ELHUNYT JENEY ZOLTÁN ZENESZERZŐ, A LFZE PROFESSOR EMERITUSA

(1943-2019)

Jeney Zoltán (origo.hu)

A Zeneakadémia professor emeritusa hosszú betegség után, 76 évesen távozott.

Jeney Zoltán 1957-től 1961-ig a debreceni Kodály Zoltán Zenei Szakközépiskolában tanult Pongrácz Zoltánnál, majd felsőfokú tanulmányait 1966-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Farkas Ferencnél, 1967-től 1968-ig a római Accademia Nazionale di Santa Cecilián Goffredo Petrassinál végezte. 1982-ben számítógépes zenei tanulmányokat folytatott a párizsi IRCAM-ban.

1970-ben Eötvös Péterrel, Kocsis Zoltánnal, Sáry Lászlóval és Vidovszky Lászlóval alapította meg az Új Zenei Stúdiót, amelyhez később Csapó Gyula, Dukay Barnabás, ifj. Kurtág György, Serei Zsolt és Wilheim András is csatlakozott. 1974 és 1984 között a Dobszay László és Szendrei Janka által vezetett Schola Hungarica kórusában énekelt. 2004-től tagja volt a kortárs magyar és külföldi zene megszólaltatására és népszerűsítésére létrehozott Új Magyar Zene Egyesületnek.

1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választották. 1993-tól 1996-ig a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke, 1993-tól 1999-ig az International Society of Contemporary Music elnökségi tagja, 1996-tól 1999-ig pedig alelnöke volt. Zeneszerzői munkássága elismeréseként 1979-ben Kassák-díjat kapott a Párizsban megjelent Magyar Műhely irodalmi folyóirattól. 1982-ben Erkel Ferenc-díjjal, 1990-ben Érdemes Művész címmel, 2001-ben Kossuth-díjjal, 1988-ban és 2006-ban Bartók–Pásztory-díjjal tüntették ki. 2001-ben és 2018-ban az Artisjus „Az év komolyzenei műve” díjában, 2006-ban Aegon Művészeti Társdíjban részesült.

1985-ben négy hónapig kutató professzor volt a New York-i Columbia Egyetemen. 1988 júniusától egy éven át DAAD-ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben kutatott. 1986-tól tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Kezdetben a Zenetudományi Tanszakon oktatott zeneszerzés gyakorlati ismereteket. 1995-ben a Zeneszerzés és Karmesterképző Tanszék vezetője lett, majd kettéválása után 2011-ig irányította a Zeneszerzés Tanszéket. 2002-től az egyetem Doktori Iskoláját is vezette. 1999-ben vendégprofesszorként tanított a chicagói Northwestern University zenei fakultásán. 2000 és 2002 között közös kutatói munkát végzett a londoni City University zeneszerzés DLA-programjával.

„Újabb nagyság távozott közülünk. 2019. október 27-én este kilenc óra előtt néhány perccel, 77. életévében elhunyt Jeney Zoltán, a Zeneakadémia professor emeritusa, Kossuth-díjas zeneszerző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Nemcsak zeneszerzőként alkotott jelentőset. Rendelkezett az elmélyült zeneszerzéshez szükséges remetealkattal, ugyanakkor fiatal korától harcos közéleti személyiség volt. Sokat köszönhet neki a Zeneakadémia, a zenei élet, a magyar zeneszerzés.

Legendás tanárunk volt. Harminchárom évvel ezelőtt, 1986-ban Kroó György vette fel tanárként a Zeneakadémiára, és még idén tavasszal is tanított. Életének meghatározó részét képezte, hogy hatalmas tudását átadja a fiatalabbaknak, és nem túlzás állítani, hogy fiatal magyar zeneszerzők több nemzedékének gondolkozását határozta meg. Tizenhat évig vezette a Zeneszerzés és Karmester Tanszéket (1995–2001), alapítója, majd 1999-től tizennégy éven keresztül irányítója volt intézményünk Doktori Iskolájának. Zeneszerzés-tanulmányait Farkas Ferencnél végezte, majd egy évet Rómában töltött, ahol Goffredo Petrassinál tanult. »Kiváló tanár és elragadó személyiség – mondta Petrassiról egy interjúban, de bármely növendéke róla is mondhatta volna. – Úgy tanít, hogy mindenre rávezet, mindig meghagyva a döntési lehetőséget.«

Jeney tanár úrnak rendkívül erős esztétikai világképe volt, azt azonban soha nem erőltette rá növendékeire. Azt szerette volna, ha megtalálják a saját útjukat. Bár lételeme volt a zenei kísérletezés, az újdonság kutatása, hihetetlen mélységben ismerte a zenei hagyományt.

A gregoriántól kezdve – amit a Dobszay László által alapított Schola Hungarica tagjaként sajátított el – a nagy reneszánsz szerzőkön, valamint Bachon, Mozarton, Beethovenen át Bartókig és tovább, az 1970-ben alapított Új Zenei Stúdió révén megismert legújabb 20. századi zenékig mindenre volt rálátása és mindenre kíváncsi volt. Főműve, a több mint másfél évtizeden át formálódó Halotti szertartás a teljes nyugati zenetörténetet magában foglalja.

Jeney tanár úr zenéje nem adja magát könnyen: teljes szellemi odaadást igényel előadótól és befogadótól egyaránt. Abban a szerencsében volt részem, hogy a kilencvenes évek elején a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaként Kocsis Zoltán révén láthattam bele Jeney Zoltán zenei világába, így pontosan tudom, hogy a befektetett munka megéri: a Jeney-művek rendkívül sokat igényelnek, de sokkal-sokkal többet adnak aztán vissza. Oktatási rektorhelyettesként és később rektorként számos üggyel kapcsolatban együtt dolgoztunk, sőt együtt harcoltunk. Az a világos gondolkodás, amely zeneműveiben is tetten érhető, az intézmény működtetésének mindennapjaiban is aranyat ért.

Nagyon fog hiányozni, kedves Tanár úr!”

(Dr. Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorának

visszaemlékezése)

II.

Emlékbeszéd*

Gyászoló Közösség!

Jeney Zoltán halála óta szüntelenül a zenei nagyság kérdése foglalkoztat. Alfred Einstein nagyszerű könyvet írt erről a témáról. Jeney Zoltán barátja, Dobszay László több tanulmányában is megkísérelte megragadni a zenei nagyság megnyilvánulását, formai jegyeit. Jeney Zoltán a zenetörténeti múlt bensőséges ismeretében gyakran mutatott rá – tanárként vagy alkotóként egyaránt – a zenei nagyság egy-egy messzire világító példájára. Noha feltűnt, mennyire otthonosan mozog ezen a szellemi fennsíkon, semmi nem utalt rá, hogy saját életművét el akarná helyezni a „nagyok” kánonjában. Saját kompozícióinak lelkes vagy elragadtatott kritikáit fenntartásokkal, öniróniával, mértéktartó kételkedéssel fogadta.

Ami az igazi nagyság egyik első jele.

Az alkotás során mindig a szellemi konstrukcióból indult ki és soha nem a kompozíció érzéki aspektusából. „Spekuláció nélkül nincs intuíció” – mondta. Csakhogy a szellemi konstrukció kiváltságos pillanatokban átforrósodik; mondhatni „a szellem hús-vér alakot ölt, s ugyanakkor lélekkel telik meg”: az Apollón-kantáta (1978), a Tizenkét dal (1975-83), az Önidézetek (1991), az Infinitívusz-kórusciklus (1995), vagy az Aus tiefer Not kantáta (2017) így emelkednek ki világló mesterművekként a kompozíciós termésből.

Mondják, hogy korunk nem kedvez a zenei nagyságnak. Csakhogy Jeney Zoltán alkotói magatartásában – amint azt Kamp Salamon megfogalmazta – „a feladat minőségéhez való folyamatos és tántoríthatatlan hűség volt jelen”. Ez a hűség az életmű egy pillanatában – még ha ez a pillanat két és fél évtizedig tartott is – nem várt és nem remélt eredményt hozott, s egy magasabb régióba talált utat. A Halotti szertartás a magyar zeneszerzés utóbbi 60‒70 évének legnagyobb alkotása. Megrázó és felemelő ünnepély: alkotója nemcsak a gregoriánt és az európai műzene számára kedves mozzanatait mozgósította, hanem a 20. századi és kortárs magyar költők legjavát invitálta szerzőtársul, hogy az élet legnagyobb kérdéséről, a halálról beszéljen. A Halotti szertartás monumentuma túlságosan nagy szűkös mai viszonyaink számára: első és egyetlen teljes előadása, amely a zenei nagyság egy másik képviselőjének, Kocsis Zoltánnak köszönhető, máig nem hozzáférhető hanglemezen, s a nagyvilág nem is tud létezéséről.

Ezen a helyen sokszor hangzik el: „nyugodj békében”. Én nem mondhatok mást, hogy mi, akik egyre világosabban kezdjük látni, ki volt Jeney Zoltán, nem nyughatunk, amíg meg nem mutatjuk a világnak; ki-ki a maga posztján.

De a mégoly jogos önvád mellett mondhatnék-e vigasztalóbbat annál, mint hogy attól az embertől búcsúzunk, aki a középkori rítus segítségével, de saját szavaival állította elénk a meghalás egyetlen emberhez méltó módját. Ahogyan a János-passió zárókorálját komponáló Baché, úgy a Halotti szertartást komponáló Jeney Zoltán haláltusája is csak szükséges átmenet abba a világba, amelybe már beláthatott és meghívást kapott.

Drága Zoli!

Nem felejtjük azokat az élvezetes és felfedezésszámba menő zeneakadémiai órákat, amelyeken Bach koráljainak harmonizálásába, vagy a hangszerelés rejtelmeibe vezettél be bennünket.

Nem feledjük, hogy miközben látszólag velünk botladoztál a mindennapi élet dolgaiban, egy hazugságmentes egzisztencia életét élted elénk.

Szeretettel s a keserűségen is felülkerekedő humorral.

Példaként csodálkozunk rá közéleti tevékenységedre. Arra, hogy a szelídség hogyan párosulhat töretlen bátorsággal, következetes kiállással.

Egyszer azt nyilatkoztad: „A siker számomra pusztán azt jelenti, ha a következő darabom is készen van, és úgy érzem, elvégeztem azt, amire hivatott vagyok.”

Úgy érzem, elvégezted.

Megköszönöm az „életadó halál Urának”[1], hogy képessé tett Téged erre, s hogy ennek én is tanúja lehettem.

Farkas Zoltán

(*Elhangzott Jeney Zoltán temetésén, a Farkasréti temetőben, 2019. november 15-én)

[1] Sopron megyei virrasztó ének Lajtha László gyűjtéséből. A Halotti szertartás II. részében, a Vesperae Mortuorum [Halotti vecsernye] No. 5j tételében dolgozta fel Jeney Zoltán.

III.

Kurtág György Jeney Zoltánnak* (fakszimile)

(PDF)

IV.

Spekuláció nélkül nincs intuíció – „Jób könyvé”-től a fraktálokig

(Jeney Zoltánnal beszélget a „Halotti szertartás”-ról Farkas Zoltán)*

(PDF)

Dalos Anna

Hagyomány és eszkatológia Jeney Zoltán „Halotti szertartás”-ában*

(PDF)

*Első megjelenése: Holmi c. folyóirat 2006. júliusi szám.

Sopron megyei virrasztó ének Lajtha László gyűjtéséből. A Halotti szertartás II. részében, a Vesperae Mortuorum [Halotti vecsernye] No. 5j tételében dolgozta fel Jeney Zoltán.