Dr. Antal- Lundström Ilona*

Éneklő, zenélő, olvasó Magyarország

Az esztétika társadalomformáló ereje

Gondolatok a Klebelsberg Kuno emléktársaság tudományos ülése után

2019. november 16-án a Klebelsberg Kuno Emléktársaság koszorúzással egybekötött tudományos emlékülést tartott  Éneklő, zenélő, olvasó Magyarország  címmel. A meghívottak hangsúlyozták, hogy a művészetpedagógia, az esztétika és etika, az iskola és az oktatáspolitika meghatározó kapcsolatára, a művészeti nevelés személyiséget, lelket formáló erejére szeretnék felhívni a politikusok figyelmét. Az alábbi gondolatok a beszélgetéshez kapcsolódnak.

Kodály Zoltán és Bartók Béla (Cultura.hu)

A tudományos emlékülésen több hozzászóló a klebelsbergi életműben oly fontosnak tartott közoktatás szerepét emelte ki az összművészetek továbbadásának alapjaként. Klebelsberg a néptánc és népzene iskolai oktatásának bevezetésével közösséget vállalt kora nagy pedagógusaival. Az 1920 utáni magyar pedagógiai gondolkodóknál a társadalmi értékrendet és közös gondolkodási szintet megemelő esztétikai alapú pedagógiának alapelvei jelentek meg. Ebben az időszakban alakultak Kodály Zoltán pedagógiai filozófiai elvei a zenei nevelési rendszer kiépítéséről, melyek a Trianon utáni társadalmi probléma megoldásaként a nemzeti tudat erősítését, az összetartás erejét hangsúlyozták. Kodály 1927-ben Angliában, a Psalmus Hungaricus londoni bemutatóján hallotta a tisztán csengő gyermekkar éneklését, ami a szolmizáció bevezetésére inspirálta a magyar iskolákban. Volt azonban egy általánosabb, távlati célja is, amelyet így összegzett: „Minden teendőnk egyetlen szóban foglalható össze: nevelés… Megmutatni a millióknak az igazi zenét, s ezzel boldogabbakká és jobbakká tenni őket… A zene nem magánosok kedvtelése, hanem lelki erőforrás, a melyet minden művelt nemzet igyekszik közkinccsé tenni. Kapja meg belőle részét minden magyar gyermek!” (Zenei belmisszió, 1934. In Kodály 1954, 44.) Kodály a zenei nyelv, a kottaolvasás megismerését és a kórus közösségformáló hatását fontosnak tartotta az ifjúság nevelésében, alakításában. Bartókkal kutatták és műveikben alkalmazták a népi hagyományt a hosszú távú pedagógiai célok elérésére.

Karácsony Sándor (1891– 1952) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár, magyar filozófiai gondolkodás egyik legeredetibb alakja

Karácsony Sándor a cserkészmozgalom vezetőjeként alapozta meg elméleti megállapításait. Pedagógiai elvei alapvető változást sugallnak. Az irodalom oktatásában új megközelítést javasol, művészi légkörben aktív részvétellel, valamint fontosnak tartotta a népdalok és a hagyomány szerepét. Az aktív és intenzív folyamatban részt vevő pedagógus és diák kölcsönös viszonyában a „másik” fél tiszteletben tartását várja el, és mindig egyenrangú társként beszél a fiatalokról, mellyel előkészítette a modern esztétikai filozófia elméletét.

Észre kell vennünk az indítékok hasonlóságát Kodály és Karácsony céljaiban, amely az esztétikai kultúra demokratizálása volt, abban a reményben, hogy az emberek viselkedése és érzelmei nemesebbekké válnak a társadalmi és közösségi viszonylatokban. Karácsony javaslata: a társas vonatkozásoknak élőnek kell lenniük, az oktatásban kis reformok helyett az egészet kell változtatni, művészeteket művészi légkörben, tapasztalatokkal kell oktatni, nevelni. Indoka: „Megkövült, mozdulatlan kultúrában vesztegel népünk.” Kiemelte a népi gyökerek keresésére indult Bartók Béla és Kodály Zoltán szerepét. Szerinte a kor feladata a „szociális felelősség” kialakítása, az alsóbb rétegek tanulási hiányosságainak pótlása, ami egyezik Klebelsberg céljaival.

Kodály tömör megfogalmazása is ezt jelenti, hiszen célkitűzése a befogadó, fejlesztő zeneoktatás: „Legyen a zene mindenkié!” a teljes társadalomra vonatkozik. Később így fejti ki gondolatait a Bartókkal közös nagy ívű és hosszú távú pedagógiai vízióról: „Feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett Magyarország képe, s erre rászántuk életünket.” Ma már vizsgálatok bizonyítják, hogy az esztétika alapvető indíték és erő a teljes emberi tapasztalatszerzés terén, központi szerepe van a jó életérzés megtalálásában, a belső késztetések serkentésében, a személyes harmónia kialakításában és a belső tartalékok kibontásában. „Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak, s ezzel egy embercsoport lelki életének…Erős, átfogó érzés nélkül a tudományban sem lehet nagyot alkotni.” (Kodály, 1933.) Nem véletlen, hogy mindkét gondolkodó lelki erőforrásról, intenzitásról tesz említést a társadalmat formáló pedagógiai munka és a kutatások minden szintjén. Fontosnak tartják az esztétikai pedagógiának az életvitelt, cselekvési képességeket alakító hatását és a magas szintű tanárképzést.

Karácsony szerint a nevelést modernné, magyarrá és hatékonnyá kell tennünk. Követelményei a pedagógia törvénye alapján: autonómiára, őszinteségre, világosságra, szabadságra és küldetésre nevelés. Ezeket a jellemzőket a pedagógusok nevelésében, a képzésben különösen fontosnak tartja. „A társadalmi elöregedés szellemi állapotát jellemzi, hogy a dogma merevségével, a szabályok büntető szankcióival lépnek fel a más nézetet vallókkal szemben.... Egyetemes lelki ébredésre érett a helyzet!” (Karácsony, 1943.)

A társadalom azért teremtette és tartja fenn pedagógiai rendszerét, hogy ezzel segítsen a közös értékek, viselkedési normák és cselekvési képességek kialakításában egy mindenki számára szükséges szinten, mert e nélkül nem működik a társadalom.

Emiatt hangsúlyozza Kodály a zenei nyelv és az esztétikai kifejezésformák megértésének fontosságát, ami a kulturális alsórendűségből emelné ki a fiatalokat: „A zene a nyelvhez hasonló megnyilvánulása az emberi léleknek. Nagyjai olyat mondanak az emberiségnek, amit semmilyen más nyelv nem tud kifejezni. Ha nem akarjuk, hogy ez holt kincs maradjon, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy nyelvét mennél többen értsék.” (Kodály, 1974.)

A modern pedagógia vezérlőelve az olyan oktatás, amely minden gyermek személyes adottságait/tehetségét szándékszik fejleszteni teljesítőképességének legmagasabban elérhető fokáig, hogy egy jövendő társadalomban hasznos állampolgárként és humánus lényként, méltósággal tudjon élni. Kodály Zoltán fontosnak tartotta a korai években történő esztétikai-zenei nevelést, a gyermekek kulturális anyanyelvének, identitásának formálását. Indoka: „A leggondosabb családi nevelés sem adhatja meg azt, amit az óvó ad: az emberi közösségbe való beilleszkedést… A magyar élet számtalan visszássága egyenesen a közösségi nevelés hiányából ered. A magyar gyermek későn vagy sohasem tanulja meg, hogy nem magunkért élünk, hanem egymásért.” (Kodály, 1943.)

A két gondolkodó így készítette elő a radikális esztétika elvét az emberi közösségek értékeinek továbbadásáról, a pedagógiai szemlélet és a morális gondolkodás változásának szükségességéről. Az ’50-es években az irodalmi színpadok hatása, a kórusmozgalom terjedése előkészítette az ’56-os forradalom kirobbanását. A következő megtorlás évei alatt erősödtek a zenei tagozatos iskolák, a népzenei közösségek, a „pávakörök” és táncházak, ezekben alakult a változást megteremtő lelki egység. Az Európára kiterjedt kórusmozgalom a nyolcvanas évek végére az ellenállás és a rendszerváltás eszköze lett. Még emlékszünk az Észtországban zajló „éneklő forradalomra”, a tankokat megállító éneklő emberek közösségének erejére, akiket hősként ünnepeltünk. Az azóta történtek miatt Európa ma ismét „lelki megújulásra” érett.

Meggyőződésünk, hogy a társadalom lelki, erkölcsi felemelkedését a hagyomány és a kultúrák szocializáló hatásának újszerű alkalmazása ma is segítené. Kár, hogy ennek a fontos esztétikai - pedagógiai területnek nincs gazdája a magyar közoktatási rendszerben.

*A szerző a zenepedagógia professzora,

tudományos kutató