BÚCSÚ Hambalkó Edit ZONGORAMŰVÉSZ-TANÁRTÓL

(1931-2019)

I.

Baráth András ZONGORAMŰVÉSZ-TANÁR emlékezése

Hambalkó Edit (Nagygyörgy Sándor portréja az 1970-es években készült)

„Mérhetetlen a veszteség, egy igaz Embert veszítettünk el.” Csécsei Éva, Edit néni kezelőorvosának búcsúszavai ezek. Ebben a mondatban minden benne van.

Edit néni mindig egyszerűségre, világosságra törekedett. Ilyen volt a zongorázása, és a tanításban is a hangzás tisztaságára, a mozdulatok, zenei gesztusok ökonomikusságára helyezte a súlyt. Megtanította a lényegre való figyelést.

Mesteréhez, Kadosa Pálhoz hasonlóan neki sem volt módszere. A növendék egyéniségéből indult ki, hozzá igazította tanítását.

Elképesztő érzékkel tudta mindig, hogy az adott pillanatban mit kell mondania.

Döbbenetes volt az intenzitás, ahogy növendékeinek a zongorázását hallgatta. Mindig érzékelni lehetett a kisugárzását. Amikor egy koncerten ott volt, egészen más lett a légkör. Koncentráltabb, elmélyültebb.

Nagyon tudott örülni, lelkesedni. Ezt a lelkesedést átadta környezetének. A csüggedtséget, közönyösséget legyőzve el tudta hitetni, hogy van értelme harcolni, küzdeni a célokért.

Soha nem panaszkodott. Mindig, minden találkozásnál meglepő volt látni, hogy mennyire fiatal, élettel teli.

Bátor, egyenes ember volt. Mesélte, hogy még a múlt rendszerben behívatott magához egy nagyhatalmú pártembert és elmondta neki, hogy a lányát – akit akkoriban tanított – nem tartja zenei pályára alkalmasnak. A pártember erre felállt, tisztelettel meghajtotta a fejét és megköszönte Edit néninek az egyenességét.

„A véleményéért mindig kiállt, – ezzel nemcsak zenére, hanem emberségre is tanított.” – írja Rybinski Anna, az első tanítványok egyike.

Nagyfokú nyitottság jellemezte. 80 évesen, hosszabb szünet után ismét elkezdett rendszeresen gyakorolni, és új műveket tanult meg. Ezek a művek többnyire legkedvesebb szerzőjének, Haydnnak az alkotásai voltak. Tudott örülni minden új könyvnek, zenének. Még a legutolsó időszakban is olyan Jókai könyveket vitt magával a kórházba, melyeket addig nem olvasott.

Csúnya dolognak tartotta az irigységet, féltékenységet, sértődékenységet. Ezek a tulajdonságok belőle hiányoztak. Ezt bizonyítja, hogy kollégáinak a növendékeiért éppúgy tudott lelkesedni, mint a saját tanítványaiért.

Kurtág Györgyhöz és Rados Ferenchez szoros barátság fűzte. Nagyon sokat tanult tőlük. Mindenekelőtt a hangok közötti kapcsolat fontosságát.

Edit néni lényéből áradt a szeretet. „Akit becsült emberileg, azt szerette is és megvédte minden támadásnál.” (Rybinski Anna)

Honnan vette mindehhez az erőt? Az biztos, hogy a hite és a családja nagyon sok energiát adott neki. Végtelenül hálás volt gyerekeiért, unokáiért és mindenekelőtt férjéért.

Barta Lilla, a család távoli rokona és barátja, Mező Imrének írt levelében arról beszél, hogy „Edit és Imre úgy éltek, mint a galambok”. Így folytatja: „… így éreztem minden alkalommal, amikor Veletek voltam: a békességet, egymás iránti szeretetet/figyelmet/tiszteletet/megértést/családszeretetet, két magasan művelt muzsikus együttműködését. Mindig nagyon sokat kaptam tőletek és valahányszor meggazdagodva jöttem el, olyan jó volt Veletek lenni!”

Edit néni Istennek egy különleges ajándéka mindannyiunk életében, akik ismertük őt. A gyász mellett, amit a halála miatt érzünk, hálásak lehetünk azért a csodáért, amit a Vele való kapcsolat jelentett, és amely kiszakíthatatlanul tovább él a lelkünkben.

II.

DR. DOMINKÓ ISTVÁN ZONGORAMŰVÉSZ -TANÁR EMLÉKEZÉSE

Hambalkó Edit (Dr. Dominkó István archívumából)

Első hallásra alig hiszi el, később pedig talán még nehezebben fogadja el az ember a fájdalmas hírt, ha szembekerül a visszafordíthatatlannal, a szeretett embertárs elvesztésével. Szinte megállíthatatlanul tódulnak a gondolatok hosszú percekig, rárontanak a tehetetlenségérzéssel küszködő kérdezőre, ahogy próbálja keresni a felfakadó kérdésekre a választ: mi történt? Hogyan? Az nem lehet! - Aztán a gyötrő szomorúság szorító öleléséből felocsúdva lassan elkezdenek peregni az emlékek a kedvesről, a szeretettről. És az élet ajándékozta csodálatos percek emlékei, amelyeket Vele tölthettünk, talán mintha már vigasztalni kezdené sajgó lelkünk…

Így érezhetünk mindnyájan, akik ismertük, tiszteltük, csodáltuk és szerettük Edit nénit. A család a 61 éven át odaadó feleséget, hű társat, szerető édesanyát és nagymamát. Mi pedig, tanítványai, kollégái, a mestert, a tanárt, a művészt, a mentort és a nagyszerű embert, akinek mindig nyitva volt az ajtaja, miképpen a szíve is.

Elképesztő fizikai és lelki ereje, életszeretete, optimizmusa, megingathatatlan jelleme mindig nagyban hozzásegített elevenen elénk festeni arcát, mosolyát, kedves tekintetét, ha beszélgettünk Róla, ha felidéztük Őt, tanácsait, humorát, jó ízlését. Erős hatással bírt mindenkire, akivel foglalkozott, akire időt szánt. Mert Ő valóban foglalkozott, odafigyelt. Nem csupán a zenére, mert nemcsak a zene nyelvét beszélte anyanyelvi szinten, hanem a lélek nyelvét is. Ő mindenkire figyelt, szinte óvott és vigyázott, mint egy anya, aki másoknál jobban sejtheti a közeledő veszélyt, vagy épp a legboldogabb pillanatokat. Aki megérezte, hogy éppen mire van szükségünk, és meg is osztotta érzéseit, gondolatait őszintén, csak hogy a javunkra lehessen. Millió apró magyarázat, kutató szándék, lelkesítő ráhatás emlékeztet bölcsességére. Sok dolog talán először, talán nem, de mindig meggyőzően, hitelesen, türelmesen hangzott ajkáról. Szinte hihetetlen, hogy vannak ilyen emberek, akik önzetlenül mellettünk állnak, pedig nincs egyéb érdekük, csak segíteni akarnak, ha kérjük! Nem tolakodón, sohasem erőszakosan. Sokkal inkább kedvesen, bölcsen, és ami a számomra az egyik legmegragadóbb, türelmesen.

Így ismerhettem Edit nénit, köszönhetően a sok találkozásnak, a különleges óráknak, amit Vele eltölthettem. Nem csak a tanulóévek alatt, hanem később is. Neki mindig volt ideje, hogy érdeklődjön felőlem, hogy eljöjjön akár a város legtávolabbi zugába egy-egy koncertre. Hogy még ott is megindító lelkesedéssel és kiegyensúlyozottsággal szavakba öntse érzéseit, esetleges tanácsait. Minden érdekelte, mindenre kíváncsi volt, és nem csak szakmai dolgokra. Boldog volt, ha boldognak látott, ha eredményes lett egy pályázatom, ha öröm ért a családban, ha a gyermekeim sikereket értek el, mintha az övéiről lett volna szó. Persze volt is, hiszen ilyenkor Ő is szívesen mesélt unokáiról, szeretteiről, s milyen jó volt látni, ahogy büszkeség és rajongás veszi körül. Ki felejtheti a hallatlan oldottságot, otthonosságot közvetítő vendégszeretetét? A finom, cukor nélküli teákat, vagy az eperérés idején, születésnapja időszakában a tökéletességig fejlesztett, pompás íz-élményeket garantáló tejfölös epret? Ki felejtheti a kottái és könyvei között való kutakodást, amikor valami fontosat szeretett volna megosztani? És azokat a Haydn szonátákat, amelyekkel éppen Ő lepett meg minket, egykori tanítványait, barátait 85. születésnapján? Lehetetlenség lenne elfelejteni, ahogyan Őt sem.

Önkéntelenül eszembe jut a kis Schumann darab a Jugendalbumból, a Mendelssohnt felidéző „Emlékezés”. Csak az képes egy zenei portrét ilyen elevenséggel és szépséggel lefesteni, aki nagyon jól ismerte és szerette az elvesztett személyt. Kívánom, hogy bennünk is hasonló szeretet formálhassa az emlékezést Hambalkó Editről, aki 88 éves korában költözött el, mély szomorúságot hagyva ezáltal szívünkben.

Nagyon hiányzol, Edit néni! Nyugodj békében!