Miként a kötet hátlapjának a Magyar Állami Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter által írott ajánló szövegéből kiderül, a szerző az Opera főemléktárosa. Az operabarát számára, aki zenei élményeinek egyik fő helyszíneként tartja számon az Operaházat, krónikási tevékenysége révén ismert, hiszen rendre megjelenő köteteinek köszönhetően kapunk betekintést a hazai operaélet egy-egy jelentős korszakába. Írt Fricsay Ferencről, Sergio Failoniról, Radnai Miklósról – s ezt a sort örvendetesen folytatja a Tóth Aladár igazgatásának „aranykorával”. Mert az alcímben ígértek korántsem arányosan kerültek a mérleg két serpenyőjébe – pontosabban, nagyon is „arányosan”, ha azt tekintjük, hogy az élet valójában az életmű keretéül szolgált, és Tóth Aladár életművének legjelentősebb, közérdekű fejezete az a tevékenység, amellyel egy évtizeden keresztül a később egyik „aranykor”-ként értékelt művészi munkához igyekezett biztosítani a feltételeket.

Karczag Márton tehát „rutinos” író – mégis, e vállalkozása során meglepő körülményekkel kellett szembesülnie. Elsőként is azzal, amiről a Tóth Aladár (első házasságából született) lánya által írott előszóból értesülünk: hogy Fischer Annie halála után „mindkettőjük hagyatéka avatatlan kezekbe került és pótolhatatlanul nyoma veszett”. Hivatalos dokumentumokból számos adat összekereshető, ám a személyiség megannyi apró, személyes gesztusa mindörökre eltűnt – maradnak az esetleges oral history-morzsák (melyek a visszaemlékezőre, netán anekdotázóra, legalább annyira jellemzőek, mint emlékezésének tárgyára). A kettős évforduló (Tóth Aladár születésének 120. és halálának 50. évfordulója 2018-ban) inspiráló aktualitást adott a maradandó értékű emlékezésnek. Nincs semmi túlzás abban, amit zárómondatként így fogalmazott meg a szerző: „Ez a könyv az első olyan nagyobb léptékű kísérlet, mely megpróbálja kontextusba helyezni a 20. századi magyar operaélet egyik kulcsfiguráját”.

Az olvasó természetesen nem csak az operaigazgató munkássága iránt érdeklődik, hiszen Tóth Aladár munkásságának másik, korábbi lényeges fejezetéről rendelkezhet közelebbi ismeretekkel, a „Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934 -1939” című kötetnek köszönhetően (amely Bónis Ferenc szerkesztésében jelent meg a Zeneműkiadónál 1968-ban – könyvének 320. oldalán, Tóth Aladár írói munkásságának számbavételekor, Karczag tévesen közli a szerkesztő nevét). Az időközben többnyire csak könyvtárakban hozzáférhető kötet szinte szépirodalmi olvasmány – közös zenei élmény híján is élvezetes, és a kritikának napjainkban sajnálatosan nélkülözött lehetőségeit villantja fel. Karczag Márton munkájának köszönhetően „helyére kerül” Tóth Aladár kritikusi tevékenysége. Megtudjuk, hogy gimnazistaként az iskolai zenekar hegedűszólamában játszott, és pályaműként jutalmazták zenei tárgyú írását. Az egykori országgyűlési képviselő árvájának elhúzódtak az egyetemi tanulmányai, melyeket orvosi, jogi, majd bölcsészdoktori szakon végzett. 1919 tavaszán félbehagyta tanulmányait és szülővárosában, Székesfehérvárott tanított rövid ideig szociál-etikát, s ebből az időből származnak első fennmaradt zenei tárgyú írásai (egy munkáshangversenyről, valamint Bartók és Kodály művészetéről). Egyetemista éveiben lett – Szabolcsi Bencével egy időben – Kodály magántanítványa, Thomán Istvánnál folytatott zongora-tanulmányokat, s már ismert kritikusként védte meg disszertációját (Adatok Mozart zenedrámáinak esztétikájához címmel).

A könyv lapjain olyan kor rajzolódik ki, ahol a napi sajtóban megjelentekkel is lehet tanítani, véleményt formálni – és érdekes végigkövetni azokat az orgánumokat, amelyekben publikálva fiatalon mértékadó kritikussá nőtte ki magát. Tiszteletreméltó a munkabírása („Tóth Aladár majdnem húsz éven át töltött szezononként nagyjából száz estét színházakban és hangversenytermekben. Recenziói java koncertekről íródott, hozzávetőlegesen a cikkek egytizede szól előadásokról. Operakritikusi érdeklődésének homlokterében az újdonságok, a vendégművészek és a karmesteri megvalósítások álltak. Ezenkívül nagyjából húsz olyan nagyobb tanulmányt írt, melyek az Operaház és a hazai operajátszás jelenével és jövőjével foglalkoznak. Ezen cikkek emléke lesz majd az, ami kortársak szemében Tóth Aladárt az igazgatói szék várományosává teszi.” – foglalta össze Karczag) – és irigylésre méltó az a kor, amikor az esti hangversenyről már a másnapi lap(ok)ban szerepelt tudósítás, beszámoló, kritika.

Szűkszavú az „Annie” című fejezet (a Fischer Annie-ról szóló könyvben részletesebben olvashatunk a házaspár szimbiózisban töltött 31 évéről), informatív svédországi tartózkodásuk, „Az önkéntes száműzetés” tárgyalása.

A könyv 82. oldalától (a 312. oldalig) az Operaház veszi át a főszerepet, ami annyiból mindenképp hasznos, hogy azok az olvasók is „képbe kerülnek”, akik e tárgyban nem rendelkeznek korábbi ismeretekkel (s főképp, nem kényszerülnek arra, hogy párhuzamos olvasmányokat kelljen keresgélniük). Végigkövethetjük azt a folyamatot, amelynek során az operai tevékenységek megreformálására tett elvi javaslatait követően olyan pozícióba került Tóth Aladár, ahol rá várták ezek a feladatok. Olvashatjuk a kortárs „drukkerek és ellendrukkerek” reflexióit, akik nemritkán szembesítették korábbi elvárásaival, számon kérve rajta azok megvalósítását. Tóth Aladár kétségkívül „in medias res” került az intézmény élére, anélkül, hogy ilyesfajta vezető pozícióban bárminémű gyakorlata lett volna, tehát „élesben” kellett szembesülnie azokkal a színfalak mögötti körülményekkel, amelyekről korábban elképzelése sem lehetett. Tehát a zeneművek iránti elkötelezettség mellé felsorakozott az előadóművészekkel kapcsolatos megannyi döntés, a közönségre is tekintettel lévő műsorpolitika kialakítása, a költségvetés korántsem művészi problematikája – és a kor ideológiai-politikai elvárásainak való kényszerű megfelelés. Az 1946 és ’56 közötti évtizedben oázist biztosítani a mindennapokban – embert próbáló feladat! Tenni ezt elkötelezetten, megannyi szemponttal sakkozva … - hogy minden jó elnyerje méltó büntetését, Tóth Aladár esetében azt, hogy a társulat 1956-ban egyhangúlag megvonja tőle a bizalmat.

Nyugdíjazás, 12 év visszavonultságban – kurtán-furcsán ér véget az élettörténet, amely furcsaságokban korábban is bővelkedett (az igazgató és a művészek viszonya, az igazgató és az újságírók-kritikusok kapcsolata, az operaigazgató „helye” a politikai élet művelődéspolitikai részlegében, elvárások és elismerések, stb.).

Karczag Márton maximálisan törekszik a tárgyilagosságra (a személyes visszaemlékezésekre, afféle „szíves szóbeli közlésekre” mindig a forrás megnevezésével hivatkozik, és szolidan válogat az eredetileg magáncélú írásos dokumentumok szubjektív, esetenként rosszindulatú megjegyzéseiből), és különleges tapintata mutatkozik meg abban, hogy elegánsan lemond a látatlanban is nyilvánvalóan hatásosnak vélhető besúgói jelentések szemlézéséről („Ha valaki Tóth Aladár kezébe adta volna a róla készült jelentésköteget, azt valószínűleg érintetlenül hagyta volna íróasztalán. Az esztéta szellemében maradjanak továbbra is olvasatlanul az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.”).

A könyv több fejezete egy-egy speciális témakörrel foglalkozik az Operaház történetéből, krónikásként részletezve például a repertoár alakulását, külön feltérképezve a műsorra tűzött hazai termést és az egyetemes operairodalomból való válogatást, utalva a könnyű múzsához való – többé-kevésbé kompromisszumos – közeledésre, és külön fejezetet szentelve a magyar balett játszás újjászületésének. Ilyenkor az olvasó szinte belefeledkezik az intézménytörténet alakulásába, megfeledkezve, hogy voltaképp Tóth Aladár igazgatói működésének eredményeivel (és néha eredménytelenségeivel, visszásságaival) ismerkedik. Bizonyos vonatkozásban tehát Karczag meghaladta a címben ígérteket – azt pedig már igazán nem várhatjuk el tőle e munka keretében, hogy minősítse az előadásokat, ráközelítve a korszakos jelentőségű produkciókra. És természetesen tudomásul vesszük, hogy a témaválasztás (bármennyire is kiszélesedik néha) nem válhat parttalanná, s a perifériára került mozzanatoknak csak érintőleges, elnagyolt utalás jut (ilyen például, ahogyan a Tanácsköztársaság direktóriumában résztvevő művészek munkásságára „átmeneti visszavonulás”-sal utal).

Karczag Mártonnak nem csak az írásműve értékes, hanem az a többlet-tapasztalata is, amelyet megszívlelendőként megoszt olvasóival: „Míg az Operaház történetének korábbi korszakai egyéb források híján megírhatók a sokféle véleményt képviselő, gondos szaksajtó munkája nyomán, az 1940-es évek végétől az újságokat erős kritikával kell kezelni. A ránk maradt cikkekben – a honi sajtó történetében először – nem a valóságról lehet különböző aspektusokból olvasni, ezek az írások inkább egy aktuális látszatvalóság lenyomatai, melyeket erős kritikával kell kezelni. Tóth Aladár igazgatásának recenziói gyakran szándékosan semmitmondók vagy ellenkezőleg, durván bántók. Míg a kor újságolvasói pontosan érthették a sorok mögött megbúvó tartalmat, több mint fél évszázaddal megírásuk után a cikkek e háttértudás nélkül egészen más súlyt és jelentést kaphatnak, mint keletkezésükkor.” (Azt már csak félve merem hozzátenni, költői kérdésként: biztos, hogy először történt ez a honi sajtó történetében?!)

A könyv csaknem 100 oldalnyi függelékanyaggal zárul, Tóth Aladár írói munkásságának feltérképezésével (I. Könyvek, II. Újságok – folyóiratok, III. Egyéb tanulmányok és cikkek), valamint az Operaháznak a Tóth Aladár igazgatósága idejére eső bemutatóival, s az általa szerződtetett művészek és vendégművészek felsorolásával. Ezúttal nem lenne jogos hiányolni a névmutatót.

A könyv gazdag képanyaga jelentős részben az Operaház Emlékgyűjteményéből való (a fotóanyag válogatása és szerkesztése Wellmann Nóra munkája).

Fittler Katalin

Beleolvasó:

Karczag Márton: Aranykalickában. Tóth Aladár élete és kora (Opera, 2019) / Előszó /Maria Reichardt-Tóth Mari) / Tóth Aladár hagyatéka (Karczag Márton és Ókovács Szilveszter) / A politika hálójában

(Parlando 2019/6.)