A
Baltic Sea Philharmonic és Kristjan Järvi hangversenye
a Müpában
Élmények és tanulságok – e két
témapontban egyaránt sok tapasztalatot gyűjthetett a november 19-i est
közönsége
Élmények
mindenkinek egyaránt jutottak: a műsor (Griegtől a Peer Gynt I. szvit, valamint Balog József szólójával az a-moll
zongoraverseny, továbbá Stravinskytól A tűzmadár-szvit 1945-ös verziója) önmagában is
vonzónak tűnt, és számítani lehetett az apa (Neeme)és
az idősebb fiú (Paavo) „ismeretében” a család
harmadik, legifjabb karmester-tagja (Kristjen) iránti
érdeklődésre is – a remélt telt ház megvalósult.
Balti-tengeri
Filharmonikusok
A
Balti-tengeri Filharmonikusok 2008-ban alakult, tíz
nemzetiségű együttese „Éjféli nap” címmel hirdette műsorát –
ez már a kommersz reklámfogásnak tűnt, és némiképp annak tarthatjuk az
„északi lélek” köré szőtt atmoszféra fátylát is. Mert valljuk meg, a couloeur local, mint olyan, kétélű (és kétes
értékű), akkor is, ha az egzotikum-vonal vonzása jótékonyan ellensúlyozza
a „másság” kívülállóságát. (Mondjuk, a hangulatokkal, sötét-világos
kontrasztokkal operáló megközelítés kevésbé megfogható, mint a magyar jelleghez
társított paprika, gulyás, csárdás…) Remélhetőleg a kuriózumok iránti
érdeklődés kellőképp a perifériára szorult, mert voltak lényegesebb,
fontosabb mozzanatok (annak ellenére, hogy néhány felmerülő kérdésre
nehezen találni kielégítően informatív választ).
Az
ilyesfajta hozzáállást jogos innovatívnak nevezni: egyedi járulékos elemek az
értékes érdemi teljesítményhez (hangsúly az utóbbin!). A Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterembe a földszint hátsó bejáratain érkezett a muzsikusok többsége
(vonósok a hangszereikkel), mintegy „ráhangolva” a közönséget a hamarosan
felcsendülő muzsikára. Előrelátó szervezésre vall, hogy kezdés előtt
külön felhívták a figyelmet arra (ami egyébként a műsorfüzetben is
szerepelt), hogy „nem feltétlenül a feltüntetett sorrendben” játsszák a
műveket, tételeket. Szükség is volt erre – de még így is meglepő volt
a Grieg-szendvics, s voltaképp nem derült ki, hogy egyvégtében képzelték az
első részt, avagy a megtervezett hangulati görbe mentén eleve számítottak
a köztes tetszésnyilvánításokra.
Ami sokkal
érdekesebb volt: miközben az atmoszféra intenzitásának növeléséért a hátteret
színváltásokkal tették változatossá, a muzsikusok kotta nélkül játszottak. Elöl félkörben ültek a
gordonkások, mögöttük álltak a többi vonósok és a fúvósok. Ez utóbbiak a
későbbiek során többször változtatták a helyüket, ami tudatos koncepció
külső jele: a hangszerelés sajátosságait kívánták ily módon is érvényre
juttatni. Az együttes öltözete arra vallott, hogy az arculat kialakításakor ezt
a szempontot sem hagyták figyelmen kívül. És napjaink trendjének
megfelelően, a hölgyek kétségkívül kényelmetlenül magas sarkú lábbeliben
játszottak (állva!) – ami feleslegesen növelte a munkahelyi egészségkárosító
tényezőket. De a lelkes muzsikusok egyelőre nem gondolva a
később jelentkező káros hatásokkal, teljes odaadással zenéltek.
Játszották szólamukat, szemkontaktust tartva a karmesterrel és a
muzsikustársakkal, egyaránt élvezve a hangszerjátékot és műveket. Néha
már-már túlzottnak is tűnt néhány személyes gesztus – de mi ez ahhoz az
irányításhoz képest, amit zeneigazgatójuk produkált.
Kristjan Järvi (m.mupa.hu)
Az észt
származású Kristjan Järvi
hétesztendős korától az USA-ban élt, ott végezte tanulmányait, több
európai országban is vezényelt, majd 2016 óta ismét Észtországban él. Az
1972-ben született karmester stílusa a családi hagyományokhoz képest finoman
szólva is formabontó. Komolyzenei hangversenyen kifejezetten egyedi jelenségnek
tűnik, amennyiben szinte önálló koreográfiával irányítja a művek
megszólaltatását. Érdemi ez a gesztus, hiszen a játékosok előtt nincs
kotta, nem ütemmutatók (stb.) szerint tájékozódnak, hanem folyamatokból állítanak
össze tételeket, avagy, mint a Grieg-művek esetében, sajátos ciklusokat. A
felszabadult zenélést hallgatva arra kellett gondolnom, vajon ilyesmire
gondolhatott-e filozófus, azt állítva, hogy a zene a legközvetlenebbül ható
művészet.
Csak
elismerés illetheti a viszonylag fiatal muzsikusokat, akik rendszeresen
vállalkoznak ilyen szellemi kalandra, amikor tehát az olyan szempontok,
mint szólamtudás, a szólamok dinamikai összerendezettsége nemcsak hogy
problémát nem jelent, de szinte a magától értetődő kategóriába tartoznak.
Mert a zenéhez való hozzáállások ezáltal magasabb
szintre került – s ezt látva-hallva, a gyakorló muzsikusok önvizsgálatra
kényszerülhetnek.
Nem
lenne érdektelen tudni, mekkora a repertoárjuk, habár a Stravinsky-műben
nyújtott szellemi teljesítményük önmagában is lebilincselő.
És a mindennapi – gyakran taposómalomnak érzett – munkába
időről-időre belefáradó, a zenekari munka mellett további
rendszeres tevékenység végzésére kényszerülő hangszeresek minden bizonnyal
szívesen tudnának meg részleteket a nemzetközi zenekarba beválasztott
kitűnő muzsikusok életviteléről, hogy mennyi felkészülés, mennyi
szereplés és mennyi felvételkészítés „fér bele” egy ilyen kivételes együttes
életébe. Persze csak akkor, ha módjuk volt meghallgatni ezt a hangversenyt.
Fittler Katalin