100 ÉVE SZÜLETETTEK

I.

BÁNTAINÉ SIPOS ÉVA ZENEAKADÉMIAI TANÁR

1929. június 3.-2019. február 7.)

Bántainé Sipos Éva nyugalmazott zeneakadémiai tanárnő: Szeretem az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom.

• Ön a gyermekkort, majd már felnőtt fejjel a háborút, a nagy változásokat Gyulán élte meg. Milyen volt az akkori város, amelyben felnevelkedett és zenét kezdett tanulni, tanítani?

• Az én szülőföldem Erdély, Máramarosszigeten születtem, de őseim, a Siposok, az Udvarhely megyei Nagysolymoson éltek. Édesapám jogász ember volt, és Trianon után azt mondta, hogy ő egyszer esküdött a magyar koronára, nem tesz még egy esküt, mert akkor egyiknek sincs értéke, bepakoltak egy vagonba, és kijöttek ide. Gyula volt az „itthon”, az ébredés az életre. Maga a város, ha most kell megfogalmaznom, nem is tipikus alföldi város.  Sokkal több a fa, több a zöld, itt minden együtt van, a házak között is még nagyon sok őrzi a régebbi formákat, csak a hegyek hiányoznak. És hát a Körös, a folyópart, azok az esték, úszások naplementében, a víz fölött repdeső szitakötők, varázsos valami volt. A békéscsabai zeneiskolának működött itt egy fiókja, amely rövidesen megszűnt, mert a zongoratanárnőt, Erdélyiné Molnár Boriskát, aki nagyon jól képzett tanár volt, elhurcolták, és el is pusztult. Mielőtt ez megtörtént volna – valamit sejthetett – mert magához kérette a szülőket, és úgy rendelkezett, hogy ha ő nem lesz itt, akkor hozzám adják a gyerekeket, mint legjobb növendékéhez. Ez körülbelül egybeesett utolsó gimnáziumi éveimmel, tehát így csöppentem bele a zongoratanításba.

• A kis gyulai zenei óvodától indult, és a Zeneakadémia nemzetközileg is ismert tanáraként ment nyugdíjba. Milyen állomásai voltak annak a pályaívnek, amely így fejeződött be?

• Elvégeztem a Zeneakadémiát zongora főtanszakon, de a legkevésbé azt műveltem, mert engem mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a zene irodalma, a stílusai, a struktúrája, hangulata, maguk, akik alkották. Kezdettől fogva tanítottam, először Gyulán az óvodában, azután jött a Békés-tarhosi Zeneiskola, ahol nyolcvan gyereket bíztak rám. Óriási lecke volt, és óriási lökést adott, mert nekem ez lett a módszertantanárom, ott jöttem rá, hogy tanítványaim többet tanulhatnak egymástól, mint tőlem. Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán azon vettem észre magam, hogy hetven végzős tanárjelölt hallgatónak kellett zeneelméletről, zenetörténetről előadást tartanom, de ez már más, komolyabb volt, mint Tarhoson a cseresznyefa alatt. Két év múlva mentem Pécsre a Zenetanárképzőbe, itt jött a „zeneelmélet-őrület”, mert nagy súllyal zeneelméleti órákat kaptam, ez lett később a szakmám. Innen pályáztam meg a budapesti Zenekonzervatóriumban megüresedett állást, amit el is nyertem. Sokfelé hívtak előadást tartani, Finnországba, Svájcba, Portugáliába, Olaszországba, az USA-ba. Visszatekintve aktív korszakomra, merő kísérletezésből állt az egész, mert sem pedagógiai végzettségem, sem zeneelmélet módszertantanárom nem volt, mégis a Zeneakadémiától mentem nyugdíjba, ahol zeneelmélet módszertant tanítottam zeneszerzés főtanszakos hallgatóknak.

• A szakmában úgy tartják nyilván, mint „legendás” zenetanárt, aki olyan száraz tantárgyat, mint a metodika, nagy hatással tanított, külföldre hívták kurzusokat tartani. Mi volt az a módszertan, amellyel ennyire eredményes tudott lenni?

• A zeneelméletnek nincs módszertana, nem hiszek a betűben, csak az élő előadásban. Én olyan módszertant adtam, ami tulajdonképpen egy rendszer, ami ráhúzható akármelyik zenei stílusra, tehát egy rendezési elv van benne. Azzal, hogy nem használtam módszertankönyvet, azt is elő akartam segíteni, hogy ne várjanak mindent a tanártól, hanem találjanak ki valamit maguktól is. Ahogy a módszer fokozatosan kialakult, az olyan folyamat volt, amit nem tudok fokról fokra elmondani, talán nem is volt mindig tudatos. Az egyik témám, az úgynevezett zenei diktálás, írás, olvasás, ma is rémálma a növendékeknek. Egy Kossuth-díjas tanár előadása előtt például, idegcsillapítót szedtek a diákok. Éreztem, hogy nem jól csinálják, mert nem lehet az jó, amit mindenki utál. Nálam ezt nagyon szerették, mert nem diktáltam, hanem azt mondtam, hogy a hangzó élmény egy varázslat folytán látvánnyá változik. Amit hallottak, abból kép lett, vagy amit képként láttak maguk előtt, azt átvarázsolták hanggá, meg tudták szólaltatni. Ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor huszonnégy éves koromban azt mondtam a kis gyulai zeneóvodásaimnak, amikor a Gólya, gólya gilicét tanultuk, hogy rajzoljanak le egy gólyát, vagy a Katalinka, szállj el után rajzoltunk egy katicabogarat. Amikor tele volt a tábla, akkor elénekeltem, elzongoráztam egy ilyen kis dalt, és mondtam, hogy keresd meg a képét.

• Az ilyen pálya azonban általában nem sima, az eredeti személyiségeknek mindig akadnak irigyeik.

• De mennyire! Erről a témáról országosan rengeteg előadást tartottam, mert ez egy buktató téma a zenetanításban. Legalábbis az volt, mert ma már nincs is igazából zenetanítás, legalábbis olyan, amilyent Kodály megálmodott. Az Egri Pedagógiai Főiskolán például látványosan kivonultak a módszertantanárok az előadásomról. A szakfelügyelők, a kollégák, mindig azt mondták, hogy könnyű neked, mert csupa tehetséges növendéked van, de ha a gyerek nem teljesített, akkor rossz tanár voltál. Ezt tapasztaltam végig, de nem törődtem vele.

• Annyi évtized után miért jött vissza Gyulára?

• A „Konzi”-ban, az első módszertani órámon ott ültek ezek a borzas hajú zsenik, hatalmas öntudattal és végigmértek, hogy mit is akarok ott. A zeneelméletre fakultatívan lehetett jelentkezni, és amikor nyugdíjba mentem, akkor negyvenketten iratkoztak be a különböző szakokról. Azt mondtam magamban, hogy most vagyok a csúcson, de érzem, hogy belül mennyire fáradt vagyok, most kell elmennem. Ekkor jöttem Gyulára, részben férjem, Bántai Vilmos fuvolaművész akaratához igazodva, aki ezt sajnos már nem érhette meg. Neki, fővárosi születésű lévén, Gyula volt a vidék, ahol rokonok élnek, ő választotta ki ezt az Eötvös utcai lakást, mint csöndes helyet. Most szegény nagyon csalódott lenne, mert az ablakot alig lehet kinyitni a forgalom miatt.

• Évtizedekig oktatta a zenét, most, hogy nyugdíjas, milyen kapcsolatban van vele? Kiknek a zenéjét hallgatja legszívesebben?

• Ami a leglényegesebb: most lehetek igazán, a magam valójában zeneszerető, zenében élő ember, mert az oktatás nem zavar ebben. A romantikus zene távol áll tőlem, de túl vagyok Mozarton is, túl könnyű, túl egyszerű. Mindenekelőtt Bachot szeretem, rajta kívül Palestrinát, Monteverdit és Brahmsot. Persze sok mű van, amelyet kedvelek, bármelyik szerzőtől, aki utat talál az ember lelkéhez: Händel, Vivaldi, Telemann, a barokk szerzők, Corelli és a többiek. Akire azonban úgy néz föl az ember, hogy nagyon-nagyon fel kell nyújtani a nyakat, az mégis Bach. Bach zenéje egyszerűen fölrepíti az embert, olyan, mint egy ima. Nem régen kaptam egy lemezt, amelyen egy fantasztikusan nehéz zongoramű, a Bach Goldberg-variációk hangzik el, Glenn Gould, már nem élő kanadai zongoraművész előadásában. Egy ideje ő foglalkoztat, mert játéka olyan állapotba vezetett be, ahol a zene imádság és Isten közelébe visz.

• Úgy tudom, hogy itt egy kis társasági élet van Ön körül.

• Igen, de nem hagyományos értelemben, azaz nem úgy, hogy kávézás közben az éppen jelen nem levők magánéletét beszéljük meg. Szeretem az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom. A szó nemes, szép értelmében nagyon sok kedves ismerősöm van, ami még súrolja is a barátság fogalmát. Nem beszélve a rokonokról, itt él egyetlen testvérem, Márki-Zayné Kató és népes családja. Szellemi partnereim vannak, mint például Perlaki Attila vagy Illyésné Edda, akivel zenéről és sok minden másról németül tudok beszélgetni. Sok kedves barátnőm van, akikkel kedves dolog, esemény együtt lenni. Harminc tanítványommal tartok állandó kapcsolatot, köztük gyulaiakkal, mint Áchim Erzsike, büszkeségem Kertész Attila vagy Halmos Anikó, aki a leghűségesebb. Sopronban él Szokolay Sanyi, akit 14 éves korában kezdtem el tanítani, és azóta töretlen a kapcsolatunk. Meglátogatnak, felkeresnek, de ebédet már nem főzök nekik, csak beszélgetünk.

100 éves – Zenében élő ember Bántainé Sipos Éva: Egész életem merő kísérletezésből állt (2010) (Kósa Ferenc, Gyulai Hírlap)

II.

FRÁTER GEDEON, AZ OPERAHÁZ KARMESTERE

(Budapest, 1919. április 16. – Budapest, 1998. november 16.)

Fráter Gedeon

Fráter Gedeon 1937 és 1940 között a Nemzeti Zenedében Lajtha László (zeneszerezés), Ferencsik János (karmesterképző) és Hammerschlag János (orgona) növendéke volt. Még tanulmányai idején, az 1938–39-es évadban szerződtette korrepetitornak az Operaház. 1946-ban vette feleségül Márkus László elvált édesanyját, s ezzel a pályakezdő színművész nevelőapja lett. Mindvégig jó viszonyban volt a nála alig nyolc évvel fiatalabb művésszel. Fráter Gedeon Márkus László színésszel közös sírban nyugszik a Farkasréti temetőben [22–1–196].

Fráter Gedeon, felesége Fleischmann Margit és nevelt fia, Márkus László színművész

(mutargy.com)

Fráter Gedeont 1948-ban vezető korrepetitornak, 1950-ben karmesternek nevezték ki az Operaházban. Számos dalmű mellett Kenessey Jenővel az egész balett repertoárt vezényelték. Kenessey 1965-ös visszavonulása után a táncelőadások első számú dirigense lett. Az Opera balett-tagozatának külföldi vendégszereplésein is Fráter volt az előadások zenei vezetője. 1983-ban nyugalomba vonult.

III.

GÖNDÖCS JÓZSEF OPERAÉNEKES, KÉSŐBB AZ MZTSZ MUNKATÁRSA

(1919-2005)

Egy fiatalkori portré Göndöcs Józsefről Mejtusz: Az ifjú gárda című operájában. A darafot 1953. december 20-án mutatták be a Magyar Állami Operaházban Nádasdy Kálmán rendezésében. (A fotót Várkonyi László készítette /MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)

Fehérgyarmaton született 1919. október 27-én. Énekesi tanulmányait 1945 és 1951 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, dr. Molnár Imre és Jászó Györgyné növendékeként. Művészi pályáját a Magyar Rádió Énekkarában kezdte (1950-51), majd 1951-től nyugalomba vonulásáig, 1985-ig a Magyar Állami Operaház magánénekese volt. Főbb szerepei: Siegmund (Wagner: A walkür), Dmitrij (Muszorgszkij: Borisz Godunov) Andrej (Muszorgszkij: Hovanscsina) Canio (Leoncavallo: Bajazzók), Alfred (J. Strauss: A denevér).

Nyugdíjasként hosszú ideig volt a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének munkatársa. Életének 87. évében, 2005. december 10-én hunyt el.

A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Fészek Klubbeli ülésén a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete vezető munkatársai között: Dr. Gyimesi László, Muity Mária, Balázs Ibolya és Göndöcs József (1985 körül)

A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete Városligeti fasorbeli központi irodájában dr. Gyimesi László és dr. Dorogi Ákos társaságában

A munkában töltött napok utolsó képei

Bilicsi Tivadar Hlatky László Göndöcs József - Üldözők kara – YouTube (1:51)

IV.

Huszár Klára operarendező, dalszövegíró, műfordító

(Budapest, 1919. május 29. – Budapest, 2010. június 13.)

Huszár Klára (Forrás: Magyar Kodály Társaság)

1938-1942 között a Zeneművészeti Főiskola ének-zenetanár szakos hallgatója volt. 1951-1956 között ugyanitt megszerezte az operarendező képesítést, ekkor Oláh Gusztáv tanítványa volt. 1947-1951 között a Magyar Rádió munkatársa volt, megszervezte a zenei Rádióiskolát, a Dolgozók Zeneiskoláját. 1947-1951 között gyermekoperákkal foglalkozott, valamint az ifjúsági osztály vezetője volt. 1951-ben kitették a Magyar Rádiótól; ekkor iratkozott be a főiskolára. 1956-1979 között a Magyar Állami Operaház asszisztense, majd rendezője volt. Vendégszerepelt Pécsett, Németországban, Bécsben is.

1941-1971 között Devecseri Gábor (1917-1971) költő volt a férje. Egy fia van, Devecseri János (1944-)

Színházi munkáiból:

Szerzőként

· Mozart: Thamos, Egyiptom királya (1971) (rendező is)

Műfordítóként

· Christoph Willibald Gluck: Iphigénia Taurisban (1957) (rendező is)

· Menotti: A telefon (1957, 1964, 1976) (rendező is)

· Suchon: Örvény (1959)

· Leoš Janáček: Katja Kabanova (1961)

· Menotti: Amélia bálba megy (1962)

· Domenico Cimarosa: Titkos házasság (1963, 1977, 1981, 2002, 2004) (rendező is)

· Gioachino Rossini: Hamupipőke (1965, 1981, 1987, 1989-1990, 2001)

· Georg Friedrich Händel: Julius Caesar (1966)

· Joseph Haydn: Ember a Holdon (1970) (rendező is)

· Rossini: A török Itáliában (1976-1977) (rendező is)

· Gaetano Donizetti: Vivát mama!/Éljen a mama! (1978, 1992)

· Jacques Offenbach: Szökött szerelmesek (1979)

· Kovách Andor: Medea (1981)

· Friedrich von Flotow: Márta, avagy a richmondi vásár (1990)

Dalszövegíróként

· Wilde: Bunbury (1959, 1968)

· Wilde: Hazudj igazat! (1960, 1970)

· Golebska: Repülj nóta, mazur nóta! (1979)

· Drzic: Dundo Maroje (1979)

· Plautus: A hetvenkedő katona (1979)

·

Rendezőként

· Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló (1957)

· Sztravinszkij: A katona története (1958)

· Láng István: Pathelin mester (1958)

· Haydn: Aki hűtlen, pórul jár (1959)

· Farkas Ferenc: A bűvös szekrény (1960)

· Ránki György: Pomádé király új ruhája (1961)

· Devecseri Gábor: Odüsszeusz szerelmei (1961, 1968, 1973)

· Plautus: Amphitruo (1962)

· Delibes: Lakmé (1964)

· Plautus: Szamárvásár (1966)

· Balassi Bálint: Szép magyar komédia (1967)

· Somlyó György: A bírák könyvéből (1970)

· Vas István: Római rablás (1970)

· Devecseri Gábor: Bikasirató (1970)

· Beethoven: Fidelio (1971, 1974)

· Mozart: A varázsfuvola (1971, 1974-1975)

· Babits Mihály: Laodameia (1971)

· Babits Mihály: Jónás könyve (1971)

· Petőfi Sándor: Az apostol (1972)

· Weber: A bűvös vadász (1975)

· Verdi: Traviata (1976)

· Devecseri Gábor: A meztelen istennő (1977)

· Dittersdorf: La contadina fedele (1978)

Filmjei:

· Csalóka Péter (1979) (zenei rendező)

· Rossini: Hamupipőke (1991) (műfordító)

Művei:

· Operarendezés (1970)

· Krisztinavárosi madrigál (2001)

V

V

V.

KALMÁR MÁRTON ZENEELMÉLETTANÁR, KARNAGY, TANKÖNYVSZERKESZTŐ

KALMÁR MÁRTON*

A MUNKAKÖZÖSSÉGEK MUNKÁJÁRÓL

Zene az iskolában

Ebben a témakörben összesen kilenc előadás hangzott el a konferencián.

Ezek között szerepel többek között a „Zenei nevelés a magyar általános iskolába”", ”Zenei nevelés Hirosima iskoláiban”, „Zenei nevelés Cleveland gyógypedagógiai iskoláiban” című. A többi előadás még az esztétikai nevelésről, az iskolai zenekarok munkáiról, a dzsessz oktatásáról, az új zeneművek iskolában történő tanításáról és a magyar középiskola zenei neveléséről szóltak, melyeket különböző országok képviselői exponáltak.

A „Zenei nevelés a magyar zenei általános iskolában” téma előadója Friss Gábor volt. Ismertette az iskola célkitűzéseit, óratervét. Kiemelte, hogy eme iskolában történő zenetanulás többlet órája más (közismereti) órák minőségét nem csökkentheti. Példákon bizonyította be (iskolája tanulóinak egy csoportja közreműködésével) a relatív szolmizáció dó-váltásából eredő könnyebb kottaolvasás elsajátítását. Hivatkozott arra a tantervi előírásra, hogy az iskolában történő zenei nevelés gerincét a magyar népzene képezi. Népdalaink néhány példáján mutatta be a modális sorok szolmizációs lehetőségeit. Példákon ismertette a magyar népdal szerkezeti sajátságaiból adódó forma elemek megtanításának – mint a formai gondolkodásra való nevelésnek – egyik módját. Az előadó több éves tapasztalata alapján ismertette azokat az eredményeket, melyeket tanulói a zenével való intenzívebb foglalkozással egy időben, más tantárgyakban is elértek. Így: a tanulók számolási készsége fejlettebb. A zenei ritmus szinte egész testüket átjárja. A ritmuselemek, s azoknak kombinációs lehetőségei gyorsabb megértést, tisztább matematikai látást eredményeznek. A ritmusdiktálás fejleszti a megfigyelő képességet, az emlékező és utánzó készséget és a fantáziát. A halláskészség fejlődése kiváló alap a nyelvtanuláshoz, a kottaírás a manuális készség fejlődését, a kézügyesség megszerzését segíti elő. A közös éneklés, az egymáshoz való alkalmazkodás, a kollektív felelősség gyorsabb kialakulását teszi lehetővé stb. Ugyanakkor mindezek a képességek észrevétlenül fejlődnek ki az ének- és zeneórák tantárgyi feladatának megvalósítása mellett úgy, hogy a zeneórák még a kikapcsolódás és pihenés perceit jelentik a tanulók számára a többi tantárgyak között.

Megállapítható, hogy az ének-zenei tagozatú általános iskolák tanulmányi eredménye jobb a normál iskolákénál.

Végezetül néhány didaktikai eljárást mutatott be tanulóival az emlékezet és a gondolkodás rugalmasságának fejlesztésére, az előbbire visszhang-tapsolással, kánon tapsoltatásával és énekléssel, az utóbbira a többszólamú karéneklés közbeni szólamcserékkel mutatva meggyőző szemléletes példát.

Prof. Minoru Jamamoto (Hirosima, AN egyetem, Japán) „Zenei nevelés Hirosima iskoláiban” címmel tartotta meg előadását. Bevezetőjében meleg hangon köszönte meg azt a segítséget, melyet a japán tanárok kaptak az ISME elmúlt évi 5. (tokiói) konferenciáján. Elmondta, hogy Japánban. 6 osztályos elemi iskola van, melynek első-második osztályában 3-3 óra, a III.-VI. osztályában 2-2 óra használható fel a zenei nevelésre hetenként. A hat osztályos elemi iskolájukban az énektanítás mindenütt hangszeres tanítással is kapcsolódik. Ezek a hangszerek japán népi hangszerek (Mint tudjuk, minden iskolában megvan a teljes Orff instrumentárium is!) A továbbiakban megjegyezte, hogy úgy látják, a japáni hagyományos (klasszikus) zene nem a jövő zenéje számukra. Minden erejükkel segítik a fiatal zeneszerzőket és pedagógusokat saját új zenéjük megteremtésében.

Iskolai zenei nevelésük legfontosabb célkitűzéseit a következőkben látják: Szeressék meg a gyermekek a zenét, legyenek képesek azt értékelni, fejleszteniük kell a gyermekek zenei alkotó tevékenységet, javítani kell a zenei ízlést stb. Mindezek érdekében a gyermekeket valamely hangszeren is megtanítják játszani. Igen nehéz és fáradságos munkát végeznek – mondja Jamamoto professzor – a japáni pedagógusok a tehetséges gyermekek felkutatásában.

Az előadás folyamán hallottuk a japáni gyermekek hangszeres játékát és a hirosimai iskolások kórus éneklését is. Az előadást hangos film és színes felvételek egészítették ki.

Elisabeth Davies Kondorossy (Cleveland, Ohio, USA), a clevelandi gyógypedagógiai iskolák zenei neveléséről beszélt. Előadása elején azt fejtegette, hogy milyen hasznos szolgálatot tesz a zenetanulás a testileg fogyatékos gyermekek nevelésében. A zene önbizalmat kelt, sok esetben vigaszt jelent, elősegíti a szabadidő helyes kihasználását.

A gyermekparalízisben megbetegedett és a vak gyermekek zenei nevelését énekléssel és hangszerrel végzik. Türelmes, kitartó munka nyomán meglépő eredmények születtek már. A clevelandi iskolákban még a süket gyermekeket is nevelik zenére. E gyermekek képzését korábban kezdik, hogy lépést tudjanak tartani később az ép hallásúakkal. A képzés lehetőségeit arra a tényre építették – mondja Kondorossy asszony –, hogy még a süket gyermek is hall valamit. A zenei hangokat színes gömbökkel jelzik, amelyek különböző nagyságúak. A nagyság különbség a hangmagasság jelzését szolgálja. A tanítás módszerére utalva elmondta, hogy a zenei hang érzékelésére a színes gömb megjelenésével egy időben zongora hangot is leütnek. Az ilyen módon való gyakori ismételgetés szín- és hangkombinációt hoz létre, mely alapon később az egyik komponens felidézése a másik tudati megjelenését vonja maga után.

Robert L. Cathey zeneigazgató (San Francisco, Kalifornia, USA) „Fiatal zeneszerzők az amerikai középiskolákban” címmel, a modern zene megértésének egyik módjáról számolt be. Az amerikai Ford alapítvány kezdeményezésére és tervei szerint az ifjúság számára modern zenét komponáltatnak fiatal, érdemes zeneszerzőkkel. Ennek az elgondolásnak a megvalósítása történt Seatlle-ben (Washington) 1959-62-ig, ahová Michel White ifjú komponista került tanárnak. White először az ifjúság zenei képességének vizsgálatával, zenei tevékenységének megfigyelésével foglalkozott. Majd zenét szerzett az ifjúság számára. Személyes irányításával és részvételével folyt a művek betanítása és előadása. Rendkívül jó hatású és eredményes volt a zeneszerző és az interpretálók ilyen bensőséges kapcsolata; igen hatékonyan segítette elő az ifjúság zenei fejlődését, a modern zene megszerettetését és a sikeres előadást.

J. Gembinszkája (Szovjetunió), a moszkvai 112-es számú általános iskolában végzett zeneesztétikai nevelésről számolt be.

Bevezetésképpen arról tájékoztatta hallgatóságát, hogy a Szovjetunióban az esztétikai nevelés kérdéseit a társadalom nagy figyelemmel kíséri. Sok nyilvános értekezleten vitatták meg az általános iskolában folyó esztétikai nevelést. Az értekezletek tanúsága szerint az egész iskolai életnek igényt és aktivitást kell támasztania a gyermekben az esztétikum iránt. Az esztétikai nevelés egyik fontos tényezője a zenei nevelés.

A Művészeti Nevelés Intézete mellett működő Pedagógiai Laboratórium munkatársai az énektanárokkal együtt a zenei nevelés tervszerűbb megvalósítására törekednek. Cél a jó hallás, a kifejező tiszta éneklés és karéneklés, és a zenei fogékonyság kifejlesztése. Már az alsó osztályokban – aktivizáló módszerekkel – arra nevelik a tanulókat, hogy természetes szép hangon, tiszta intonációval és természetes kifejezéssel énekeljenek, egyben uralkodni tudjanak a hang erőssége és az egész kollektíva jóhangzása felett. Ebben a munkában nagy szerepe van a tanulók kritikájának önmaguk tevékenységévei szemben.

Dr. Iván Polednak zenetudós (Prága) előadásának címe: „Nem hagyományos zenei területek az alapfokú zenei nevelés tananyagában”.

Érdekes, javaslatokkal teli előadását azzal a megállapítással kezdte, hogy a tradicionális zenei nevelésben részesülők nem képesek tájékozódni a modern népi muzsika területen, mert az iskolai tananyag jelenlegi példái, a módszer és az iskola szervezete nem alkalmasak a modern zeneoktatásához. Ifjúságunk a modern zenével lépten-nyomon, spontánul találkozik. Azonban ez nem elég a modern zene megismeréséhez. A modern zene tanítását szervezetten kell végezni, mint ahogyan ezt tettük és tesszük a tradicionális zenével. Miután az oktatás folyamatában nincs mindenre időnk, ne törekedjünk arra, hogy a tanulókat a zene minden területével megismertessük, hanem csak a legfontosabbakkal.

Előadásában javaslatot tett a korszerű zenetanítás fő témáira. Éspedig a következőkre. 1. a klasszikus és romantikus zenének, mint alapnak a tanítására, 2. a jelenkori zene és 3. a modern népi muzsika és az Európán kívüli zene tanítására. (Ez utóbbin a dzsesszt értik.) Szerinte a dzsessz az európai és az Európán kívüli népi zene közös produktuma. Evvel a zenével, ennek létezésével számolnunk kell. Szorosan összefonódott ez a muzsika a modern népi zenével. Sajátságos hangja és hatóereje van a dzsessznek.

Az előadás folyamán arról is tájékozódhattunk, hogy a fenti zenetanítási programot a csehszlovák 1-9 osztályos általános iskolákban 1960/61-től már ki is próbálták, A 8. osztályban a tradicionális népi zenével foglalkoznak, a 9. osztályban a tanított zene több-kevesebb kapcsolatban van a dzsesszel, vagy a tanított anyag maga is dzsessz. Ezt a tantervet nyilvánosan pozitíven fogadták, de az oktatók felkészületlensége miatt a gyakorlati megvalósításban nehézségekkel találkoznak. E nehézségek ellenére is úgy látják, hogy ez az út célravezető lesz.

Dr. Polednak összefoglalójában érintette a tánczene jelentőségét, mint az ifjúság zenei nevelésének egyik mindennapos tényezőjét. Erre utalva szorgalmazta – az egyoldalúság elkerülése érdekében – a zenei nevelés skálájának a tánczenével való bővítését.

„Zene a magyar középiskolákban” címmel Dobrai István tartott előadást. E témában szóba került az iskolai esztétikai nevelés jelentősége és ezen belül az ének-zene tantárgy szerepe. Ismertette az előadó a tantárgy célját, feladatát, majd rátért az iskolai zenei foglalkozás formáira. (Éneklés – karéneklés, zenehallgatás, aktív zenélés.) Ismertette a készülő új gimnáziumi tanterv leglényegesebb vonásait, hangsúlyozva a zenei nevelésben érvényre juttatandó zenei élmény fontosságát, mint az új ének-zenei tanterveink egyik leglényegesebb követelményét. Foglalkozott továbbá az előadó a gimnáziumi normál és ének-zene tagozatos óratervekkel. Végezetül örömmel állapította meg, hogy ének-zenekari mozgalmunk a középiskolai aktív zenélés nyomán nagy fejlődésnek indult. Ezt igazolja a sok ifjúsági együttes, amelyek hazai bemutatókon, fesztiválokon, külföldi találkozókon és versenyeken számottevő elismerést vívnak ki évről-évre.

Prof. dr. Hella Broock (Greiswald, NDK), az új zeneművek vizsgálatának iskolai módszertanához adott jelentős gondolatokat, Hangsúlyozta az új zene fontosságát a zenei nevelésben. Szerinte nagyon szükséges, hogy az új muzsikát elemezzék is a tanulók. Keltsen az új zene emóciókat, aktív élményekhez vezessen, mert csak így válik érthetővé. Az új zenének a szocialista humanizmus szellemében kell nevelő hatásúnak lennie.

E nevelői célok elérése érdekében kell a zeneműveket kiválogatni, éspedig olyanokat, melyek tiszta érzés és tiszta gondolati mondanivalót tartalmaznak, amelyek a valóságot sokrétűen, emocionálisan tükrözik, és megvédenek az absztrakció zsákutcái ellen.

Lényegesnek tartja az előadó a zenei befogadóképesség, és emlékezet fejlesztését és a tanulók reprodukáló tehetségét.

A tanulók öntevékenysége azt jelenti, hogy az első iskolai évtől kezdve improvizáló készségüket is fejleszteni kell. „A modern zene befogadásához elő kell készíteni az ifjúságot – mondotta az előadó. Ezért a tanítás folyamán a hagyományos ritmuselemeket, dallami elemeket és harmonikus elemeket ki kell bővíteni a modern zene irányába.”

A „Zene az iskolában” munkaközösség záró vitáján szovjet, magyar, német, bolgár, francia, argentin, amerikai küldöttek szólaltak fel. A vita részint a modern jó és rossz zene problémáját kutatta, részben a modern zenének az iskolába való bevitele körül folyt. Egyes hozzászólók hangsúlyoztak az iskolák jó, modern zeneanyaggal való ellátásának fontosságát, melyhez az ISME segítségét kérik. Némely vélemények nem tesznek különbséget régi és modern zene között, szerintük jó és rossz zene van csak, s amennyiben a jó dzsessz ennek a feltételnek megfelel, szükséges annak tanítása. Mások véleménye szerint nem való egyelőre az iskolába a dzsessz, abból csak a ritmust és az improvizációt szabad felhasználni. Egon Kraus, az ISME főtitkára a hozzászólások intervallumaiban az érintett kérdésekre adott válaszában többek között arra is kitért, hogy az ISME 1953 óta működésével azon fáradozik, hogy a nemzetek békében és megértésben jöjjenek egyetértésre e kérdésekben, majd ígéretet tett az ISME által ismeretterjesztő modern zenei lemezek kiadására.

E témakör munkaközösségének vezetője dr. Karl D. Ernst (Hayward, Kalifornia, USA), a munkaközösség záró vitáján a következőkben foglalta össze az előadások lényegét: „Megállapítható, hogy különböző országokban, különböző szervek, különböző módon irányítják a zeneoktatást. Egyes helyeken (pl. Magyarországon) különleges iskolák is vannak. Sajnos, számos országból nem áll rendelkezésünkre áttekinthető anyag”.

Ezután kitért a jó előadóművész és jó pedagógus előnyös szintézisére, majd így folytatta: „Megállapítható, hogy vannak nehézségek a zenének a közismereti iskolába való bevitelével kapcsolatban. Általános probléma, ami eldöntésre vár: mi a leglényegesebb tanítani való az iskolában?” Az elhangzott előadások nyomán megállapítható, hogy a művészeteknek – s ezek között a zenének is – nagy szerepet kell tulajdonítanunk az ember formálásában, az ember nevelésében. Iskolai vonatkozásban is el kell döntenünk, milyen zenét, milyen mértékben oktassunk, mivel a vélemények ebben a kérdésben is, mint sok másban, igen különbözőek. Sokan vannak a zenepedagógusok közül, akik csak a XIX. század zenéjével foglalkoznának legszívesebben, mások meg éppen csak a népzenével.

A jelenlegi zene problematikájával kapcsolatban megállapította, hogy világszerte sok pedagógus nem érti meg, vagy idegenkedik a modern zene megismerésétől. Éppen ezért az ISME-nek többet kellene tennie a jelenkori zeneoktatás különböző módszereinek megismertetéséért. Hangsúlyozta, hogy a zenepedagógusoknak a jelenkori zene problémájával és annak megértésével is szükségszerűen foglalkozniuk kell. A dzsesszről szólva kiemelte, hogy sokszor került szóba az előadások folyamán – nem mindig egyforma megítélésben. Egyes előadók véleménye szerint úgy is túlteng a dzsessz, tehát a vele való foglalkozás felesleges. Más előadók véleménye szerint pedig, ki kell dolgozni a dzsessz megismerésének és megítélésének programját.

(Parlando 1964/7.-8., 17.-21. p.)

VI.

Király Ernő zeneszerző, népzenekutató

(1919-2007)

Király Ernő

„A népdalt, hogy úgy mondjam, még az anyatejjel szívtam magamba. Anyám dalos falusi lány lévén a városba, Szabadkára kerülvén géphímzéssel kereste kenyerét, és a varrógép zakatolása mellett éjjel-nappal énekelte a falujából, Pacsérról magával hozott népdalokat, nótákat. Én, mint apró gyerek, figyelemmel hallgattam, és az élethez, a munkához tartozónak véltem az éneklést, a dalt" – így emlékezett Király Ernő gyermekkorára és a zenével kialakult kapcsolatának kezdeteire.

Saját erejéből tanult meg gitáron, pisztonon és harmonikán játszani, hogy később ő maga is megalkosson két új hangszert. Népi zene gyűjtései, kompozíciói, folklórdolgozatai, zenekari és vokális kompozíció ma is rendszeresen hallhatók a kortárs zenei fesztiválokon, valamint a hazai és nemzetközi hangversenytermekben. A 20. század meghatározó zeneszerzője és népzenekutatója, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja idén lenne 100 éves.

Király Ernő 1919. március 16-án született Szabadkán szegény munkáscsaládban. A gimnázium első osztályának elvégzése után előbb kifutófiúként, majd kárpitos inasként dolgozott. Már fiatalkorában megszerette a zenét, és miután a gitár-, piszton- és harmonikajátékot nem oktattak a zeneiskolában, magánórákat pedig nehéz családi körülményeiből fakadóan nem volt alkalma igénybe venni, egyedül képezte magát. A háború lezárását követően befejezte zeneiskolai fúvós tanulmányait, majd elvégezte a karvezetői szakot, ezután a szabadkai városi zenekarban trombitásként, majd a Népszínházban kürtösként működött. 1954-től szerkesztette az Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorát. Népzenekutatói tevékenysége során a népi hangszerek gyűjtése mellett magyar, szerb, ruszin és cigány dalokat és népi szokásokat is lejegyzett. 1979-ben forgatta Hét magyar ballada című, a magyar dallamkincsből készült filmjét, megjelent hanglemezeinek száma meghaladja a húszat. Folklórral kapcsolatos tanulmányait megjelentette a Vajdasági Múzeum, a Jugoszláviai Folkloristák Szövetsége, a Hungarológiai Intézet, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete is. 

(MMA)

VII.

Lehota Dezső hegedűművész, koncertmester, zenetanár

(Szeged, 1919. augusztus 7. – 2015. július 15.)

Zenei tanulmányait, szülei ösztönzésére, Hódmezővásárhelyen kezdte meg, majd a Szegedi Konzervatóriumban folytatta Budaházi-Fehér Miklós mentorsága alatt. 1934-ben az Országos Zenei Fesztiválon a zenei szekcióban Paganini: D-dúr hegedűversenyével első díjat nyert. 1937-ben Budapesten megkapta a BM Szimfonikus Zenekar koncertmesteri állását. Munkája mellett beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, ahol tanulmányait Katona Béla vezetésével folytatta.

1940-ben besorozták, a Magyar Királyi Honvédség Szimfonikus Zenekarának tagjaként 1945-ben a Vörös Hadsereg fogságába esett, négyévi fogságot szenvedett. 1950-ben tanulhatott ismét Katona Bélánál a Zeneművészeti Főiskolán.

1955-ben költözött Kaposvárra, ahol a Liszt Ferenc Zeneiskola tanszékvezető tanári posztját nyerte el. A Liszt Ferenc Zeneiskolában végzett munkája mellett a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán intézeti tanárként oktatott. Oktatói tevékenysége mellett a kaposvári Csiky Gergely színházban koncertmesteri feladatokat is ellátott.

1958-ban lett a Kaposvári Szimfonikus Zenekar vezetője és szólistája.

1967 februárjában jelentkezett a Das Orchester folyóirat hirdetésére, melyben koncertmesteri állást hirdettek a Pfälzische Philharmonie, Staatsorchester Rheinland-Pfalz zenekarba (Bővebben de:Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz). Egyik legnagyobb sikereként értékelte, hogy 48 éves kora ellenére sikeres felvételi anyagot állított össze tizenhét pályázóval szemben.^[2]

„Lévén, hogy a pályázat feltételeinél jóval öregebb voltam, (a korhatár 35 év volt), az az ötletem támadt, hogy a kötött felvételi anyagot kiegészítem és korengedményt kérek. [...] Az állásért a vetélkedés óriási volt, azonban azt én kaptam meg. [...] Mint később kiderült, a sikert Hacsaturján hegedűversenyének köszönhettem.” – Részlet az önéletrajzból

1967 februárjától 1987-ig zenélt Kaposvárott.

Feleségével, Lehota /Gulyás/ Erzsébettel esküvői képükön (2001)

1982-től a filharmonikusok mellett a Landesmusikakademie Rheinland-Pfalz tanára, illetve tanszékvezetője volt, ahol zenekari karrierje befejezésekor (1987), miniszteri külön engedéllyel határozatlan időre folytathatta munkáját. Érdemei elismeréseként felvehette a német állampolgárságot is.

1998 szeptemberében vonult végleg nyugdíjba és költözött haza Magyarországra. 2001-től haláláig boldog házasságban élt, felesége Lehota (Gulyás) Erzsébet (sz. 1945) 2015. július 15-én, rövid betegséget követően elhunyt.

Néhány ismertebb tanítványa:

· ifj. Sánta Ferenc (1945-) cigányzenész, hegedűművész, a Nemzeti Cigányzenekar vezetője. - Hétéves korától a Liszt Ferenc Zeneiskola diákja, tizenhárom évesen már a szimfonikus zenekar tagja. Később Pécsen folytatta tanulmányait.

· Dinu Hartwich (1964-) hegedűművész, kamarazenész - Németországban kapott "átfogó hegedűoktatást" Lehota Dezsőtől, később több zeneiskolában maga is tanított (illetve jelenleg is tanít).

· Csupor László (1933-2008), fafúvós művész, a Kaposvári Zeneiskola egyik korábbi igazgatója - Lehota Dezső koncertmesterként figyelt fel rá, később segítette tanulmányait.

VIII

VIII

VIII.

LUKÁCS PÁL BRÁCSAMŰVÉSZ-TANÁR, REKTORHELYETTES

(Budapest, 1919. április 27. – Budapest, 1981. május 22.)

Hungarian violist Pal Lukacs portrait (30:09)

(Az MTV Lukács Pálról készült portréfilmjén közreműködik Petri Endre (zongora), Nagy Vidor és Nagy Judit (brácsa). A riporter: Vitray Tamás. Rendezte: Horváth Ádám, szerkesztő: Benczédi Ágnes.

Zenei tanulmányait 1934 és 1943 között végezte a Zeneakadémián, a hegedű tanszakon Koncz János és Waldbauer Imre, az ének szakon Walter Margit és Molnár Imre voltak a mesterei. 1946-ban lett a főiskola tanára, egy évig éneket tanított, 1947-től pedig a brácsa főtanszak vezetője lett. 1972-től rektorhelyettes, 1975-től ének tanszékvezető volt. 1964 és 1978 között vendégprofesszor volt a Weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. Elnökségi tagja volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének. Tanári munkájával kapcsolatban nyilatkozta róla Erdélyi Miklós karmester: „…amikor tanított, tele volt derűvel, az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta magából.” Tanítványa volt például Bársony László, Erdélyi Csaba, Nagy Vidor, Németh Géza és Ormai Gábor.

Brácsaművészként 1936-tól az Operaház zenekarának tagja lett, 1947-től 1976-ig pedig az együttes szólóbrácsása volt. 1948-ban díjat nyert a genfi Nemzetközi Zenei Versenyen. Szólóban és kamarazenekarban is sokat koncertezett Magyarországon és külföldön is.

Fellépett például a Bécsi zenei hetek, a Prágai tavasz és a Velencei biennálé előadásain, Bulgáriában, Jugoszláviában, Olaszországban és Svájcban stb. Később számos nemzetközi zenei verseny zsűrijébe is meghívták. Magyar és külföldi zeneszerzők írtak számára darabokat. „Bartók, Walton, Dávid Gyula, Kadosa Pál, Stamitz, Christian Bach brácsaversenyeinek nagyszerű előadásaira emlékszem. Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak” – mondta róla szintén Erdélyi Miklós.

Művészetét rádió- és hanglemezfelvételek sora őrizte meg (saját lemezeinek száma hat). „Már-már boszorkányos az, amit ő alig egy arasznyi vonóhosszúságon véghez tud vinni: olyan bonyolult figurációkat, amelyekről azt hinné az ember, hogy nagy erőfeszítés nélkül nem végbevihető. S íme, leheletszerűen suhannak bele ezek is a levegőbe. Úgy hegedül, mint amikor a gyermek karikázik, azzal a kedvvel, könnyűséggel és mulatsággal. A német ezt úgy nevezi: Spielfreudigkeit” – írta egy hangversenye kapcsán Füst Milán.

Emléktáblája egykori lakhelyén (Bp., VI. ker., Jókai utca 1.)

Brácsára írt műveket adott közre, zenei cikkeket írt, zenepedagógiai előadásokat tartott, fontos munkája az 1960-ban megjelent Fekvésváltó gyakorlatok mélyhegedűre, felsőfokon.

Elismerései:

· Kiváló Munkáért díj (1948)

· Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950)

· Érdemes művész (1952)

· Kossuth-díj (1965)

· Kiváló művész (1971)

*Forrás: Wikipédia