(Gramofon Könyvek, 2019)

Fantázia-mozgató már a cím is – amennyiben a láttatás újszerűségét-másságát sejtteti, talán pontosabb (ám kétségtelenül kevésbé hatásos) lett volna a „más perspektívából” ígérete. Az olvasó a lapalji jegyzetek sorában véli megtalálni az ötletadó inspirációt: Perspectives on Ernst von Dohnányi a címe egy James A. Grymes által szerkesztett kötetnek.

Kovács Ilona Dohnányi munkássága iránt korán megmutatkozó elkötelezettségét dokumentálja a kötet hátlapján olvasható tömör szakmai életrajz, s az a tény, hogy több évig tanulmányoz(hat)ta a londoni British Library-ben hozzáférhető vázlatanyagot, önmagában is felkelti az érdeklődést. Az „elmúlt tizenöt évben megjelent tanulmányok” gyűjteményeként hirdeti a kötetet, ám ehhez gyorsan hozzá kell tenni: korántsem csupán „ennyi”, amit Kovács Ilona Dohnányi-tanulmányaival letett az asztalra, hanem szerzői válogatás. Mint az előszóból kiderül, a szerző 1995-ös szakdolgozata az MTA Zenetudományi Intézete Dohnányi Évkönyv című kiadványsorozatának 2005-ös kötetében jelent meg, az előadóművészi pálya második szakaszát vizsgáló folytatás a 2006/7-esben, míg az utolsó szakasz a 2018. augusztus 8-i állást tekintve – kéziratban van. Ezek – mondhatni, természetesen – nem kaptak helyet e kötetben, csakúgy, mint a 2010-ben megvédett doktori disszertáció (Alkotói folyamat Dohnányi Ernő zeneszerzői műhelyében. A kamarazene-vázlatok vizsgálata). Bőven történik viszont hivatkozás rájuk, ami különböző hatást válthat ki az olvasóból. A kutató-kedvű, hálásan az információkért, további olvasnivalókról szerez tudomást (angol és német nyelvben jártasak számára kimeríthetetlen a további ismeretanyag-gyűjtés forrása – a hozzájutás különböző csatornáin). Aki erre a kötetre maximálta befogadói kapacitását, a gazdag hivatkozásokat kizárólag a szerző tájékozottsága és az anyagban való alapos ismerete bizonyítékaként könyveli el.

A 18 tanulmány közül 11 alapul tudományos konferenciára készített előadáson, közülük a legfrissebbnek ez az első írásos megjelenése, a többiek kötetben vagy folyóiratban már korábban olvashatóak voltak, egyikük két különböző folyóiratban is, egy pedig angol nyelven is (nyilvánvalóan az írásos verzió bővebb, hiszen nem kell az időtartam korlátai közé szorítani a közlésre szánt anyagot). A további hét közül kettő a Magyar Zenéből, négy a Parlandóból (három a nyomtatottból, egy az internetesből), egy pedig az Ujfalussy József emlékére összeállított tanulmánykötetből került át. A műfajilag különböző írások négy témakörbe csoportosítva jelentek meg: Dohnányi Ernő zeneszerzői műhelyében (6), Zene és tánc (4), A tanár-Dohnányi (5), valamint Zene és történelem (3).

Már e tartalmi tagolásból kiderül, hogy a könyv változatos olvasnivalókat kínál. Amiből az következik, hogy az olvasó válogathat belőle, anélkül, hogy magára nézve kötelezőnek érezné a „kiolvasását”.

Belelapozva, szembeötlő az ábrák (köztük a kottapéldák és a fakszimilék) nagy száma. Ha valaki nem akar az autográfokkal bíbelődni, megteheti, hiszen a szöveg illusztrációk nélkül is követhető. Más kérdés, hogy milyen előfeltételek kellenek ahhoz, hogy valóban profitáljon belőlük az olvasó. Az A-dúr vonósnégyes (op. 7) i. tételének genezisét feltáró (4.) tanulmány 49. lábjegyzete önmagáért beszél: „A szerző feltételezi, hogy az Olvasó az op. 7 nyomtatott partitúrájával a kezében olvassa az alábbiakat. Az ütemszámok a definitív változatra (Bécs: Verlag Ludwig Doblinger, 2866, 1903.) hivatkoznak.” Ehhez e sorok írója szerényen hozzáteszi, még alapvetőbb elvárásként, hogy a mű (vagy legalábbis a tétel) ismeretében, tehát az elemzésre kiválasztott zene többszöri meghallgatását követően. Mert másként az elemzésből nem lehet profitálni! (Nézőpont kérdése, hogy úgy ítéljük meg, ezzel igencsak leszűkül a potenciális olvasók köre, vagy pedig abban reménykedünk, hogy épp az elemzések fogják inspirálni a zenehallgatást, kinek-kinek „új” művek megismerését.)

Még elszántabb réteg számára jelent(het) izgalmas olvasnivalót a vázlatelemzések sora. Itt ugyan nem adott hangot hasonló reményének a szerző, a végleges verzió kottaanyagának az elengedhetetlen használatára – de minden bizonnyal megéri a körültekintő hozzákészülődést, mert akkor a tanulmánynak köszönhetően egyrészt a zeneszerző gondolkodásmódjának apró sajátosságait tudja nyomon követni, másrészt pedig zenei élményhez is jut, az elvetett verziók megismerésével. A gazdag fakszimile-anyag pedig a paleográfia iránti érdeklődést is felkelti – és aki több-kevesebb sikerrel kibogarássza a kéziratot, s összeveti a nyomtatott kottaképpel, betekintést kap a szolidan közreadói tevékenységként emlegetett felelősségteljes munkába. Egyszersmind az is nyilvánvalóvá válik: az eredeti kéziratanyag ismerete alapfeltétel volt ahhoz, hogy Kovács Ilona belemélyedhessen a vázlatok tanulmányozásába, hiszen a közvetett forrásanyag (fotók, kiváltképp fekete-fehérben) alapján csak részletesen (hipotetikusan) rekonstruálható megannyi mozzanat.

Nem tanulságok nélküli ezeknek az „elvont” írásoknak a tanulmányozása a nem szakmabeliek számára sem – a gyakorló muzsikusokat is arra késztetheti, hogy újraértékeljék az elméleti szakemberek zeneértésének mélységét, alaposságát.

A közeli tematika (például 4.: „Az A-dúr vonósnégyes (op. 7) 1. tételének genezise”, majd 5.: „Egy hibrid forma: Dohnányi A-dúr vonósnégyesének (op. 7) 2. tétele”) óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy kisebb-nagyobb gondolati egységek ismételten kifejtésre kerülnek. A későbbi fejezetek során életrajzi adatokkal-körülményekkel is előfordul ugyanez – a ráismeréseket érdemes úgy elkönyvelni, mint frissen megszerzett tudásanyagot. Ilyenkor a szerző nem nyúlhat bele az egyes tanulmányokba, különös tekintettel arra, hogy a könyv nem egyvégtében való elolvasásra készült.

A Zene és tánc fejezettel érdemes talán kezdeni az olvasást. Muzsikus és szakmán kívüli érdeklődő számára egyaránt élvezetes olvasmány mind a négy írás. Galafrès Elsa táncpartitúrája kuriózum – ehhez képest bármiféle zenei notáció…

Terjedelmében szerényebb, ám – elsősorban zongoristák számára – nem kevésbé érdekes „A tanár-Dohnányi” szakasz. A 11. írás, a „Dohnányi Ernő, a Zeneakadémia tanára (1916-1919 és 1928-1944)” valóságos időutazás – elgondolkodhatunk, mennyit változott azóta a világ (és a pedagógia…)…

A fejezeten belül szervesen összetartozik a három különböző műfajú írás, amelyek a meglepő „Dohnányi-metodika” címet kapták. A dolog pikantériája, hogy ha valakinek, akkor Dohnányinak igazán nem volt „metodikája”… Az első életrajzi jellegű, visszatekintő (Lisztig, akinek Thomán révén „unokatanítványa” volt Dohnányi), a második interjú az egykori Dohnányi-növendék Váczi Károly zongoraművésszel, a harmadik pedig Catherine Anne Smith-nek, az egyetlen Dohnányi-tanítványnak, aki az Egyesült Államokban doktori (D. Mus.) fokozatott szerzett, „Dohnányi, a tanár” című cikke, Kovács Ilona fordításában (és jegyzeteivel). A „Dohnányi Ernő és Beethoven zongoraszonátái. A zeneszerző születésének 135. évfordulójára” című rövid alkalmi írás kivételes értékét az adja, hogy Kovács Ilona saját fordításában adja közzé Dohnányi 1955-ös angol nyelvű előadását (Romanticizmus Beethoven zongoraszonátáiban).

A könyv utolsó szakaszában az életrajz kerül előtérbe - „… a nyomorult zongorázást felcserélné tisztességesebb pályával.” Az I. világháború hatása Dohnányi Ernő művészi pályájára, Vissza a múltba – Weiner László Dohnányi-kritikái 1934-ből, „Dirigálnom Salzburgban nem volt szabad!” Dohnányi Ernő hangversenyei Ausztriában (1944-47) – kedvcsinálóként érdemes akár ezekkel kezdeni az olvasást, hogy az ily módon „megismert” személyiségnek a műhelye is felkeltse az érdeklődést.

Tanároknak, diákoknak feltétlenül érdemes megismerniük ezt a tanulmánykötetet, amely egyszersmind azt a kimondatlan vállalást is teljesíti, hogy bemutasson egy muzikológust – új, 21. századi perspektívában.

Öröm a nyomtatott sajtó iránt visszaszorult érdeklődést mutató korunkban: szeptember elejétől már a könyv második (apró hibákat korrigált) kiadása kerül forgalomba.

Fittler Katalin