FENYVES MÁRIA ANNUNZIATA
Érzelmek és szenvedélyek
(Ruggero Leoncavallo emlékére)
Az emberi szellem legszebb
találmánya az opera.
(Arteaga)
Ruggero / Ruggiero
/ Leoncavallo (Nápoly, 1857. április
23. – Montecatini
Terme, 1919. augusztus 9.) olasz zeneszerző
és zongorista, a Bajazzók komponistája.
Az opera már három és fél
évszázad óta kedvelt zenei műfaj volt, amely a l6.- l7. század
fordulóján Firenzében született. Az opera szó – mint a műfaj meghatározója
– csak 1634 óta használatos.
A zenének művelődéstörténeti
szempontból a színházi muzsika terén betöltött szerepe nagy volt. Velencében
nyílt meg 1837-ben az első színház, a San Cassiano,
majd Velence, Firenze, Mantua és Dél-Olaszország
ragadta magához a vezetést. Később Nápoly népdalaiból fakadó,
napfényből és szerelemből szőtt érzéki szépségű dallamok
százai jelentek meg, majd beköszöntött a bel canto,
azaz a szép énekek kora.
Az olasz műfaj
lassan meghódította a világot.
1664 Párizs,
1671 Róma,
1778 Milano,
1811 Bécs,
1847 London,
1884 Budapest is helyet
adott az operának.
Az opera első
kísérlete 1597-ben Peri „Dafné”-ja volt, sajnos partitúrája elveszett, de két „Euridice” változat fennmaradt. Monteverdi volt az a zseni,
aki az első próbálkozásokat művészetté emelte teremtő erejével,
nagyszerű drámai érzékét adva az elmélethez, s életre keltette a
legszínesebb, legsokoldalúbb zenei műfajt az
operát. Mantovában mutatták be „Orfeo”- ját.
A nápolyi iskolát
Alessandro Scarlatti (1660-1725) hozta létre, Ő alakította ki a nyitány
olasz formáját, amiből később a szimfónia lett, majd Peri és Caccini lépett előtérbe.
Minden kultúrában, minden
időben jellemző volt az emberre a művészi tevékenység. Az
idők folyamán a legkülönbözőbb művésztípusok alakultak ki a
maguk saját szabályaikkal. A művész ihletett embernek az ég és a föld
közvetítőnek számított. A művészet összefogó kapocs volt, mert
esztétikai értéket hozott, hoz létre.
A hang varázs, az
éneklő beszéd hajlékonysága, a szöveg nemes tartalma és lényege, a „vox humana”, vagyis az emberi orgánum.
A tudomány több mint 3
ezer operát tart számon, s mondhatjuk, hogy az eddig megtett hosszú útja
sokszínűen gazdag lett, mert a legösszetettebb és a legnépszerűbb
csodás alkotások hosszú sora jött létre, melynek összetevői a zene, a
költészet, a tánc, a képzőművészet évszázadokon keresztül tartotta
diadalát, erejét. Ámbár nincs még egy olyan műfaj, amelyiket ennyit
támadtak volna. Ugyanakkor Arteaga egyik szép
mondatát kell idézni:”Az emberi szellem legszebb találmánya az opera!” És az
idő pedig a legmegbízhatóbb kritikus, mert a több ezeréves zenei színpadi
alkotásokat az esztétikai és kritikai írások özöne, s öröme kísérte, kíséri.
Platón írta egykor: „A test számára a gimnasztika az, ami a lélek számára a
zene,”
És 400 év távlatából egy
idézet: Értekezés részlet Barditól Caccinihez:”...törekedjen
zenéjében, hogy a verset helyesen ültesse át zenébe. Mert a zene hatol be
legjobban a lélek belsejébe. A zene valóságos lelki táplálék
… esztétikai értéket ad.”
Az olasz zene, az olasz
szellem egyik legsokoldalúbb remeke az opera. A világ dalszínházaiban nap, mint
nap játsszák a csodálatos szerzők: Verdi. Puccini, Donizetti, Rossini,
Bellini, Leoncavallo, Mascagni és mások műveit.
Alessandro Scarlatti volt
a nagy újító és tanítványai, és azok tanítványai és számos zeneszerző
nemzedékei, akik bőven merítettek a nápolyi hagyományokban gazdag
forrásokból.
Az olasz irodalomban
Manzoni nemes realizmusára Verga nyers naturalizmusa
következett, amely a valóságnak szépítés nélküli ábrázolására, hangsúlyozására
törekedett. A zenében Verdi finom realizmus művészetét vadabb verizmus
váltotta fel. Ez a stílus az irodalmi naturalizmushoz csatlakozva fordult el a
romantika hitelét elvesztő pátosztól, s a mindennapok eseményeit kereste,
az érzelmek valósághű ábrázolására törekedett.
A „verismo”
tipikus képviselőinek tekinti a zenetörténet Mascagnit és Leoncavallót.
Leoncavallo a „Bajazzók”
című operája 1885-ben játszódik Nagyboldogasszony napján. A szöveg
megtörtént eseményen alapszik, sőt maga a zeneszerző is jelen volt a Montalto melletti Calabriában,
ahol az előadás véres eseménye lejátszódott. Ebből az élményalapból
és remek színpadismeretből, drámai érzékkel formálta meg, írta meg
Leoncavallo operájának librettóját. Majd zenéje híven követte a szöveget,
amelyben érzelmek és szenvedélyek csapnak össze igen tudatos és közvetlennek
ható eszközökkel.
Leoncavallo - Pagliacci - Herbert Von Karajan – YouTube
(12:14:46)
Canio: Jon Vickers Nedda: Raina Kabaivanska Tonio: Peter Glossop Peppe: Sergio Lorenzi Silvio: Rolando Panerai Orquestra e Coro Del Teatro Alla Scala: Regente Herbert Von Karajan
A dallamok hömpölygő
egyszerűségéből az olasz dal díszítő
erejével, hol érzéki harmóniavilággal, hol nyersen. Az egész mű
hangszerelése nagy felkészültségéről tanúskodik. Életeket tár a közönség
elé a maga nyers valóságában, operái a mítoszok világával szemben indulatokat,
feszültségeket hozva létre.
Ez a való élet! S ebben
rejlik a veristák művészetének újszerűsége,
ennek a zenei irányzatnak elveit körvonalazza a mű prológusa is. A
Bajazzók prológusa hitvallás a realista művészetről. Canio a romantika problémáját jelképezi, modern hús-vér
szimbólumaként. A művész belső és külső világának szorongató
feszültségből pattan ki a prológ, ami egy mutatós operaária. Roppant
kifejező erővel erősíti meg, és versben is meghirdetve: „És majdan ti nézők, ne gondoljatok csak a bohóc tarka
mezére… Ó gondoljatok. Mert a lelkem nagy szárnyalással lendül, őszinte
melegséggel.”
Ez a mű egyik
legigazibb része, melynek ragyogó hangszerelése teszi élvezetessé.
A Bajazzók egy
operapályázatra készült a milánói Sonzongo Kiadó
fiatal, kezdő tehetségek felkutatására hirdetett meg. Azonban formai
okból-mivel nem egy, hanem Leoncavallo két felvonást készített, így-nem
fogadták el. A partitúrát viszont nem adták vissza, hanem 1892. május 12-én
színre vitték, Toscanini vezényletével, és nagy siker lett a milánói Scálában.
A bevezetés után a
„Prológ” szavait a zene roppant kifejező erővel mutatta be, szinte
szárnyalt az őszinte melegségből áthatott dallama, az egész mű
egyik legigazibb része, melyet ragyogó kórustechnika jellemzett.
Megérkeznek a
vándorkomédiások! Tonio, a komédiás lép színre és a
verizmus egész eszmevilága bontakozik ki, mely a szerző szerint:”….egy darab életet óhajt tárni elétek...” „…….Mert láttok
majd szeretni, miként kint az élet piacán szeretnek. S látjátok a gyűlölet
indulatját. Hallotok majd kis panaszt, s vad dühnek ordítását, cinikus
gúnykacajt.”
A műben fel-felvillan a költészet, s benne az izzó szenvedély és drámai erő. Jól lehet érzékelni a várakozó falusiak türelmetlenségét, majd a lelkesedését, amikor Bajazzó megérkezik, ám a kórus sejteti a baljóslatú percek, órák jövetelét. A Harangkórus igazi nagy bravúrszám. Lendületes remek melódiája, kifejezőereje a fő érték. A darab legnépszerűbb száma a „Madárdal”, amely Nedda egész életrajzát adja: páratlan mozgalmasság, türelmetlen szárnyalni vágyó féktelenség, ugyanakkor könnyedség jellemzi.
Nedda és
Tonio kettőse kissé nyers, de hatásos, Caniót a kocsmáros invitálja ostoba tréfával és nem is
sejti, hogy meggondolatlanul odavetett szavai milyen mély vihart kavar a
lelkében. Mert a komédiás csak a színpadon ismeri a tréfát, de a tréfa
Neddáról, a feleségéről szól, akkor ez lesz a vég, a komédiának vége.
A
társaság elvonul. Tonio szerelmével ostorozza Neddát,
de Ő kezében az ostorral odavág. Tonio elrohan,
egy fa mögé búvik, a beszélgetésre figyel fel, ahol Silvio és Nedda
mindenről megfeledkezve egymás karjába omolva estére találkát beszélnek
meg. Ezen az éjszakán megpróbálnak megszökni. Nedda és Silvio kettőse az
izzó vágyakozást, az érzékiséget árasztja.
Tonio bosszút forral és rohan Canióhoz,
hogy jöjjön, s hallja, hogy felesége mit tervez a szeretőjével. Canio rohan, de Silviónak sikerül elmenekülnie. Viszont nem
tudja Neddától kikövetelnie a szerelme nevét, nem árulja el, hiába minden szó,
fenyegetés. Körülöttük forr a levegő!!!
A II.
felvonás következik! Az összetákolt színpadon megkezdődik a „Commedia dell arte”. De amikor Canio, azaz a szerepében Pagliaccio
megjelenik a színpadon összekeveredik a játék és a
színház, az élet, a valóság. Ezek szembe állítása nagy lehetőségeket adott
a dráma konfliktusának kiélezésére.
Szikráznak
a szavak, remegnek a hangok. Nedda megpróbálja Columbina
szerepében könnyed hangját megtartani, közben iszonyatosan szenved, remeg, fél.
Leoncavallo kitűnően érzékelteti a tragédia közeledtét. Nedda
békítő kísérletei a levegőbe szállnak. A mű csúcspontja Canio izzó, szenvedélyes hangú áriája, nyers, kitörő
érzelmével a verista operazene egyik
legkarakterisztikusabb szólódarabja.
De már
minden késő, Canio már nem a szerepét játssza.
Ezek szívet tépő, borzalmas percek. Ám a közönség még mit sem sejt, s
egyre jobban tetszik az elragadóan élethű előadás. De a tragédia
feltartozhatatlanul közeleg. Megfeszülnek az izmok, a szív zakatol, dübörög, a
kezek remegnek. Láng nélküli belső tűz, a szenvedély, a bosszú tüze
égeti a szívet, a lelket, amely mar, lüktet, követel, a dac, az erő, egy belső
kényszer lecsap az áldozatra. Canio előrántja
kését és Nedda szívébe mártja, majd a színpadra rohanó Silviót is leszúrja.
A
pillanatok hangjai felzokognak, megállnak, dadognak, ez a nyers véres valóság…
Ez már nem színház, nem egy összetákolt színpad, ez az élet színpada a véres
valóság…Hangok, szavak, vér… Szenvedés és halál…..
Ordítanak a ki nem mondott szavak….., majd egy
őrjöngő belsőből kibuggyan két szó „Kacagj Bajazzó!«,… és vége a komédiának….Hangok, szavak, tettek, s
a vég…
A
mű drámai ereje óriási, a zenei megoldása, érzelmi hatása
kitűnő. A dallamívek, az olasz népdalnak és főleg az első
felvonás kórusaiban érzékelhető átütő ereje, hol érzéki, hol nyers a
harmóniák világa, ahol érzelmek és szenvedélyek csapnak össze.
E
művel megkezdődött a zeneszerző máig is megérdemelt diadalútja.
Budapesten l893-ban mutatta be az Operaház. Ruggero
Leoncavallo az olasz verista stílus egyik mestere
lett az olasz operairodalomban.16 operát irt. 100 éve ment el, s hagyta itt
műveit, a nyárnak derekán, amikor virágba borult már a nagy természet.