Beszélgetés Csáki András gitárművésszel

gitározásról, az országos szakközépiskolai gitárversenyről, életéről

2019. április 26-án

Beszélgetőtárs: dr. habil Vas Bence*

Csáki András

VAS BENCE: Rögtön egy nehéz kérdéssel kezdenék. Ha be kellene mutatkoznod és nem a nevedet kellene mondanod, hanem amivel leginkább fémjelezhető vagy, vagy mivel tudnál leginkább azonosulni, ha azt mondanák rólad, hogy..., akkor mit mondanál?

CSÁKI ANDRÁS: Gitárművész, aki igyekszik felfedezni és kiaknázni a hangszerében rejlő zenei lehetőségeket.

VB: Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz ebben?

CSA: Ezt különböző aspektusokból közelíteném meg. Az, hogy szakmailag hol tart az ember, az nem feltétlenül korrelál azzal, ahol mondjuk a koncertfelkérései, vagy lehetőségei vannak. Van, amikor az egyik van magasabban, van amikor a másik, optimális az, amikor ez a kettő egyensúlyban van. Természetesen vannak álmaim, amiket még nem értem el, ezek motiválnak és energiát adnak a hétköznapokban.

VB: Ezek szakmai, vagy elismertségi kérdések, vagy koncertfelkérések?

CSA: Ezek összessége. Motivál az új repertoár felfedezése, esetleg korábbi darabok előadásának, technikai megvalósításának újragondolása. Persze vannak bizonyos helyszínek, ahol szeretne az ember fellépni és sikeres hangversenyeket adni. Végül van mostanában egy olyan aspektus is – és szerintem ebben állunk és állok személy szerint én is kicsit rosszabbul – ami a közönség létszámának csökkenését jelenti. Vajon hogyan tudjuk azokat az embereket megtalálni, akiket érdekelhet az, amit mi csinálunk? Vajon hogyan tudnánk koncertjeinket az átlag zeneszerető emberek számára vonzóvá tenni? Korunk vívmányait hogyan tudnánk jobban a javunkra fordítani? A mai világban rengeteg új forrás, lehetőség van kezdve a különböző közösségi médiáktól a különböző megosztó felületekig. Sok helyen „fenn” sem vagyok. Biztos, hogy ezeken a területeken számtalan kihasználatlan lehetőség rejlik számomra.

VB: Azért a komolyzenei koncertlátogatottság is hasonló helyzetben van. Más hangszerek szólóhangversenyein is problémás lehet a közönség létszáma, amihez viszonyítva már nem biztos, hogy rosszabbul áll a mi hangszerünk. Mindezeken túl a közönségünk manapság sokkal több lehetőség közül választhat szabadideje eltöltésére, mint negyven évvel ezelőtt. Ez persze előrelépés is, de a komolyzenei hangversenyek számára komoly kihívás.

CSA: Ebben van igazság, de más hangszerek közönség előtti megnyilvánulására azért ott van a szimfonikus zenekar, amelyből a gitár szinte teljesen kimaradt. Itt azt is érdemes megemlíteni, hogy egy valamire való zenekar életét komoly stáb készíti elő, reklámozza, ápolja. A zenekari tagok számára ennek a kiváltságos helyzetnek persze bizonyos szempontból vannak hátulütői is, hiszen nem a közreműködő muzsikus találja ki, hogy milyen repertoárt fog játszani – e tekintetben mi sokkal kreatívabbak lehetünk –, viszont a reklám, a szervezés, azaz az egyéni muzsikus számára nehezebben elvégezhető és sokszor motivációcsökkentő tényezők rendelkezésre állnak. Sokszor azt érzem, hogy nehezen bírom a reklámozás, a közönségszervezés, a program kitalálás, és az arra való rendes felkészülés időigényes feladatait hatékonyan összeegyeztetni.

VB: Hát bizony egyetlen gitáros sincs Magyarországon, akinek menedzsere lenne! Nem gondoltál erre? Bár Magyarországon ez korántsem elterjedt, tudunk néhány szólistáról (zongora, vonós hangszerek esetében) akinek van.

Csáki András (gitár) - Rodrigo: Concierto de Aranjuez – próba (6:24)

Közreműködik a MÁV Szimfonikus Zenekar

CSA: Természetesen sokat gondolkodom ezen. Eddig spontán találtak meg a koncert felkérések, többnyire egy-egy versenygyőzelem, vagy akár új közösségi videó felrakása után. Megvan az a kör, ahova hívnak, de óhatatlan, hogy az ember szeretne eljutni máshová is. Új helyszínek bevonása esetén viszont a régiek közül kellene visszamondani felkéréseket. Sok szervezővel már szoros emberi kapcsolatok is kialakultak, így a döntés sokszor még nehezebb.

VB: Művészi szempontból azért talán inspiratívabb, akár bevalljuk akár nem egy nívós új helyszínen játszani, mint nagyszerű közönség előtt, de ötödszörre. Új közönséget megnyerni mindig komoly kihívás.

CSA: Természetesen, és itt ütközöl mindig abba a problémába, hogyha évről évre hívnak egy helyszínre, akkor minden évben egy teljesen új műsort kell felépítened – ami vonzó a közönség számára, és amit rendesen meg kell tanulni – és utána eljátszod egyszer, egy év múlva pedig várják a következőt. Ez igazán nehéz feladat. Kitalálni olyan műsort, ami vállalható komoly program, és ami évről évre megújul. Tavaly kitaláltam, hogy eljátszom négy XX. századi versenyművet egy koncerten, idén pedig egy teljes Bach estet játszottam a négy lantszvittel a műsoron. Jövőre is vannak terveim.

VB: Vannak és korábban is voltak olyan művészek, akik szerették az ilyen „mega” produkciókat.

CSA. Ugyanakkor a gitárnak – én azt gondolom – a mai napig nincs olyan elismertsége, mint például a hegedűnek. Gondoljunk itt arra, ha műsorra tűzöd Bach hat hegedű szólószonátáját, az mindig hatalmas közönséget vonz, Bach négy lantszvitje gitáron előadva hiába azonos minőségű zene, mégis sokkal ritkábban szerepel a neves koncerthelyszínek programkínálatában.

VB: Mit gondolsz a Zeneakadémián milyen az elismertsége a gitárnak?

CSA: Talán más hangszeres kollégák tudnának valódi hiteles választ adni erre a kérdésre, én mindenesetre reménykedem benne, hogy javul. Úgy gondolom, hogy van bőven még tennivaló, és ezért sokat töprengek azon, hogy hogyan tudnék ehhez a pozitív folyamathoz hatékonyabban hozzájárulni.

VB: Mikor a gitár-oktatás elkezdődött 1996-ban, akkor volt a mélyrézfúvós szak száz éves a Zeneakadémián, szóval bőven van lemaradásunk.

CSA: Bizonyára, elég csak a zenekari vagy kamarazenei munkára gondolni. Egy mélyrézfúvós beül egy zenekarba és a világ legjobb karmestereivel, a legjobb művekkel ismerkedik meg ugyanúgy, mint ahogy egy hegedűs, aki előtte Végh Sándorral dolgozott, és olyan általános zenei kultúrát kap, amiből mi kimaradunk.

VB: Ilyen értelemben a közösségből is kimaradunk, melyet épp az ilyen jelentős események erősítenek meg. Bizony a mai zenekari felállásból kimaradván igencsak marginalizálódott a szerepünk. A lant korában voltunk még utoljára benne ebben a vérkeringésben.

CSA: Olyannyira, hogy ha a korabeli forrásokban a pengetős hangszerekről olvasunk, akkor az lehet az érzésünk, hogy a lant a nemes, szofisztikált emberek hangszere volt, amely hosszas tanulást igényelt. A gitárt – természetesen az akkori emberek véleménye szerint – szinte bármely átlagos legény képes volt megszólaltatni, különösebb előképzettség nélkül.

VB: Ugyanez volt a helyzet a gambák és a hegedűk estében is. A gamba volt a nemes urak hangszere, míg a hegedű a pórnépé volt. Hát a hegedű azért csak jobban átvette ezt az örökséget, mint a gitár. Bizony itt is van feladatunk.

CSA: Igen, és azt gondolom, hogy ez a hangszer elképesztően sok olyan lehetőséget rejt magában amit, ha sikerül megmutatnunk más zenészeknek, akkor azon elámulnak és hatással van rájuk. Sokan vannak olyanok, akik el sem tudják képzelni, hogy gitáron eljátszható és kifejezetten izgalmasan megszólaltatható akár egy barokk fúga is.

VB: Lajtha László összegyűjtött írásaiban van egy munkája, amiben a lantról ír és méltatja annak hangzását, lehetőségeit, a maga keretei között a dinamika tartományát és a polifonikus lehetőségeit. Ennek kapcsán kell megjegyeznem, hogy bár a gitár irodalmának nagyon nagy hányada minőségben nem éri el a más hangszerekre írt művek minőségét, de ez nem azt jelenti, hogy csupán annyira lenne képes, sőt azt állítom, hogy kifejezetten sok tartalék és lehetőség van még a hangszerben, melyet ugyan mi ismerünk, de a közönséggel, a szakmával való megismertetése még komoly lehetőségeket rejt magában. Gondolok itt az átiratokra és az eredeti művek között található gyöngyszemekre.

CSA: A repertoárral kapcsolatban érdemes azért megjegyeznünk, hogy ha összemérjük a hegedű, vagy a zongora szólóirodalmával a gitár irodalmát, akkor valóban igaz, amit mondtál, de ha egy Stamitz koncertet hasonlítunk egy Giulianihoz, akkor szerintem már nincs akkora különbség.

VB: Igen, ezzel egyetértek, habár például a zongora irodalmában igen sok középszerű mű van, de elképesztően sok remekmű. Bőven van miből válogatni. Más hangszerek esetében pedig ott van a zenekari irodalom, ahol szinte minden hangszer számára számos nagyszerű lehetőség van a hangszer megmutatkozására.

CSA: Bár magyarországi, de külföldi tapasztalataim szerint is a szerzők félnek a gitártól, mégis amerikai kint tartózkodásom során az ottani zeneszerzők azt mondták, hogy két hangszerben látnak még felfedezésre váró lehetőségeket. Az ütőhangszerekben és a gitárban.

VB: Mit gondolsz, a diákjaink felkészültsége, elkötelezettsége, milyen más hangszeres diákokéval összehasonlítva?

CSA: Nehéz kérdés, hiszen mihez is mérjük? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy sok szempontból előrébb tartanak más hangszereken. Most például nem titok, hogy egy olyan kurzuson beszélgetünk, ahol Peter Croton, egy kitűnő lantos látogatott hozzánk a Zeneakadémiára, és felüdítő látni és hallani, hogy nem abból indul ki, hogy ki mennyi hibát ejt, mennyi kerülendő zörej van az előadásában, vagy milyen technikával játszik, hanem sokkal inkább a zenei kifejezésből. Itt biztos, hogy vannak még leküzdendő akadályaink, de amikor olyan versenyeken zsűrizek, ahol nem csak gitárosok játszanak, azt érzem, hogy nem csak nekünk vannak restanciáink!

VB: Talán nyugtat ez egy kicsit minket, de nem vígasztal.

CSA: Szerencsére sokszor előfordul, hogy muzsikusokkal, gitárosokkal beszélgetek és nagyon sok mindenben egyetértünk, tetszik a lényeglátásuk, gondolkozásuk, ám amikor a hangszerhez nyúlnak az sokkal többet árul el róluk. Nem csak arra gondolok, hogy a temérdek energia és gyakorlási óra szükséges egy hangszer kifinomult megszólaltatásához, hanem arra, hogy ahogyan a hangszerhez nyúlsz, az szinte mindent elárul rólad.

Csáki András gitár DLA doktori zárókoncertje - Budapest ... (3:59)

VB: Hát igen, elég nehéz médium ez a hangszer.

CSA: Doktori tanulmányaim során, amikor utolsó lehetőségem volt hangszeres tanegységet felvenni, akkor Wagner Rita tanárnőt választottam, aki zongorista, de kamaratanár minőségében van itt jelen az akadémián. Neki csak Bachokat illetve Dowlandokat játszottam (nagyon érdekes volt, ahogy hozzányúlt ezekhez a művekhez), és ő is rögtön észrevette – a zongorához hasonlítva a gitárt –, hogy mekkora különbség van a megszólaltatásban. A gitár esetében, ha két milliméterrel arrébb fogunk le egy hangot, vagy pengetünk meg egy húrt, az azt eredményezi, hogy az adott hang meg sem szólal, vagy értékelhetetlenül zörög.

VB: Térjünk rá egy kicsit beszélgetésünk valódi apropójára a IX. Országos szakközépiskolai gitárversenyre. Eötvös József mint elnök és Te velem együtt voltunk a zsűri. Mit gondolsz a versenyről úgy általában? Később esetleg részletesebben is beszélünk a tapasztalatokról.

CSA: Általánosságban teljesen egyetértek Eötvös tanár úrral, aki azt mondta, hogy az idén a színvonal magas volt. Kiderült az is, hogy egy ilyen többfordulós megmérettetésben, ebben a korosztályban még nincs kiegyenlített teljesítmény. Ez azt jelenti, hogy aki nagyszerűen játszik az első fordulóban, az nem garancia arra, hogy a döntőben is jól fog játszani. Itt komoly különbségek voltak, de azt gondolom, hogy ebben a korban ez normális.

VB: Az első korcsoport is meglepően erős volt, holott az szokott a legkevésbé erős lenni nyilván a középiskola első évfolyamáról lévén szó.

CSA: Egyáltalán a létjogosultságát is megkérdőjelezem időnként ennek a korcsoportnak, mivel elvileg ez azt jelenti, hogy egy diák bő féléve dolgozik együtt az új tanárával. Majdnem egy évtizedig tanítottam a Bartók Konziban és az ott töltött pályakezdő tanári éveim alatt komoly kihívások sokaságával találkoztam. Komoly tanári feladat megtalálni a közös hangot a diákkal, az esetleges technika átállítás humánus kivitelezése, a hangképzés finomítása. Ezeket szerintem célszerű elsőben rendezni, és emellett a szakközépiskolai versenyre kellene felkészülni. Ez szinte lehetetlen kihívásnak tűnik.

VB: Talán ez azt is jelentheti, hogy az alapfokon oktató tanárok között van már egy olyan generáció, aki olyan felkészítést tud adni a diáknak, hogy a szakközépiskolában részben vagy egészben átugorhatóak lettek ezek a nagyon nehéz feladatok.

CSA: Illetve tudjuk, hogy vannak olyanok, akik tanítanak zeneiskolában és konziban is. Így előfordulhat az az eset is, amikor egy tanár saját zeneiskolai diákját veszi fel konziba. Ez természetesen nem ugyanaz a helyzet, mint amit említettél.

VB: Ez alátámasztja azt a feltevésemet, miszerint a tanárképzésben nincs túlképzettség. Máshogy tanít alapfokon az, aki tudja, hogy például a Carnegie Hallban hogyan kell muzsikálni. Tudja, ismeri az oda vezető utat. A jogi képzésben el tudom képzelni, hogy egy írnok számára szükségtelen egy jogi diploma, ott lehet túlképzettségről beszélni, de a tanításban, kiváltképp a művészetoktatásban oly mértékben átszövi e tudás a mindennapokat, és oly meghatározó tud lenni a kisdiák számára, hogy arról, ha tehetjük, nem mondhatunk le.

CSA: Én azt gondolom, hogy az alapfokú oktatáshoz nem azok a kvalitások kellenek, mint amelyek a Carnegie Hall színpadán szükségesek. A tanításhoz sokkal inkább olyan emberi kvalitások kellenek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy pozitív hatást gyakoroljon a növendékeire. Bizonyos szakmai felkészültség elengedhetetlen, de ez természetesen nem kell, hogy olyan magas szintű legyen, mintha valaki szólistaként szeretne fellépni mondjuk a Carnegie Hall-ban. A diákjainkra gondolva mindig azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akiknek nagyratörő céljaik voltak, hogy szólisták lesznek, azok egyáltalán nem tanítottak jól, mert ők a tanítást kudarcnak élik meg. Velük ellentétben azok a tanítványaim, akik szeretnek gyerekek között lenni, jól kommunikálnak velük, könnyen át tudják venni a gyerekek hangulatváltásait és le tudják azt reagálni, azok nagyon sokszor izgulósak voltak, kisebb-nagyobb technikai problémákkal küzdöttek, mégis sokkal sikeresebb tanárokká váltak. Boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak lettek a diploma után és sokkal inkább egy valós feladatnak, intellektuális kihívásnak tekintették, hogy lekössék a gyerekek figyelmét arra a fél vagy egy órára.

VB: Ez hosszú évtizedekre visszanyúló probléma, mely ma is átszövi bizony a képzésünket. Ez más hangszereseknél is tejesen így van.

CSA: Náluk azért megjelenik a zenekari zenész-ség is. Sajnos sokan azt is csalódásként élik meg.

VB: Nem szólista lesz, hanem mondjuk tuttista. Itt azért hangszercsoportonként kicsit más a helyzet. Mondjuk a vonósok és a fúvósok között jelentős különbség mutatkozik. Ha egy fuvolista bekerül a zenekarba (persze attól függően, hogy milyen pulthoz kerül) sokszor fog szólóállásokat játszani, míg egy hegedűs a tuttiban szinte soha. A zeneiskolai igazgatók, tanárok is sokszor panaszkodnak erre itt a ZETÁ-ban is (Zenetanárok Társasága), miszerint a kezdő tanároknál számos esetben tapasztalják ezt a kudarcos alapérzést, ami nagyban nehezíti többek között a munkaközösségbe való beilleszkedésüket.

CSA: A zeneakadémián is gyakori téma vonós tanszéki értekezleten, hogy zenekari muzsikusokat – avagy a gitártanszak nyelvére fordítva tanárokat – képzünk, vagy szólistákat. A tananyag része például, hogy versenyművet is kell játszani, amiből valószínűleg nem nagyon profitálnak a zeneiskolai munkájukban, mégis olyan energiákat köt le megtanulásuk, amely más egyéb hasznos dologtól veszi el az időt, figyelmet.

VB: Bár a zenekarba kerüléshez egy versenymű próbajátékon való bemutatása szükséges, a probléma állandó. Maga a művészképzés törvényi szerkezete is nehezíti munkánkat. Miről is van szó. A három éves alapszak után két év Művész MA képzésen képzünk művészeket, majd egy év alatt olyan művésztanárokat, akik nemcsak alapfokon, hanem művészeti szakközépiskolákban, szakgimnáziumokban is taníthatnak, míg az osztatlan tanárképzésben 8 féléven keresztül tanulnak elméletet, pedagógiát, pszichológiát, szakmódszertant, hospitálnak, gyakorlatoznak, egy évig összefüggő gyakorlatot végeznek, és csak alapfokon taníthatnak. Csak tovább nehezíti a dolgot, hogy azok a diákok, akik a zeneakadémiára kerülnek sikeres felvételi után joggal gondolják azt, hogy esélyük van arra, hogy sikeres szólókarriert építsenek. Tudjuk, hogy túlnyomó többségük zenekarban helyezkedik majd el, vagy az énekesek különböző kórusokban. Bizony komoly kihívása a zenei felsőoktatásnak, hogy a zenekari munkát és a tanítást a végzett művész ne csalódásként élje meg. Talán ez a középiskolában kezdődik el. Ott szinte minden diák esetében egyértelmű cél, hogy bekerüljön egy zenei egyetemre, külföldre, a Zeneakadémiára, vidékre. Ott esetleg lehetne a konkrét mű megtanulása kapcsán beszélni a tanítás szépségéről és problémáiról. Nem idegen ez a történelem korábbi időszakában az oktatási rendszerektől. A felsőbb éves gyakornoki feladataira gondolok az alsóbb évesek között.

CSA: A tanításom során azt tapasztaltam, hogy a még rendszeresen nem tanító fiatal gitárosoknak semmilyen képük sincs a zeneiskolai tanításról. Első élményük, amit jó esetben először megtapasztalnak, hogy „fú, ezek a gyerekek figyelnek rám és azt csinálják, amit kérek tőlük. Végre egyszer én mondom meg, hogy mit kell tenni és nem engem irányítgatnak”. Ez az élmény azonban egy idő után lecseng, és a kezdeti lelkesültséget a megszokás hatalma, sőt sajnos gyakorta a szakmai megfeneklés váltja fel.

VB: Mit gondolsz mi a legfontosabb feladata a zeneiskolai tanárnak?

CSA: Inspirálni, a zenélés szépségeibe bevezetni, kreativitásra serkenteni a tanítványait. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ha valaki teljesen rossz hangszeres technikát tanít, de bevezeti a gyerekeket a zenélés olyan alapvető folyamataiba, mint például, hogy két zenei hang összekapcsolásával és interpretálásával mennyi érzelmet, hangulatot tudunk kifejezni, akkor szerintem felbecsülhetetlenül értékesebb a munkája a pusztán precizitást és magas technikai szintet elváró kollégáitól.

VB: Mit gondolsz a szakközépiskoláról? Mi ott a legfontosabb?

CSA: Tanári szempontból gondolod?

VB: Persze.

CSA: Szerintem középfokon a legnehezebb tanítani, mert ott kell(ene) véglegesen eldönteni, hogy a diák tényleg alkalmas-e a pályára. Ezen a szűk és szűkülő piacon, az adott diák, az adott tehetségével, szorgalmával mit tud elérni, és nem utolsó sorban az ő ambíciói összhangban vannak-e ezzel. Ez nagy pedagógusi bölcsességet és tapasztalatot kíván.

VB: A piac itt számodra a színpadot jelenti?

CSA: Nem feltétlenül, hiszen egy átlag gitárosnak a tanítás a valószínűbb opció.

VB: A zeneiskolai tanítás talán nem egyértelműen szűkülő piac. Persze ez is hangszerfüggő, de mondjuk egy gitártanárra végtelenül nagyobb szükség van zeneiskolában, mint mondjuk oboa, vagy fagott tanárra (természetesen óriási szükség lenne ezen hangszerek tanáraira is, hogy igényt lehessen generálni rájuk a zeneiskolai jelentkezők között).

CSA: Igazad van, de szerintem itt is elsődleges a minőség. Maga az oktatási forma is átalakulóban van. Nagyon sokan magánúton tanulnak gitározni. A közeljövő tanárainak bizony biztosan szükségük van arra, hogy egy-egy könnyűzenei számot hallás után leírjanak, kicsit a jazz-hez, a könnyűzenéhez is értsenek.

VB: A magánoktatás tudomásom szerint leginkább csak Budapesten működik, már a vidéki nagyvárosokban is alig-alig van igény rá, bár azért akad.

CSA: Persze ki tudja meddig. A magánúton tanulók fizetik az órákat, és elvárják, hogy azt kapják a pénzükért, amit szeretnének. Nehezebben tudsz nekik Carulli: Andantét vagy bármilyen más, akár a klasszikus gitározás szakszerű megalapozásához elengedhetetlen művet tanítani.

VB: Azt hiszem e tekintetben abszolút felkészületlenek a gitártanáraink, de maguk a képzéseink is. Ide tartozik még az improvizáció is. Abból is nagy hiány van a képzésben.

CSA: Egy tapasztalt szakközépiskolai tanár azt hiszem látja, hogy melyik diák az, aki erre vevő, és annak már javasolhatja, hogy próbáljon meg az ez irányú képességeit célzottan fejlesztő órákat látogatni. Most a Bartók konziból indulok ki, mert ott tanítottam és ott békésen megélt egymás mellett a jazz és a klasszikus tanszak.

VB: Akkor fejezzük be a sort, mit tartasz a legfontosabbnak a felsőfokon a tanár részéről?

CSA: Ideális esetben felsőfokon a legkönnyebb tanítani. Ha jó zenész vagy, jó technikával, színpadi gyakorlattal, akkor te, mint tanár az ugyan apróságnak tűnő, de legtöbbször jelentős energiákat, szaktudást és figyelmet követelő finomhangolást csinálod. Persze ez hangsúlyozottan az ideális – és valóságban sajnos ritkán előforduló – helyzet. Nagyon sokszor kell még felsőfokon is alapvető technikai problémákat orvosolni, hogy egyáltalán elkezdhessük az igazán nehéz részletes munkát. A tanár részéről a legfontosabbnak azt látom, hogy úgy motiváljuk a diákot, hogy nyitott legyen, ne pedig egyfajta istenhit szerint csak egy látást kényszerítsünk a diákra. A szakközépiskolában még pedagógiailag indokolható, ha azt mondjuk: most egy irányba megyünk, nem válogatunk a többi út között, és senki másnak ne higgyél! Felsőfokon szerintem már ki kell nyitni a diákok szemét, fülét, a hallását, különösen arra, hogy hogyan fogadják be azt, hogyha valaki homlokegyenest ellenkező véleményen van, mondjuk épp egy zenei jelenségről mint ők. A mi szakmánk ugye nem egzakt, nem létezik egyetlen kizárólagosan jó megoldás. Gondoljunk el egy zenekari muzsikust, aki egymást követő napokon találkozhat két teljesen különböző zenei felfogású karmesterrel, amit neki le kell tudni reagálni. Ilyen helyzetbe gitárosok nem fognak gyakran kerülni, de nekik ugyanerre képesnek kell lenniük. Sokszor szembesültem azzal, hogy diploma után könnyen és hamar megkeserednek a gitárosok, bezárkóznak a tanításba vagy beleunnak a koncertezésbe. Képesnek kell maradnunk a megújulásra, és itt nem csak képességről van szó, hanem arról, hogy igényünk is legyen a megújulásra. Például tanárként nem zárkózol be, és ha a kollégáid valamilyen problémát felhoznak egy vizsgán, akkor nem megsértetten, tüskésen vonulsz be a termedbe, hanem megpróbálod kideríteni, hogy na vajon mire is gondolhattak, még akkor is, ha elsőre lehet, hogy ez fájdalmas. Ugyan ez a helyzet a koncertezéssel. Néha nagyon nehéz szembesülni a kritikával, holott általában az visz előre. Ilyen esetekben megpróbálok belehelyezkedni a másik szemszögébe és a másik szempontjai szerint végiggondolni azt, hogy hogyan is nézhet ki a probléma az ő szemszögéből, vajon igaza van-e, és tudok-e, akarok-e változtatni. Ha ezt meg tudom csinálni, akkor ez olyan feladatot ad, ami leköt engem.

VB: Hogyan küzdesz meg azzal a problémával, ha küzdesz egyáltalán, hogy egyszerre figyelsz mások véleményére és alkalmazkodsz, átalakulsz, miközben megtartod integritásodat, vagy hogy kitartasz magad mellett? Diákként is létezik ilyen probléma. Alkalmazkodunk a tanárunkhoz. Ha nem, akkor abból konfliktus lesz, ha túlságosan, akkor meg simulékonnyá válunk.

CSA: Viszonylag egyszerűen oldom ezt meg. Ha valaki meg tud győzni, akkor elfogadom. Próbálok nyitott maradni a saját gondolataimtól eltérő vélemények, ötletek iránt.

VB: De azért vitázol!

CSA: Nagyon is vitázok. A tanítványokkal leginkább. Legtöbbször van egy elég határozott véleményem, de ezt lehet puhítani. Volt már erre többször is példa, akár ujjrend, akár zenei problémakör esetében.

VB: Szendrey-Karper esetében ez elképzelhetetlen lett volna, de Segovia is ilyen rigorózus volt.

CSA: Remélem, hogy én nem vagyok ilyen. Ha egy diáknak az enyémtől eltérő a megközelítése az öröm számomra, hiszen az ő friss szemléletük akár új utakat is nyithat. Sokszor beszélgetünk arról, hogy ki számára milyen élmény volt egy adott esemény, például egy kurzus. Szeretek bemenni és meghallgatni, hogy egy növendékem hogyan játszik kurzuson. Utána pedig szeretem ezt megbeszélni vele. Nagyon sok esetben teljesen másképp látjuk az eseményt, másképp csapódik le bennünk. Sok kolléga nem szereti meghallgatni a növendékét a kurzusokon, mert úgy érzik, hogy az zavaró lehet a növendék számára. Én ezt másképp látom. Kifejezetten szeretem, ha valaki tud újat mondani nekem egy darabról. Az persze egy másik kihívás – ha úgy érzem, hogy neki egyáltalán nincs igaza –, hogy meggyőzzem arról, ahogy én miért látom az adott problémát másképp.

VB: Mit tapasztalsz a diákjaid között, mennyire nyitottak egy ilyen fajta diskurzusra? Hiszen a zeneiskola, de talán sok esetben még a szakközépiskola sem arról szól, hogy megbeszéljük, megvitatjuk a diákkal a lehetőségeket, és hogy egy diáknak erős érvei legyenek a tanárral szemben. Persze ez tanártól és diáktól is függ.

CSA: Tapasztalataim szerint a többségüknek azért egyetemistaként már erős véleménye van. Többnyire mérsékelt módon adnak ennek hangot, de ez nem jelenti azt, hogy nincs határozott véleményük vagy akár sok esetben ellenvéleményük. Lehet, hogy vannak olyan helyzetek, amikor úgy látszik, hogy pozícióból megmondok valamit, de elég rosszul vagyok, ha ilyesmin kapom magamat.

VB: Visszatérve a szakközépiskolai versenyre vannak-e egyéb, nem annyira általános meglátásaid? Már a zsűrizés kapcsán beszélgettünk a műsor hosszáról, tartalomról.

CSA: Igen, ilyesmiről volt szó. Mik is a nemzetközi tendenciák egy versenyen és, hogy ez mennyire érvényesül itt. Volt olyan korcsoport itt, ahol az első forduló 15-20 perces volt. Ez ideális helyzet bizonyos szempontból, mert a zsűrinek több lehetősége van az ítélethozatalra, de pont ez a verseny olyan volt, hogy amit az első öt percben láttam és hallottam, az nagyon ritkán fordult visszájára. A nemzetközi színtéren két kialakuló trendet látok. Az egyik irányt azok a versenyek képviselik – ami a népszerűbb –, amelyek abból a szándékból, hogy minél többen jelentkezzenek a versenyre, ezért egyszerűsítik a kiírást, azaz rövidebb játékidőt, tíz vagy akár nyolc perces műsorkövetelményt írnak ki. Nincs kötelező mű, bármit választhat a versenyző. Ez a zsűri szempontjából kifejezetten lehetetlen helyzeteket szül, mert össze kell vetnie mondjuk egy kortárs művet egy reneszánsz fantáziával. A másik irányt azok a versenyek képviselik – amelyekből egyre kevesebb van –, ahol nagyon komoly kiírt anyag van, nagyon hosszú műsor. Oda elég kevesen mennek, és azok sincsenek minden esetben teljesen felkészülve minden fordulóra.

VB: Te nagyon sokat versenyeztél. Sok tapasztalatod van versenyzőként és zsűritagként is. Mit gondolsz a versenyekről?

CSA: Szükséges rossz! Tudni kell a helyén kezelni akár mit is hoznak.

VB: Mit gondolsz erről a váci versenyről – ami állami verseny, minden hangszeren megrendezik időről időre – milyen szerepe van? Milyen szerepet kellene, hogy betöltsön, vagy úgy jó, ahogy van?

CSA: Egyrészt biztosan kell a tanároknak, a diákoknak a visszaigazolás, visszajelzés. A szakközépiskolások nagyon nagy százaléka nem fog elmenni komoly nemzetközi versenyre, hogy visszacsatolást kapjon, szóval ez egy kiváló, kis anyagi kockázattal járó megmérettetés, amire érdemes felkészülniük az embereknek.

VB: Az állami verseny tehát jó ugródeszka lehet azoknak, akik később szeretnének nemzetközi versenyeken eséllyel indulni. Ez azt is jelenti, hogy a zsűri szempontja is ez kell legyen akár az értékeléséről, akár a versenykiírásról is legyen szó!

CSA: Igen, a mostani verseny kiírásában bizony ez is szerepet játszott. Sok szempont lehetséges. Az egyik, hogy egy tehetségesebb diákot a tanára nem terhel meg túlságosan kétórás műsorral csak azért, hogy megfeleljen egy itthoni versenykiírásnak és a nemzetközi kiírásoknak is, ha a magyar kötelező anyag használhatatlan a nemzetközi színtéren. Úgy kell egy műsort felépíteni, hogy azt a növendék használhassa a nemzetközi versenyeken is. Az sem titok, hogy a versenyeken sikereket elérő gitárosok sokszor egy hozzávetőlegesen másfél-két órás repertoárt játszanak, amit nagyon jól tudnak, ezt forgatják, és tanulják mellé az esetleges kötelező darabokat. Szerencsés, ha a váci verseny műsora is úgy tevődik össze, hogy a megtanult darabok a nemzetközi versenyeken is sikerrel felhasználhatóak. A másik szempont lehet a versenykiíráskor, hogy olyan művek kerüljenek bele a kiírásba, amik az adott korcsoportot figyelembe véve fontosak lehetnek a tanulmányok szempontjából. A műsort összeállító kollégák zenei és technikai szempontokat mérlegelnek, és eldöntik, hogy melyek azok a problémakörök, amin mindenkit érdemes pedagógiai okokból keresztülvezetni. Ezért látom értelmét annak, hogy összefogjunk a középfokon tanító kollégákkal, hogy közös elhatározással kijelöljünk egy vagy két olyan szabadon választható darabot, ami mindenki számára hasznos lehet. A harmadik szempont pedig az, hogy a kiírás úgy legyen meghatározva, hogy lehetőleg minél több tanuló tudjon azon részt venni, és az esetleges rejtőzködő diákoknak is kiugrási, megmutatkozási lehetősége legyen ez a verseny. Az sem a tanároknak sem a versenyzőknek nem jó, ha egy versenyre a kiírt anyag nehézsége miatt csak ketten mennek el. Úgy értelmezhetik, hogy nekünk itt kellene tartani és egy növendékem sincs, aki ezt a szintet hozná?

VB: Hogy ítéled meg a nemzetközi versenyek követelményeit összehasonlítva a magyar versennyel?

CSA: Sokszor meglepően egyszerűek a nemzetközi kiírások. Néha csodálkozom azon, hogy milyen egyszerű műsorral lehet manapság nemzetközi versenyt nyerni.

VB: Azt mondod, hogy csökkent a színvonal?

CSA: Nem. Bizonyos szempontból nőtt, például ma gyakorlatilag CD minőségben játszanak a versenyzők, nagyon sokat tudnak. Az más kérdés, hogy még mindig vannak egyéniségek, de sok esetben ezek abban nyilvánulnak meg, hogy kicsit koszosabb lesz a játékuk, amit a zsűri büntet, és vannak jó középszerű gitárosok, akik pontosan játszanak, és így senki nem pontozza túlságosan le őket. Nagyon rosszul venné ki magát persze, ha kritizálnám őket. Nem is fogom, sőt inkább felnézek rájuk, mert rengeteg munka és kitartás kell ahhoz, hogy ezt a szintet elérje valaki. Sok esetben azonban viszonylag nehéz őket megkülönböztetni egymástól repertoárban, előadásmódban. Azt legtöbbször egyből meg tudom mondani, hogy melyik tanártól jöttek, vagy legalábbis, hogy melyik nagy iskolának a termékei, de hogy mi az ő utóéletük, miután megnyernek pár ilyen versenyt az általában sokesélyes.

VB: Ez azért a mai zeneiparnak a sajátossága is. Régen egy-egy versenygyőzelem elég volt ahhoz, hogy valakit évtizedekre, vagy egy egész életre elindítson a pályán. Ma ez már egyáltalán nincs így és nem csak a gitár esetében, hanem a többi hangszer esetében sem. Ma egy versenygyőzelemhez tartozó koncertsorozat után jön a következő nyertes, aki játszik és ez így megy körbe-körbe. Sok esetben senki sem emlékszik két vagy három versennyel korábbi győztesekre! És hát sok esetben nem a legtehetségesebbek maradnak fenn, ami megint a zeneipar része.

CSA: Sok olyan gitárost ismerek csak a saját korosztályomból, akikkel együtt versenyeztem és teljesen reménytelenek voltak, és most olyan koncerthelyszíneken játszanak, ami korábban elképzelhetetlen volt.

VB: Csalódott vagy ezeket látván?

CSA: Nem, sőt inkább fordítva. Ha valakit látok neves helyszínen játszani, akkor az jut eszembe, hogy ha neki sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne. Ez inkább ösztökél engem, hogy nem reménytelen küzdelem.

VB: Mi az amit még el szeretnél érni?

CSA: Ó hát nagyon sok minden, tele vagyok ötletekkel. Mindenféle céljaim vannak, daraboktól koncerthelyszínekig.

VB: Milyen darabok? Milyen helyszínek? Mered-e mondani, vagy babonás vagy?

CSA: Ha most egy aranyhaltól kívánhatnék egyet, az kívánnám, hogy találjak egy olyan menedzsert, aki segít céljaim megvalósításában. Olyat, aki érti a szakmáját, hisz bennem, és abban, hogy a komolyzenei életben még mindig kicsit idegennek tekintett hangszerem, valamint annak repertoárja vonzó lehet sok ember számára. Aki ugyanúgy rajong ezért a hangszerért és felismeri szépségeit. Azt is el tudom képzelni, hogy kevesebbet tanítsak és jóval többet koncertezzek.

Figyelem, felvétel! Csáki András a Lantszvitek gitáron ... (2:40)

A Hungaroton felvétele. Az albumot megvásárolhatod a Hungaroton Zeneáruházban: https://hungarotonmusic.com/classical...

Előadó: Csáki András Zenei rendező: Alpár Tibor Hangmérnök: Győri János

VB: Milyen darabok azok, amiket szeretnél még játszani?

CSA: Mindenféle terveim vannak. Bachot és Dowlandot, azaz minőségi régi zenét mindenképpen szívesen játszom, de tervben van egy Rodrigo, Albeniz, de Falla és Piazzolla műveket tartalmazó műsor. Többféle műsor tematikában is gondolkozom és szeretem bevonni a volt és jelenlegi tanítványokat, esetenként a kollégákat is.

VB: Mit gondolsz az átiratokról?

CSA: Az átiratok kapcsán mostanában leginkább gitárduóban gondolkozom. Ez kitágítja a horizontomat. Az átiratok segítségével olyan szerzők műveit játszhatom, akik sajnos soha nem írtak eredeti gitárműveket. Elengedhetetlenül fontos számomra azonban, hogy az átirat mindenképpen valamiféle pluszt nyújtson az eredeti kompozícióhoz képest. Ha érzésem szerint ez utóbbi elvárás nem teljesíthető, akkor inkább nem is látok neki az átírásnak.

VB: Végül pedig egy utolsó kérdés. Jó úton vagy? Jó helyen?

CSA: Remélem igen. Különben változtatni kellene. Nem érzem, hogy irányt kellene váltani, vagy bármiben nagyot kellene változtatni.

VB: Köszönöm a beszélgetést.

*Gitárművész-tanár, Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti Intézet-igazgató, tanszékvezető egyetemi docens