Bevezetés a jubileumhoz

Matinékoncert – mindenkinek

Ludwig van Beethoven (1770-1827)

Általános tapasztalat, hogy a „műsorvezetős” hangversenyek esetében a célközönség megjelölése legfeljebb orientáló jellegű. Érthető is, hiszen a gyermekeket kísérő felnőttekre is gondolni kell – ráadásul, előre kiszámíthatatlan, hogy milyen korosztály jelenik meg legnagyobb számban egy-egy rendezvényen.

A Fesztiválszínház gyakran ad otthont olyan programoknak, amelyeket „10-14 éveseknek” javasol. Ilyenkor is látni azonban csöppségeket, akik némelyike meggyőző bizonyítékát adja a zene varázshatalmának, amikor is belefeledkezik a hangzó környezetbe, olyannyira, hogy „egyirányú” befogadóvá válik: szivacsként szívja magába a hangokat és a látványt (hiszen annyi felfedeznivalót kínál maga terem is, a közönség, és nem utolsó sorban a pódiumon helyet foglaló hangszeresek együttese, karmesterestől).

Korántsem irigyelni való a műsorvezetők feladata: tájékoztassanak információkkal, tényekkel és összefüggésekkel, élményt adóan, hogy ki-ki tudásanyagként rögzíthessen minél többet az elhangzottakból. Ahány műsor, ahány műsorvezető – annyi „megoldás”. Ha sok a szöveg, illusztrációvá degradálódhat a muzsika, ha kevés, könnyen elsikkadhatnak a lényeges közlendők is. Ha gondolatritmusa lassú, unalmassá válhat, ha gyors, nincs ideje a hallottak végiggondolásának. Márpedig, szövegértésben mind kevesebben jeleskednek!

Látszólag tetszetős a könnyed tónus, a – leginkább a felnőtteknek szánt – poénokkal, beszólásokkal tűzdelt szöveg, a gyerekeket nem zavarja, ha sok „magas labda” húz el a fejük felett. Haszna viszont kevés van, legfeljebb a felnőttek kikapcsolódása. Az sem mindig szimpatikus, ha a műsorvezető – közvetlenség ürügyén – szinte ott találja ki, tudásából mit oszt meg a hallgatósággal.

Vegyes tapasztalatokkal ültem be a Fesztiválszínházba december 15-én, hogy meghallgassam, milyen beállításban kerül közönség elé „Bécs hőse”, Beethoven, akinek jövőre emlékezünk meg születése 250. évfordulójáról. Az előzetes program az Egmont-nyitányt, valamint az Eroica szimfónia szélső tételeit ígérte. A MÁV Szimfonikus Zenekar játszott Cser Ádám vezényletével, és először találkoztam műsorvezetőként Molnár Szabolccsal.

Cser Ádám (zene.blog.hu) Molnár Szabolcs (operaportal.hu)

Annakidején, kritikusi körömhegyezésünk idején Kroó tanár úr kedves tapintattal terelgette a kritikus-jelölteket a közhelyek felelőtlen átvételétől. A hatásosnak vélt „várakozásunkban nem is csalódtunk” fordulatot azzal a javaslattal próbálta irtani, hogy érdemesebb lenne a formulát a „csalódtunk a várakozásunkban” esetekre tartogatni (de akkor is óvatosan alkalmazva, hiszen lehet, hogy a hiba a várakozásban, az elvárásban volt…). Nos, örömmel írhatom most, hogy ez a hangverseny minden várakozást felülmúlt!

Molnár Szabolcs – többgyerekes apa lévén – lényegi ismeretekkel rendelkezik a gyermekek érdeklődéséről, figyelméről (stb.). Idősebb korosztályok tanáraként rutinosan tudja kiválasztani a feltétlenül közlésre szántakat. Remekül bánt az idővel: lényegre törő mondandójával sohasem szaporította a szót. Nem élt vissza a vetítési lehetőséggel sem: olyan képeket mutatott, amelyek szerves összefüggésben voltak az általa elmondottakkal, többször vissza is utalhatott a látottakra. Megidézett kort, aktuális pillanatban Napóleon alakját, az Egmonthoz a Goethe-dráma különböző korokból származó színpadképeit, különleges csemegeként felvillantotta Beethoven vázlatfüzeteinek néhány lapját – és nem utolsó sorban, a zenei részletekhez kottapéldát!

Megtervezettségre vall mindez – és imponáló profi-szemléletre, hogy a zenekari játékosok megkapták a rövid zenei részletek listáját; tehát, pergett az előadás, mindenki figyelmét lekötve. Ékes bizonyságát adták ennek a zenekari játékosok, akik őszinte érdeklődő figyelemmel hallgatták Molnár Szabolcsot, s így aktív jelenlétük is fokozta a folyamatok intenzitását. Érezhető volt a kölcsönös figyelem a műsorvezető és a karmester között is; a legkevesebb, amit elmondhatunk a felkészültségükről, hogy perfekt!

Az első részt az Egmont-nyitány két előadása keretezte; először meghallgattuk – másodszor az érdemi ismeretterjesztésnek köszönhetően, mindenki értőbben követhette a hallgatnivalót. A zenekar pedig úgy játszott, mintha legalábbis DVD-felvételt készítenének!

A szünet után még fokozni tudták az örömteli meglepetéseket: Az Eroica nyitótételének expozícióját követően jött a „zeneirodalom óra”, majd a zenekar folytatta a tétel eljátszását. Aztán a Gyászindulóról beszélt Molnár Szabolcs, zenei illusztrációkkal, s hogy a formatan se maradjon ki, dúdolásra inspirálva a közönséget, a zárótétel párvariációs szerkezetére is rámutatott. És a meglepetés: nemcsak a beígért IV. tétel csendült fel, hanem előtte a II. is!

Mintegy két és fél órát töltöttünk a teremben, és ez az idő nem tűnt hosszúnak a legkisebbeknek sem. Mindenfajta fegyelmezés nélkül is csendben maradtak, legfeljebb néha ölbe-bújósan keresték a maximális komfortot – és a végén hosszasan tapsoltak! Tehát, nem igyekeztek a ruhatárba (pedig már igencsak ebédidő volt), hanem mintegy adekvát válasszal reagáltak az élményre. És a zenekar sem sietett!

Kimondatlanul is mindenki érezte: értékek környezetében vannak. Értékes zene, perfekt előadásban, és ott zsongott a sok-sok tudásanyag, ami akkor is örömforrás, ha régebben meglévő ismeretanyag felfrissítése, és akkor is, ha új ajándék.

Beethoven zenéjének ünnepe volt ez a délelőtt.

Fittler Katalin