„Áruvédjeggyé vált a nevem”

Kocsis Zoltán közönségnevelésről,
együttesépítésről
és a gagyi térhódításáról

(Gramofon, 2003. ősz)

Mindig megszállott maximalizmussal muzsikál. Kocsis Zoltán számára éppen ezért meglepő, hogy néhány kollégája képes egyszerű munkaként felfogni a zenélést. Nagy örömére a hat esztendős közös munka során elérte, hogy együttese, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai is ugyanolyan fegyelmezettséggel, munkabírással és hittel viszonyuljanak a muzsikáláshoz, mint ő. Ezért tudja megvalósítani velük a rendhagyó koncertprogramokat és lemezfelvételeket, amelyekből jócskán akad a következő szezonban is.

Nemrég háromhetes japán turnén járt a Nemzeti Filharmonikusokkal. Az ottani közönséget furcsának, de igényesnek nevezte, akiknek nem lehet eladni a gagyit. Érdekes, mert a kiöregedett, divatjamúlt sztároknak is az egyik kedvelt turnécélpontja a felkelő Nap országa, ahol estjeikkel általában nagy sikert aratnak.

A japán koncertkínálatban akadnak ilyen estek is, de a legkényesebb ízlést is kielégítő hangversenyből is van jócskán. Nekem mindenki gyanús, aki külföldi turnéjáról visszatérve tomboló sikerről mesél, ezért a vendégszereplésekről csak annyit mondok, hogy együttesünket nagy szeretettel várják vissza mielőbb. Telt házas, ovációs bóvlikoncerteket pedig nemcsak Japánban találni, hanem szinte mindenütt a világon. Egyre szomorúbban látom, hogy kezd minden jóslatom valóra válni. Már 20-25 évvel ezelőtt megmondtam, egyre csökken majd azoknak a száma, akik értenek a zenéhez, a hanglemezgyártás a sok szemét miatt összeomlik, s a nagy koncertpódiumokra is bevonul a gagyi. Sajnos, mára ez mind-mind teljesült.

Említette azt is, még nem tudja, hogy az európai kultúra fölött kik és mikor húzzák meg a vészharangot, de ez is előbb-utóbb bekövetkezik.

Úgy látom, a kultúránk kimerülőben van. Nincs miből táplálkoznia. Más irányzatok pedig – például az indiai zene – sajnos nem tudnak szervesen beépülni és vérfrissítésként hatni az európai muzsikára. Mindennek beláthatatlanok a következményei.

A közönségigény is egyre csökken, mind mennyiségi, mind pedig minőségi szempontból.

Miközben óriási a kínálat, az együttesek soha nem látott igényességgel dolgoznak, s a hazai zenekarok olyan értéket képviselnek, hogy bűntény lenne, ha egyetlenegyet is felszámolnának közülük. Végre van zenekari kultúra Magyarországon! Jók a produkcióik, de ezeket a koncerteket igazán a 30-40 évvel ezelőtti közönségnek kellene eljátszani. A mai publikum ugyanis természetesnek veszi, hogy a pénzéért jó előadást kap, ugyanakkor a hangversenyek egyre marginálisabban szólnak bele a hallgatóság életébe. Nagyon szeretnék olyan közönségnek muzsikálni, mint negyven esztendővel ezelőtt, amikor még éreztem az igazi megrendülést, azt, hogy a jelenlévők más emberként távoztak az est végén.

Lehetne értő, igényes hallgatóságot nevelni…

Kodály Zoltán halálát követően a lehető leggyorsabban próbálták tönkretenni mindazt, amit ő addig épített. Úgy vélem, nincs időszerűbb cél és tevékenység, mint feleleveníteni Kodály nevelési elveit, és aktualizálni őket. Ezért is tartom lényegesnek, hogy a Nemzeti Filharmonikusok minden szezonban indítson ifjúsági és gyerekkoncerteket. A jövő évi sorozatban magam is szerepelek, Mahler I. szimfóniájáról fogok beszélni. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják.

Ön hat esztendeje vezeti a Nemzeti Filharmonikusokat. Hol tart az együttes azon az úton, amelyen a próbajátékokat követő átalakulás során elindult?

A zenekar mára már eljutott oda, hogy nincs az a zenemű, stílus, nehézségi fok, amelynek ne tudna megfelelni. Én nem törekszem speciális fúvós- vagy vonóshangra, hanem igazán egységes, homogén zenekari hangzást és flexibilis játékmódot szeretnék kialakítani. Azáltal, hogy hangszerelni kezdtem, a zenekar is olyan dimenzióba lépett, hogy nyugodtan vállalhatja a társalkotó szerepét. Partitúrát írni remek dolog, de hangzás nélkül a papír mit sem ér. Amikor az új hangszereléseket próbáljuk, az a muzsikusokat is inspirálja. Emellett nagyon jól hatott az együttesre az is, hogy a zeneirodalom ritkán játszott műveit tűztük-tűzzük műsorra. Bemutattuk például Richard Strauss Macbeth című művét, amely izgalmasabban szólt, mint bármely más Strauss-darabunk. Nem akarom sem misztifikálni, sem szimplifikálni a karmesterséget, de úgy gondolom, mindenképp a zenei vezetőtől függ, hogy milyen irányba indítja el a zenekart. Természetesen, rengeteg múlik azon is, hogy ebben a munkában hogyan vesznek részt az együttes tagjai. Nagy öröm számomra, hogy mindenki olyan megszállott maximalizmussal, olyan fegyelmezetten dolgozik, mint én, s az együttes munkabírása vetekszik az enyémmel. Eközben időnként csodálkozva látom, hogy néhány kollégám a zenélést sem tekinti másnak, csupán egy szakmának. Szerencsére a muzsikusaimról ez nem mondható el!

Az ismeretlen darabok műsorra tűzése izgalmas szellemi kihívással és nagyobb előadói szabadsággal jár, bár több feladatot is ró az együttesre.

Minden szerzőnek akadnak olyan darabjai, amelyeket valamilyen okból nem játszanak. Talán azért, mert az alkotónak vannak reprezentatívabb művei, vagy a darab bemutatása valamilyen nehézséggel jár. S persze a sematikus koncertprogramoknak is nagy szerepe volt abban, hogy egyes remekművekről mára teljesen elfelejtkeztek. Én próbálok ezen is változtatni, a következő évadban lesz például olyan hangversenyünk, amelyen csupa nyolcperces darab hangzik fel. A közönségnek nem lehet elégszer felhívni a figyelmét arra, hogy egy szerzőt nem csak a nagy és közismert művei miatt tisztelhetünk. Nagyon izgalmas, ahogy egy-egy szerző zenei arcképét a saját kompozíciói rajzolják ki. Lehet, hogy ismerjük már az orr vagy az áll alakját, de néhány, eddig ismeretlen vonás megváltoztathatja az egész portrét, s ezáltal újszerű karaktert kaphatnak a megszokott arcok is. Olyan ez, mintha egy mozaikképet raknánk össze, s az egyes kockák maguk a művek. Igyekszem koncepciózusan ügyelni arra, hogy egy-egy szerzőt tökéletesen körbejárjunk. Debussynek már minden darabját eljátszottuk, szinte Ravel összes alkotását is műsorra tűztük már, két év múlva pedig Schubert következik.

S mit szól ehhez a közönség? A magyar koncertlátogatók nagyobb része elég konzervatív…

Egyik kritikusunk a múltkor nevetve mesélte, egy estünkön a hallgatóság valamely tagja kifejtette, törvénnyel kellene szabályozni, hogy egy hangversenyen csupán egyetlen olyan darab szerepelhessen, mely kiszúrás a közönséggel. Hát, ilyen vélemények is akadnak, de a publikum jelentős része lelkesen tapsol a számára ismeretlen daraboknak. Sőt, nem kis büszkeséggel mondom, áruvédjegy lett a nevem, sokan a programot látva azt mondják: „Kocsis már megint előásott valamit, s mivel a múltkori mű nem is volt olyan rossz, hallgassuk meg ezt is! “ Ráadásul ezeknek a különleges daraboknak köszönhetően a Nemzeti Filharmonikusok rendelkeznek a legszélesebb körű zeneirodalmi ismeretekkel.

Mi lesz ezután a következő lépés a zenekarépítésben?

Többet kellene a muzsikusaimnak kamarazenélniük, ezt tartom ugyanis a jó zenekari játék alapjának. Szeretném, ha szinte mindenki tagja lenne valamilyen kisegyüttesnek, s ha ezek a zenekarok be is mutatkoznának egy kamarazenei sorozat keretében az MTA Dísztermében. Emellett pedig úgy gondolom, ha végigjátsszuk a következő évad programját, az együttes ismét előrébb lesz egy lépéssel. A jövő szezonban ugyanis bemutatjuk két új hangszerelésemet. Bartók Húsz magyar népdalát és hét Rahmanyinov-dalt. A programban szerepel többek között Schönberg Három szatírája, Schubert VI. szimfóniája, Brahms B-dúr zongoraversenye Ránki Dezsővel, s elhangzik az évad mottója, Berlioz Gyász és diadal című szimfóniája is. Emellett Marton Évával Schönberg Hat dalát és Az istenek alkonyának zárójelenetét is előadjuk, s a műsortervben helyet kapott Bruckner VIII. szimfóniája is.

Többéves kihagyás után, a Hungaroton kiadásában megjelent Debussy-Ravel-albummal jelentkeznek ismét a hanglemezpiacon. Mi lesz a folytatás?

A Hungarotonnal már készül a következő lemezünk, amelyen Bartók-darabok, a Concerto, a Táncszvit és a Magyar parasztdalok szerepelnek. Egy duplaalbum pedig a BMC-nél lát majd napvilágot, s az elmúlt évad legsikeresebb produkciói, Dohnányi, Schönberg, Rahmanyinov, Debussy művei kaptak rajta helyet. Nagyon örülök ezeknek a CD-knek, bár a lemezkiadás ma már szinte csak promóciós célokat szolgál. A népszerű művek ezerféle változatában kaphatók, így egy-egy újabb felvétel a kutyát sem érdekel. Én azonban bízom abban, hogy sajátos profilunknak köszönhetően talán tudunk olyan műveket lemezre játszani, amelyek tényleg hiányoznak a világ repertoárjáról.

Elcsitultak a munkaügyi perek, kívülről úgy látszik, megnyugodtak a kedélyek, s csöndes alkotómunka folyik a Nemzeti Filharmonikusoknál. Valóban ilyen nagy a nyugalom?

Az együttesnél valóban jó a légkör, bár gondok most is akadnak – igaz, más jellegűek. Mi nem fogunk siránkozni, de el kell mondanom, az eredeti támogatásunkból annyit vontak el, amennyit egy másik zenekar megkapott, pedig az együttes teljesítménye alapján évről-évre magasabb juttatást kellene kapnunk. A költözködés, a Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában töltött időszak sem ígérkezik könnyűnek, remélem azonban, mielőbb elkészül új otthonunk, a Nemzeti Hangversenyterem.

Két évvel ezelőtt azt mondta, kicsit torkig van az örökkévalósággal. Változott azóta a véleménye?

Nem. Én, aki rengeteget archiválok otthon, teljes mértékben feldolgoztam a múltam, s ezzel túl is léptem rajta. Fontosabb számomra a jelen. Életem nagyobb részét valószínűleg a 20. században éltem. Számomra azonban ez már történelem. Elolvasom a rólam szóló, régi cikkeket, kritikákat, meghallgatom a korábbi felvételeimet, de olyan, mintha egy másik ember tevékenységét szemlélném. Vállalom persze, de már nem érzem teljesen igaznak. A zene jövője izgat igazán. Az, hogy meddig lesznek olyan emberek, mint én, akiknek ennyire fontos a muzsika.

Kocsis Zoltán (Gordon Eszter felvétele, Müpa)

„Klasszikussá nemesedett szerzők”

Interjútöredék komponálásról,
átiratokról, muzsikálásról és zenéről

(Gramofon, 2016. tél)

Még nyár végén ültünk le beszélgetni Kocsis Zoltánnal a hangszereléseiről, s persze ezernyi témát érintettünk. Szóesett Kurtágról, Debussyről, Rahmanyinovról, Chopinről, Glenn Gouldról, Bartókról, Adyról, Mallarméról és Végh Sándorról. No meg persze tervekről, amelyekből szakadatlan akadt temérdek… S aztán Kocsis Zoltán egy kérdésre azt felelte, hogy ma már nincsenek olyan sokoldalú alkotóművészek, mint amilyen annak idején Liszt vagy Dohnányi volt. S bár szinte mindig igaza volt, ebben tévedett. Ő volt ugyanis zenei életünk egyik utolsó polihisztora.

Már az átiratok előtt is foglalkozott zeneszerzéssel, hiszen fiatalon komponált, s például a csernobili atomkatasztrófa áldozataiét is írt gyászzenét…

Annak idején, az Új Zenei Stúdióban úgyszólván kötelező volt komponálni. Rengeteget kísérleteztünk, születtek közös szerzemények, ezek közé tartozott az Hommage á Kurtág vagy Hommage á Dohnányi, amelyekben magam is dolgoztam. Részt vettem improvizációs koncerteken is, ezek alapján született Jeney Zoltán zseniális, Ha majd leírjátok, eljövök című opusa, ami nem zenemű, inkább pamflet. Egy zeneszerző kijelentésén alapul, aki az improvizációt nem tartotta sokra, s egyszer ezzel a mondattal válaszolt Jeneynek, aki meghívta egy ilyen koncertre. A kísérletezés időszakának aztán vége szakadt, klasszikussá nemesedtek ezek a szerzők is. Elegendő talán Jeney Halotti szertartására gondolni, ami alapmű. Nagy kár, hogy csak egyszer tudtuk teljes formájában bemutatni, tervezzük azonban a lemezfelvételét, s ahhoz kapcsolódóan a mű előadását is. Visszatérve rám, én akkor a Kurtág-féle miniatűrizmus, a miniatűrkompozíciók és -tételek bűvöletében éltem. Ma is hangról hangra fel tudnám idézni azokat a műveket, amelyeken úgyszólván felnőttem. Az első öt opusnak még a munkakézirata is nálam van, s erre nagyon büszke vagyok, mert talán abban az időben nem tett senki másra ilyen elementáris hatást Kurtág korai oeuvre-je, mint rám. Amikor aztán hozzá kerültem, mint zongoristanövendék, már éppen befejezte a Bornemissza Péter mondásait, s módomban állt a megszületett művet tanulmányozni. Nagyon érdekes volt látni, hogy Kurtág, a miniatűrista, hogyan hódítja meg egyre jobban a nagyobb formarészeket, tételeket, műveket. Az, hogy A boldogult R. V. Truszova üzeneteit megírta, szintén annak az erőfeszítésnek köszönhető, amellyel ő a nagy forma felé fordult. Ezek voltak a korai zeneszerzőélményeim.

Miért nem folytatta a komponálást?

Ilyen mérvű specifikálódás mellett minden tevékenység teljes embert kíván. Ma már nincsenek olyan polihisztorok, mint Liszt, Dohnányi vagy említhetem Bartókot is, aki a zeneszerzés mellett aktívan zongorázott, kamarázott, népdalt gyűjtött. Ha én alaposabban elmélyedtem egy tevékenységben – legyen az tanítás, komponálás, átdolgozások készítése –, akkor csakis azzal foglalkoztam. Amikor a Mózes és Áron III. felvonását írtam, nem dolgoztam máson. Vagy most, amikor a legutolsó hangszerelési munkámat készítettem, Rahmanyinov etűdjeit, akkor sem. Nem gyakoroltam, nem készítettem cikkeket. Amikor pedig a Holmi utolsó számába Bartók Húsz magyar népdaljáról írtam, két hétig csakis azzal foglalkoztam. Egy dologra kell koncentrálni – ha azt az ember teljes értékűen akarja csinálni –, s addig leállni minden mással. Nagyon érdekes azonban az is, hogy az egyik tevékenység során szerzett fáradalmakat ki lehet pihenni, míg az ember a másikkal foglalkozik.

Mi izgatja a hangszerelésben?

Engem mindig bosszantott, hogy egyes művek kevésbé népszerűek. Vajon miért játsszák ritkán Debussy dalait, noha nem énekelhetőek nehezen, s még csak azt sem lehet mondani, hogy a francia nem volna világnyelv? S az sem igaz ezekre a művekre, ami Bartók és Kodály dalaira, hogy a magyar nyelv dikciója miatt szinte lehetetlen külföldi előadónak hozzányúlnia. Nem értettem, hogy ezek a darabok miért oly kevéssé kedveltek, ezért is döntöttem úgy, hogy meghangszerelem az Ariettes oubliées-t, s még hét Debussy-dalt, amelyek tényleg hangszerelés után kiáltanak. Mert valahogy ezekben a művekben és Rahmanyinov dalaiban – amelyekből most már tizennyolcat hangszereltem – a remekül zongorázó szerzőknek megszaladt a tolluk. Olyan kíséretet komponáltak az énekszólam alá, ami úgyszólván lejátszhatatlan zongorán… Rahmanyinov esetében még mentség lehet a saját óriási keze, mert állítólag még tredecimát is átért. Rahmanyinovnál egyébként A patkányfogó volt az első nóta, amit meghangszereltem. Aztán az Álom című dallal is foglalkoztam, amelynek a zongoraszólama olyan, hogy még a kisilabizálása is nehéz. S ha már nekik meglódult a ceruzájuk, ez engem arra ösztönzött, hogy nekem is meglóduljon a fantáziám, és olyan hangszerelésbe öltöztessem ezeket a dalokat, amelyet tartalmilag és a zene szubsztanciáját tekintve is megkívánnának.

Olyan ez, akár egy műfordítás?

Hasonló. Éppen most tanulmányoztam az ilyen jellegű munkákat, a magyar származású George Szirtes fordított le nekem három Ady-verset, zseniálisan. Egy ilyen alkotó esetében, mint Ady – aki úgy vélem, a legnagyobb szimbolista költőnk, s bőven megérdemelt volna egy Nobel-díjat annak idején – látom a fordításnál, hogy tényleg micsoda változásokon megy keresztül az eredeti tartalom, hogy aztán teljesítse azt az ismérvet, amit Mallarmé tömören úgy fogalmazott meg: a versíráshoz nem gondolatok kellenek, hanem szavak. A műfordításhoz is szavak kellenek. S átfordítva ezt a hangszerelésre, ahhoz is ötletekre van szükség. Zenei gondolatok ezek, nem pedig az anyag valamiféle áttranszformálása zenekarra.

Hangszereléseinek sikerét az is jelzi, hogy sokan adják elő ezeket a darabokat,s az alapfokú művészetoktatás anyagában is találni jó néhány alkotását. Nemrég pedig megjelent az Akkord zenei kiadónál a Mazurkák, Chopin műve az ön hangszerelésében.

Chopint hajlamosak vagyunk tipikus 19. századi szalonszerzőnek beskatulyázni, s bedugni őt a fogadótermek áporodott levegőjébe, női szoknyák mögé. Pedig Lengyelországból jött, egy erős és egészséges országból, s olyan nemzet tagja volt, amely folytonosan elnyomás alatt állt, s nagyon erőssé vált a népi kultúrája. Lehetetlen hát Chopin mazurkáiból nem kihallani a népi eredetet, és ilyen módon a népi hangszereket: a nyírettyűt, a brácsát, a kontrát, a kísérő instrumentumokat. Ez indított arra – no meg Kelemen Barnabás és Várdai István gondos együttműködése –, hogy átírjak három mazurkát csellóra és hegedűre. Azt gondolom, sikerültek, mert tökéletesen visszaadják Chopin népi eredetét, amelyre mindig is nagyon büszke volt. Az átirat készítésben két dolog motivált: az egyik a hangszerekben rejlő lehetőség – ez a hárfaorientált átdolgozásaimra is jellemző, akárcsak a zongoraátirataimra. A másik pedig az, ami Lisztet is izgatta: hogy miért nem népszerűbbek az egyes művek… Érdekes, ennek kapcsán nem is tudom, hogy Liszt miért nem nyúlt egy olyan parádés nyitószámhoz, mint Wagner A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, A walkür Tűzvarázsa vagy a Viráglányok jelenete a Parsifalból. Természetesen megtette a magáét Wagner-ügyben, csak az ember csodálkozik, hogy ha Walter bemutatkozását átírta zongorára, akkor a nyitányt vagy az Inasok táncát miért nem? Ha a Liebestodot megcsinálta a Trisztán és Izoldából, akkor az előjátékot miért nem?!

Jelenleg milyen átiratokkal foglalkozik, min dolgozik éppen?

Most nincsen új mű, a hangversenyekre koncentrálok, és inkább a már elkészült hangszerelések publikálásával vagyok elfoglalva. A terjesztés nagyon sokat jelent, ahogy az is, hogy mi kerül fel a YouTube-ra vagy a Spotify-ra. Ezek a videó- és audiomegosztó csatornák egyre fontosabbak lesznek, mint a fizikai formában létező felvételek. Ma már nem is látok kézbe fogható lemezt a legutolsó felvételünkből, Bartók kórusműveiből, csak a letöltéseket. Nagyon jó egyébként, hogy ez ebben a formában is működhet. Glenn Gould álma is ez lett volna, hogy megvalósul a háromdimenziós térátvitel. Ő a kanadai lakásában leül zongorázni, és ezt az egész világban látják. Sőt, ott van a szobákban… Ma már mindez megoldható. Csak az a gond, hogy ezt ellenszolgáltatás nélkül várják sokan, hiszen az interneten bármit megtalálnak, és még fizetni sem kell érte. Lehet így is, csak akkor töröljék el a pénzt. S ha már itt tartunk, véleményem szerint a munka az egyetlen érték. Az az igazgyöngy is, amíg ott van a tenger mélyén vagy az arany, amíg ki nem mossák – addig nem érték. Ahhoz, hogy azzá váljon, munkára van szükség.

Hogy haladnak a Bartók Új Sorozattal?

A színpadi műveket is fel kellene már venni, de DVD-ben lehet csak gondolkodni, annyi a versenyképes produkció. Egyébként ennek meg is vannak a feltételei. Azon gondolkozom ugyanis, hogy például a Mandarin esetében többféle verzió is készülhetne, akár M. Tóth Géza animációs filmje vagy az Oláh Gusztáv-féle, klasszikus produkció kísérhetné a zenét. Akad emellett öt-hat olyan balett-produkció – köztük a győri vagy a pécsi –, amelyek méltán megérdemlik a megörökítést. Ezen még gondolkozunk. Hátravannak még a dalkíséretek is, amelyek kemény diót jelentenek. A tervezett dalok nagy része ugyanis részben befejezetlen kompozíció. Nem kerülhetjük el hát a konzultációt Somfai Lászlóval, Nádori Péterrel, Vikárius Lászlóval, valamint mindazokkal a szakértőkkel, akik ebben a munkában eddig is tevőlegesen részt vettek és vesznek. Jelesül annak a megállapítására, hogy mi kerüljön a főszövegbe, s mi a függelékbe. Sarkalatos kérdése ez a kottaösszkiadásnak is. Élesen elválik a Bartók-életműben, hogy mit adott ki a kezéből és mit nem. Mivel lépett a közönség elé, s mivel nem. Folyton változtatgatott, s ezeket a ceruzás javításokat is figyelembe kell venni a felvételeknél, ezt teszem én magam is minden esetben. Elkerülhetetlen egyébként az is, hogy bizonyos műveket revízió alá vegyen az ember, s az új formában közölje. Tipikusan ilyen volt a Bartók által meghangszerelt első román tánc, amelynek a felvételét meg kellett annak idején szakítani, s aztán két napot töltöttem azzal, hogy vezetgettem át az éppen felszabadult kéziratból a javításokat a Dille-féle kottába… Időnként azonban meglepődöm azon, hogy a zeneszerző metronómjelzéseit sokan felülbírálják. Pedig Bartók – Végh Sándor elmondása szerint – képes volt egy teljes próbát végighallgatni, úgy, hogy észrevétlenül ült a sarokban lengő metronómmal. Utána pedig odament Véghez, s azt mondta neki: „Azt hiszem, hogy 58-ról mégiscsak vissza kellene térni 56-ra.” Nagyon pici különbség, de ez is lényeges volt a számára! Éppen ezért nekünk is nagyon pontosan kell ragaszkodnunk a metronóm jelzéséhez. Mostanában lehetetlenül lassan játsszák az 1926-os szonáta második tételét. Pedig ha Bartók metronómjelzése szerint adják elő, akkor már az egy másik darab, másik zenemű. Miért jobban szerző jogi kérdés az, ha meghangszerelem a Húsz magyar népdal hiányzó darabjait, és az miért nem számít annak, ha valaki ily módon vét a bartóki előírások ellen, s teszi hiteltelenné a darabot? Úgy vélem, az nagyobb bűntény… Egyébként a tervek szerint a Bartók Új Sorozatot a színpadi művekkel folytatjuk, ha csak el nem szánom magam, s begyűjtöm az énekeseimet, akár kotlós tyúk a csibéket, és nekiesek a Húsz magyar népdalnak. Az nagy falat lesz. Akárcsak ehhez kapcsolódóan az Öt magyar népdal zenekari hangszerelése.

Említette korábban, hogy nagyon szívesen írna operát, ha lenne rá ideje. Akadnak más, ilyen nagyszabású tervek is?

Ahhoz is teljes ember kell. S hogy komolyan csináljak valamit, tényleg el kellene vonulnom teljesen a világtól. Amikor a Mózes és Áron III. felvonását komponáltam, elmentem Zamárdiba, és három hónap alatt készen is voltam a munkával. Schönberg két év alatt írta meg a II. felvonást, persze nekem könnyebb dolgom volt, mert ő készített a felvonáshoz vázlatokat, a szöveg szintén megvolt. Vagy vegyük például a Kiskarácsony, nagykarácsony című darabomat, ami mégiscsak zenemű. A népszerű dalnak 47 különböző változatát készítettem el. Ott sem nagyon foglalkoztam mással. A kislányomnak megírtam hat variációt karácsonyra, és utána az egész január-februáromat a további komponálás töltötte ki. Majd decemberben bemutattuk a kész alkotást. Egyébként a darab idén is felhangzik majd az év végén, most Debrecenben. Szóval, az íráshoz tényleg el kell vonulni a világtól. Egy átirat, átdolgozás elkészítése persze könnyebben megy, nekiülök, csinálom egy darabig, aztán félreteszem. Aztán megint nekiülök…

(A beszélgetést nem tudtuk befejezni, érkezett a következő vendég, Kocsis Zoltán pedig azt kérdezte: ugye, eljön még egyszer, hiszen rengeteg átiratomról még csak szót sem ejtettünk? Örömmel jövök ismét! – válaszoltam. Az interjú befejezésére azonban sajnos már nem kerülhetett sor…)