PETRŐCZI ÉVA

Egy ismeretlen Fischer Annie-kép, Gyomáról

Fischer Annie, 1933 kora nyarán, dr. Tardos Gáspár gyomai 
ügyvédék kertjében. A résztvevők bemutatása a cikk szövegében olvasható.

*

A közelmúltban, 2019. május 16-án, a gyomaendrődi OMart-ban, ebben az otthonos kis művészeti központban, amelyet az irodalom- és zeneszerető Oláh Gizella és férje, Molnár Albert működtet, éltet, a legjobb gyomai hagyományok szellemében, nem mindennapi ajándékot, ha úgy tetszik, írói évtizedeim legszebb „pályabérét” kaptam a sorstól. Vagy inkább a minden művészetek Urától. Szegeden és Gyomán játszódó családregényem, az „Ida és Gyula – Dédszüleim története” (Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2019) ott megrendezett premierjének egyik kedves vendége, Ágoston Lajos ugyanis egész kis fénykép- és iratgyűjteményt hozott magával az estre, édesanyja, Barta Margit (becenevén: Majsi!) hagyatékából, aki 1932-tól 1936-ig Gyomán közös háztartásban élő déd-és nagyszüleim, anyám és nagybátyám életének nagyra becsült és nagyon szeretett szereplője volt, akinek főztje a családot, s a vendégeket is elkápráztatta. A relikviák között találtam rá egy nagyon megviselt, de felmérhetetlen lelki és zenetörténeti értékű képecskére, amelyet itt és most már Zsubori Ervin restaurátori munkája nyomán tudok közkinccsé tenni. A szépiabarna fotográfia 1933 júniusában készült, ahogy már említettem is, dr. Tardos Gáspár gyomai ügyvédék kertjében, nem sokkal azt követően, hogy a kép középpontjában mosolygó, mindössze 19 éves fiatal lány, Fischer Annie megnyerte a Liszt Ferenc nemzetközi zongoraversenyt.

Fischer Annie (1914-1995) 1933-ban, – a legfiatalabb versenyzőként – megnyerte Magyarországon a Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyt

(Gramofon - klasszikus és jazz zene)

Részben a gyomai Tardos-családnak, részben a zenéhez sok szállal kötődő, nevezetes Kner famíliának, részben pedig Berkovits Adolf fűszer, vas, építőanyag kereskedőéknek, különösen zongoraművésznek készülő Erzsébet lányuknak (aki később Mágori Erzsébet kritikusként lett ismert), továbbá a barátnői triumvirátus harmadik tagjának, Tardos Ancsinak köszönhetően ebben az időszakban az ifjú művésznő szinte „tiszteletbeli gyomainak” számított. Mindezt megerősítette az is, hogy a Zeneakadémia zongora tanszakán Bartók-növendékként tanult, bár Fischer Annie-nál jóval korábban, Kner Imréné Kulka Etelka. Továbbá nagyon korai Annie-rajongó volt Etelka méltán népszerű anyósa, Kner Izidorné, a település egyik, sokoldalúan jótékony nagyasszonya, aki nem csak szakácskönyvet írt, de jeles népdalgyűjtőként is bemutatkozott, amikor az 1936-os Szegedi Kis Kalendáriumban tizenöt gyomai és környékbeli parasztdallamot tett közzé.

Lássuk ezek után, hogy alig pár héttel e ritka gyomai csoportkép elkészülte előtt hogyan emlékezett meg a gyomaiak kedvencének győzelméről – alig két nappal az esemény után – a Gyomai Újság 1933. május 20-i száma: „A nemzetközi Liszt-hangversenyen (helyesen: versenyen!) az 1-ső díjat Fischer Anny (helyesen: Annie!) nyerte, kinek művészi játékában dr. Tardos Gáspár vendégszerető házánál többször volt alkalmunk gyönyörködni. Őszintén gratulálunk Fischer Annynak gyomai tisztelői és a magunk nevében.” Már említett családregényemben pedig idézem keresztapám, dr. Nemerey Péter sebész és oratóriuménekes feljegyzésének szavait: „Kner Imréék időszakosan rendeztek gyerekek részére zenedélutánokat. Egy alkalommal Bartók Bélát is meghívták, éppúgy Fischer Anni(e) zongoraművésznőt…” És, mit tesz Isten, a gyomai gyerek-zenedélutánok egyikére éppen Tardoséknál került sor, akiknek pár évvel idősebb Andris fia keresztapám legjobb barátja volt… A művésznő gyermekszeretetére vonatkozólag itt érdemes idéznünk legalább egy mondatot dr. Székely György orvosprofesszor és Fischer Annie kutató monográfus visszaemlékezéséből: „A környék gyerekei (ez itt nem Gyomát, hanem Balatonalmádit jelenti már, ahol Fischer Annie és férje, Tóth Aladár a nyarakat töltötte!) imádtak Annie-ékhoz járni.” Ennek a mondatnak a teljes igazságtartalma ott sugárzik ennek a régi-régi amatőr felvételnek a középpontjában: a Radnóti Miklós Fannijára hasonlító, törékeny, szinte gyereklány-korú, ekkorra már nemzetközi hírű zongoraművész sugárzó kedvességgel és természetességgel ül a gyomai zenebarát gyerekek és felnőttek koszorújában. Röviden talán érdemes bemutatnom, kiket is látunk a képen, balról jobbra haladva, s akiknek életében a zene sorsdöntő szerepet játszott, azokat valamivel részletesebben bemutatva. Tehát: a kép bal sarkában, fonott karosszékben ülve, nyakában pettyes sállal, dr. Tardos Gáspárné, a gyerek-zenedélután háziasszonya, Fischer Annie egyik barátnőjének édesanyja, aki 1944-ben, épp úgy, mint Kner Izidorné és Kner Imréné, a holokauszt áldozata lett. Tőle jobbra, férje mögött állva, drága nagymamám, Nyisztor (később: Nemerey!) Péterné, Vaniss Margit, aki ugyancsak jó pianista volt, s a nálánál tizennyolc évvel fiatalabb Annie-val olykor négykezest játszott akkori otthonukban, a gyomai Wodianer kiskastélyban. Ő egészen addig – még a pécsi társbérleti nyomorúságban is – hűséges maradt a zongorához, a mindennapi muzsikáláshoz, amíg szép, hosszú ujjait az ízületi gyulladás nem tette végleg tönkre. Számomra, aki már csak „fájdalom-bogos” ujjakkal láthattam őt, megrázó élmény volt finom, ép kezének látványa, nagyapám, Nyisztor (később: Nemerey!) Péter bankigazgató vállán, aki ekkor, negyvenegy éves korában, minden gyomai „dalos ügy”, zenei esemény résztvevője, rendezője, a Gyomai Dalárda elnöke, a X. Daloskerület koszorúval díszített aranyérmének tulajdonosa volt. Szép tenorhangján olykor szólót is énekelt, például Beethoven-dalokat, évtizedekkel később, pécsi lakosként pedig szülővárosom Szeráfi Kórusának tagja lett. Valószínűleg az ő muzikalitását örökölte a képen bizony javában grimaszoló Peti fia. Az ifjú Nemerey Péter, már „cselédkönyves” sebészként, éppen tizennyolc évvel később, bebörtönzött szigorló orvos apám helyett apámmá lett (voltaképpen 2012-ben bekövetkezett haláláig). Ő, akit én „Köri”-nek becéztem, lírai tenorként sokáig habozott a szikével gyógyítás és a zenével gyógyítás között. Szólista korszakának remeklései közül számomra Kodály Psalmus Hungaricus-a a legkedvesebb, ezért a sírjára helyezett borostyánkoszorú szalagjára ezt írattam: „Az igazakat te mind megtartod…” A már kisfiú korától gyomai esküvőkön éneklő nagybátyám jobb vállába a háziak nevető kisfia, Tardos Andris kapaszkodik, míg Fischer Annie háta mögött az alig tizenegy évvel később – zenerajongó, szép feleségéhez hasonlóan – haláltáborba hurcolt házigazda, dr. Tardos Gáspár áll. Jobbra haladva a képen, Fischer Annie vállát, egy fiútestvér családias szeretetével, Wagner Marci karolja át, majd a copfos, tízéves Nyisztor Évike (később dr. Nemerey Éva, tanár-művészettörténész, az anyukám) látható, a csoportkép szélén pedig Wagner Márton, a zenei eseményekről mindig nagy örömmel tudósító nyomdatulajdonos, a Gyomai Újság felelős szerkesztője áll. Az anyu és Wagner úr előtt üldögélő két hölgy közül az ifjabbik Wagnerné asszony, az idősebbik az egyetlen olyan szereplő, akit nem tudtam azonosítani. A gyerekek esetében könnyű volt a helyzet, nem csak azért, mert kettő közülük a mi családunk tagja, de azért is, mert – nagy valószínűséggel Fischer Annie kívánságára – az elsősorban számukra rendezett házi hangverseny után mindnyájan ráírták a nevüket a kép hátoldalára!

Amivel még adós vagyok, az két, Fischer Annie-hoz kötődő személyes emlék. Nagyszüleim, nagybátyám és anyám minden pécsi koncertjére elmentek, engem, emlékezetem szerint, kettőre vittek el. „Szabályos” bemutatásomra 1966. január 18-án került sor, amikor a Pécsi Nemzeti Színházban az életében és pályáján oly meghatározó Liszt Ferenc H-moll szonátáját játszotta el; erről az óriási sikerű koncertről családunk egyik régi barátja, dr. Nádor Tamás, a Pécsi Rádió zeneértő munkatársa tudósított. Ekkor még tizenötödik évemet sem töltöttem be, így nagyon fontos és megható volt az a néhány perc, amelyet a művész-szobában tölthettem, ahol nagymamát Annie (nekem: Annie néni!) a legnagyobb szeretettel fogadta, s amikor meghallotta, hogy én bizony nem muzsikus, hanem írópalánta vagyok, kedvesen ezt mondta nagymamának: „Sose búsulj, Margitom, az a lényeg, hogy a művészet soha nem vész ki a családotokból!” A második és egyben utolsó személyes Fischer Annie-élményemre 1969 júniusában, már az érettségi után, a pécsi zenebarátok régi, kedves Liszt-termében került sor, ekkor Beethoven Asz-dúr szonátája hangzott el. Mindkét élményemre maradéktalanul igazak Tallián Tibor zeneesztéta szavai: „Ha megpillantjuk, azonnal szívesen látott és személyes vendégeinek érezhetjük magunkat, s ezért személyesen és közvetlenül veszünk részt abban a beszélgetésben, amit Fischer Annie nem velünk, de előttünk és helyettünk a művel folytat.”

Az itt közölt, archív felvételen a kislányos arcú és termetű Fischer Annie ugyan nem a zongoránál ül, mégis, arckifejezése és mosolya csupa muzsika, s annak bizonysága, hogy lelkes gyomai rajongóit, egy alföldi kisváros zeneszerető értelmiségi családjait nem egy művésznagyság savanyú közönyével kezelte, hanem szerette, s nagyra becsülte. Ez a szeretet érződött több mint harminc évvel később is, amikor nagymamám személyében már nem egy elegáns, jól zongorázó, harminchét éves dámával, hanem egy szegénységtől, ízületi bajoktól meggyötört, de a zenét hétköznapjai fontos, éltető részének tekintő, idős asszonnyal találkozott.

Igazi meglepetés számomra ennek a képnek a váratlan felbukkanása és nem remélt „gyógyulása”, s szívből remélem, hogy ajándék lesz mindazok számára, akik Fischer Annie művészetét és felejthetetlen egyéniségét ma is nagy becsben tartják! Arra a kérdésre, hogy ez a felvétel mindmáig miért maradt rejtve a zenebarátok előtt, csak egy lehetséges választ tudok. Köztudomású, hogy Fischer Annie és Tóth Aladár 1941-ben kivándorolt Svédországba, s akkori életük minden tárgyi emlékét nyilván nem vihették magukkal. Ami pedig őt nagyon szerető és nagyra becsülő családomat illeti: ugyancsak 1941-ben kezdődött Gyoma-Baja-Budapest-Pécs vándorlásaik közepette nagyon sok becses tárgyi emlékük nyom nélkül eltűnt. Barta Margit – a kedves Majsi – szeretetének, ragaszkodásának köszönhető, hogy ez a közérdekű magán-emlék mégis megmenekült!