Végső búcsú Édesapánktól

In memoriam Könözsi László

(1924-2020)

„És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék.

A földig hajolok, úgy köszönöm meg.”

Márai Sándor

2015-ben még édesapánk jelenlétében Arany János szavaival így köszöntünk el édesanyánktól:

"Midőn a roncsolt anyagon

Diadalmas lelked megállt;

S megnézve bátran a halált,

Hittel, reménnyel gazdagon

Indult nem földi útakon,

Egy volt közös, szent vigaszunk

A LÉLEK ÉL: találkozunk!"

Ma úgy hisszük, ez be is teljesedett, találkoztak, igen, ők ketten már együtt vannak.

Emlékezzünk Édesapánkra úgy, hogy életének jelentősebb állomásait most felidézzük. Déd- és nagyszülei a történelmi Magyarországon, Nyitra- és Esztergom vármegyében születtek és éltek. Apai felmenőit a dédszülőkig az 1830-as évekig Könözsy György és felesége, Szabó Veronika, anyai felmenőit az 1840-50 évekig Czibik Vendel és felesége Katusinecz Erzsébet születéséig lehet visszavezetni. A felvidéki, magyarul, szlovákul, németül beszélő család harmonikus élete a I. világháborúval és az azt követő Trianoni békediktátummal örökre megváltozott. A háborúban fiatalon elesett anyai nagybácsik és a békediktátum utáni Magyarországra költözés megpróbáltatásai hosszú évekre meghatározták a család fiatalabb tagjainak az életét, a családtagokat örökre elszakította egymástól. A nagyszülők az elcsatolt országrészekben maradtak, ezzel végérvényesen megváltozott és nehézzé vált a családi kapcsolatok ápolása, megtartása. A Trianoni békediktátum, a cseh megszállást követően apukánk és fiatal szülei Könözsi Mihály, felesége, Ilona, valamint kislányuk, az akkor 12 éves Ilonka, egymástól függetlenül, különböző időpontban érkeztek Esztergomba, ahol rokonok fogadták be őket.

A MÁV alkalmazott Mihály nagyapánk az 1900-as évek elejétől kezdve szorgalmának, törekvésének, lelkiismeretes munkájának köszönhetően különböző szolgálati helyeken, különböző beosztásokban dolgozott, majd Trianon után, 1922-ben, mint állomás-vezető elöljáró családjával együtt került Dunakisvarsányra. Itt, az állomás épületéhez tartozó szolgálati lakásban született apukánk, Könözsi László 1924. május 14-én.

A zenével, a hegedű és a harmónium hangszerrel már 4-5 éves korában megismerkedett és örök barátságot kötött velük. Aztán jöttek a kisebb, nagyobb hegedűk, a különböző hangszerek, az akkori MÁV zenekar hegedűsétől, Kulcsár Gyulától kapott első órák, a kottaolvasás, a kis kompozíciók, az iskolai énekórák, Kántor Lajos tanító úr biztató szavai, az első, játszótársaiból alakított iskolai hangszeres együttes. Az évek alatt a zene, a hegedű hangszer, mint egy láthatatlan iránytű végigvezette őt az életén, meghatározta és széppé tette minden napját.

Az általános iskolai éveket a gimnáziumi élet váltotta fel, a budapesti Fáy András Gimnázium tanulója lett. Közben felvételt nyert a Budapest Fővárosi Zenede 2. akadémiai előkészítő osztályába. 1944-ben a II. világháború elérte Magyarországot is, tanulmányai félbeszakadtak. Ezután életének későbbi szakaszába sem tudta folytatni és befejezni zenei tanulmányait.

Hegedűs kép helye

1944 decemberében jelentkezett a Magyar Királyi I. Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj 2. századába, december végén már a 85/2 sz. Hegyivadász gyűjtőalakulatban találjuk, a gyűjtőalakulatot vonatokra pakolták és egészen Groß-Engelsdorf ausztriai településig utaztak. Itt is megtalálták őt, mint ügyes hegedűjátékost, ezután hosszú hetekig a tisztek és a katonatársak zenés szórakoztatását látta el. Mivel ez a település aránylag közel volt Bécshez, a század jól érzékelte az amerikai bombázást; a félelem, a bizonytalanság, a honvágy arra bátorította őt, hogy egy ügyes csellel elszökjön az alakulattól. Ezt követően Bécsen, Sopronon, Győrön, Almásfüzitőn keresztül igen kalandos vonatút, életveszélyes találkozások, szerencsés megmenekülések után megérkezett Esztergomba édesanyjához és a rokonokhoz. A háború viszontagságai számára ekkor még nem értek végett, a körülmények kényszeréből jelentkezett a Hunyadi Páncélgránátos Hadosztályba gránátosának. Újra bizonytalan napok, hónapok következtek: Rajka, Pozsony, Pilsen, Prága, Hohenfels. A háborús felfordulásban a parancs-, feladat nélküli csapattest tagjai szétszéledtek, elszökdöstek. Hohenfelsben élte át az amerikai csapatok bevonulását. 1945. május 8-át követően a Poking-i gyűjtőtáborba került, ahol a tábor kamarazenekarának lett a tagja. Az itt eltöltött hónap után végre hazakerülhetett.

1949-ben házasságot kötött Mészáros Máriával. Megszülettek gyermekeik: Veronika, Katalin, Péter, majd unokáik: Péter, Kálmán, Tamás, Máté, Benedek, Gergely, Eszter,

dédunokáik: Hédi. Patrik, Bálint, Emma, Berta.

Dolgozott a dunavarsányi Községházban, mint adminisztrátor, hosszú ideig a Csepeli Vas- és Fémművek könyvelője, majd 1964-től 10 évig a dunavarsányi Művelődési Ház igazgatója volt. 1966-ban megalakította a Pro Musica Zenekart. 1974-től a dunavarsányi Zeneiskola alapítója, igazgatója, hegedűtanára. Tanított az általános iskolában is. És rengeteget fotózott. Első fényképezőgépének megvásárlása után nem csak a család, de a falu minden jelentősebb eseményét, lakóját megörökítette. A több ezer fotóból álló, rendszerezett képanyag felbecsülhetetlen értéket képvisel. 1983-tól 16 éven át az érdi-, dabasi-, ráckevei Állami Zeneiskolák kihelyezett tagozatának tagozatvezetője volt. Zeneszerzői munkásságát egyházi művek, szerenádok, indulók, könnyű műfajú művek fémjelzik.

Kitüntetései közül a legjelentősebbek a Kultúráért-díj, a Közművelődési-díj és a Lajtha László zenei díj.

Könözsi László, édesapánk egy rendkívüli teherbírású, fáradhatatlan, lendületes, bátorságról, pontosságról, alaposságról, hazaszeretetről tanúbizonyságot tevő ember volt, olyan valaki, akinek elsősorban magával szemben voltak magas elvárásai.

Dunavarsányhoz, szülőfalujához, hazájához fűződő szoros kapcsolatát, hűségét minden időben megőrizte. Áldozatos közösségépítő-, formáló tevékenységével a falu kulturális életének alakítójává vált. Fiatal generációk sokaságát nevelte az értékes kultúra megismerésére, művelésére, a zene szeretetére, az örömteli alkotás felejthetetlen pillanatainak megélésére. Ez az életpélda mindenki számára követhető és ma igen fontos.

Szophoklész szavaival idézzük meg Édesapánkat és egyben fájó szívvel, megrendülten búcsúzunk el tőle:

Gyermekeim,

„e naptól fogva nincs apátok. Életem végéhez értem, semmim sincs, s nem kell tovább fáradságosan gondomat viselnetek.
Nehéz teher volt, jól tudom; de egy szavam fizesse a sok gyötrődést és szenvedést:
mert jobban a világon senki titeket nem szeretett, mint agg apátok, akitől
eztán megfosztva, árván fogtok élni már.”

(Szophoklész: Oedipus király, Babits Mihály fordítása)

Dunavarsány, 2020.

Strauszné Könözsi Vera