Kirándulás egy másik (zenei) dimenzióba

Tények és tapasztalatok a Moment’s Notice Trio „Creation” című CD-jéhez

A tények a Fazekas Gergelynek a CD-hez írott, „Teremtő erő” című kísérőszövegéből származnak.

Időrendben az első fontos dátum 2011. Ekkor jelent meg az az interjú, amelyben az utóbbi évtizedek improvizációs zenéjének egyik legnagyobb hatású alakja, a nagybőgővirtuóz Barre Phillips így nyilatkozott az improvizációról: „Gyermekkoromban képes voltam olyan hangzó világot álmodni magam köré, amelyben teljesen elvesztettem a nézőpontomat, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mint amikor a gyerekek elképzelnek egy világot és azt mondják: ’Juhéééé, hol vagy? Valahová máshová kerültél’. Számomra ilyen volt a hangok világa. A zenei élmény azt jelenti, hogy az akusztikai térben megteremtünk magunk számára egy világot, ahol együtt vagyunk. Mi játszunk, ti hallgatjátok, és mindannyian ugyanabban a rezgésszámban működünk, egy sajátos hangulatba, vagy pszichológiai állapotba kerülünk, amelyben minden a halláson keresztül történik. Számomra itt nincs helye semmiféle intellektuális handabandának. Az idegrendszer nyugalmi állapotba kerül. Csak a fülelő tudat létezik.”

A következő fontos évszám 2015, a Chelsea Music Festival felkérése, amely életre hívta a Moment’s Notice Triót. A koncertet betegsége miatt le kellett mondani Barre Phillipsnek, s helyette ifj. Kurtág Györgyhöz és Gőz Lászlóhoz beugrással Lukács Miklós csatlakozott. Aztán maradt ez a felállás, és mondhatni, bejárták a világot (Los Angeles, Chicago, New York, Berlin, Brüsszel, Párizs, Varsó, Peking, Belgrád, Szentpétervár, Moszkva).

A harmadik dátum: 2017. október 20, a helyszín a Zeneakadémia Solti Terme. A koncert rögzített anyagát tartalmazza a CD.

Fontos információ a kísérőszövegben (hallás alapján aligha lehetne „megállapítani”), hogy az elektronikus hangzásokért felelős ifj. Kurtág György, a harsonaművész Gőz László és a cimbalomművész Lukács Miklós – a trió immár hagyományos gyakorlatának megfelelően – úgy ment fel a színpadra, hogy ott minden hang előzetes tervezés nélkül, az adott pillanatban szülessen meg. Mindez Victor Máténak a harsonára és elektronikára írott Viatrone című (1981-es) darabjának őskáosz-zenéjéből indul ki, amelyet szinte észrevétlenül hagy el a trió, folytatva azt a teremtés-folyamatot, amelyet a hét részre tagoltsággal is alátámasztva lát Fazekas Gergely.

Tudatosság és (vélhetőleg megtervezett) véletlen állandó irizáló jelenlétét érezzük, miközben „fülelő tudatunkat” működtetjük (követve Barre Phillips útmutatóját). Jogosan hangsúlyozza zárójeles megjegyzésében Fazekas Gergely: „fontos információ a hallgatónak: ez a lemez háttérzeneként nem működik”. (Idekívánkozik az én zárójeles megjegyzésem: minden felvétel „kiszolgáltatott”, kénytelen elszenvedni alkalmanként a figyelmetlen zenehallgatást, vagyis háttérzenévé degradálódni – csak épp olyankor, épp a fülelő tudat, vagy ha úgy tetszik, a tudatos fülelés híján elszáll mellettünk, anélkül, hogy érezhető lenne a hatása. Vagyis, súlyozzuk pregnánsan, mire utalt Fazekas Gergely: ez a zene akkor működik, ha nem háttérzeneként hallgatjuk (nyelvöltögető hozzátétel: a nem-háttérzeneként való hallgatás voltaképp alapfeltétel ahhoz, hogy az adott zene kifejthesse hatását, tehát, érdemben „vizsgázhasson”).

Evidenciáról lévén szó, csak futólag történik említés a három muzsikus: tudatos művész. Mégsem felesleges elidőzni ennél a ténynél, nehogy valaki félreérthesse a szituációt. A gesztus, az előre eltervezés nélkül színpadra lépés, mint olyan, utánozható – az eredmény azonban korántsem lesz még csak távolról sem hasonlító, amennyiben a résztvevők nem rendelkeznek hasonló zenei élményanyag-háttérrel. Hatalmas szókincs-készlettel, amelyből az adott pillanatban szabadon (de nem véletlenül) válogathatnak, állandó-kölcsönös reflektív kapcsolatban partnereikkel.

Nagyon fontosnak tartom Fazekas Gergely következő gondolattársítását: „Hogy a teremtés során Isten improvizált-e, vagy előre meghatározott tervet követett, annak eldöntését a teológusokra bízhatjuk, ugyanakkor a végeredmény szempontjából nincs igazán jelentősége. Az számít, hogy mi jött létre, nem az, hogy miként. Ami általában véve a zenére is igaz: a befogadó szempontjából lényegtelen, hogy amit hallunk, hosszas, tudatos kompozíciós munka eredménye, vagy a pillanat varázsának szülötte. A teremtéstörténet ugyanis minden zene létrejöttekor újra lejátszódik: a semmiből, a rendezetlen ürességből egyszerre hangok válnak ki, az örökkévalóságból határozott időtartamot vág ki a ritmus, a káosz élettel és értelemmel telik meg.”

A Solti Terem hallgatóságának „fülelő tudata” a hét részt tapsokkal tagolta, a második részt követően (csaknem fél óra elteltével), valamint a hatodik rész után (szinte spontán reakcióként a hallott zenei fokozásra). Ott és akkor látványelemekkel is gazdagodott a közönség, a hang-reagens vetítésből egy villanásnyi ízelítőt ad a kísérőfüzet. Legfeljebb csak az tudná megválaszolni a kérdést, aki élőben is és felvételen is hallotta ezt a Teremtés-történetet, hogy mikor „könnyebb” a „fülelő tudat” feladata; erősíti-e érdemben a látvány a hallás-élményt, avagy épp ellenkezőleg, arra készteti a közönséget, hogy figyelmét megossza a kétféle érzékszervi tapasztalatok között, s ily módon a látvány-élmény csökkenti a hallgatás intenzitását.

Mert érdemes „aktivizálni” a hallgatói figyelmet, hiszen gesztusokban, fordulatokban évezrednyi zenei emlék és tapasztalat megannyi emlék-csírája sejlik fel. És az is érdekes, ahogyan spontán módon reflektálnak egymásra a hangszínek, megannyi dialógus-kommentár-reflexió mozzanattal téve sokdimenzióssá az elektronika gazdag lehetőségtárát kiaknázó produkciót. Az improvizációt, amelyet a rögzítésnek köszönhető ismételt újrahallgatások során mindinkább kompozícióként fogunk beemelni zenei világunkba.

Fittler Katalin