Beszélgetés Eötvös József gitárművésszel

a Zeneakadémián 2019. május 3-án gitározásról, az országos szakközépiskolai gitárversenyről, életéről

Beszélgetőtárs: dr. habil Vas Bence

Eötvös József (lfze.hu)

Vas Bence: Ha nem a neveden szeretnél bemutatkozni, vagy ha rólad tömören ezt vagy azt fogalmazná meg valaki, akkor mit mondanál magadról, vagy mit tudnál elfogadni másoktól, mivel tudnál azonosulni, ki vagy Te?

Eötvös József: Hát ez egy jó kérdés. Annak idején, amikor a Goldberg variációkat átírtam, akkor a kiadóm tréfásan Mr. Goldbergnek hívott, ez volt az egyetlen felnőttkori becenevem. Természetesen a zene, a gitár és minden ezzel összefüggő munkám a legfontosabb azonosulási pont az életemben, meghatározza a napjaimat. Ha így vesszük, gitáros vagyok, előadóművész, zeneszerző, átíró, egyetemi tanár, tanszékvezető, fesztiválok művészeti vezetője. De a „civil” életben is vannak számomra fontos elfoglaltságaim, hobbijaim, melyeket legalább olyan elszánt jelentőséggel kezelek, mint a szorosan vett munkámat. Mindez csak egy összetartó, szeretetteljes családban lehetséges, feleségemmel, Zitával, akivel most ünnepeltük házasságkötésünk huszadik, megismerkedésünk huszonötödik évfordulóját! Nélküle lehetetlen lett volna, hogy így alakuljon az életem, munkám. Na, ez így kerek, ez mind együtt én vagyok.

VB: Elégedett vagy-e azzal, ami most körülötted van?

EJ: Nagyon sok olyan ember van, aki elégedetlen az életével, többet akar, sokszor felesleges dolgokért küzd. Persze, nekem is vannak céljaim, de ennek ellenére azt mondom, hogy elégedett vagyok, örülök a pillanatnak, amit éppen megélek. Egész egyszerűen szeretnék tovább menni azon az úton, amin járok, tenni, ha lehet mindig jobban, amit most teszek. Sok lábon állok, a fesztiválszervezést, a tanítást, a zeneszerzést, a gitározást, átiratokat, mind nagyon szeretem. Azért egy életünk van, ha ezzel nem tudunk elégedettek lenni, ha nem vagyunk képesek észrevenni a pillanatok szépségét, akkor nincs második esélyünk.

VB: Mert persze gyakran van, hogy az ember az egyik lábával lép egy nagyot előre és az jól teszi, ha megpihen, közben pedig jön egy másik láb, amivel ismét lehet lépni egyet.

EJ: Igen erre gondolok. Például nem is tudom mikor írtam az utolsó komolyabb darabomat, évekkel ezelőtt, de épp annak kapcsán kaptam egy felkérést a németországi Rotenburgból. A munkám, utazásaim miatt a határidőt végletekig feszítve, egy nap kikapcsoltam a telefonomat és nekiültem komponálni. Így írtam négy tételt, jó húszpercnyi zenét. Azt tudtam, hogy sok zenei gondolat kavarog a fejemben, de ha leülök, vajon tudok-e írni, csak akkor derült ki. Hihetetlen jó érzés volt, nagyon örültem neki. Azóta a németországi ősbemutató is lezajlott, nagy sikerrel.

VB: Milyen fontos dolog van még, amit csinálsz a felsoroltakon kívül?

EJ: A Zeneakadémián vagyok tanszékvezető immár négy éve. Ezt is nagyon fontosnak érzem, mert szeretek segíteni másoknak, vagy egy fontos ügyön. A tanszékvezetés pont egy ilyen feladat. Néha sok időmet elveszi ez a munka, mert amit csinálok, azt száz százalékosan szeretem tenni. Talán nem is tudom másképp. Egyébként mindennel így vagyok, ha valamit csinálok, azt maximális koncentrációval és odafigyeléssel teszem.

VB: Egyszer mesélted, hogy volt mesterednél, Roland Zimmernél voltál vendégségben Weimarban, egy koncertkörút két állomása közt. A felesége kimosta néhány ruhádat, és kitette szárítani a kályha közelébe, ott, ahol éppen gyakoroltál. Szólt, hogy figyelj rájuk, de ez csak annyira sikerült, hogy tele lett a szoba füsttel, mire észrevetted, hogy valamelyik ruha túl közel volt a kályhához. Ez a koncentrációképesség nagyszerű adomány, és ha erre figyel is az ember és ápolja, jól lehet sáfárkodni vele. Kicsit hasonlót élek én is meg, de sok nagyszerű művész kollégám is beszámol erről. Ha figyelni kell, akkor maximális fordulaton pörögnek, sokszor hosszú órákig, ha pedig ki vannak kapcsolva, akkor egyfajta „csökkentett üzemmódban” léteznek.

EJ: Igen, szerintem ez egyfajta adottság. Sokan vannak, akik pörgetik a munkát, ha hazamennek, még otthon is. Nehéz a maximális sebesség után üresjáratba tenni magát az embernek.

VB: Ha valakinek sok lába van, sokfélét művel párhuzamosan, és ezt hosszú évekig teszi, akkor valahogy az optimalizáció miatt kialakít egyfajta technikát, hogy képes legyen váltani, kikapcsolni, átkapcsolni egyik ügyről a másikra. Talán ez teszi lehetővé, hogy időnként csökkentett üzemmódba kapcsoljon, pihenni is tudjon.

EJ: Eddig csak a munkáról beszéltünk, azokról, amivel foglalatoskodom a munkám és a zene kapcsán, de a szabadidőm az egészen más. A házunk mellett van egy kis kerti tó, ahova naponta többször kimegyek. Kitisztítom a szűrőt, megetetem a halakat, megnézem minden rendben van-e. Szóval azzal is foglalkozom, és hát ott vannak a cicáink is. Azokkal is foglalkozni kell, ami szintén gyógyító foglalatoskodás. Ezen kívül kertészkedem is, amit szintén nagyon szeretek, bár sokszor nem jut rá annyi időm, amennyit szeretnék, vagy szükséges lenne.

VB: Mikor megismertelek, rengeteg akváriumod volt. Halakat tenyésztettél. Azért a macskák és a halak nem túl közeli jóbarátok.

EJ: Mindkettő halk! Szeretem a csendet. Ezeket a hobbikat viszont nem lehet csak rövid időkre művelni. Mind sok-sok időt, türelmet, odafigyelést vesz igénybe.

.

VB: Szeretsz horgászni is. Korábban sok időt töltöttél azzal is.

EJ: Egyre kevesebb időm van erre, meg egyre jobban sajnálom a halakat, még akkor is, ha mindegyiket visszadobom miután kifogtam. Itt is a csendet szeretem leginkább, na meg a természetet.

VB: Vannak-e olyan terveid, amit nem értél el és még szeretnél? Bár mondtad, hogy úton vagy, de vannak-e állomások, ahová szívesen elérnél?

EJ: Olyan nincs, amit foggal körömmel szeretnék elérni. Esélyt adok a dolgoknak, amiket szívesen csinálok. Szívesen játszom kamarazenét, egyre többet, és szeretnék még többet, ha lehet, jó muzsikusokkal. Két gitárversenyt is bemutattam az elmúlt években, amit a felkérésemre írt két kiemelkedő zeneszerző barátom, Madarász Iván és Hollós Máté. Nagyon szívesen folytatnám ezt a munkát a jövőben is, mert nagyon izgalmas és a hangszer szempontjából fontos feladatnak tartom. Szeretek szimfonikus zenekarral, jó karmesterekkel együtt dolgozni. Esetleg jó lenne kicsivel több szólókoncertet játszani, de csak külföldi meghívásaim vannak. Ahogy korábban említettem szeretnék több darabot írni. Úgy érzem, van még bennem sokszor húsz perc, amit szeretnék kiírni magamból.

VB: Milyen művekben gondolkozol?

EJ: Nem feltétlenül csak gitármuzsikában. Tervezem, hogy – mint korábban már tettem – ismét más hangszerekre is írok darabokat. Szóló, de kamaraművekben is gondolkozom. Nagyon inspirál most a zeneszerzés. Érdekes élmény megtapasztalni hosszú idő után, mikor újra komponál az ember, hogy a korábbi emlékekhez képest kicsit rendezettebbnek, egyszerűbbnek tűnik az alkotás folyamata. Nem tudom miért van ez, de úgy érzem, hogy egyszerűbben találom meg az utat ahhoz, hogy kifejezzem, mit is akarok mondani a zenével.

Az átíratok kapcsán, most nincs olyan mű, amit szeretnék mindenképpen átírni. Utoljára a hat Bach hegedű-csembaló szonátát írtam át hegedű-gitárra. Ha találok valamit, ami érdekessé válik számomra – ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet – akkor biztosan neki fogok ugrani, amellett, hogy kisebb léptékben most is írogatok át műveket.

J. S. Bach: Goldberg Variations - Aria & Var. 1 - Jozsef Eotvos ... (7:25)

Chopin: Prelude Op.28. No.4. - Jozsef Eotvos -guitar – YouTube (2:00)

VB: Először született meg a Goldberg átiratod, utána sok Chopin következett.

EJ: Igen, Chopintől körülbelül három órányi zenét írtam át gitárra. Aztán Brahms Magyar táncai következtek, majd a Fúga művészetét vettem fel CD-re. Ez utóbbi igazából nem is átirat, mert csak elosztottam a szólamokat két nyolchúros gitár között. Ez inkább hangszerelés volt, na meg ez volt életem első és idáig egyetlen nyolchúros gitár projektje.

VB: A szerzői jogvédő hivatal egyiket sem tekinti alkotói folyamatnak, nem is tesz köztük különbséget. Mit gondolsz erről? Látsz valami változást?

EJ: Szerintem ez csak akkor változna, ha bíráló bizottság megtanulna gitározni. Az átírás véleményem szerint olyan, mint a műfordítás és a műfordítás nem reproduktív, hanem inkább alkotói munka. Azt több esetben is tapasztalhattuk, hogy egy-egy regény, vers magyar fordítása jobb, mint az eredeti. Zenében, ha mondjuk a Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művéről beszélünk, Ravel átirata ismertségben felülmúlja az eredeti zongoraművet! A gitár estében nem tudják, hogy a gitár többszólamúsága a bonyolult technikája miatt mennyire átláthatatlan, a mű pontos elemzésén kívül milyen sokoldalú hangszerspecifikus látásmódot kíván, hogy gyakorlatilag észrevétlenné váljon az átírás ténye, az eredeti mű gitárművé lényegüljön át, ne gitáron megszólaltatott zongora- vagy más hangszeres művé...

VB: Mit gondolsz most a gitárosok helyzetéről a Zeneakadémián. Ugye 1998-ban hárman kaptunk először gitárművész diplomát egyetemi szinten Magyarországon, de ez nem az a képzés volt, ami azután Csáki Andrással kezdődött el 2002-ben. Például a Zeneakadémia mélyrézfúvós tanszaka 1998-ban volt száz éves. Szóval van mit behoznunk.

EJ: Össze sem lehet hasonlítani a jelenlegi helyzetet az akkorival. A 2002-es kezdéssel sem. A kezdés sok-sok munkával járt, mint a tanterv és a szak egyéb dokumentációinak elkészítése stb. Ezt követően már a tanszak építésének minden perce öröm és úttörőmunka volt. Ehhez persze kellettek mindjárt az elején olyan növendékek, mint Csáki Andris, de sorolhatnám az induló tanszak másik két növendékének nevét Koltai Katáét vagy Déri Gáborét, akik, ha játszottak valahol, akkor oda kellett figyelni rájuk, akik díjakat hoztak neves nemzetközi versenyekről. Hálás vagyok azért, hogy a Zeneakadémia akkori rektora, Falvai Sándor hitt bennem, hitt a külföldről hazahozott tudásomban, az addigi tanítási eredményeimben, s rám bízta a klasszikusgitár egyetemi szintű oktatásának megalapítását. Bizonyítanunk kellett, és a hangszerrel kapcsolatos esetleg rossz beidegződéseket kellett helyre tenni. Volt idő, amikor arra is rácsodálkoztak, hogy a gitár többszólamban is meg tud szólalni, hogy artikulálunk, hogy frazeálunk, gyakorlatilag mindent, amit egy másik hangszeren meg lehet tenni, azt megtesszük gitáron is. A hangszer lassan megmutathatta az igazi arcát. Sokat számított az is, hogy feleségem, Zita nem hagyott békén és az ő unszolására ledoktoráltam, akkor még Pozsonyban, mert itthon nem volt gitárszak a doktoriskolában. A megszerzett fokozattal elindíthattuk a Zeneakadémián a gitárosok doktorképzését is, tehát, ma a Zeneakadémián a legmagasabb fokozatot is megszerezhetik a gitárosok. Ma már ketten tanítunk a Zeneakadémián Csáki Andrással, akit, miután elvégezte az egyetemet, rögtön magam mellé vehettem tanítani, így növelve a felvehető gitárosok létszámát. Olyan tehetséges növendékeink vannak, mint Szalai Lotti, Nagy Márton, Fellegi Dávid, Szurgyi Gergely, hogy most csak a jelenlegi eredményes növendékeinket említsem. Mindezt óriási eredménynek érzem. Most már a gitárnak renoméja van. Odafigyelnek rá, és tudják, hogy mi az a klasszikus gitár. Mindemellett 2014-től Nemzetközi Gitárfesztivált és nagy nívós versenyt rendezünk a gitárosoknak. Azt hiszem,elmondhatjuk, hogy jó a gitárosok helyzete a Zeneakadémián és azon kívül is, hiszen az, hogy itt tanulnak sok esetben belépőt jelent egy másik, külföldi egyetemen való tanuláshoz is. Mindez, és az, hogy hívnak mesterkurzusokat tartani, nemzetközi versenyek zsűrijébe, vagy doktori védésre, mint külső tagot, ez is mutatja, hogy jegyzik ezt a fiatal szakot külföldön is!

VB: Bizonyos értelemben kicsit fordítva is van, mert magaddal hoztad ide az Zeneakadémiára ezt az ismertséget. Kint tanultál Weimarban, rengeteg versenyt nyertél, rengeteg hangversenyt játszottál. Azért nemzetközi téren talán jobban ismertek korábban, mint itthon. A fesztiválok sem a Zeneakadémiaival kezdődtek. Ugye Te tagja voltál az Esztergomi Nemzetközi Fesztivál művészeti vezetői teamjének, Wolfgang Lendlével, Szendrey-Karper László halála után. Amikor Esztergom befejeződni látszott, küldetését tovább vitted a Balatonfüredi Gitárfesztiválra 2006-ban és utána jött a Budapesti Nemzetközi Gitárverseny és Fesztivál 2014-ben.

EJ: Igen, mivel tanulmányaim nagy részét külföldön végeztem, törvényszerű, hogy jobban ismertek, mint idehaza. Ennek mai napig érzem a hátrányait s persze előnyeit is. A fesztiválok sora természetesen nem a Zeneakadémiaival kezdődött. Esztergom volt az a fesztivál, – nekünk gitárosoknak a város neve egyben a fesztivált is jelenti –ahonnan annak idején töltekezni lehetett, s aminek későbbiekben a művészeti vezetője lehettem. Sajnos az Esztergomi fesztivál már nem működik, helyette van a Balatonfüredi Nemzetközi Gitárfesztivál és az előbbiekben említett Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál és Verseny. Mindennek a feleségem Zita a mozgatórugója. Töméntelen munkát fektetett és fektet a mai napig ezekbe a rendezvényekbe, bátorít engem is a munkára, a szervezésre. Én a művészeti részét tervezem csak, minden egyebet, pályázatokat, a helyszínek, a művészek körüli feladatokat, mint az utazásszervezést, szállásfoglalást ellátást, marketinget ő irányít. Így visszük ketten, vállvetve a fesztiválokat.

VB: Ha jól emlékszem már a Goldberg variációk CD-felvétele is az ő bátorítására született meg.

EJ: Igen. Felmerült, hogy jó lenne felvenni a művet ezért elkezdtem érdeklődni a kiadóknál, hogy ki adná ki a lemezt, de annyira elképzelhetetlen vállalkozásnak tartották a felvétel megszületését, hogy nem igazán kaptam pozitív válaszokat. Amikor egy nap a magyar hanglemezkiadó cégtől hazaértem, ahol megmosolyogták az ötletet és ezt elmondtam neki, felbosszantotta magát és ahogy erről beszélgettünk, azt mondta, hogy mindegy mi lesz, fel kell vennem a Goldberg Variációkat. Ehhez hozzátartozik, hogy volt egy kis összegyűjtött pénze, amit eredetileg arra szántuk, hogy kiköltözzünk az albérletből, azt fordítottuk a CD felvételbe és a gyártásba. Így vettem fel Pozsonyban Zsapka József a pozsonyi egyetem tanárának segítségével és hangmérnöki közreműködésével Bach Goldberg variációit. Eközben Zita létrehozott egy céget, felkutatta, hogy hol fogjuk a gyártást intézni, milyen engedélyek kellenek stb. Ezek után otthon volt az ezer darab CD, és hirtelen fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk vele. Így indultunk. Sok munkánk van benne, hogy a kész produktum elkerült azokra a helyekre, ahol elkezdhette a maga útját járni. Azután egy év múlva ez a felvételem Japánban az év legjobb komolyzenei CD-je lett, jöttek a megrendelések és meghívások, ami óriási szerencse volt, mert alakulhatott volna másképpen is.

VB: Emlékeim szerint elég sokat dolgoztál azon, hogy kiadók, terjesztők megismerjék a CD-t.

EJ: Igen akkor már interneten, de 33.6-os modemmel dolgoztunk... Ahhoz, hogy kontaktokat találjak sokat kellett ülni a gép mellett. Végül is tehát Zita pénzéből indult el a cégünk és a CD. Bár ő nem muzsikus, de a munkája, az élete a gitár körül forog, és sokkal többet tesz a hangszerért, mint ami a leglelkiismeretesebb munka fogalmába beletartozhatna. Mindig is, más esetben is – amikor a gitárról volt szó, például egy-egy fesztivál esetében – amikor jócskán bele kellett nyúlni a családi költségvetésbe nem, hogy egy zokszót ejtett volna, hanem még ő javasolta, támogatta, hogy a saját forrásainkat is mozgósítsuk az ügy érdekében.

VB: Vannak olyan támogatások, amelyeket ugye az ígéret után végül is soha nem kaptatok meg,.

EJ: Igen vannak olyanok is, de vannak olyanok, amelyeket egy-egy fesztivál után hónapokkal kaptunk meg. Hát bizony, ha az ember sokszor szervez fesztivált, márpedig mi az elsőt, amit már közösen szerveztünk emlékeim szerint 1993-ban rendeztük, akkor bizony beleszalad ilyesmibe is.

VB: Mit gondolsz, a diákjaink, gitárosok, de főleg itt a Zeneakadémián mennyire felkészültek a többi hangszeres diákhoz képest?

EJ: Aki akar, az másokhoz viszonyítva teljesen egyenrangúan. Ez egy igen komplikált kérdés. Sokat gondolkoztam ezen korábban is. Talán a gitár játéktechnikai kihívásai sokkal több időt rabolnak el más hangszerekhez képest. A többi hangszer többségének valamiféle épített mechanikája van, ami segíti a játékost. A gitárnak ilyen mechanikája nincs. A gitár sokkal testközelibb hangszer és emiatt a hangképzésnél sokkal több a tévedési lehetőség, a kiszámíthatatlan állandó változó. Ha csak egy tizedmilliméterrel más szögben, vagy mélyebben pengetem meg a húrt, ha a körmöm kopottabb, vagy letörött, akkor már nem az a hang szólal meg, nem az a hangszín, nem az a hangerő. Rosszabb esetben lehet, hogy egy letört köröm miatt a koncertet is le kell mondjam, nem cserélhetem, mint egy vonót, egy nádat. Sok a változó és emiatt rengeteget kell dolgozni rajta, hogy ezekkel a változókkal együtt kiegyenlített játékot tudjunk nyújtani, a minimumra tudjuk redukálni a bizonytalansági faktort.

VB: Hasonlóképpen látom ezt. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy a többi hangszer sokkal inkább az emberi léptékhez igazodik. Ahogy egy szék is olyan magas, amilyen magas a térdünk, hogy kényelmesen bele tudjunk ülni, nem tíz centivel magasabb és így tovább. Szóval a többi hangszer az emberi adottságokra, finom motoros anomáliákra kevésbé érzékenyen alakult ki. A gitárnál ezek a pontatlansági tűréshatárok olyan alacsonyak, hogy messze meghaladják egy átlagos gyermek spontán adottságait.

EJ: Igen, de éppen ettől izgalmas, mert az áttételek hiánya miatt az ember szinte a teste részének tekinti a hangszert, a megszólaltatásának folyamatát. A sok bizonytalanságot legyőzve egy nagyon érzékeny, kifejező hangképzéshez jut el az, aki a tehetségén kívül képes erre a meditatív, befelé figyelő munkára.

VB: Persze lehet, hogy más hangszeresek vitatkoznának velünk. A fúvósok meg úgy érzik, hogy a saját lelküket fújják bele a hangszerbe. Professzionális szinten minden hangszeren nagyon nehéz játszani.

EJ: Ez így van. Én valamikor fagottoztam is és persze a zongora nekem sem maradt ki. Tanítottam más hangszeres kollégákat gitározni, zongoristát, hegedűst. A gitár ilyen irányú extrém nehézségeit egyébként ők maguk mondták először nekem. Segovia mondta, hogy a gitáron a legkönnyebb megtanulni játszani, de a legnehezebb megtanulni jól játszani. Hogy igaza volt-e? Ki kell próbálni!

VB: Térjünk vissza a diákjaink felkészültségére!

EJ: Szóval, ha valaki megszállott és a zene az élete része, a teste, lelke meghosszabbítása – és azt hiszem, hogy ez minden hangszerre vonatkozik – akkor jó muzsikus lesz. Ebből a szempontból – mivel a magyar diákok, információban lehetőségekben nagyjából annyira jól ellátottak, mint külföldi társaik, nincsenek lemaradva – ugyanazt a szintet el tudják érni. Ugyanakkor a napi információáramlás, a hangszerek közötti információcsere a zenekarnál, a vonósnégyesnél, a fúvósötösnél, bármilyen kamara összeállításnál napi szinten sokkal nagyobb. Ebből a szempontból azt érzem, hogy a gitárosok még mindig hátrányban vannak, mert nem játszanak elég kamarazenét. Mindenki szólistának készül, vagy legalábbis fiatal korában az elszántság, a lelkesedés sokkal nagyobb – így idősebb korban már látja az ember –, de ha józanul megvizsgálnák, hogy az előttük lévő generációból hányan lettek szólisták, akkor lehet, hogy jobban elgondolkodnának azon, hogy reális-e az elképzelésük. Ebben a főtárgy tanároknak is nagy szerepük kell, hogy legyen.

VB: Ez más hangszereseknél is így van. Például a vonósoknál is, ha csak azt nézzük meg, hogy hányan végeztek szólista diplomával, és mondjuk hány hegedűsből lett szólista, akkor ugyanezt látjuk.

EJ. Lehet, hogy ez már a zeneiskolában beágyazódik a rendszerbe. Mert az, hogy valaki szólista, kamarazenész, vagy tanári pályát választ, az még most is bizonyos fokozatot, megkülönböztetett minőséget jelent, holott ez teljesen hamis kép, ennek nem szabadna így lennie.

VB: A gitárosaink is szólisták akarnak lenni.

EJ: Igen és ez addig rendben is van, hogy mindenki a legjobbat szeretné magából kihozni legalábbis egyéni szinten. Ugyanakkor, ha összeültetsz két gitáros szólistát, akkor kiderül, hogy szinte teljesen tehetetlenek, mert képtelenek figyelni a másikra, amit viszont nem lehet máshogy megtanulni, csak az együttmuzsikálással. Ha ezt későn kezdi el valaki – ezeket a „csápjait” növeszteni –, akkor hátrányba fog kerülni a többi társához képest. Lásd a vonósokat, fúvósokat. Ők már zeneiskolában zongorakísérettel játszanak, a gitár szakos hallgatóink sokszor csak itt a Zeneakadémián találkoznak például zongorakísérettel, egy-egy versenymű játéka során. Szóval annyi kamarazenét játszik mondjuk egy vonós egy évben, mint sok esetben egy gitáros egész életében sem.

VB: Így más hangszeresek automatikusan egy közös zenei kultúra részesei lesznek.

EJ: A zene egy nyelv. Ha úgy tanulsz egy nyelvet, hogy csak egyedül te és szűkebb családod beszélitek, akkor ti meg fogjátok érteni egymást, de körülöttetek esetleg senki. A zenei nyelv kamarazene általi összevetése, közös, hangszereken felüli művelése alapvető fontosságú a gitárosok számára is.

VB: Mit gondolsz arról, hogy azok a muzsikák, amelyek a zenei eszköztárat nagy mértékben felhasználják – mondjuk úgy, hogy választékosan, árnyaltan beszélik a zene nyelvét – hogy állnak ma a társadalomban?

EJ: Haj, ez egy jó nehéz kérdés. Erre nincs egyértelmű válasz. Minden zenei irányzatnak megvan a maga kialakult anyanyelve. A klasszikus zene nyelvét tanulni kell, ez a közoktatásból – tisztelet a kivételnek – hiányzik, a legtöbb családban szintén nem klasszikus zene szól otthon. A „könnyűzene” állandó zajfalként szól mögöttünk, ha kell, ha nem. Egy koncert vizuális rágógumi nélkül a fiatalok többségét már nem köti le, a vizualitás jellemzi a zenehallgatást is, mert zenét hallgatni lassan elfelejtünk. Néha, mikor olyan közegben mozgok, nagyon optimista vagyok, hogy mégiscsak van remény, a következő pillanatban pedig nagyon pesszimista tudok lenni. Ez nem csak a zenére, a művészet többi ágára is vonatkozik. Azért én bízom benne, hogy az emberek, valahol mélyen legbelül, még ha nem is gyakorolják, mégis igénylik az értékes művészetet. Ha egyszer hallanak egy igazán katartikus előadást, az meggyőzi a hitetleneket is. Az igazi művészet győz, ebben hiszek.

VB: A Zeneakadémiának mégiscsak fáklyásként kell vezetnie a zeneművészet ügyét. Persze ez, ha reálisak vagyunk, nem az Akadémián múlik egészen. A törvényalkotás, a politika, a létező, nemlétező, ilyen, olyan kultúrpolitika, a nagyobb rendszerek meghatározóbbak, bár itt is lehetnek kétségeink, mert attól, hogy egy törvény ilyen vagy olyan, az nem jelenti azt, hogy a társadalom is úgy gondolja, vagy a törvényalkotói szándék érvényesülni tud. Azért szerencsénk van Magyarországon, mivel a zenekultúra talán az egyik legerősebb brendje az országnak. Ha a művészeteket vesszük, meglehetősen kevés építészt, vagy szobrászt, festőt ismer a nagyvilág, vagy tudósokat, akiket csak a szűk szakma ismer. Persze itt hatalmas különbség van az alkotóművészet és az előadóművészet médiaérzékenysége között, talán a színházművészet lenne még ilyen, de ott a nyelv szűkítő ereje óriási. A zene ezt a korlátot levetkőzve tudja kifejteni hatását. Talán nem is véletlen, hogy a Zeneakadémia külföldi hallgatóinak száma miért ilyen magas. Azt is hozzá kell tenni, hogy az Akadémia már hosszú évtizedek óta komoly erőfeszítéseket tesz a külföldi hallgatók beiskolázása terén, jóval azelőtt kezdődött ez el, minthogy a politika most aktuális keleti nyitása elkezdődött. Éppen Kodály módszer volt az, ami felnyitotta a világ figyelmét a magyar zenére.

EJ: Így van! Nemrég jelent meg egy statisztika a világ egyetemeiről, ahol ebből a szempontból a Zeneakadémia volt a legjobban teljesítő magyar egyetem. Erre mi magyarok büszkék lehetünk, másrészt azt se felejtsük el, hogy a Zeneakadémiánkat Liszt Ferenc alapította, szóval egyenes ági leszármazottai vagyunk Liszt Ferencnek, aki a 19. század megkerülhetetlen, emblematikus művésze volt. Olyan szellemi közeg, művészek, költők, írók vették körül, tartoztak a társaságához, amelyek igazi nemzetközi, kozmopolita légkört teremtett.

VB: Igen ebben az értelemben is kiemelt szerepe van a Zeneakadémiának, kiemelt felelőssége.

EJ: Igen. Azt látom, hogy a Zeneakadémia, élén Vígh Andrea rektor asszonnyal, e tekintetben mindent megtesz, akár még erején felül is, hogy ilyen fáklyavivője legyen a zeneművészetnek, nem csak a magyarnak, hanem a nemzetközinek is. Emellett azt gondolom, hogy nem csak a Zeneakadémia, hanem az összes hazai zeneoktatási intézménynek ez a dolga, s közösen összefogva biztosan magasabbra tartva vihetnénk azt a fáklyát. Én Pécsett születtem, tanulmányaim után ott kezdtem tanítani, Pécsről jöttem Budapestre, szóval tudom, hogy milyen nagyszerű muzsikusok tanítottak és tanítanak Pécsett! Az, hogy a korábbi tagintézmények leváltak az akkori Zeneakadémiáról az egy szervezeti történés, de szakmai szemmel, művészileg közös az ügyünk továbbra is.

VB: Visszatérve ahhoz a kérdéshez, amit boncolgatunk, mit látsz társadalmi szinten, hogyan kaphatna erőre az az igény, amit Kodály is mond, hogy a bennünk lévő tehetséget kötelességünk a legmagasabb fokig kifejleszteni? A szellemi teljesítményeknek, vagy az önkifejezésnek az az igénye, hogy mindent, ami bennünk van azt fejezzük ki, vagy próbáljuk meg kifejezni a legpontosabb, legárnyaltabb módon. Talán úgy érezhetjük, hogy ez a társadalomban kissé erőtlen. Ami persze nem igaz, mert a legmagasabb szinten, akár a színművészetre, építészetre, képzőművészetre, tudományra gondolunk, nagyjaink ott vannak a nemzetközi élvonalban, csakhogy ez egy vékony réteg. Olyan ez, mint a tejszín a tej színén és szokták mondani, hogy egy csapat olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme.

EJ: Ha a világot nézzük, akkor természetesen látunk olyan példákat, amit szívesen látnánk itthon is. Csak hogy egy példával éljek, Japánban az alapfokú iskolákban heti öt zeneóra van és mindenki megtanul két hangszeren játszani, ami természetesen az ottani komolyzenének és koncertlátogatói közönségnek nagy előnyére válik. Ez nem is kérdés és nagyon jó is lenne itthon, de ez egy bizonyos tradícióból nő ki, amit nem lehet hirtelen bevezetni. Viszont a meglévő jó tradíciókat kivezetni nagy felelősség! Sokszor látunk sajnos ilyeneket is. Például, hogy visszafogják a művészettel foglalkozó órák számát úgy alsó és középfokon az iskolákban, mert az nem annyira fontos, és mert más szaktekintély erősebben lobbizik más tantárgyakért. A tanárképzés és a tanárok megbecsültsége is számos sebtől vérzik. Sok esetben nem biztos, hogy a legrátermettebb emberek mennek el tanárnak, vagy fordítva: a legrátermettebbek nem mennek el tanárnak, vagy nem maradnak a pályán! Ebből egyre nagyobb problémák lesznek a jövőben. Az új generáció nem kapja meg azokat a lehetőségeket, vagy nem mindig, amiket megkaphatna, vagy amiket mi megkaptunk annakidején.

VB: A tanárképzés törvényi feltétele, szerkezete bizony kiemelten fontos kérdés. Mit gondolsz a zenetanár képzésről?

EJ: Nagyon sok minden változott. Én úgy érzem, hogy jó felé megyünk, de még mindig sok mindent lehetne javítani. Mi is sok mindent változtattunk a tanárképzésben a Zeneakadémián. A felvételi vizsgánk is nagyban hozzájárul, hogy a legrátermettebbek kerülhessenek a tanárképzésbe. Úgy látom, hogy nem az lesz a jó tanár, aki mindenből ötösre vizsgázik pedagógiai tárgyakból, hanem az, akinek e mellett van egyfajta affinitása is a tanításhoz és – ami kihagyhatatlan fontosságú – gyakorlatot szerez. Tehát mindenképpen kell egy hozzáállás és egy készség, valamint az a jónéhány év gyakorlat, ami közben ezt az ember kiműveli magában. Mivel a gitáros hallgatók többsége – a krónikus gitártanárhiány miatt – már a tanulmányaik alatt is tanít, a bizottság tagjai a gyakorlati tanítás államvizsgán általában meg vannak lepve, hogy a gitáros tanárjelöltek milyen jól tanítanak, és micsoda érzékük van a tanításhoz. Míg más hangszeres tanárjelölt a diplomatanítás előtt talán négy hetet, ha tanít, egy gitáros nem egyszer már 4-5 évet. Itt van a nagy különbség oka, látszik, hogy a gyakorlat mennyire fontos.

VB: Mit gondolsz mi a legfontosabb feladata egy alapfokon tanító zenetanárnak?

EJ: A zene szeretetére való nevelés!

VB: Középfokon?

EJ: Az, hogy a szakma minden csínját-bínját megtanítsa a diáknak. A szakmára készülőknek ez a legfontosabb időszak. Itt nem csak a technikára gondolok, hanem egyéb más, pszichológiai, pszichikai, tudásra.

VB: Munkamódszerre, felkészülésre, állóképességre!

EJ: Mindenre.

VB: Felsőfokon?

EJ: Talán ez a legegyszerűbb – vagy a legbonyolultabb. A legmagasabb fokú zenei kifejezőkészség és az ehhez hozzásegítő technika finomhangolása, az önálló munkára való felkészítés, hiszen a diploma után becsukódik a kapu, tudni kell önállóan dolgozni.

VB: Mit gondolsz a most tavaszi szakközépiskolai gitárversenyről?

EJ: Régóta zsűrizek szakközépiskolai versenyeken. Volt egy olyan időszak néhány éve – abban az évben más hangszeres kollégák is panaszkodtak –, hogy nagyon gyenge volt a színvonal. Most úgy látom, hogy pozitívan változott meg a helyzet. Nagyon sok tehetséges fiatalt, sok jó irányba vezetett, és komoly munkával kidolgozott tehetséget hallottunk, és ennek nagyon örültem!

VB: Azt hiszem, hogy e-mögött az is meghúzódik, hogy kialakult egy nagyon erős alapfokú gitártanári gárda, hiszen erős, versenyképes elsős középiskolás diákság alapvetően nem a pár hónapos szakközépiskolai tanulmányoktól fejlődik ki, a felsőbb korcsoportokban persze annál inkább a középiskolai tanulmány a fontos. Mit gondolsz általában a versenyekről, erről az állam által szervezett három évente megrendezésre kerülő hazai versenyről?

EJ: Az országos verseny nagyon jó dolog, nagyszerű kezdeményezés, de jó lenne, ha az állam egy kicsit jobban hallgatna a szakmára. Ilyen például a zsűri kérdése. Persze megértem, hogy a háromtagú zsűri olcsóbb, de voltaképpen költségekben ez elenyésző ahhoz képest, hogy szakmai szemmel mennyit profitálna a verseny egy öttagú zsűri esetén. Sokkal objektívebb, tárgyilagosabb eredménynek születhetnének. Amikor én 1976-ban versenyeztem a második országos zeneiskolai gitárversenyen, akkor heten voltak a zsűriben. Egy zsűri minél többtagú, annál kevésbé szubjektív az értékelése, annál inkább, mint egy egység fog működni. Egyre kevésbé lehet azt hallani, hogy egy-egy döntés esetén x vagy y döntése miatt alakult ki ez, vagy az a helyzet.

VB: Mit gondolsz a versenykiírásról?

EJ: Azt hiszem, hogy idén a kiírás egészen jól sikerült! Sokkal kevesebb negatív visszajelzés volt a kollégák részéről, mint a korábbi években. Én személyesen nagyon örültem a Leo Brouwer etűdöknek. Főleg a harmadik tíz etűd olyan szinten szólalt meg abban a korcsoportban, ahol kötelező volt, amit nem gondoltam volna. Ha ezt a főiskolások, akadémisták játsszák így, akkor is elégedett lennék, nemhogy középiskolások. Nekem talán ez volt a csúcspont a versenyen. Ott többet kaptam vissza annál, mint amire számítottam.

VB: Mit gondolsz az első forduló hosszáról?

EJ. Az talán tényleg hosszú volt. Azt legközelebb meg kell változtatni. Ez egy jó próbatétel volt a versenyzőknek, mert egy országos verseny mindig egyfajta felkészülés a nemzetközi versenyekre is. Fontos, hogy a legjobbak tovább tudjanak menni egy nagyobb nemzetközi versenyre, különösebb műsorátdolgozás nélkül. Ezért a versenykiírásnak is ennek kell megfelelnie, mind a művek minősége mind a műsor hossza, azaz az állóképesség tekintetében is. A húsz perc ehhez képest is kicsit sok volt. Negyed órás első forduló bőven elég lett volna, talán még a tíz perc is.

VB: Mondjuk a markneukircheni verseny, ami négyfordulós, az azért igencsak nagy kihívás állóképesség tekintetében is.

EJ: Igen, de az a csúcsok csúcsa. Talán ez, az ARD és a Jeunesses a három legkiemelkedőbb verseny, amelyek nem szabadon választott műsorból állnak össze, és amelyekben más hangszeresekkel párhuzamosan folyik a verseny, ugyanazok a versenykiírás paraméterei a gitárosoknál is, mint a többi hangszeresnél. Mindazonáltal úgy látom, hogy gitárból túlságosan sok a verseny a nemzetközi piacon. A sok verseny nem segít a minőségnek. A versenyek rendezőinek nem titkolt célja, hogy sokan jelentkezzenek. A túl nehéz versenyekre kevesen jelentkeznek, ezért a követelmények egyre inkább egyszerűsödnek, legtöbbször szinte az egész program szabadon választott műsorból áll. E miatt egyre kevésbé fajsúlyosak, egyre kevésbé jelentősek lesznek a gitárversenyek. Ha valaki régen – harminc, negyven éve – nyert két vagy három versenyt, akkor annak súlya volt az életrajzban. Most két versenygyőzelem még abszolút súlytalan egy életrajzban. Valahol talán tíz, nevesebb versenynél kezdődik, amikor valakire oda kezdenek figyelni. Ebből a szempontból most nem könnyű a fiatalok helyzete. Másfelől pedig így sok helyen kipróbálhatják magukat, gyakorlatot szerezhetnek, bár a verseny lényege, a kiugrási lehetőség így gyakorlatilag elenyészett.

VB: Az utolsó szó jogán van-e, amit még el szeretnél mondani. Természetesen sok mindenről még nem beszéltünk, nyilván nem is lehet egy ilyen interjú keretében.

EJ: Amit fontosnak tartok, hogy a klasszikus gitárban óriási lehetőséget látok, az ifjúságot a komolyzenének és a komolyzenén keresztül a magasművészetnek megnyerni. Ez a hangszer, a hangja, a karaktere miatt egy olyan átjáró a fiatalok által napi szinten fogyasztott zene és a komolyzene között, ami nincs kihasználva. Nem érzem, hogy közel annyira kihasználnánk ezt, mint amennyi lehetőség van benne. Az ifjúsági hangversenyek szervezése mellett, talán az is, hogy valamilyen szinten megtanítani minél több fiatalt gitározni, szinte mindegy, milyen műfajban. Egy kamasz szívesen vesz kezébe egy gitárt. Ez egyfajta önművelést generálhat, aminek olyan hozadékai lehetnek, társadalmilag is, aminek beláthatatlan pozitív következményei lehetnének. Ez nem a gitártól, hanem magától a zenetanulástól van, csak a gitár egy olyan hangszer, amit talán hamarabb a kezébe vesz a fiatal generáció, mint más hangszert.

VB: Sokat beszélgettünk már erről korábban is. Sajnos ehhez még mindig kevesen vagyunk, bár az elmúlt húsz év talán ebben is hozott némi előrelépést.

EJ: Igen, van némi előrelépés. Itt kapcsolódik egy újabb láb a beszélgetésbe, amiről eddig nem beszéltünk. Az Eötvös Zenei Alapítvány, amiben én csak az alapító vagyok, s az alapítványt Zita vezeti. A célunk, hogy tehetséges fiatalokat segítsünk hozzá ahhoz, hogy jó hangszert használhassanak a tanulmányaik ideje alatt. Pályázati úton mesterhangszerek egy éves használatát lehet elnyerni, amiért nem kell fizetniük, ellenben cserébe 10 koncertet szerveznek maguknak és játszanak abban az évben amikorra a hangszer használatát elnyerik. Az előzőekhez ott kapcsolódik ez, hogy a hangszert, a komolyzenét népszerűsítik a tehetséges fiatal támogatottak, miközben olyan hangszeren játszhatnak, amivel akár nemzetközi pódiumra is léphetnek. Van húsz mesterhangszerünk, és ha az mind kint van gitáros diákoknál, az évi kétszáz gitáros hangverseny és pont azon a szinten, ahol a fiatalokkal találkoznak a gitáros előadók.

VB: Köszönöm a beszélgetést.

*Gitárművész-tanár, Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti Intézet-igazgató, tanszékvezető egyetemi docens