakkor
hiszünk a
művészet formáló erejében — ha nem is olyan közvetlen ez a formáló erő, mint amilyet sokszor tulajdonítanak neki. A
kettő együtt azt jelenti, hogy a
reális helyzet és a szükségletek jól értelmezett ismeretében a társadalom szervezett találkozása a művészettel
esetleg minden irányban hatékonyabb és
gyümölcsözőbb lehetne” (13. old.).
A kötet
akkoriban, s azóta hasonlóképpen, ha lehet ilyet
mondani: méltatlan csendben maradt. Mintha nem értették volna, mintha a
művészetszociológiai rendszerek, zenekutatási módszerek, a zeneértők
és zeneművelők közötti kapcsolatok esettanulmányai nem követték volna
Losonczi útját… /Megesett ez másokkal is, Józsa Péter, Hankiss
Elemér, S. Nagy Katalin – jellegzetesen a művészeti befogadást tematizáló kutatók – sem úgy neveltek ki „követőket”,
hogy iskolateremtők lettek volna…, inkább úgy, hogy megkerülhetetlen
nézőpontjaik között a kutató mint befogadó maga
is kénytelen reflexív viszonyba kellett kerüljön a művekkel és emberekkel.
Ez meg a főáramú szociológia számára szintre kínosan „szubjektivitás”-tónusú maradt talán… Oktalanul és tévesen/. Ugyanakkor épp
e szakszerűen művelt, kimérten elfogadtatott, megannyi kutatási
témakör harmóniáit egybefogni, újrakonstruálni képes rálátás-beavatottság adja
létjogát annak, amit Losonczi elvégzett, amivel pályatársait inspirálta, s
amivel egész életművét sikerült áthatnia…
Losonczi
Ágnes (Mérce)
Losonczi Ágnes
méltatásához, életének és műveinek életvezetési vagy életművészeti
harmóniáihoz persze nem az én üdvözlő hüppögésem kell megerősítésül
szolgáljon… Ha ugyanis az Ő szellemiségét követném, leginkább azt
sugallhatnám: ne higgye szavaim „objektivitását” senki olvasó, hanem
kérdésekért, talányokért, válaszokért és újrakérdezésért forduljon egyenesen
Losonczi Ágnes weboldalán megtalálható zenei írásai, könyvei felé,[4]
s ha a munkásságáról szóló szakmai közvélekedés tónusára kíváncsi, akkor
barangoljon el életútjának különböző szakaszain megszületett méltatások
közé,[5]
vagy ha a társadalomkutatás szakmai kérdései és aktualitásai
késztetnék válaszkeresésre, akkor fedezze föl a Wesley
János Főiskolán készített jubileumi beszélgetés videofelvételét,[6]
ahol a zene mint társadalomtudomány, a zenei tudás
mint társas tapasztalat, s az esztétikai létélmény mint lehetséges perspektíva
egyaránt föltárulkozik, befogadói érzékenységre várva.
Már bocsánat a költőietlen profán
kérdésért…: mi üdvözítőt is mondhat bárki egy
kilencven évesnek…? További negyedszázadot kívánva? Elismerő dicshimnuszt
formálva? Hálálkodva eddigi életútjáért, életművéért, életvalóságáért…? Mindezek bizonnyal lehetségesek és együtt sem
elégségesek. A jellemző ez ünneplés alkalmával talán épp Losonczi Ágnes
válasza volt minderre, melyben a kellem, a megőrzött nyitottság, az
elmeéles megfigyelések, az élénk reflexiók, a közösségért aggódó hitelesség, a
pálya lehetőségének szóló hála együttesen fogalmazódott meg. Nem igazán
túlzással, hanem az elfogult távolságtartás hangnemében úgy fogalmaznám
mindezt: ahogyan egy kutatói pálya, az élet, az alkotói tárgyválasztás – vagyis
Élet és Mű – harmóniába kerülhet az Életművel, az óvakodott elő
az Életművészet tónusában, a hitelesítőt is hitelesítő
összhangban.
Az ünneplést Rohmann Ditta
egy cselló-szólószonátával és Palya Bea sejtelmesen
érzékeny rögtönzéssel tette teljessé – mintegy a zene életének ihletett, s a
befogadókra hatóan komplex életművészeti bizonyosságaként. A megismerés,
az átélés, az élményközvetítés csendje és rejtelmei a társadalomtudós és a
muzsika közösségében, kimódolt harmóniáiban lehetnek bizonyosabbak… A megértés szubjektivitásával, s a megismerés csendjével
árnyalt összehangoltságban.
____________________
A. Gergely András (1952)
könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális antropológus, a politikatudomány
kandidátusa, MTA köztestületi tagja. MTA PTI tudományos főmunkatárs, több
egyetem óraadó oktatója (ELTE, PTE, SZTE).