A. Gergely
András
Népköltési-zenei gyűjtemény, peremövezeti kultúra
Arany
A. László nyitrai gyűjtéséhez
A
Parlando oldalait sok évtizede immár a zenekedvelő-zeneértő-zeneoktató nagyközönség oly
evidenciával veszi „birtokba”, hogy egy ide készülő ismertetőnek
kínosan ügyelnie érdemes az előzményekre, az alapozó tudásra, a rejtelmes
ismeretekre, s nem utolsósorban a közlemények friss vagy érdemes mivoltára.
Hiába törekedtem viszont ennek dacára is meglelni, került-e már szó a
zenetudomány, folklorisztika és népzene-történet határvonalain föllelhető
gyűjtő, néprajzkutató, nyelvjárás-ismerettel foglalkozó tanárember
alapozó munkájáról. S akkor is, ha immár éppen évtizedes a megjelent kötet,
mintegy „retrospektíve” is érdemes az
érdeklődők figyelmébe ajánlani, mivelhogy nem kottáról (de arról is),
nem életrajzról (de mint életmű-egész része arról is), s nem tisztán
epikus folklórhagyomány örökség-lenyomatáról van szó, ám mindezekkel egyszerre
és együtt is jellemezhető az a kiadvány, melyet (földrajzi, de néprajzi
vagy nyelvi!) határainkon kívül esvén kevéssé emelünk most
érdeklődésünk látókörébe.
E
recenzió ugyanakkor nem helyettesítheti méltó pályakép lejegyzését (amit amúgy
a kötet megtesz magától is), csak talán az epikus-verbális folklórhagyomány és
a lokális zenetörténet egyik aspektusára fókuszálhat, s épp arra, ami a zenei
közlés, a népi kultúra komplex mivolta és a hagyományos irodalom-felfogás
bűvkörén belül a népzene-oktatás meg a nyelvjáráskutatás övezetében
figyelemre érdemesnek minősülhet. Tovább immár nem köntörfalazva: Arany A(dalbert) László szlovákiai magyar néprajzkutató,[1]
tanár, múzeumigazgató, nyelvész, nyelvjáráskutató kulcsművéről van
szó, mely évfordulós emlékezettel jelent meg Nyitra vidéki népballadák (Arany A. László
hagyatékából) címen.[2]
Arany A.
László
Arany néven akár az analógia is lehetne
közvetlen, hisz Arany János is megannyi népballada vagy orális folklórkincs
megörökítésében, átadásában tündökölt egykor, sőt László fia is
jeleskedett ebben költőként, avagy Délibábok hősét megjelenítő
nemzeti örökhagyóként – de itt most egy másik, egy felvidéki-nyitrai alkotóról
van szó, ki nem közvetlen rokon. A kiadvány szerkesztője, a kísérő
tanulmányt és a jegyzeteket író Liszka József előre
jelzi a talán tájékozatlan olvasóknak: „Arany A.
László neve az egyszerű olvasó számára ismeretlenül cseng. A létező
szocializmus világában ugyanis nemcsak igény, de lehetőség sem volt a
szlovákiai magyar kisebbség történetének, benne egy-egy életpályának a
feltárására. Mára ... Arany A.
László élete kihullott a szlovákiai magyarok kollektív emlékezetéből”. A
kötet ekképpen hiánypótló szerepre utaló, s a tudományos előtanulmányon (Egy elveszettnek hitt népköltészeti
gyűjtemény elé, 7-31. old.) belül
azután részletesen is jellemzi a néprajzos gyűjtőt: mintegy
véletlenül előkerült „Arany
A. László hagyatéka, benne az említett kiadvány félig
előkészített változatával, valamint további szövegekkel, variánsokkal.
Kiadványunk Arany A. László korabeli fényképeivel
illusztrálva ebből a gyűjteményből ad szinte teljes válogatást”,
melynek alapja „az 1944-ben jelent meg a Nyitravidéki népballadák című füzet, amely Putz
Éva által 1941-ben Zsérén lejegyzett Fehér László
balladája címen ismert szöveget adta közre. Ezt a kiadványt a Szlovákiai Magyar
Közlemények 2. köteteként tervezett Nyitravidéki
népballadák című teljes gyűjtemény követte volna. A beharangozott
kötet azonban a háborús állapotok miatt már nem jelenhetett meg, és a magyar
folklorisztika az egész népköltési anyagot a legutóbbi időkig elveszettnek
hitte…”. Egyszóval amit itt kezébe kap az olvasó, az nemcsak a hagyománykövetés,
egy emlékezeti örökség közreadása, balladák jegyzéke, a felgyűjtők
nevével, kottáival, hanem kritikai kiadás is, mint a tájegység kultúratörténeti
eseménye, egy hatvanöt év elteltével is értékesnek minősülő,
kivételes munka, mely ugyan „a múlt század legnehezebb időszakában az ún.
’Szlovák Állam’ (1939–1945) idején valósult meg a
Nyitra vidéki falvakban”, de ma ez nemcsak a megőrzés rangját kínálja,
hanem egyúttal a tisztelgés szerepét is betölti az adatközlők iránt és Arany
A. László születésének 100. évfordulóján.
Jelzem,
mindennek pontosan tíz esztendeje immár. Ám e kiadás fontosságát is beláttató szerkesztői
bevezetőből az is kiderül, mi módon maradt nemcsak rejtett érték, de
identitás-formáló örökség maga a szöveg lehetséges léte vagy mégannyira megléte…! S bár az 1939–40-es gyűjtés még dallamok nélküli balladaszövegeket tartalmazott volna, de ezt Arany A. László féltestvére, a később Franz Zagiba néven publikáló Zagiba
Ferenc nemcsak dallamok gyűjtésével egészítette ki, hanem 1954-ben németül
publikálta is. A népköltési gyűjtés tehát olyan hagyaték a
balladagyűjtemények között, mely a Zoborvidék
népi kultúráját tudta átmenteni az utókornak, s ha nemegyszer csak töredékek
maradtak vagy nem minden ballada dallamát ismerték meg, a Zoboralja (mint
gyorsan asszimilálódó szórványterület) így is szinte egyetlen egységesnek
tekinthető népköltészeti örökségeként maradhatott ránk. S bár az albumban
eltérőek a jelzések, melyek Zoboralja vagy Zobor-vidék földrajzi
meghatározással pontosítják a térképre vetülő táj kontúrjait, de a népi
kultúra és a nemzetiségi hovátartozás szempontjából ez talán másodlagos
szakkérdés. „A Zobor-vidéki magyar községeket
egyrészt az alapvetően közös viselet, másrészt a nyelvi elszigeteltség (az
őket körülvevő ’szláv gyűrű’),
harmadrészt pedig a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide
menekült ivadékai, illetve székely határőrök leszármazottai) alapján
szokás körülhatárolni
i8.2. Fiam, fiam
Bálind vitéz…
. http://csemadok.sk/intezet/kozmuvelodesi-adattar/szoveges-gyujtesek/
Utóbbi
halványan, igaz, feltehetően írott forrásokra támaszkodva, ma is él a
szájhagyományban” (9. old.). A földrajzi térség tehát szerves egységben áll a
néprajzi örökséggel, sőt összehasonlító kutatás alapján a Kárpát-medencei
áttekintésben is megvan kellő jelentősége. Vagyis
ha fennáll is a nyelvi univerzum megléte a helyi-térségi nyelvi határok között,
akkor példaképpen a viselet terén már tágabb, makroföldrajzi
vagy nagytérségi rendszerbe, mozgásdinamikába illeszkedettnek mutatkozik, viszont
a nyelvsziget és a népesség nyelvi identitása csak részben magyarázza a
szellemi kultúra természetföldrajzi hátterét: e táj népi kultúrája ténylegesen
egy nagyobb egység része, a legarchaikusabb réteg, s az újabb kulturális mozgások
beletartoznak egy nagytáji együttesbe, melyben az azonos jelenségek töredékesen,
vagy összefüggően a magyar paraszti kultúra távolabbi területein, a palócvidék, a Dunántúl, sőt Erdély egyes térségeiben
is megtalálhatók.
Mégis,
orális hagyomány, folklorisztikai és nemzeti(ségi) örökség, de hogyan jön ide, e hasábokra mindez. A szerkesztő Liszka József bevezetője
kitér az Arany-féle merítés kutatástörténetében Kodály Zoltán, Ujváry Zoltán, Bakó Ferenc, Manga János, Kálmány Lajos,
Vikár Béla, Vargyas Lajos, Ortutay Gyula, Ráduly
János, Ág Tibor és mások korábban már ismert gyűjtés-változataira,[3]
amivel kiemeli a mai áttekintés jelentőségét is, sőt a helyi
kisebbségtörténet, a zoborvidéki magyar és a
környező szlovák népi kultúra közötti kölcsönhatások, a helyi etnikai
önbesorolás (a hegymegi, a vízmegi,
a bacsik, a palóc nyelvi identitás, a gelencséri, a koloni
stílusfordulatok) változatai közötti „hordozható örökség” értelmében vett kölcsönhatások árnyalatait is. Liszka-bevezetője alapos kutatás- és tájtörténeti,
nyelvi és földrajzi, település- és szokásnéprajzi alapozással szolgál (7-31.
old.), beleértve a közlésmódok (lejegyzés, publikációk, nyelvi specifikumok,
zenei- vagy kotta-háttér, tonális változatok, szövegfolklorisztikai
sajátosságok) árnyalt világát is. Az erre következő részben a kötet a Nyitra
vidéki balladák középkori és kora-újkori változatait közli (33-91. old.), ezt a
18-20. századi ponyva-, majd betyár-balladák követik (ahol lehet, kottával,
93-117. old.), végül az új balladák (118-145. old.), felölelve az életvilág és
modernizáció (gépesítés, közlekedés, tűzeset, bányatragédia, stb.)
eseményeit és emlékezeti tényeit. Itt kezdődik viszont a néprajzi
gyűjtés életmód történeti és kutatáshistóriai melléklete, a Jegyzetek fejezet, mely
mint a legklasszikusabb ballada-katalógusok velejárója, sorolja és
megszemélyesíti az adatközlők, a gyűjtési helyszínek, a leíratok és
változatok, kiadás-párhuzamok, zenei vonatkozások, adattári státuszok részlet gazdag
mutatványát (147-159. old.). A szakirodalom lajstroma is sokrétűen árnyalt
(161-166. old.), az erre következő függelék is részben a korai jegyzékek,
kéziratos kópiák mustrájával ajándékoz meg, legvégül a helynévjegyzék
előtt a
Blanárovits
József metszeteivel illusztrált egyes balladák nyomatait kapjuk (177-198.
old.).[4]
Kiemelnivaló
tehát az Arany A. László hagyatékból előkerült
balladák kutatástörténeti hátterének részint az egyetemes és magyar
balladakutatás eredményeivel összevethetősége, amely nem lehet független a
kulturális tájegység sajátosságaitól, sem pedig a gyűjtést elvégzők
személyétől, „iskolájától”, követett módszertanától. Ugyanis
bár a Zobor-vidék egyike a néprajzilag legjobban kutatott szlovákiai magyar
népi kultúra tájegységeinek (ezeket Liszka
aprólékosan ismerteti), viszont a dallamhoz és népszokásokhoz kötött
népköltészet a Nyitra-vidéki népdalszövegek, balladaközlemények keleti magyar
nyelvterületről, elsősorban Erdélyből és Moldvából volt ismert
variánsainak párhuzamai ettől kapnak különös jelentőséget az
archaikus kultúrájú Zobor-vidéken megőrződött darabjainak (pap,
tanító, erdélyi idénymunkások, néprajzgyűjtők, stb. által
közvetített) előfordulásainak másodlagos folklór kategóriájába
sorolható mivoltával (és nem különbül ezek zenei
művelődéstörténeti hátterével kiegészülve (Franz Zagiba,
Kríza Ildikó vagy Czövek Judit is sok tekintetben
pontosít saját kutatásaik alapján). Érdemes számításba venni, hogy számos
töredéket például az Arany-hagyatékban úgy találhattak meg, hogy Arany nem
szánta/szánhatta közlésre, nem utolsósorban azért, mert a szaktudományban
„vitathatatlanul” uralkodó Györffy István (Néphagyomány
és nemzeti művelődés, 1939) az akkori szlovákiai magyar közegben
is szétterjedt szemléletmódját mintegy nem lehetett semmibe venni, vagyis a
„néprajzi értékek” magyar nemzeti műveltségbe beépítésének (visszaépítésének,
ráépítésének?) magára vállalását sem tekinthette Arany
érdektelen feladatnak. Ráadásul, ami messze nem érdektelen
maga a kutatás, a gyűjtés, a rendszerezés és értelmezés „technikái”
szempontjából, Arany a legkevésbé sem rejti vagy titkolja, hogy valójában
szimplán „autodidaktaként”, nyelvjárási kutatásainak mintegy folyományaként, a
pozsonyi Madách Gimnázium diákjaival, illetve magyar egyetemistákkal
gyűjtött, az önkénteseket személyesen képezte, készítette fel és közös
terepmunkában próbálta ki, mindezzel bekapcsolta őket a
néprajzi-folklorisztikai kutatómunkába, mögöttes célként a nemzeti
elhivatottság építése állt, saját szülőfalujában és környékén folytatható
népnyelvi és néprajzi kutatásokat viszont
jólelkűen rábízta növendékeire, s mindezek alapján fogalmazta meg a
további programadó kutatás vázlatát (ez meg is jelent 1941-ben Pozsonyban). Ugyanekkor
kelt, s a pozsonyi Toldy-körben tartott előadása is megjelent Magyarság,
népdal és népviselet címmel). Liszka itt felteszi
a kérdést: „Általában elmondható, hogy Arany tudományos munkásságát a kimagasló
szakmai műveltség, erudíció, az egzaktságra való törekvés, valamint a
teoretikus kérdések iránti fogékonyság jellemzi. Vajon mennyire mondható ez el
néprajzi tevékenységéről?” – s rögtöni válasza egyben a kritikai kiadás
illusztrációja is, ezt idézi Aranytól: „’A szlovákiai magyar
falvak életközösségének néprajzi alkata és értéke szerves része az egységes
magyar népi művelődésnek. Azonban mégis vannak sajátos valóságjegyei
és fogalmi jegyei. Sajátos államjogi, földrajzi és szociális helyzetének
következménye ez. Lényegi hatókkén /sic!/ jelentkeznek még az idegen
művelődési tényezők, az idegen népiség és a polgáriasulás
ténye (…) Ez a valóság és ennek felismerése sajátos módszertani és tárgyi feladatot
ró a szlovákiai magyar néprajz margójára (…) Kötelező a két (szlovák-magyar)
művelődési kör ismerete, a közvetlen szlovák környezet etnológiai
megismerése’ (Arany 1941a, 1)”. Viszont meglehetősen történelmietlenül kezeli tárgyát, hiszen minduntalan
„ugoros jellegről”, „ugoros hagyományokról” beszél, mintha a magyar falvak
kultúrája az utóbbi évezredben semmit nem változott volna, mintha
egészen a 20. századik „híven őrizték volna” őseik örökségét, s ez a
felbomlási (helyesebben: változási)
folyamat csak éppen mostantól
fenyegetne. Az is ellentmondásos, hogy miközben a városból érkező, polgári
hatások bomlasztó erejét nehezményezi, éppen a város felől vár olyan
vezető embereket, akik megmutatják majd a falunak a ’helyes
utat’ (Arany 1941a, 3). Jellemzi a korabeli szóhasználat (’a magyar
ősiség legdrágább kincse’, a nép ’a maga csodálatos teremtő erejével’,
’elfajulás’ stb.),[5]
illetve a magyar népi kultúra keleti elemeinek a túlhangsúlyozása fogható föl
Györffy István hatásaként /…/ Azt sem szabad elhallgatni persze, hogy míg
Györffy például a Gyöngyösbokréta mozgalomról inkább
pozitív értelemben nyilatkozik – nota bene: ezen nincs mit csodálkozni, hiszen
egyik szellemi atyja volt annak (Györffy 1939, 80-82), addig Arany értékelése egyértelműen
kritikus. ’Gyökerevesztett, hazug látványosságnak’, ’népies magyarkodásnak’ minősíti és elutasítja
(Arany 1941b, 41-42). Mindenképpen előbbre mutató továbbá, és túllép
Györffyn is (mégha az ő keleti elméletét
igyekszik is a maga, strukturalista módszereivel igazolni), az a népi kultúra
(jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a
hangsúlyozása” (lásd Liszka 21-23. old.). Ám érdemes
figyelmet fordítani a szó szerint és
hivatkozás nélkül is Györffy mondataiból átvett fogalmiságra, az egyes
motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával összefüggő szerkezeti,
formatörténeti és szimbolikus használatára, a korszak jelentős
morva-szlovák népviseleti funkciókról írott Pjotr Bogatirjov-elemzésnek,
Roman Jakobson nyelvészeti
és Claude Lévi-Strauss strukturalista kutatási irányainak jelenlétére Arany
munkáiban. Liszka kritikai rálátása fontos szempontot ajánl
abban is, miképp tekintett Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során
arra, hogy itt „polgáriasult, nyugatias
jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással,
polgáriasult anyagi kultúrával” (Arany 1941a, 4), viszont a többnyelvű
faluközösségeket valamelyest csakugyan egyben tartó hatások pusztán a nyelvre
redukálása, a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjai
között a zoboralji magyarok népi kultúráját nyelvjárással, népköltészettel,
viselettel, szokásokkal és építkezéssel jellemezhető „népi kultúrája”
szinte mindmáig szakmai viták tárgya (lásd Liszka, uo. 23. old.).
Láthatóan a kultúrakutatás egyik előnye, hogy
képes ráébredni valamely kulturális örökség, hagyaték, pusztuló kincs „néprajzi
mentésének”, értékvédelmének fontosságára – de erénye az is, hogy különbséget
tesz, minőségi eltéréseket is megnevez az értékes örökség és az
értékmentéshez tartozó kritikai rálátás között. Liszka
értékes bevezetője igen sokoldalú illusztrációját adja a Rozsnyón elhunyt Arany
A. László munkásságának: „szlovákiai magyar tudós és közéleti személyiség,
akinek a műveit három évtizeden keresztül nem volt ildomos emlegetni. A
prágai-pozsonyi strukturalista és funkcionalista nyelvészet egyik magyar
képviselőjeként sokat tett a szakszerű nyelvjáráskutatás és néprajzi
gyűjtés megszervezéséért Dél-Szlovákiában”.[6]
De a legkevésbé sem rejti véleményét arról, hogy Arany hagyatéka nem valóban
tudományos kritériumok szerint mérhető, vagy ezeknek korántsem mindenben
felel meg. Helye lehet itt a tudomány-fogalomnak, a módszertannak, a tudományos
apparátusok használatának, a korábbi szakirodalom és források legszélesebb köre
feltárásának, az összehasonlító szempontnak, a koreszméktől vagy
lelkesültségektől távolságot tartó interpretációs szint elvárhatóságának
és sok más egyébnek is. „Már-már az volt az érzésünk, hogy e neves tudósról,
nyelvészről, néprajzkutatóról, muzeológusról, fotográfusról,
tudományszervezőről, közéleti személyiségről szinte semmit sem
tudunk. Arany ígéretes szakmai előmenetelét a háború után elszenvedett
meghurcoltatásai (börtönökben és munkatáborokban töltött évek) törték meg.
Erről barátain kívül (akik nagyon kevesen maradtak) senki sem emlékezett.
A néhány szócikkből – és mindegy volt, hogy az szlovák vagy magyar nyelven
íródott – az sem derült ki, hogy volt-e egyáltalán börtönben. Egy emberélet
utólagos ideologisztikus, kikonstruált, lexikoncikk
szinten megírt és minden hiányosságával és hibáival továbbéltetett közlése
(inkább rögzítése vagy dokumentálása) elszomorítóan keveset mondott arról az
emberről, aki a közép-európaiság, a szlovák-magyar kapcsolatok egyik
kiemelkedő személyisége és tudója volt. Arany A.
László a magyar nyelvészetet (évtizedekkel megelőzve a magyarországi
nyelvészeket) a strukturalista-funkcionalista nyelvelmélet gyakorlati
alkalmazásával gazdagította, a nyelvi kölcsönhatásokat és a kétnyelvűséget
érintő kutatásaival fontos és máig nélkülözhetetlen úttörőmunkát
végzett, tudományszervező tevékenységével még a szlovák állam idején is a
szórványok tudományos feldolgozásával, létük dokumentálásával foglalkozott”.
A kritikai kiadásra okkal
jellemző értelmezés-történethez tartozik közvetlenül is a hagyaték
értékeinek hasznosítása, a több ezer fotó megmentése, a hanganyag és kottakészlet
feltárása és részbeni azonosítása, Arany kollégáinak és családi körének az
addig ismeretlen tudományos örökség, nyelvészeti és néprajzi gyűjtés, kézirat,
hangzóanyag Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárába átvétele és ott
szakszerűen feldolgozható teljessége is.[7]
A kortárs kritikai rálátás ugyanakkor az örökséghagyás része is: a
folklorisztikai és biográfiai anyag mindenekelőtt kincs, s utána feladat.
Értelmezési, értékelési, máskéntlátási, rákérdezési, pontosítási
feladat, melyet nem kizárólag a folklór tezauráló
funkciója, a tájnéprajz követhető módszertana, a kiadás bűvköre vagy
a lexikai horizont pontosabb adatokkal ellátása hat át. S
mint ilyet, a megőrzött zenei örökségi anyagot és a megörökítési
módszertant tekintve is fontos mikro-univerzumot azért is fontos a Parlando
olvasói figyelmébe ajánlani, mert túl a kottaképek, grafikai lapok,
szövegközlések mennyiségi tömegén, valamely olyan komplex kutatási univerzumot
kínál, ami a nem-tudományost is a tudományos közegébe emeli át és értelmezi, a
szakdiszciplínát is a megismerés tudományok szélesebb körébe helyezi, a „talált
kincset” is a maga jelentésterében tekinti egésznek, s magát az interpretációt
is a kutatáshoz tartozónak engedi látni. Ekképpen pedig zenepedagógiai,
zenetörténet-kutatási, népzene-gyűjtési színtéren is megteremti azt a
rangot, mely utóbb már
A. Gergely András 
könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális
antropológus, a politikatudomány kandidátusa, MTA doktora. MTA PTI tudományos
főmunkatárs, több egyetem óraadó oktatója, szerkesztő, kulturális
író.
A tanulmány tárgyául szolgáló 
könyv
elérhetősége:
http://eshop.foruminst.sk/index.php?route=product/product&product_id=57
Függelék:
Zoborvidék | Szlovákiai Magyar Adatbank