Méghogy kórus…
Meg oroszlán is…?
Persze…, az oroszlán leginkább csak ordítani szokott,
bőszülten-fenyegetően, nem pedig énekelni… ‒ hisszük mi, mert
nemigen értjük, mit… ‒, szemben a novellista-regényíró Dragomán
Györggyel, aki Oroszlánkórus címen
adta közre egyik utóbbi kötetét.[1]
S mert a muzsikus bárhol is zenéljen, alapkülönbséget szokott (szeret) tenni a
kornyibálás és visítás, hörgés és üvöltés meg a cirkalmasan komponáltan hangzó
érzelmi kifejezésmódok között, talán kecses félreértés is kórusnak mondani a
megfélemlítő közlés ily árnyalatlan módját.
De
hát mégis, mi ordít akkor, s kinek…, vagy ki muzsikál
és miért és hol…? Ne lenne különbség?
Dragomán
nem zeneköltő, nem is önjelölt zenei rendező vagy lemezlovas. De
regényíró, kinek alakjai, s főleg szituációi közt ott lakozik a nyelvi
muzsika, a dramaturgiai ritmus, a szavak és jelentéstartalmak zenéje, a hangok
kimunkált tónusa, a szólamok és szólisták szituatív érzékenysége, a kíséret és
a kísértések atonalitása, meg a kompozicionális
lelemények varázsos kottaképe is. E novellák nem zenei átiratok, nem elbeszélt
kortárs librettók hangszerkísérettel, vagy kamarazenei próbák egy változó
miliőben, mégis megformált korszak rétegzett közléstónusaiban. Egy leány
énekel a szorongás fájdalmával, egy dobost haláláig kísért a szerkója, egy
gitárhang és protest-dal lopódzik egy fiatal pár
intimitásába, s mindenütt egy eszköz, hangszer, szerkó, cucc, tónus, rezgés,
zaj, sikoltás és kacaj nyílik meg zenei funkcióban, cserél gazdát vagy létfeltételt,
színteret vagy létmódot, interpretációs erőt vagy csöndbe simuló
kényszerhelyzetet. Zene és létforma, a létezés ritmusai itt nem (vagy nem
szükségképpen) zenetörténeti jelenségek, nem kifejezetten zenepedagógiai
események, de rendszerint akusztikai tünemények, felordítójelek, elhallgatások,
kipontozott ritmusok képletei, crescendók és diminuendók
lakóhelyei. Mégis mindezek közt a zeneiség élménye, a lehetségesség hangfekvései,
az emberi partnerség akkordjai szólalnak meg minden írásában. Olykor
némelyekben mintha keresni kéne a „zeneit”, másikban a kollektív hang együttes
élményét vagy unisono indokoltságát – de ez nem
valamiféle görcsös feladat, csak lehetőség, biztos remény a harmóniára,
vagy épp a diszharmonikus szférák csábító mélységére, a kicsiny ellenpontokból
kialakuló komplex hangcsokrok kottakép nélküli összhangjára. Több,
stílusgyakorlat, kevesebb, mint szólampróba, de mindig komplexebb, mint
egyetlen komponista jól hangolt szólóestje.
A
hang antropológiája, amit Dragomán itt a zeneiséggel megformál, ahogyan
nagyregényeiben a kíméletlenség, a kiszolgáltatottság, a visszhang nélküli
fájdalom, az Egyén világnagy drámája és eposza szólal meg rendszerint. S
látszatra nem többek ezek, mint mondjuk egy gyász belső hangjai, egy öröm
intim kórusa, egy virág szomorodásának dúdolásnyi tónusa, egy angyal
orgonazene-köntöse, egy koncertjegy szívritmus-hatása, egy dobseprű
varázshatalma… – ám épp ezektől válik inspirálóan zeneivé szinte
mindegyik. S persze, ha a zenepedagógiát csakis úgy értjük, mint szikár elvek
gyakorlatias kivitelezését, akkor bizony egyhamar kiderül, hogy mégsem
szolfézs-oktató vagy trombon-tanár az író – csakhogy
ezt nem is leplezi. („Le”)lepleződni inkább az
tud, mennyi mindennek nem szoktuk, nem is próbáljuk megnevezni élő
zeneiségét (a lépéshangoktól, a madárcsicsergésen át a fenyvesek búgásáig vagy
szelek daláig…), vagy, hogy miképp látjuk egy katonazenekar kisvárosi marsch-tónusát, egy metálzenei környezet tárgyi
szimbolikáját, egy zongorafutam billentésnyi ideje előtti merészséget, a
nagypapa gramofonjának csodáját vagy a basszusgitár alázatát egy fájó ritornell
hátterében…[2]
Zenélnek itt a sorok is, bárha
nyelvi kottába írva, melyet éppúgy blattolni kell, ha interpretációra kerül a
sor, s rögtönöz a kocsmazenész is, ha megszokja már a társadalmi kórusok mindig
változatlannak mondható ritmuszavarait… A zenei közösség még nem feltétlenül
közönség is (elég fölidéznünk legtöbb kollégánk koncertlátogató gyakorlatát…!),
ám a magányos hang sem zene még, amíg csupán nehézkedik a némaságban, egy füles
fotelban vagy egy írógép zörejében…
Az
oroszlánkórusos zeneiség nem közvetlenül a ragadozókirály megjuhászodásának
zenei balladája. De épp mert minden zene, a lehetséges zeneiség az oroszlántól
sem vitatható el. A kötet sem állít többet, bár kevesebbet sem: (a fülszöveg) „Az Oroszlánkórus a bátorság könyve.
Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik
le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni
a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a
dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál
vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele
és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a
futó lábak dobogása. A lendületes történetekben a zene esélyt ad az
ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a
felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban”.[3]
A
zene mint ellenállás és kapcsolat, mint a létezés
célja és tartalma, olykor még ennél is meggyőzőbben hiteles. Talán
értelmet is ez ad a világnak… Avagy, olykor a világ
adja a zene értelmét is – ha épp odafigyelünk egy kicsit…
„Prodán megfogta a karomat, hogy ne
mozduljak, és akkor egyből eszembe jutott, hogy hol láttam én ezt a
harmonikát, a Miki bácsi nyakába, a Miki bácsi harmonikája volt, nyaranta azzal
szokott zenélni a főtéren, a lovasszobor előtt, a zenével
gyűjtötte a kalapjába a sörre, borra és pálinkára valót, a fejemmel Miki
bácsi felé intettem, közben felhúztam a szemöldököm, úgy kérdeztem szó nélkül Prodántól, hogy igazam van-e, ez tényleg az ő
harmonikája, és abból, ahogy megrázta a fejét, egyből tudtam, hogy az
igenis a Miki bácsi harmonikája, és akkor, ahogy Prodán
megmozdult, kipattant a harmonika rögzítőszíja, és a harmonika megtelt
levegővel, és halkan zendült egyet, és akkor Miki bácsi megállt és
hátrafordult, láttam, hogy félredönti a fejét és úgy hallgatózik, és közben a
harmonika majdnem leesett, és ahogy Prodán megfogta,
nehogy leessen, a harmonika újra megzendült, és akkor az öreg elindult a pad
felé, és megállt előttünk, kérem vissza, mondta, kérem vissza a
harmonikámat, és előrenyújtotta a fehér botját, a harmonika felé, mintha
meg akarta volna kopogtatni vele, de akkor Prodán
elkapta a bot végét, és kirántotta az öreg kezéből, ez már nem a magáé, ez
a harmonika, mondta, ezt az apám elnyerte magától, nem kelletett volna
ostáblázni vele, mondta, az öreg erre a levegőbe legyintett, nagy dolog, egy vak embert megverni…” (Muzsika. http://gyorgydragoman.com/?p=51)
A
kötetből (bár ez hátoldali szövegrészletére utal leginkább), megérthetjük,
hogy nem egyedül vagyunk, „a zene is velünk van”, „felemel és megtart,
könnyűvé teszi, ami nehéz, és nehézzé teszi, ami könnyű, segít
érezni, és segít élni”. Kórusban, vagy oroszlánok között, fiókok rezzenésnyi
muzsikája, karfák és fiókfogantyúk oroszlánjai között egyformán.
A.Gergely
András
A kép forrása a Szerző weboldala: http://gyorgydragoman.com/?page_id=1376