Gyerekpálya a Beethoven-maratonon

A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös rendezésében 2008 óta évente megrendezett maraton-sorozatok többnyire egy-egy zeneszerző életművéből állítják össze a hangversenyek programját. A zeneirodalom kimeríthetetlenül gazdag – és szép számmal akadnak kedvencek is, akiknek kompozícióit (többé és kevésbé ismerteket egyaránt) bármikor szívesen hallgatja a rajongótábor.

A kezdettől nagy érdeklődéssel fogadott kínálat iránti lelkesedés szemmel láthatóan egészen rendkívüli mértékű; zenekedvelők nagy táborát mozgósítja. Vannak, akik szinte „beköltöznek” aznap a Müpába, mások pedig a legkülönbözőbb szempontok szerint állítják össze a programjukat. A „tömbösítés” cikázást eredményez a két hangversenyterem között, a zenekari vagy kamarakoncertek iránti érdeklődés pedig lehetővé teszi a további kínálat feltérképezését, hiszen fiatalok szerepelnek az Üvegteremben, az Előadóteremben pedig nagylélegzetű kompozíciók felvételei kerülnek vetítésre. Szerepet játszhat a válogatásban az időpont is; akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt nemigen mernek vállalkozni esti rendezvények meghallgatására, a matinék és a délutáni műsorokat részesítik előnyben. Először fordul elő a maratonok történetében „visszatérő” szerző. A 2010-es Beethoven-maratont követő, egy évtizeddel későbbi, idei programnak a szerző születésének 250. évfordulója ad különös aktualitást.

Tíz év nagy idő az ember életében, akár esedékesnek is tűnhet az újbóli megmerítkezés Beethoven zenéjében. És egy évtized során az életkor változása az érdeklődők részleges módosulását is eredményezi. Akit egykor gyermekként még nem hoztak el, időközben felcseperedett, akár egyedül is el tud jönni. Ráadásul, kezdenek meghonosodni a fiatalokat megszólító programok. A szervezők ily módon is kívánnak a közönség-utánpótlásról gondoskodni – más megközelítésben pedig annak örvendhetünk, hogy ily módon idejekorán „beletanulhatnak” a hangversenylátogatásba a gyerekek, felismerve az élőzenének semmivel nem pótolható-helyettesíthető hatását.

Zsúfolásig megtelt a Fesztiválszínház nézőtere a „Koncert gyerekeknek” címmel meghirdetett, fél tizenkettőkor kezdődő műsorra. „Valaki ellopta a Holdat – kitalált történet Beethoven-dallamokkal” – vonzó a kínálat, kiváltképp, mivel mesélője Lakatos György fagott művész, akinek gyermek-foglalkozásai rendkívüli népszerűségre tettek szert. Ezúttal a fiatal színész-generáció egyik kiválósága, Mészáros Blanka vett részt az interaktív mese megjelenítésében, valamint Palojtay János, aki zongorajátékával gondoskodott frappáns zenei „aláfestésről”.

A legkisebbek felnőtt kísérővel jönnek, de a nagyobbak is kedvelik a családi programmá váló hangverseny látogatást – nem beszélve arról, hogy vannak felnőttek (szerencsére!), akik olyannyira megőrizték gyermeki fogékonyságukat, hogy akár egyedül is ellátogatnak gyermek-programokra. Nekik többrétű élményben lehet ilyenkor részük, hiszen a mindenkori közönség önmagában is élményt jelentő „közeg” (elég, ha Bergman Varázsfuvola-filmjének gyermekközönséget megörökítő pillanatképeire gondolunk). Nem tudni, e vasárnapi matinét milyen fő szempont alapján választották a gyermekes családok; minden bizonnyal voltak, akiknek a műsorvezető-mesélő személye jelentette a garanciát arra, hogy tényleg gyermekek számára is élvezhető lesz a műsor.

Valaki ellopta a holdat – nem először történik ilyesmi; hasonlóról tudósít a Grimm-testvérek meséje is, amelyet Orff formált egyfelvonásos operává (A hold). Lakatos György meséje talán minden elmondáskor módosul is egy kicsit – mindenesetre van annyira vázlatos (mondhatni, „librettószerű”), hogy lehetőséget ad a fantázia szabad szárnyalására. A mesét mi más vezethetné be, mint az „esti mese” fagott zenéje, Lakatos György előadásában. Ő aztán remekül megválasztott, karakterisztikus figurákat kelt életre (minimális kelléktár felhasználásával), és remekül működik együtt Mészáros Blankával, aki virtuóz átöltözések segítségével több mesefigurát jelenít meg. Felnőttekben is elragadtatást keltően játszik, lenyűgöző a testbeszéde, érzékeny instrumentum a hangja, amelynek kifejezőereje mindenkori atmoszférateremtésre szinte önmagában is alkalmas.

Szeretnivaló szereplőkhöz szeretnivaló muzsika társult; Palojtay János megtervezett forgatókönyv szerint szólaltatott meg többé-kevésbé ismert műrészleteket, néha hangulati háttérként, máskor szinte a felnőtt-közönséggel összekacsintva, frappáns fordulatokkal zárva rövidre az áramkört a zeneszerző, a közreműködők és a hallgatóság között. A felidézett rövid részletek afféle „Ki nyer ma?”-utánérzést is keltettek a felnőttekben, akik számára minden zenefelismerés apró sikerélményt jelentett. A gyerekeknek „nem kellett tudni”, hogy mikor mit hallanak – elég volt hangulatilag hagyatkozni a felcsendülő részletekre. Az a gesztus, hogy Lakatos György kopogtatását a Sors-szimfónia jellegzetes kezdete kíséri (amelyről az anekdota szerint maga a szerző mondta volna, hogy „Így kopogtat a Sors az ajtón”), élénk derültséget okozott. Két „gazfickó” ellopta a Holdat, amelyet sikerül megtalálni… Ehhez segítségeket kér a nézőtérről a mesélő, akik vele együtt indulnak a Hold keresésére. És miután visszakerült a helyére, örömünnepre kerül sor, melynek keretében szinte táncparkett lett a pódium, oly sok önkéntes apróság akart részt venni a happy end fináléban…

Remekül szórakoztak a felnőttek is Lakatos György ki- illetve beszólásain, amelyek mindig megmaradtak a civilizáció és a kulturáltság határai között. A fiatal hallgatók szabadon eldönthették: mennek-e avagy maradnak – merthogy lassanként kezdődött a következő műsor a Müpában… Várakozáson felül jól viselkedtek a legkisebbek – hogy is ne, amikor állandóan kapott új inspirációt a fantáziájuk, és amikor nem volt semmi tennivaló, akkor lehetett hátradőlve, kényelmesen elhelyezkedve csak ülni, és hallgatni a zenét…

Könnyed szellemességgel kerültek elő asszociációs lehetőségek, és repült az idő. Csak sajnálni lehet, hogy hasonló foglalkozások „levadászása” (akár a netről) korántsem egyszerű feladat – borítékolható, hogy aki idén jelen volt a mese-koncerten, jövőre sem hagy ki ilyesfajta lehetőséget.

2020. február 2-a egyszersmind egyértelműsítette: akinek „füle van a hallásra”, meg tudja különböztetni az élőzenét és a felvételeket. Észlelheti a különbséget a zenehallgatás tekintetében is: másként (kevésbé) figyelünk az olyan művekre, amelyek újrahallgathatóak (gondoljunk a megvásárolt könyvekre, amelyek elolvasása büntetlenül elodázható, a végtelenbe tágíthatóan…). Az önként-spontán megmutatkozó érdeklődő figyelem hatására intenzívebb az élmény, és maradandóbb a hatása.

Aki nem hiszi, tegyen próbát!

Fittler Katalin