Piaf Pygmalion-évei

Jóformán törvényszerű, hogy a Michelle Marly álnéven publikáló, Párizsban, Berlinben és Münchenben egyaránt otthonos, méltán sikeres írónő mögött egy neves zeneszerző apát, Michael Jarry-t fedezhetjük fel, akinek gyermeke egyszerre a francia parfümök (lásd ugyancsak a Kossuth Kiadónál tavaly megjelent, Coco Chanel és a szerelem illata című élet – és pályakép regényét!) és a francia sanzonok rajongója.

Ami a két, nagyon különböző témájú művet összeköti, az az írónő nem mindennapi érzékenysége, empátiája. Amely nélkül bizony majdnem lehetetlen megközelíteni egy olyan, szenvedésekben gazdag gyermekkorú (kakukk-mentalitású anya, gyermeke muzikalitását a végsőkig kihasználó apa, piroslámpás házat „üzemeltető”, de beteg szemű unokájáért Szent Teréz segítségét kérő nagymama… s még folytathatnánk a sort) teremtés, amilyen Piaf, azaz Édith Giovanna Gassion volt.

Ez a könyv közeli rokona ugyan Olivier Dahan 2007-ben forgatott, Oscarokat aratott filmjének, amelyben Marion Cotillard alakította Párizs utcai énekesnőből a világot meghódító énekes sztárrá lett verebét, de – szerencsére – mégis sok vonásban különbözik tőle. Köszönhetően annak, hogy nem a sanzon királynőjéről szóló írások, dokumentum és művészi „mozik” megszokott nyomvonalát követi. Nem a babakortól a korai halálig vezető szenvedéstörténet. Az életregény középpontjában az 1944–1949 közötti esztendők állnak, amely időszak első felében Édith retteg a kollaboráció, a nácibarátság igaztalan vádjától, de ugyanakkor vállal egy végletes természetéhez kevéssé illő, mégis bravúrosan megoldott, új szerepkört. Énektanára, sőt, valóságos „stylistja”, egy időre menyasszonya, s egyben női „Pygmalion”-ja lesz egy nálánál hat évvel fiatalabb, Marseille külvárosában felnőtt, olasz származású munkásfiúnak, a mindössze huszonhárom esztendős Ivo Livinek, aki a kiemelkedés vágyától hajtva vette fel a nagyon beszédes Yves Montand nevet. Megismerkedésük idején, a II. világháború végóráiban Édith már ismert művész és egyre csiszoltabb, műveltebb hölgy lett (ha gyakori alkoholmámorait nem számítjuk!), hála többek között Raymond Asso szövegírónak, vagy éppen egyik fő mentorának, a meggyilkolt Leplée „papának”.

A Piaf karrierjét segítők közül a két említett férfiú mellett igazságtalanul kevesebb szó esik Marguerite Monnot zongoraművésznőről és zeneszerzőről, az Irma, te édes! révén halála után két esztendővel világhírűvé lett komponistáról. A regény kulcsjelenete és egyben az Édith-jelenség megfejtése az a két oldal, amelyen Monnot otthonában a még félig-meddig pályakezdő, szabályos zenei képzésben nem részesült lány megismerkedik a zongorával, s nem egyszerűen gyönyörködő hallgatója, élvezője lesz e nemes hangszer muzsikájának, hanem a zsigereiben érzi, s maga is a részévé válik e királynői instrumentumnak. Amely – tudjuk ezt több Bach-életrajzból is – nem egykönnyen vette át az uralmat a csembaló felett. Ez a jelenet természetesen jóval hamarabb játszódott le, mint Édith és Yves félresikerül első találkozása, amikor a már híres sanzonénekesnő csak egy szánalmas, agyon-amerikanizált, az eredetinél robusztusabb, minden ízében nevetséges, kockászakós, ügyetlenül szteppelgető Fred Astaire paródiát látott későbbi tanítványában, szerelmében, s egy dal, a La vie en rose erejéig múzsájában.

A zongorával való első találkozás ad egyben magyarázatot arra, hogy semmi egyéb, csak a zene adott erőt a sanzon aprócska nagyasszonyának ahhoz, hogy az őt ért tragikus események, s a testét-lelkét fogságban tartó alkohol ellenére negyvenhét évig mégis csak itt röpködjön és énekeljen, illetve élete utolsó szakaszában jobbára már csak vánszorogjon és énekeljen e földön: „Tedd a kezed a billentyűkre! – mondta Marguerite halkan. Édith gondolkodás nélkül tette, amit mondtak neki… Ujjai megérintették a klaviatúrát… megpróbálta lenyomni a billentyűket. Tompa hang szólalt meg, és Édith ijedten összerezzent. Már éppen hátra akart húzódni, amikor a kezén érezte Marguerite kezét….– Játssz velem együtt! – szólt Marguerite… Ujjait Édith ujjaira nyomta, és a zongora testén gyönyörű hangsorok gyöngyöztek végig. Édith nem érezte a Marguerite érintéséből eredő testi erőt, annál inkább a zene varázsát… A hangok átjárták Édithet, ujjbegyeitől a karján át a testébe lopóztak, és élettel töltötték meg a szívét, lelke mélyéből ragyogás indult ki, és végigáradt az erein. Hangtalanul nevetett, de közben könnyek is legördültek az arcán.”

Bizonyára a Marguerite-től kapott zongoraleckék is segítették abban, hogy saját sikerei csúcsán járva Ivo-Yves-ből méltó pályatársat, sőt, egy idő után valóságos vetélytársat csiszoljon. Emberpár, a szó legnemesebb értelmében, valószínűleg ezért, a vetélkedés miatt nem lehetett kettejükből. Az azonban örök jelkép, hogy Montand legnagyobb sikerű dalának, a Hulló falevelek-nek, a Les feuilles mortes-nek a szövegét is Édith írta, jóval kevésbé rózsaszínben, mint a maga híres búcsúdalának textusát.

Végül idézzünk néhány szót a megrázó szerzői utószóból: „…a róla (Piafról!) szóló visszatekintéseknek szinte soha nem a feltörekvő, a karrierje építésén keményen dolgozó, határozott, és mégis bájos nő a főszereplője. Ezt igazságtalannak érzem vele szemben. Ezért döntöttem úgy, hogy én a ragyogó Édith Piaf-ot mutatom be, a nagyszerűségét méltatom, és nem az önpusztítását fogom dokumentálni.” Sikerült. A bizonyára árnyalt és kifejező német szöveget Várnai Péter fordította magyarra, a muzsikus-hősökhöz méltó érzékenységgel.

(Kossuth Kiadó, Budapest, 2019.)

Petrőczi Éva