A NÉPOPERA

Kiáltvány és Kesselyák Gergely

Dr. Erdősi-Boda Katinka interjúja*

Kesselyák Gergely (baznesz-miskolc-hu)

A Bartók Plusz Operafesztivál nyáron, Miskolcon újra óriási sikerrel került megrendezésre. Évekkel ezelőtt maga a fesztivál kiáltványa ezzel a felhívással látott napvilágot; „Széles tömegeket megszólítani képes mai népopera nélkül az operajátszás múzeummá, társadalmi támogatottság híján rétegműfajjá szűkül. A rendezői operajátszás késleltette a műfaj lassú elsorvadásának folyamatát, de ez ma már nem elegendő. Az opera megújításában és megmentésében most a zeneszerzőkön a sor!

VILÁG ZENESZERZŐI!

Hozzátok létre az új Népoperát, azt a radikálisan új operaműfajt, amely egyesíti a mai musicalek népszerűségét a komolyzene iránt támasztott legmagasabb esztétikai-minőségi elvárásokkal, és ezzel Mozart, Verdi és Puccini szellemiségéhez tér vissza!”

Az alábbiakban a fesztivál igazgatója, Kesselyák Gergely az elmúlt időszak tapasztalatai, sikerei és küzdelmei révén a kiáltvány hét pontjának gyakorlatban történő megvalósításáról, illetve eszmei-esztétikai értékeiről, üzeneteiről osztja meg velünk gondolatait, mely további lehetőségek horizontját villantja fel közeli és távlati céllal minden operát szerető, néző/hallgató és alkotóművész számára. A jövőt együttesen mi alakítjuk, így az esztétikai élmény és a felelősség is a miénk.

-A Bartók Plusz Opera Fesztivál Kiáltványa milyen szándékkal született?

- Kiáltványunk hét pontja nem más, mint ajánlás. Én is csak tapogatózom, mindegyik pont mellé képzeljünk oda egy-egy kérdőjelet. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem jó, ha a mai közönség és a mai operaszerzők – legalábbis ezt érzékeljük – „nem szeretik egymást”. Ezen változtatni kell, de hogyan? Hiszek abban, hogy a mai musicalek sikere összeegyeztethető a klasszikus zene iránt támasztott magas esztétikai elvárásokkal. Hogy milyen módon kell ezeket összeegyeztetni, azt már nem nagyon tudom. A hét ponttal azt próbáljuk megfogalmazni magunk és mások számára, hogy nekem, neked, nekünk, mi fér bele, és mi nem fér bele a kortárs népopera esztétikai kereteibe. Azért hoztuk létre operaíró versenyünket, hogy évről-évre minél több zeneszerző adjon javaslatokat. Egyébként sziszifuszi küzdelem ez, mert a sajtónyilvánosság nem igazán segít ebben, hogy megismerhessék a közösség véleményét, igényeit, abból a szempontból, hogy mit szeretne ebben a műfajban látni, hallani.

„Legyen az opera mindenkié!” – ennek a gondolatnak a jegyében – minden évben egy közismert operát tűznek műsorra, amely ingyenesen látogatható, és amelynek díszlete egy-egy miskolci középület vagy köztér.
Olvass tovább: https://www.baznyesz-miskolc.hu/news/bartok-plusz-legyen-az-opera-mindenkie/

-Még mielőtt a hét pontra rátérünk, az évek során mi volt az a mérvadó tapasztalat, konklúzió, amelyet mindenképpen kiemelne?

- A témaválasztás, s ez akár a kiáltvány részeként egy önálló plusz pontban is szerepelhetne. Az elmúlt nyolc évben jöttem rá, hogy a művészetnek mindig kell, hogy legyen felsőbbrendű, metafizikus üzenete is. Amennyiben a műalkotás olyat közvetít, amelyet az emberiségnek aktuálisan meg kell tanulnia, akkor az „ösztönösen” érdekelni is fogja. Vegyük például Mozart korában a Don Giovannni című operát. Mára már evidens, hogy aki minden nőt elcsábít és tönkretesz, az pokolra jut. Szerintem akkoriban ezt nem tudták, sőt kunsztnak számított. Ma is ugyan kunszt, de tudjuk, hogy ez mégsem szép dolog. El kell különítenünk egymástól, hogy mi a virtus, és mi az, amikor tilosban járunk. Úgy vélem, hogy ma az emberiség tudja, hogy tilosban jár, amikor Don Giovannihoz hasonló életet él. Akkor nem tudta, azt gondolta, hogy ez egy hősi tett. Vagy Verdi harci operáit tekintve akkoriban nem gondolták át, hogy háborúban az emberölés milyen erkölcsi előjelű. Ma a társadalmi erkölcsben ez negatív, de az egyén még ezt nem minden esetben látja. Nem azt akarom mondani, hogy a Don Giovanni nem aktuális, pont az, hogy időszerű, de társadalmilag új tudást nem ad át. A történelmet látva legkésőbb a II. világháború óta a Nyugati politikai kultúra tisztában van azzal, hogy háborúzni nem kellene. Nem gondolunk bele, hogy 150 évvel ezelőtt a Trubadúr azért ért el közvetlen katarzist, mert a néző a székben döbbent rá a morális tanításokra. Persze ezeket ma is újra meg újra meg kell tanulnunk, de ezek nem új információk. Saját operámban az emberiség számára tanulandó új információ; a spiritualitás. A másvilággal való kapcsolat sokkal kitapinthatóbb, mint ahogy azt hisszük.

A magam részéről sokáig próbálkoztam operát írni, de nem jött az ihlet, aztán egyszer csak egy hét alatt a lényege összeállt. Utána persze még másfél évig hangszereltem, cizelláltam, de maga a fő munka rövid ideig tartott. Azt gondolom, azért mert akkor, egy adott tanulságot kellett közvetítenem. A tavalyelőtti számokat tekintve a 19 beérkezett versenyműből ötben a bibliai Ádám alakja tűnik fel. Mivel túlnyomórészt az alkotásokban Isten hangja is megjelenik, valamint csak négy mű nem kötődik semmifajta metafizikus tartalomhoz, így összességében elmondhatjuk, hogy a zeneszerzők többsége a metafizikai üzeneteket érezték meg.

-A hét pont közül az első; az emberi hang. Miben rejlik az énekhang esztétikai minősége? Mely dallamtechnikák hívhatók ehhez segítségül?

- Az teljesen egyértelmű, hogy Donizettinél, Wagnernél, Mozartnál, vagy Richard Straussnál az operák megszóltatása az énekesek részéről mind más-más daltechnikát igényel. Vagyis amikor azt mondjuk, hogy az operairodalom általánosságban a klasszikus bel canto technikával jellemezhető, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy annak rengeteg fajtája létezik. Éppen ezért napjainkra olyan kérdések is egyre jobban előtérbe kerültek, mint például mennyire integrálható a torokhangos, illetve az afroamerikais jazz énektechnika? Azt gondolom, hogy az énekhang szépsége az, ami igazán számít, ugyanakkor az énektechnika fajtája nem feltétlenül mérvadó, mert például egy torokhangos énektechnikával is szépen ki lehet fejezni tartalmakat. A XXI. század népoperájában az énektechnikák igényesen, akár keverten is alkalmazhatók. Az viszont mindenképpen leszögezendő, hogy meg kell különböztetnünk az iskolázatlan torokhangot és a képzett torokhangot. Értelemszerűen az iskolázatlan torokhangos szereplő csak ront az esztétikai minőségen. Azt gondolom, hogy az operának és a magas kultúrának része, hogy valamiféle unikális dolgot mutasson fel. Ez lehet, egy veleszületett, ritka hangi adottság, ami nincs mindenkinek. Az énekesek rengeteg rezonáns üreget nyitnak-zárnak. Azon dolgoznak, hogy fizikailag a fejrezonancia, a mellrezonancia, tüdő rezonanciája milyen arányban keveredjen egymással. Például az adott „G” hanghoz adok 30% fejrezonanciát, 10% mellrezonanciát, a többi meg légoszlop, ami a támaszból fakad. Hihetetlen jóga műveletekre van itt szükség. Attól jó az énekes, hogy vagy ösztönösen, vagy tudatosan, vagy mindkettő, a másodperc tört része alatt tudja ezeket úgy keverni, hogy a legideálisabb hangzás jöjjön ki. Mi a legideálisabb hangzás? Azt a felhangok dússága, és a felhangok egymáshoz viszonyított egészséges aránya adja. Egy hang akkor szépen csengő, ha kristály tisztán minél több felhangja szólal meg, minél kevesebb mellékzörejt nélkülözve. Ezt egyrészt az üregek, izmok, az agy jógiszerű működése, valamint a fülhallás biztosítja. Szerintem, ez adja egy hangnak a minőségét, a hang ettől kiegyenlített „az aljától a tetejéig”. Az énekesnek egyfajta hangszerré kell válnia, hogy ugyanaz a hang szólalhasson meg lenn, fenn és középen. Ezt gondolom én hangminőség esztétikájának. Azért fejlődött ki a beszéd mellett az énektechnika, mert az énekkel több ezres amfiteátrumot lehetett beénekelni, így valóban kommunikálni lehetett több ezer emberrel.

-A második, a zene és dramaturgia kényes problematikája. Ezt érintve, hol lehetnek neuralgikus pontok?

- Elsőként rögzítsük, hogy dramaturgia alatt nem a drámaiságot értem. A dramaturgia a nézőre gyakorolt befogadói hatásmechanizmussal foglalkozó tudományág. A jó dramaturg tudja, hogy mikor hosszú a jelenet, vagy melyik jelenet „fáradt el”. (A jelenet megfelelő hosszúsága nem a tényleges időtartamtól, hanem a mondanivalótól függ.) Valamint, mikor kell új szereplőnek bejönnie egy előadásba, melyik időpontban kell egy lassú ária után egy vérpezsdítő zenének következnie, mitől érti meg a néző, hogy miről szól a darab, minek kell elhangoznia, hányszor, kinek a szájából. A dramaturgnak szintén tisztában kell lennie a mű struktúrájával, a flashbackek, az időben való ugrások mikéntjével, párhuzamos idősíkok megjelenítésével. Azt látom, hogy a zeneszerzők sajnos sokszor nem értenek a színháznak ehhez a részéhez, és nem veszik eléggé komolyan a dramaturgia tudományát. E hiányosságból adódó problémák egy regény operaszínpadra történő adaptációjánál különösképpen érződnek. Az a jellemábrázolás, amely a regényben oldalakon keresztül valósul meg, az az operában egy pillanat alatt, sokszor egy akkorddal történik. Szintén elfogadhatatlan, hogy egy szereplő arról énekeljen, amit cselekszik.

-A szövegre utaló pontnál milyen buktatókra kell figyelnünk?

- Maga a próza megjelenése az operákban mindig problematikus kérdéseket feszeget. Lásd Mozart Varázsfuvola. A befogadónak és az előadónak sokszor nem könnyű átállni a prózáról a zenére, és fordítva, éppen ezért szerintem nagy nehézséget vesz nyakára az a zeneszerző, aki prózát komponál a zenéjébe. Nem mondom ezzel, hogy az operában egyáltalán nem lehet próza, csak hogy a kettőt meg kell szépen szerkeszteni. Sajnos manapság a kelleténél sokkal több prózát írnak a szerzők az operákba, mint amennyit az elbírna. Még Verdi Traviátájában is a levélolvasás jeleneténél a szép, gördülékeny előadási módot nagyon nehéz megformálni. Ugyanakkor más szerzőknél is a recitativóknál több mint kihívás az átmenetet megtalálni. Más szempontból viszont a zenének és szövegnek nem feltétlenül kell ugyanazt a tartalmat közvetítenie, gondoljunk itt az ellenpontozásra. Jó példa erre Verdi; míg a szereplő énekel, addig a zenekar azt érzékelteti, hogy hazudik.

A fesztivál 2013-óta új utakat is keres; kortárs zeneszerzőket ösztönöz és a műfaj megújulásának is igyekszik katalizátora lenni. Feladatának érzi a kortárs, ugyanakkor népszerű operák megtalálását, a népopera műfajának átpozícionálását. Csak az elmúlt hét évben húsz ősbemutatót tartottak a legjobb mai magyar zeneszerzők műveiből. A „Jövő kulcsa” elnevezésű operaíró verseny is hozzájárult ahhoz, hogy világszerte ismert, értékteremtő zenei műhellyé vált a fesztivál.
Olvass tovább: https://www.baznyesz-miskolc.hu/news/bartok-plusz-legyen-az-opera-mindenkie/

-A következőnél – a stílusok kapcsán – a „könnyűzenei” elemek integrálhatóságára hívja fel a figyelmet. Izgalmas, ugyanakkor kihívásokkal teli terület.

- Igen, legalább száz év telt el attól, hogy az úgynevezett komolyzene és a könnyűzene különvált egymástól. Ez az a száz év, amit elrontottunk. Természetesen a zsákutca is út, s hálásaknak kell lennünk azoknak az elődeinknek, akik azt bejárták. Azt gondolom, hogy a dodekafónia zsákutca volt. A könnyűzene „műfaja” onnan ered, hogy a komolyzene és a közönség egymástól elszakadt, s a közönség a könnyűzenével szórakoztatta magát. A kortárs komolyzenét pedig a szakma hiába próbálta elfogadtatni, a közönség azt nem kérte. Ezen kell változtatni! Mozart is több, könnyedebb és komolyabb műfajban alkotott, differenciálta műveit. Azonban azzal, hogy egyszerűbb elemekkel könnyedebb műfajokban komponált, cseppet sem silányabb zenét vetett papírra. Egyszerűt, de nagyszerűt. Ideális esetben nincs olyan, hogy könnyű vagy komolyzene, csak más és más funkciójú zene van. Azt kell látnunk, hogy Mozart, Verdi vagy Puccini nem egy zenei eszperantót hoztak létre, mert a dodekafónia zenei eszperantó, amit nem beszél senki, hanem papíron terveztek meg. A tonalitás viszont benne van az univerzumban, a teremetett világ tonális. A pentatónia sok népnek a zenei anyanyelve, ezzel szemben a dodekafónia „kitalált műanyag”. A művészetben nem műanyagokkal kell dolgozni. Azok a szerzők sikeresek, akik az emberek által értett, beszélt, szeretett zenei nyelvvel alkottak, alkotnak. Például nézzük megint Mozartot, aki a paraszttáncból merített. Amit az emberek létrehoztak, azt zsenije által megnemesítette és abból opera született. Vagy Verdi operát írt az olasz kisvárosok fúvós zenekarainak betéteiből, melyeket a kocsmában játszottak. Puccini pedig a nápolyi dalból, amit a lakodalmakban játszottak. Bartók és Kodály jó helyen keresgélt, amikor a magyar népdalból merített. Más kérdés, hogy a népdalok száz évvel ezelőtt keletkeztek, így azokat a Bartókkal kortárs városi emberek nem érezték már magukénak, a vidéki magyarok viszont még igen. Szerintem, ha Mozart élne, akkor megnézné, hogy milyen zene szól a diszkóban, egy állami fogadáson, elegáns bálon. Ha elegáns bálra készítene, akkor elegáns zenét írna, ha meg népoperát, akkor a diszkós elemeket emelné mozarti színvonalra. Mert ő zseni. A zseninek a feladata, hogy olyan zenét komponáljon, amelyben a közönség a diszkó elemekre ráismer, ugyanakkor minőségibbé is teszi életét. A zenetörténetben a zsenik eddig az emberek által beszélt zenei nyelvet nemesítették értékes művészetté. A szerzőknek mindenképpen az a feladatuk, hogy az embereket tanítsák, s megtalálják azt a módot, melynek során a közönség igent kiált.

-A hangszerek vonatkozásában; napjaink technikai vívmányai folyamatosan újabb és újabb lehetőségeket nyitnak a hangzás tekintetében. E területen milyen elvek mentén kell szelektálnunk?

- A szintetizátort nem vetem el, amennyiben olyan hangszeres hatást vált ki, amely nincs az analóg hangszerek sorában. A magam részéről a szintetizátort például az angyalok kórusa éteri hangjának imitálására használom, olyan régióban, ahol emberi hang nincs, viszont visszhangos. A „nejlon” vonóshangzást én nem szeretem. Bíztatásként azt gondolom, hogy nyugodtan bővítsük hangzástárunkat, viszont ne 60 ember gyönyörű kóruséneklését akarjuk, egy emberrel technikai úton anyagi okok miatt megoldani. Hogy egy ajtóbecsapódást szintetikusan használunk, az szintén nem művészet. Operámban például van mentőautó sziréna, amit először magnó játszik, ugyanakkor azt egy későbbi jelenetben már klarinétok imitálják. Éppen ezért sem mindegy dramaturgiailag, hogy egy valós hang után a hangszerek is megszólalnak. Ilyen részletgazdagságoktól válik egy opera operává.

- Találkozott manapság olyan zsigeri hatást kiváltó drámai elemekkel, amelyről a kiáltvány 6. pontjában beszél?

- Ribnyikov, mai zeneszerző olyan effekteket használ sok ütővel, ami átüti a mai ingerküszöböt, de ilyen egyszerűen tetten érhető gesztust az operaíróversenyen még nem találtam.

-Úgy érzem, hogy az utolsó, az esztétikai állásfoglalás összefügg az interjú elején kifejtett témaválasztással.

- Részben. A kiáltvánnyal az volt a célunk; hogy felhívjuk a figyelmet arra, tessék azt megtanulni, hogy figyelembe kell venni; mi érdekli az embereket! Minden zeneszerző arról ír, ami őt foglalkoztatja, csak az nem biztos, hogy az a széles tömegeket is megmozgatja. Azt gondolom, hogy ma egy történelmi opera nem lesz népopera, mert ma a történelem nem igazán érdekli az embereket. A Nabucco már más, mert egy világtörténelmi korszakváltást dolgoz fel, amely az egész emberiséghez szól. Napjainkban a népopera nem lehet történelmi témájú, hiszen az emberiség időről időre egyre jobban orientálódik „felfelé”. Az örök műfaj viszont a mese, mert bármilyen meglepő, a mesék igazak és megtörténnek. A romantika korában Wagner is ezt énekelte meg a maga módján, ma is az igaz meséket kell megtalálnunk, melyek közelebb visznek minket a transzcendenshez. Számomra kritérium, hogy a művészetnek szoros kapcsolata legyen a transzcendenssel. A mai musicalek, amelyek igazán sikeresek – mint például a Macskák, az Operaház fantomja –, nagyon erősen épülnek a meseszerűségre.

*Dr. Erdősi-Boda Katinka szakmai életrajza: Középiskolai tanulmányait a Szent István Király Zeneművészeti Konzervatórium két szakán párhuzamosan végezte hangkultúra (zenei újságírás) szakon, majd 2010-ben - második szakként - klasszikus zenész-orgona szakképesítést is szerzett. Felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Karán folytatta, 2011-ben annak kommunikáció és médiatudomány (BA) szakán, ezután Bölcsészet -és Társadalomtudományi Karán mozgóképkultúra-és médiaismeret – etika (MA) tanári szakon diplomázott 2014. június 20-án. Egyházzenei (karvezetés és orgona, kántor) tanulmányait 2015 tavaszán BA szinten, diplomavédéssel zárta. A Pécsi Tudományegyetem Filozófia Doktori Iskoláján, művészetfilozófia területén doktorált 2019. május 17-én. (Szakdolgozatának címe: A wagneri műalkotás, a zenedráma és hermeneutikai, zeneetikai alapjai-A bolygó Hollandi”.)

A Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének /MAKÚSZ/ és a Magyar Újságírók Szövetségének /MÚOSZ/ tagja, illetve 8 évig, 2016-ig a Klebelsberg Kuno Emléktársaság szóvivője volt, jelenleg ügyvezető elnöke. 2016-ban a MAKÚSZ Sinkó Ferenc díj elismerésében részesült, amelyet pályakezdő, 30 év alatti újságírói tevékenység elismerésére alapítottak, s a MAKÚSZ Táncsics – díjasaiból álló kuratórium döntése alapján, „a díjazott művészeti, művészettörténeti, kritikai írásával érdemelte ki”.

2017-ben „András a szolgalegény és az ifjú Klebelsberg gróf” címmel megjelent két kötetes könyvet – társszerzőként – jegyez. Publikációi rendszeresen megjelennek a Parlandóban.