„Az asszony és a bábu”

Ford.: Várnai Péter, Kossuth Kiadó, 2019.

Amíg, nagyon figyelmesen, a könyvbe számtalan bejegyzést írva, elolvastam a 26. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik abszolút szenzációját, egy Hamburgban álnéven író-publikáló tudós irodalmár asszony, eredeti nevén Tania Schlie Alma Mahlerről szóló munkáját, két dolog motoszkált a fejemben. Az első egy írásom élére tűzött, Pierre Louÿstól kölcsönzött cím, egy valaha fergeteges sikerű színdarabé: Az asszony és a bábu. Igaz, ebben a francia darabban nem a főszereplő, a kizárólag a tánchoz és a férfiak megbolondításához értő Conchita a bábu, hanem mindazok a nem csekély számú férfiak, akiket úgy magába bolondított, hogy kezében akarattalan, egyéniség nélküli bábokká váltak. Mégis, ez a címke foglalja össze a leghívebben Caroline Bernard komoly zeneértésről, Mahler-értésről és Alma Mahler életének és tragédiájának megértéséről szóló regényének lényegét. Ő – kivételesen – nem azok közé tartozik, akik csak a végzet csapongó asszonyát, az önző femme fatale-t látják a sokszerelmű Alma Schindlerben, akiről 1964-ben, amikor 85 éves korában meghalt, a rangos Telegraph ezzel a banális címmel írt megemlékezést: The Ultimate Femme Fatale (Az utolsó végzet asszonya). Pedig ennek a sokkal inkább szerencsétlen, mint csillogó sorsú asszonynak az élete jóval több volt, mint az első szerelmétől, Klimttől egészen Gustav Mahlerig, Walter Gropiusig, Oscar Kokoschkáig és végül Franz Werfelig indázó „híresférfi-gyűjtögetések” sora. Azokról már éppen eleget láttunk és olvastunk; most csak két, e szemlélet jegyében született filmet és két könyvet említve; talán a két legjobbat. Nevezetesen, Bruce Beresford tizenkilenc éve készült, osztrák-angol filmjét, a Die Windbraut-ot (A szélhitves-t), illetve Percy Adlon 2010-es moziját, a Mahler a díványon-t, a könyvek közül pedig Françoise Giroud: Alma Mahler, avagy a hódítás művészete (Európa, 2001.) és Afonso Cruz Kokoschka babája (Typotex, 2014.) ezt a két, egyfelől megértőbb, gyöngédebb, másfelől érdesebb, férfiasan elfogultabb remeket.

Amire Caroline Bernard vállalkozott, Berlinben alig egy évvel a magyar fordítás megjelenése előtt publikált, hatalmas könyvében, az jóval többet ígér, még ha nem is a tömegek, hanem elsősorban a zeneszerető-zeneértő, illetve a muzsikusi hivatásban élő olvasók számára. Ő – mindmáig páratlan gesztussal – megmutatja Alma Mahler életének egyik igazi tragédiáját. Azt, hogy nem csupán két leány és egy fiúgyermeke halálát kellett túlélnie, hanem azt is, hogy az Alexander von Zemlinskynél folytatott, ígéretes zeneszerzői stúdiumok után, s tehetséges pianistaként jóformán zenei némaságra ítéltetett. Méghozzá kizárólag azért, hogy kilenc esztendei házasságuk alatt gyönyörű, dekoratív hitves-bábuként biztosítsa a teret és a csöndet férjének, a nem mindennapi tehetségű és termékenységű zeneszerzőnek, Gustav Mahlernek, aki a komponálás mellett neves karnagy és főzeneigazgató is volt. Ráadásul nagyon érzékeny, nyugtalan, Bécstől New Yorkig és Budapestig sodródó lélek. Természetesen, az asszony is hibás volt abban, hogy a lánykérés után elfogadta Mahler abszurd, őt a zeneszerzés örömétől végleg eltiltó feltételeit. Idézzük a regény erre vonatkozó, generációkkal később is szívszorító részletét: „Mahler néhány órával később. már a próba után folytatta levelét: mostantól Alma egyedüli feladatának annak kell lennie, hogy őt boldoggá tegye. Természetesen neki magának is boldognak kell lennie, és ő, Gustav mindent el is követ majd, hogy az legyen, és el tudja látni a feladatait. A zeneszerző szerepe azonban az övé, Almáé pedig az, hogy megértő kenyeres pajtás és szerető társ legyen. Almschi, kérlek, olvasd el figyelmesen a levelem. Szerelmeskedés nem lehet közöttünk. Mielőtt újra beszélnénk, tiszta helyzetet kell teremtenünk: neked tudnod kell, mit várok el, mit kívánok meg tőled, és mi az, amit én kínálhatok neked – hogy minek kell lenned számomra. Fel kell számolnod mindent, ami felszínes, minden megszokást, minden hiúságot és káprázatot- feltétel nélkül nekem kell adnod magad –, jövőbeli életed alakítását minden részletre kiterjedően az én szükségletemtől kell függővé tenned, és mindezért cserében semmi mást nem kívánhatsz, csakis az én szerelmemet!” Zenánába, egy török nagyúr asszonyházába illő szavak ezek; csakhogy ezt a levelet olvasva a huszadik század elején, a szecesszió lázában égő Bécsben járunk. Mindezt aligha kompenzálhatta az, hogy az Ötödik szimfónia egyik, érzelmektől túlcsorduló, Visconti 1971-es filmje, a Halál Velencében óta valósággal slágerré vált tételét, az Adagiettó-t Mahler elnémított feleségének írta és ajánlotta. A rablánc akkor is rablánc, ha rózsákkal fonják körül. A hetvenes években, Halász Előd professzor úr szegedi Mahler szemináriumain, ahol nem csak dalszövegeket elemeztünk, hanem sok-sok zenét is hallgattunk, illetve később, Kathleen Ferrier hangjának bűvöletében, aki a Dal a Földről altszólamát páratlan szépséggel adta elő, még nem figyeltem föl ennek a házasságnak a hivatásbéli fájdalmaira: legfeljebb a Gyermekgyászdalok komponálását követő tragédiára, a házaspár idősebbik kislányának, Putzinak (Mariának) szörnyű torokgyík-halálára.

Caroline Bernard könyve kellett ahhoz, hogy rövid YouTube nyomozás után rátaláljak az interneten Alma Mahler teljes, mindössze 57 percet és 27 másodpercet kitevő zenei életművére, a soványka Sämtliche Werke anyagára; ezen a felvételen Charlotte Margiano szopránénekesnő és a Brabanti zenekar adta elő ezt a klasszikus dalcsokrot, Julian Reynolds vezényletével. A zenét nagyon válogatott szövegek hívták elő Almából: Richard Dehmel, Heinrich Heine, Novalis, Rainer Maria Rilke, Franz Werfel és mások alkotásai… Fájdalmasan szép, egyéni hangú zenei miniatűrök ezek, nem Mahler, hanem sokkal inkább Richard Strauss hatását mutatják, az ő dalainak világát idézik fel! Érdekes fordulat a történetben, s az asszony derékba tört pályáján, hogy férje történetesen azt követően biztatta feleségét – bűnbánó szavak kíséretében – zeneszerzői hivatása folytatására, amikor Alma már túl volt egy perzselő szerelmi kalandon, a Bauhaus-alapító építésszel, Walter Gropiusszal. Ettől függetlenül – talán nem véletlenül – a bűnbánó férjet éppen akkor kapta el a végzetes szívbelhártya-gyulladás, amikor egy dalest műsorán elhangzott felesége Lágy nyári éjszakán című alkotása. Ezt követően Gustav Mahler már nem sokáig élt, halála természetesen nem függött össze az asszonyának felajánlott békejobbként felajánlott, nagyobb alkotói játéktérrel.

Igaz, e kilenc évi házasság minden volt, csak nem maradéktalanul boldog. Alma Mahler azonban mégis Gustavot tekintette élete legfontosabb párjának, még Franz Werfel író feleségeként is mindkettejük nevét viselte. S 1964. december 11-én bekövetkezett haláláig mindhárom művész-férje – köztük elsősorban Mahler – szellemi hagyatékával foglalkozott. Kívánságára holttestét hazahozták Amerikából. S ekkor még egy utolsó „rivalizálást” szabott ki a sors erre a minden ízében a muzsikának elkötelezett párra; ezúttal Alma győzött: „Halála után Alma testét bebalzsamozták, rézkoporsóban Bécsbe szállították, és a grinzingi temetőbe vitték, ahol Gustav Mahler is nyugszik. A súlyos koporsó azonban túl nagy volt, és nem fért be a sírgödörbe. A sírásóknak másnap vissza kellett menniük, hogy megnagyobbítsák a sírt. Alma nem csak egész életében, de még a halála után is magára tudta vonni a figyelmet…” Ewige göttliche gerechtigkeit – mondhatnánk bécsiesen. Vagyis: Örök isteni igazságszolgáltatás.

A regény finoman árnyalt magyar szövege Várnai Péter ihletett munkája.

Petrőczi Éva

***

13. fejezet

Pontosan délelőtt tíz óra volt, amikor Berta Zuckerkandl oldalán Alma felment az operaház főlépcsőjén. Bízott benne, hogy Mahler a pompázatos királyi páholyban várja őket, ahol még a kilincsek is elefántcsontból vannak. Alig értek fel azonban a márványlépcső feléig, amikor az igazgató már eléjük sietett. Fürgén és elegánsan vette a fokokat.

– Egész éjjel nem hunytam le a szemem – vallotta be Mahler, miközben lesegítette a kabátot Almáról.

A lány közben újra megállapíthatta, ami már előző este is feltűnt neki: Gustav Mahler néhány centiméterrel alacsonyabb nála. Alma örült, hogy puha bársonyból készült kalapja lapos. A férfit azonban szemlátomást nem zavarta a magasságkülönbség. Sugárzón Almára mosolygott, szemében meleg fény csillogott, az arca arról árulkodott, hogy őszintén örül a találkozásuknak, és ez rendkívül vonzóvá tette.

Mahler a karjára terítette Alma kabátját, Bertáéra viszont ügyet sem vetett, és ezt ő a szemöldöke felvonásával nyugtázta.

– És kegyed?

– Én pompásan aludtam – válaszolta Alma kacéran, bár ez nem volt igaz. Sokáig feküdt ébren az ágyában, és Gustav Mahleren gondolkodott. – Most pedig mindent látni szeretnék. A színpadot és ami mögötte van.

Elindultak a folyosón, amelyről a páholyok nyíltak, és az utolsón át kiléptek a színpadra.

– Javában tartanak a Hoffmann meséi főpróbájának az előkészületei – mondta Mahler.

Mindenütt színpadmunkások, énekesek és zenészek tűntek fel: nagyon sokan, jóval többen, mint Alma várta. Mahler megmutatta neki és Bertának a különböző függönyöket és padlásokat, közben állandóan embereket kellett kerülgetniük: a zenészek lassan elfoglalták helyüket a zenekari árokban, és a hangszereiket hangolták, az énekesnők pedig beénekeltek.

– Ez a színpad valójában jóval nagyobb, mint amilyennek a nézőtérről tűnik – jegyezte meg Berta Zuckerkandl.

– És képzelje el, a színpad a legkisebb részt foglalja el a házból – felelte Mahler.

Ez igaz volt. A színpadon állva jobbra és balra látni lehetett azokat az oldalsó helyiségeket, amelyekben az énekesek a jelenésükre vártak, és ahol az öltöztetők az utolsó simításokat végezték el a jelmezeken.

– És akkor most jöhetnek a katakombák – mondta Alma, miután mindent megnéztek a zenekari árokban és a nézőtéren.

Ezeket Alma és Berta természetesen már ismerte a sok előadásról, a nézőtér azonban a párnázott ülések sok-sok sorával így, nézők nélkül sokkal nagyobbnak tűnt.

Mahler meglepetten nézett Almára, aztán azonban mosoly suhant át az arcán. Ahogy már előző este, Alma most is azt állapíthatta meg, hogy Mahlernek hihetetlenül sokféle arca van, és vonásairól könnyűszerrel leolvasható, amit éppen gondol. Nem tudja megjátszani magát, de nyilván nem is akarja, ahhoz túlságosan jellemes ember, gondolta Alma.

– Kegyed szeret a dolgok mélyére ásni – mondta az igazgató. – Már tegnap este is az volt önről a benyomásom, hogy tudásra éhes és komoly személyiség.

– Csak aztán nehogy csalódnia kelljen! Egyszerűen csak kíváncsi vagyok.

– Én félnék a katakombákban. Inkább itt várok – mondta Berta. – Készítek néhány jegyzetet, talán összejön belőlük egy cikk. Amennyire tudom, főpróbáról még soha senki nem írt. Ez igazán érdekes lenne – tette hozzá, aztán kiválasztott egy ülést az első sorban.

Gustav Mahler a kezét nyújtotta Almának, és egy szűk lépcsőn visszavezette a színpadra. Alma onnan követte a férfit a hátsó részekbe, bár csak nehezen tudta tartani vele a lépést. Egy színpadmunkás megszólította Mahlert, és kérdezett tőle valamit, ő azonban egy legyintéssel elhessegette. Leghátul egy ajtón át, amelyet Alma addig észre sem vett, lementek egy vaslépcsőn, és teljesen más világba kerültek. Itt csend volt, és sajátságos szag vette körül őket. Előttük hosszú folyosók nyíltak, melyekről tágas, boltíves pincék ágaztak szét. Egyikbe-másikba benéztek. Régi jelmezek porosodtak bennük, amelyek hosszú rudakon, két sorban lógtak le a mennyezetről. Alma végigsimított a bársonyokon, és eltüsszentette magát, amikor keze nyomán porfelhő csapott fel.

Egy másik helyiségben a legkülönfélébb formájú és stílusú lábbelik álltak, és egymásra rakott dobozok alkottak ingatag tornyokat. Alma úgy sejtette, hogy azokban is cipők és csizmák lehetnek. Díszletek részei, egy egyiptomi piramis, egy hárem fürdője, semmibe vezető lépcsők, papírmasé hintók, karos gyertyatartók, a párizsi Notre-Dame sárkány alakú vízköpői között jártak… Alma azt sem tudta, hová nézzen. Egy újabb helyiségben számtalan holdat és napot láttak, kicsiket és nagyokat, vörösre és aranyszínűre festve. Mellettük fák és hegységek sziluettjei álltak.

– Ó, az állatkerti részlegben kötöttünk ki! – kiáltott fel Mahler, és felemelt egy birkát, amelynek valódi gyapjúból volt a szőre.

Néhány díszletelemen cédula függött annak az operának a címével, amelyhez készültek. Mahler a lábával megbökött egy ágyút.

– Csupa régi kacat van itt. Már senkinek sincs szüksége rájuk. Valakinek egyszer ki kellene itt ganéznia – morgolódott.

– De minden nagyon érdekes! Nézze csak ezt itt!

Alma magasba emelt egy kardot. Egy óriás számára is elég nagynak és nehéznek tűnt, de kartonpapírból készült.

– Megölöm a sárkányt! – kiáltotta Alma, és magasba emelve meglengette a kardot.

Ebben a pillanatban messze a fejük felett megütöttek egy dobot a zenekari árokban, aztán egy oboa kezdett éles szólamba. A hangok tompán és furcsán eltorzulva jutottak le hozzájuk. Alma leengedte a kardot.

– Igaz, hogy az operaház alatti titkos folyosók a szomszédos épületekhez vezetnek?

– Mármint a Sacherba?

– Például. A Sacherről azt mondják, hogy az Opera büféje.

– Azt hiszem, léteznek azok a folyosók. Én azonban eddig mindig a felszíni utat választottam. Idelent túl nagy a por. – Mintha csak meg kellene erősítenie a kijelentését, Mahlerre tüsszögés tört rá. Nadrágjából zsebkendőt húzott elő, amely csak úgy világított a sötétben, és megtörölte az orrát. – Azt a szóbeszédet is ismeri, hogy a császári család szükség esetén, például ha merénylettől kell tartani, egy titkos alagúton át elhagyhatja az Operát?

– Valóban? – kérdezte Alma, és megfordult, mintha azt a titkos alagutat keresné.

– Bécsben négy emelet mély pincék is lehetnek. Mélyebbek, mint amilyen magasak felettük a házak.

– Ez azt jelentené, hogy Bécs a föld alatt nagyobb, mint felette – jegyezte meg Alma.

– Olyasmi alighanem nem is létezik, amit Bécs föld alatti világában ne lehetne megtalálni. Ismeri a Beatrix fürdőt a 3. kerületben?

– Uszoda? A pincében?

– Szeret úszni? – kérdezte Mahler váratlanul.

– Igen. Mindenféle mozgást szeretek, legjobban azonban a kerékpározást. És egyszer látnia kellene, milyen jól korcsolyázom és kuglizom. Jaj!

Alma oldalra ugrott, mert valami az arcához ért. Mahler eléje lépett, és finoman végigsimított az arcán.

– Csak egy pókháló – mondta. – Menjünk vissza?

Alma a sötétben is látta, hogy a férfi mosolyog.

– Semmiképpen, amíg nem láttam mindent.

Odafentről egyszer csak borzalmasan hangos dübörgést és zörgést hallottak.

– Ez meg mi? – kérdezte Alma ijedten, mert a zaj mintha közvetlenül a fejük fölül jött volna.

– Egy fiáker zörömbölhet a macskaköveken. Nem sokkal vagyunk az úttest alatt – felelte Mahler, és kiabálnia kellett, hogy Alma értse, amit mond.

Még több szűk, sötét folyosón jutottak át, ajtókat nyitottak ki, némelyik elől viszont vissza kellett fordulniuk, mert zárva voltak. Gyorsan haladtak, és Almának megint feltűnt Mahler fürge, kissé szökellő járása. Mintha mindig sietne. Egy újabb lépcsőn még mélyebbre hatoltak. Alma már teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Időnként hideg huzat csapta meg. Mahler elmagyarázta, hogy a levegő a szellőzőaknákból jön, amelyek titokzatos, kanyargós utakon a felszínre vezetnek. Egy sötét folyosóra érve, amely olyan széles volt, hogy egy kocsi is elfért benne, egyszer csak lépéseket hallottak, és megálltak. Nem lehetett kivenni, merről jönnek a léptek, de gyorsan közeledtek. Akitől származtak, nem fáradt azzal, hogy ne üssön zajt. Aztán már meg is láttak a falon egy hatalmas árnyékot, amely feléjük tartott. Alma visszatartotta a lélegzetét. Végül odaért hozzájuk egy férfi, akinek az arcát nem látták, mert lámpát tartott a feje fölé, és az elvakította őket.

– Maguk meg mit keresnek idelent? – mordult rájuk, miután közvetlenül előttük megállt.

Lámpája megvilágította sápadt arcát, amelyből borzalmasan nagy orr állt ki. Alma rémülten megfogta Mahler karját, amikor meglátta, hogy a férfi szekercét tart a másik kezében.

– Maga az, Oberreuther? – kérdezte Mahler. – Nyugalom, nincs semmi baj.

– Ó, maga az, igazgató úr? Jónak mondja, hogy nyugalom. Mit gondol, hányszor sétálnak le ide olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt?

– Engedje lejjebb azt a lámpát! Vagy ne is, inkább világítson nekünk, hogy kitaláljunk innen. Borzalmasan sötét van itt. Ő itt – fordult Mahler Almához, aki megkönnyebbülésében hangosan kifújta a levegőt – Oberreuther úr, a mindenesünk. Ismeri A sevillai borbélyt?

– Persze. De mi köze van ahhoz ennek az úrnak?

Mahler arcán sajátságos mosoly jelent meg, amelyet Alma a félhomályban nem tudott megfejteni.

– A borbély is mindenesnek nevezi magát. És Ámort játszik. Ki tudja, mi mindent tesz idelent a mi derék Oberreutherünk. Nem igaz, Oberreuther?

A mindenes olyasmit dörmögött, hogy ahogy az igazgató úr gondolja, aztán elindult előttük.

– Azt hiszem, idelent él – súgta Mahler.

Oberreuther kuszán kanyargó folyósokon vezette végig őket, míg végül egy lépcső aljához értek. Innen vas csigalépcső vezetett felfelé. Oberreuther felment rajta előttük, és kinyitott egy ajtót, ők pedig megint a színpad mögött találták magukat, csak most a bal oldalán, miközben lefelé a szemközti oldalon mentek.

Mire felértek a felszínre, Alma és Mahler csupa por volt, és pókhálók borították be őket. Egy jelmezvarrónő ruhakefével sietett oda hozzájuk. Mahler beletúrt Alma hajába, hogy megszabadítsa egy virág porzószálától.

– Élvezte a kirándulást?

– Nagyon.

– Hallottam, hogy komponál. Megmutatja a dalait?

Alma félrehajtotta a fejét.

– Szívesen, ha óhajtja.

– Igazgató úr, a döntésére van szükségem – lépett oda hozzájuk egy köpenyt viselő férfi.

– Gustav, hol a csudában voltál? Feltétlenül beszélned kell Josefinével. Tönkretette a hajamat, látod? Az a lány használhatatlan.

A hang az egyik énekesnőé volt, aki az öltöztetőjére panaszkodott.

– Igazgató úr, kezdenünk kell a próbát…

Mahler, akit mindenfelől kérdésekkel rohantak le, Almához fordult:

– Látja, mennyi a gondom – mondta a vállát vonogatva. – Akkor hamarosan találkozunk a dalok miatt?

Alma bólintott, Mahler pedig indulni készült.

– Igazgató úr! – szólt rá Alma.

Mahler visszafordult feléje. Szép szeme várakozón csillogott.

– A kabátom – kérte Alma.

– A kabátja?

– Még mindig ott van a karján. Attól tartok, az is csupa por lett.

*

Ford.: Várnai Péter

Kossuth Kiadó, 2019.