75 éves Palotás József hegedű- és
szolfézstanár, nyug. zeneiskolai igazgató
Egész életét a zene szolgálatában töltötte. Intézményvezetőként, pedagógusként vagy épp a hegedű
húrjain játszva arra törekedett, hogy a muzsika embert nemesítő erejét
minél többeknek átadja. Nyugdíjasként sem
változott meg, a kecskeméti szimfonikusok koncertjei között
most épp azt tervezi, hogy elviszi
unokáit a Zeneakadémiára.
A 75 éves Palotás József
hegedű- és szolfézstanár, ny. zeneiskolai igazgató
– Öt évvel ezelőtt ment nyugdíjba. Nehéz döntés
volt?
– 49 évig
dolgoztam egyhuzamban a zeneiskolában, előtte négy évig még ott is
tanultam, egyszóval nem volt könnyű az elválás. Az az igazság, hogy
2008-ban, amikor megkaptam az utolsó vezetői megbízásomat, úgy gondoltam,
hogy a hat évet már nem fogom teljesen kitölteni, azután mégis maradtam.
2014-ben azonban, amikor 70 éves lettem, nyugdíjba vonultam. Betegségem miatt,
illetve a munkámban jelentkező számos újdonság, az egyre bonyolultabb
törvényi rendelkezések, a sok elektronikus feladat miatt nem is lett volna már
igazán kedvem továbbdolgozni. Szeretett iskolámmal a kapcsolatom ezzel nem
szakadt meg teljesen, a következő tanévben még heti két órában tanítottam
ott, és azóta is gyakran bejárok.
– A tanári munkát letette, a muzsikálást azonban nem hagyta abba.
– Igen, a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar munkájában
mindmáig teljes aktivitással részt veszek, ott is már több mint öt évtizede
játszom. Még Kemény Endre ideérkezésekor, 1968-ban ültem be az
ének-zenei iskolákban tanító operaházi zenészek mögé, azután rövid idő
múlva koncertmester lettem. A rám háruló feladatokat ma is örömmel végzem. A
kollégák megbecsülnek, én is jól érzem közöttük magam. Az
idők folyamán ambiciózus fiatalok érkeztek a zenekarba, akik szeretnének
többet adni, s ugyanakkor arra vágynak, hogy a zenekar is többet nyújtson. Az
ő törekvéseiknek és a fenntartónk növekedő elvárásainak is
köszönhető az utóbbi idők néhány sikeres kezdeményezése, például a
vasárnap délelőtti családi matinésorozat, s hogy olyan kiváló muzsikusokkal
dolgozhattunk együtt, mint
Kobayashi Ken-Ichiro, Medveczky Ádám,
Erdei Péter.
– Más zenei
együttesben is játszik még?
– Korábban a zeneiskola tanári együttesében, az M. Bodon Pál
Kamarazenekarban is játszottam, ezt a feladatot
azonban leadtam. A Lakó Sándor Kamarazenekarban is évekig hegedültem, az utóbbi időben már oda is csak akkor megyek, ha külön
hívnak. Rendszeres munkát tehát már nem vállalok, de egy-egy
alkalmi formációba való felkérésre szinte mindig igent mondok. Így
például néhány héttel ezelőtt az ÉZI és az ÁZI zeneiskolás
tanárainak koncertjén nagy örömmel vettem részt, jó volt látni és az egyik
műben részese is lenni annak az önfeledt, felszabadult muzsikálásnak, ami
egyébként sajnos gyakran hiányzik a klasszikus hangversenyekről. Fájlalom azt is, hogy bár terveztem, nyugdíjasként majd házi
muzsikálásokat szervezek, ebben csalódás ért: a mai rohanó világban, amikor a
zenetanárok kötelező óraszáma
egyre növekszik, nincs idejük erre.
– Életének két meghatározó intézménye a hírös város zeneiskolája
és zenekara. Milyennek látja az
ÁZI, illetve a szimfonikusok jövőjét?
– Bizakodó vagyok, mindkét helyen kiváló szakmai munka
folyik. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy akik itt, Kecskeméten kapták meg a zenei alapokat és később magas szintű tudást
sajátítottak el, azok közül többen hazatértek. A zenekarban
kedves pulttársamat, Juhász Ágnest kislány kora óta ismerem. Az ének-zeneiben tanult, ott volt szakközépiskolás is, s
miután a Zeneakadémián megszerezte a diplomáját, visszajött Kecskemétre. A
zeneiskola tanárai között is többen helybeliek, de a háromtagú vezetőség
is „hazai pályáról” indult: ketten, Miklósné Faragó Csilla és Orosz Lilla a
Kodály Iskolába jártak, míg Nemes Dóra az ÁZI
növendéke volt. Már csak a városhoz való szorosabb kötődésük miatt is
ők jobban itthon vannak, még inkább
a magukénak érzik az ügyet.
– A muzsikálás
mellett mivel telnek nyugdíjas napjai?
– Mindig érdekelt, az utóbbi
időben pedig különösen sokat foglalkoztam a helyi, különösen az Állami
Zeneiskolában folyó zeneoktatással. Kutatásaim révén igen gazdag anyag
gyűlt össze, melyből a Katona József Emlékházban már tartottam is egy
előadást, és az ÁZI ez évi, ünnepi
hangversenysorozatának nyitóestjén is elmondhattam egy rövid történeti
áttekintést. Jó lenne erről a témáról egyszer bővebben is beszélni, az anyag
esetleg kiadvány formájában is megjelenhetne.
A zenei
eszközök múltjának és jelenének kutatása is közel áll hozzám, az olasz, német, francia és magyar hangszerkészítők
munkájáról sokat olvasok. Az élőkkel személyes
kapcsolatot is tartok, ha Pesten kiállítanak, oda feleségemmel rendre el is
megyünk. A fővárosba egyébként koncertek miatt is
el-eljárunk, a Zeneakadémián, a Müpában
egy-egy hangverseny mindig óriási erővel hat ránk.
A régi kollégákkal is öröm találkozni. Azokkal,
akikkel az érdeklődésünk, az értékrendünk
hasonló, s vannak közöttük egészen fiatal pedagógusok is, mindig jó
beszélgetni, egy-egy szakmai kérdést megvitatni. A közoktatás-vezetői
tanulmányokat együtt folytatókkal is szoros kapcsolatot ápolok, velük immár 20 éve havi rendszerességgel
összejövünk a Sutus vendéglőben.
Mindezek fontosak, de mindennapjaink középpontjában a
gyerekek és az unokák vannak. Feleségemmel,
Devich–Matók Margittal, Gittával – vele immár
több mint 50 éve vagyunk házasok, s mivel szintén zenetanár, az ÁZI-ban évtizedekig együtt is dolgoztunk
– három fiúgyermeket neveltünk föl. Egyikük sem
lett profi muzsikus, ám mindhárman jó szakmát választottak és ki-ki a maga
területén jól boldogul. Valamennyien családosak és összesen nyolc unokának is örülhetünk, s mivel Gáborék és Jóskáék
Kecskeméten laknak, és Andorék sem messze, Szegeden élnek, így velük sokat találkozunk. Igyekszünk
besegíteni nekik, most épp azt tervezzük, hogy
elvisszük az unokákat egy koncertre a „zene templomába”, mert úgy érezzük: meg
kell mutatnunk nekik a nemrég felújított Zeneakadémiát.
– Milyen tervei
vannak?
– Mindazt, amit most teszek, azt
szeretném még folytatni: az iskolatörténeti anyagok gyűjtését, a
családfakutatást, a hangversenyekre járást. Emellett természetesen minél több
időt szeretnék a családdal együtt tölteni, és ha az
egészségem megengedi, jó lenne
még néhány évig hegedülni is.
NÉVJEGY
Palotás József hegedű- és
szolfézstanár, nyugalmazott intézményegység-vezető Kiskunfélegyházán
született 1944. március 16-án. Zenei tanulmányait Tiszakécskén kezdte,
első hegedű-, egyben szolfézstanára dr. Batka László volt. 1958-ban a
kecskeméti zeneiskolában Domján József növendéke lett, majd érettségi után
felvették a Szegedi Zeneművészeti Szakiskolába, azután annak
szaktanárképzőjébe, tanárai Gábor Arnoldné, Homoki György és Homor Annamária voltak. Hegedű és szolfézs szakon
1966-ban végzett Szegeden – később a Budapesti Műszaki Egyetemen
közoktatás-vezetői diplomát is szerzett –, de 1965. szeptember
1-jétől kinevezett tanárként már Kecskeméten tanított az Állami
Zeneiskolában. 1974. augusztus 1-jétől nyugdíjazásáig, 2014 nyaráig az
évek múlva M. Bodon Pál nevét felvevő intézmény
igazgatója volt. A Kecskeméti Szimfonikus Zenekarnak 1968 óta tagja, 1969 óta
hangversenymestere. Az évek folyamán több kamarazenei formáció alapításában és
együtt muzsikálásában vett részt, emellett zenepedagógia-történeti témájú
írásai is megjelentek: A zeneiskola rövid története; M. Bodon
Pál, a pedagógus és az iskolavezető; A Gábriel-Vásárhelyi Hegedűiskola elemzése. Több éven át
országos szakértőként is szolgálta a magyar zeneoktatás ügyét.
Kiemelkedő színvonalú nevelői és előadóművészi tevékenységéért
számos elismerést vehetett át: Kecskemét Városért Oktatási Díj (1997),
főtanácsosi cím (1997), Kodály Zoltán-díj (2002), Pilinszky János-díj
(2003), Magyar Művészetoktatásért-plakett (2004), Az év zenekari
művésze (2009), Bács-Kiskun Megyei Prima Díj
(2012), Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat (2015).
75 éves Palotás József hegedű- és szolfézstanár, nyug ...
- HIROS.HU
2019.03.16. 13:23