Kertész Lajos előadása*

Kodály Zoltán születésének 137. évfordulóján a Magyar Kodály Társaság ünnepi ülésén

Vígh Tamás (1972) domborműves emléktáblája a Kodály Emlékmúzeum falán (Budapest, VI. Andrássy út 87-89., illetve Körönd 1.) Ennek a háznak a földszintjén lakott Kodály Zoltán 1924-től haláláig, 1967-ig. Egykori lakása 1990 óta Emlékmúzeum, Archívum, Kutatóközpont.

Tisztelt ünneplők, 1842. december 16-ára, Kodály Zoltán születésnapjára emlékezők!

A Magyar Kodály Társaság négy évtizedében több alkalommal mondtam beszédet a zeneszerző születésének, vagy halálának emléknapján, itt a Körönd-i emléktábla előtt, majd ebben a teremben, valamint a Farkasréti temetőben, a Kossuth Rádióban és természetesen valamikori Tanintézeteimben. Arra már nem gondoltam, hogy magas életkoromban megérem ezt a mostani megtiszteltetést. Ma már kevesen vagyunk, akik még elmondhatjuk, hogy láttuk az élő Kodályt, emlékezünk hangjára, mozgására, sőt tanítványai voltunk és személyesen is ismertük. S talán még kevesebben, akik a Kodály rendkívüliségének aurájában kapott fényt máig is szívünkben őrizhetjük.

Kodály Zoltán a kedvesebb vendégeket, a próbára érkező muzsikusokat egy szobával beljebb tessékelte: a Munkácsy ecsetjére méltó, XIX. századi szellemet árasztó szalonba. Ebben két zongora uralkodott. Az ajtó fölött Beethoven maszkja tekintett a látogatóra, a kályha körül Petri Lajos különböző korszakokban készült szoborportréi együtt éltek nagyon is eleven, soha nem szoborszerű modelljükkel.

(Részlet Bónis Ferenc ismertetőjéből)

(Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum | Zeneakadémia ...)

Kodály Zoltán népzene tanárom volt. 1954-ben akadémista éveim utolsó hónapjában Bösendorfer zongoráján – otthonában – előjátszhattam a hét darabból álló ciklust, az op. 11-et. A megbeszélt időpontban tanárommal megjelentünk és a Mester szívélyesen fogadott bennünket. Leültem a hangszer elé, Kodály és tanárom Antal István mind jobban belemelegedett a beszélgetésbe. Sokszor borsos megjegyzésekkel boncolgatták az illetékes minisztérium és a zene ügyének áldatlan állapotát. Majd a Mester a zongorához, mellém húzta a székét, én elkezdtem játszani. Az egyes darabok után, ha volt Kodálynak valamilyen megjegyzése, az mindig kizárólag a kottában pontosan rögzített kottaképpel volt kapcsolatos: artikuláció, frazeálás, dinamika, ritmus, tempó. Megszívlelendő tanácsa volt, hogy mivel ezek a kompozíciók nagyon közel állnak egymáshoz hangulatban és karakterben, ajánlatos hangversenyen a ciklusból kiemelve csak egyet-kettőt megszólaltatni. Gondolhatják, hogy milyen izgalommal vártam, hogy mit mond a Mester, amikor befejeztem ezt a nagy lélegzetű ciklust. De nem mondott semmit, halálos csend volt. Azt sem mondta, hogy „jól van fiam”, vagy „gyakorolja még egy kicsit”. Én akkor még nem fogtam fel igazán, hogy a Tanár úr figyelmével lényegre mutató zenei tanácsaival ráütötte játékomra a hitelesség bélyegét. Bírálatot akkor kaptam és a reám helyezett felelősséget még azzal is nyomatékosította, hogy számomra váratlanul megjelent a diploma koncertemen. Végighallgatta műsoromat, melyre a Zeneakadémia nagytermében került sor. Nem is volt olyan hangversenyem azóta, hogy Kodály művet ne játszottam volna. Ha a műsorban nem szerepelt, a ráadásban bizonyára igen.

Elmondhatom, hogy nagy idők tanúja voltam és csodálatos eseményeket élhettem meg. Gondolok azokra a forradalmat megelőző születésnapi hangversenyekre, amelyekre Kodály Zoltán jelenlétében a Zeneakadémián, vagy az Operában került sor. Ferencsik János a pálcáját fel sem emelte, mi már fennállva Kodályt ünnepeltük. Valami olyan orkán erejű taps, éljenzés robbant ki az elhangzott művek után, amilyen akkor lehetett, amikor Liszt 1839 decemberében eljátszotta saját Rákóczi-indulóját. A magyar értelmiség ekkor már a világhírű zeneszerzőt úgy ünnepelte, mint vezéralakját, aki nemzetünk életében irányt mutató lángoszloppá magasodott.

Az Operaházban a Háry János toborzója után az elementáris lelkesedés Kodályt a színpadra kényszerítette. Ahogy fellépett, a huszárok spontán felkapták, s valóban, mint egy vezért pajzsra emelték. Abban az eufórikus hangulatban ez természetesnek tűnt nekem is, csak az Opera igazgatója, Tóth Aladár gondolta másként. Beszaladt a színpad közepére és kiszabadította az idős Mestert a lelkes huszárok kezéből az ünnepi vihar szűnni nem akaró tombolásában.

Azután jött 1956. október 23-án a 12 napig tartó csoda. Ádám Jenő tanár úr nekem személyesen mondta, hogy amikor Kodály meghallotta a forradalom kitörésének a hírét – ha jól emlékszem –, a rá jellemző tömörséggel és bölcsességgel így fogalmazott: „Úgy látszik, a száraz nádban még van egy kis nedv”. Ezt követte a véres tragédia, a kegyetlen bosszú és szívünkben a Zrínyi szózatának bátor hangja A „ne bántsd a magyart” lefojtott, fájdalmas jajjá csendesedett.

A következő években három alkalommal már nem volt hagyományos születésnapi koncert. Majd csak 1959-ben, december 18-án, az is valósággal eldugva a Váci utcai Bartók teremben. A műsoron a Tátrai vonósnégyes, Török Erzsi, Palló Imre mellett én, mint szólista szerepeltem. Ezek a személyesen átélt, napsugárban tündöklő, majd árnyékba taszított születésnapi koncertek emlékezetemnek féltve őrzött kincsei, magyar zenénknek, nemzetünknek pedig már történelem.

Ma ismét sötét felhőket kerget történelmünk szele hazánk felé. A globális, szélsőséges liberális ideológia a pénz hatalmával sátáni találékonysággal akarja gyermekeinket, ifjúságunkat megmérgezni. Nagy a veszély. Ezt már felelőtlenség nem tudomásul venni. Kodály Zoltán tudta, fél életét rá is szánta, hogy népünk megmaradásának záloga a gyermek, az iskola, az ősi talajban gyökerező nyelvünk, a néphagyományunk, a reá épülő sajátosan magyar, egyetemes értékű kultúránk. A Magyar Kodály Társaságnak kedves harcos társaim, ma már nem kopogtatni, hanem szenvedélyesen dörömbölni kell az oktatás, a kultúra, a különböző médiumok illetékes fórumainak az ajtaján. Kodály rendíthetetlen hitével és tanításával, ahogy ő mondta: „a magyarságba nem lehet beleszületni, azt újból és újból meg kell tanulni… olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát egy magyar sem engedheti meg magának”. Annak a Kodály Zoltánnak a hitével, akit hat és fél évtizeddel ezelőtt egy ilyen napon úgy ünnepeltünk, mint a XX. század kiemelkedő magyar lángelméi között a legnagyobb magyart. Annak a Kodálynak ott kell lennie az iskolák tankönyveiben, nemcsak az ének-zeneiben, hanem a történelem, az irodalom lapjain is. A kodályi szellemnek át kell hatnia a felsőoktatást, különösen a pedagógus hallgatók pályára, hivatásra való felkészítését! Vissza kell szerezni Kodály világhírű zenepedagógiájának a megbecsülését és érvényesítését hazánkban, a népdal, a közösségi éneklés, a hangszeren való játék, a művészi muzsika művelésének és értő, szerető hallgatásának az örömét. A szeretetben meghidegülő társadalmunkban az értékes zene nélkülözhetetlen gyógyír, mert segíti az embernek az emberrel, embernek az Istennel, embernek a hazával való őszinte, bensőséges kapcsolatát.

Amikor felhangzik a Psalmus Hungaricus eget ostromló imádsága, amikor szívünket simogatja a Pünkösdölő varázslatos szépsége, amikor magával ragad a Galántai táncok kódájának fergeteges lendülete, amikor a televízió képernyőjén a „Felszállott a páva” nemes vetélkedőjében megjelennek az éneklő, táncoló, népi hangszereken játszó káprázatos teljesítménnyel szereplő gyermekek, akkor kigyúlnak bennünk a büszkeség és a reménység csillagai. Úgy látszik, „a száraz nádban még mindig van nedv”, tehetséges népünkben szabadságvágy és boldog életet kovácsoló akarat. Én hiszem, hogy a Kárpát medencében és a diaszpórában élő magyarságnak, Kodály nemzetének van Istentől kapott küldetése. Ezt a hitet, reménységet az öregember alázatával adom át, mint stafétabotot az utánam jövő nemzedékeknek: „nem sokaság, hanem lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat. Úgy legyen!

*Kertész Lajos zongoraművész-tanár, református teológus, a Magyar Kodály Társaság alapító és tiszteletbeli tagja