“Írni, olvasni meg kell tanulnia mindenkinek,
zongorázni nem biztos ?!“

Jakabné Muity Mária, az MZTSZ Országos Zenepedagógus Tagozatának elnöke tanszakvezetői pótlékról, óraszámról, átszervezésről

Jakabné Muity Mária

Az egyik legstabilabb tagozata a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének a zenepedagógus tagozat, s élén Jakabné Muity Mária áll, aki harminchat esztendeje szakszervezeti vezető, 1984-ben lett a Budapest Fővárosi Zenepedagógus Alapszervezet titkára, s már több mint két évtizede az MZTSZ Országos Zenepedagógus Tagozatának az elnöke. Ez a legnépesebb tagozat is egyben, ahol ráadásul a tagság gondjai ugyancsak hasonlóak. Az eltelt évtizedek alatt az egyik legnagyobb eredményt ők érték el, hiszen tanfolyamból a közoktatás szerves részévé váltak. Ez persze azért nem jelenti azt, hogy kisebb-nagyobb megoldandó ügyek ne akadnának mind a mai napig. Jakabné Muity Máriával óraszámról, az órák hosszáról, osztályfőnöki pótlékról, reprezentativitásról és átszervezésről is beszélgettünk.

-      Tavaly ősszel változott az MZTSZ vezetése, hiszen dr. Gyimesi László feladatait többfelé, az MZTSZ elnökségére osztotta, amelynek Ön is a tagja. Mindez hozott a teendőiben többletet?

-     Nem jelentett különösebb változást, folytatjuk a munkánkat, ahogy eddig. Dr. Gyimesi László alelnök úr korábban rendszeresen mondogatta, hogy ez az a tagozat, ahol mindig minden rendben van. Ami részben igaz is, hiszen a miénk a legstabilabb, legnépesebb tagozat, de azért van teendő jócskán, folyton folyvást akadnak megoldandó ügyek, mióta 36 esztendeje szakszervezeti vezető vagyok… S a változás kapcsán el kell hogy mondjam azt is, hogy kicsit már én is kacsingatok kifelé… Szeretnék könnyíteni a munkámon, ezért is választottam magam mellé egy kiváló kolléganőt, Szabóné Würth Boglárkát, aki a XV-XVI. kerületben szakszervezeti titkár, s fagott-művész tanár. Ahogy megismertem, ő is érdeklődő, törődő típus, szívesen foglalkozik a szakszervezeti ügyekkel. Kicsit magamat látom benne, a fiatalabb éveimben. A mostani választásnál ő lett a helyettesem, s hetente több napon is a szakszervezetben dolgozik, sokmindent bízok rá, rengeteg dologban tud segíteni, és kiválóak az ötletei. Ha egyszer majd azt mondom: szép volt, jó volt, elég volt, akkor bízom benne, hogy jó kezekben hagyom a tagozatot.

-      Ami azért még odébb van, tekintve az energiáit, ügyszeretetét.

-      Lacinak is mondtam most, amikor főtitkárból alelnök lett, nehogy azt higgye, ettől a dologtól szabadulni lehet… Ma is mindent megbeszélek vele, annak ellenére, hogy az évtizedek során folyton azt hallottam tőle: ‘úgy van jól, ahogy csinálod…’ Szükség van azonban a kontrollra, tanácsokra. Nagyon szerteágazó a szakszervezetünk munkája, sokféle a feladatunk. A területünkön rengeteg a speciális probléma, de sok olyan is akad, ami megegyezik a közismereti tárgyakat tanítókkal. Ilyen például a béremelés, az óraszámok stabilitása, a leterheltség kérdése többek között. Ami a zenepedagógusok nagy gondja, az az, hogy mi nem vagyunk kötelező oktatási forma. Bár – s ebben nekem is rengeteg munkám volt – 1993-tól a közoktatás részévé váltunk, átkerültünk a tanfolyami rendszerből a törvényileg szabályozottba. De nem vagyunk kötelezőek… Néha megkapom még ma is a tárgyalások során, hogy írni, olvasni meg kell tanulni mindenkinek, de zongorázni nem biztos… Mi ezt a terhet cipeljük, és ezen változtatni nem lehet. Miközben az egyeztetéseken mindig bizonyítom, hogy Kodállyal szólva: ‘zene nélkül nincs teljes ember…’ Meggyőződésem, s ezt a közismereti kollégák is igazolják, hogy azok a gyerekek, akik zenét tanulnak, sokkal fegyelmezettebbek, jobb a koncentrálóképességük. Jobban teljesítenek például a matematika- vagy a nyelvórán. Kapcsolat van az agyféltekék között, ebben segít a zene, s fontos a gyermek fejlődésében kicsi kortól kezdve. Része kell, hogy legyen a képzésének a zene, a művészet, mert ezek által intelligensebb felnőtt válik belőle.

-      Drága műfaj a zeneoktatás…

-      Egy gyerek, egy tanár, ez biztos, hogy többe kerül, mint a csoportos metódus. Azt is sokszor halljuk, hogy könnyű nekünk, mert egyéni oktatást folytatunk. Aki azonban ezt mondja, az még sosem tanított egyéni oktatásban. Sokkal nehezebb, ha ott ülök a zongora mellett, és azzal az egyetlenegy gyermekkel kell eredményt produkálnom. Ott ugyanis nincs mellébeszélés. Közben pedig nem követelhetek tőle 100%-ot az óráinkon, ha nem ismerem a hátterét, ha nem tudom, mi történt vele otthon, hogy hogyan teltek a délelőtti, közismereti órái. Ráadásul ő a problémáival inkább hozzám fordul, mint az osztályfőnökhöz, mert én töltök vele kettesben időt.

-     Ön volt az, aki annak idején elindította azt a kezdeményezést, hogy a zenepedagógusok is kapjanak osztályfőnöki pótlékot. Évek óta folyt ezért a küzdelem.

-     Igen, büszkén vállalom. Most már pont került az ügy végére, sajnos, csak a tanszakvezetők kaphatnak pótlékot. Ez azt jelenti, hogy azok a tanárok kapják meg ezt a fizetéskiegészítést, akik a tanárokból álló szakmai team-eket vezetik.

-      Az Ön elképzelése szerint minden zenepedagógus kapott volna pótlékot?

-      Dehogyis! Éppen ez a nagy tévedés. Egyébként a tárgyaló partnerek részéről az volt a kifogás, hogy nálunk nincsenek a gyerekek 22-24-en egy időben, egy helyen. Ezért ők nem lehetnek osztály. Pedig rengeteg mindent együtt csinálunk. Együtt járunk koncertekre, együtt lépünk fel a hangversenyeken, s a zenepedagógus ugyanúgy tartja a szülőkkel, valamint a közismeretei tanárokkal a kapcsolatot. A 33 kritériumból, amire szükség volna ahhoz, hogy valakit osztályfőnöknek nevezzünk, kettő-háromnak nem feleltünk meg csupán. Ezek közé tartozott például, hogy nem járunk osztályfőnöki képzésre… Pereskedtünk is ezért, néhányan a kollégáim közül sikerrel jártak. A nagy félelem egyébként az volt a fenntartó részéről, hogyha nekünk ez járna, akkor a közismeretben tanító kollégák is mind igényt tartanának rá. Ez nincs így, az MZMSZ-el/ Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége/ készített felmérés szerint egy ezer fős tanulólétszámú, közismereti iskolában semmivel sincs kevesebb osztályfőnök, mint amennyi egy ugyanilyen létszámú művészeti iskolában lett volna, ugyanis csak a főtárgy tanárok végeznek osztályfőnöki feladatokat. Azért, mert ők fognak össze minden tennivalót, a koncerteket, a vizsgáztatást, a felvételiztetést, a kapcsolattartást a közismereti iskolákkal, szülőkkel /szülői értekezletek/ felkészítenek a továbbtanulásra, s nem utolsó sorban az összes adminisztrációs munkát elvégzik a növendékekkel kapcsolatban. Elmennek kottát, és ha kell, akkor akár hangszert is vásárolni a szülőkkel. Hiába küzdöttünk évekig, nem találtunk megértésre.

-      Mit lehet kezdeni a mostani döntéssel?

-      A tanszakvezetői pótlékról az intézményvezetők határoznak. Persze, ha én döntési helyzetben lennék, akkor lenne a testületemben munkaközösség- és tanszakvezető is, így máris több kollégának tudnám ezt a munkát honorálni, pótlékot adni… S vannak még ötleteim, mi mindenre nyílna így is lehetőség… De máris jön a következő ügy, amivel foglalkozni kell, ez pedig a szakszervezetek reprezentativitásának mérése.

-      Ez mit jelent pontosan?

-      Az eredeti, illetve a tervezett jogszabály-módosítás felméri, hogy a tanárok hány százaléka szakszervezeti tag. Nálunk szerencsére ez az arány országosan 30-40%, most azonban a félő, hogy “összecsapnak” bennünket a közismereti pedagógusok létszámával, és akkor már kérdéses, hogy meglesz-e a kellő, 10 %-os taglétszám. Fontos ugyanis, hogy reprezentatív szakszervezet maradjunk, hiszen a speciális gondokat csak így tudjuk képviselni és eredményes tárgyalásokat folytatni. Ellenkező esetben az egész terület munkavállalói érdekképviselet nélkül marad…

-      Úgy tudom, néhány héttel ezelőtt a köznevelésért felelős államtitkárnál, dr. Maruzsa Zoltánnál járt megbeszélésen. Milyen ügyek, gondok kerültek szóba?

-      A megbeszélésen dr. Dorogi Ákos kollégámmal – aki az új felállás szerint szakszervezetünk ügyvezető titkára – vettünk részt. Egyik gondunk a délutáni oktatás. Ugyanis hiába kötelező elengedni a művészetoktatási órákra a gyerekeket, sok iskolában, ezt mégsem tartják be. Ez azért jelent számunkra lehetetlen helyzetet, hiszen fél három előtt nem tudjuk elkezdeni a tanítást, ami persze nem tarthat este nyolc óráig. Emellett beszéltünk a tanszakvezetői pótlék megvalósításáról, valamint a zenepedagógus gyakornokok óraszámának rendezéséről is. Nálunk ugyanis nem húsz, hanem 22 óra a kötelező számukra, és ez komoly gond. Évek óta küzdünk, hogy nekik is csak húsz órát kelljen tartaniuk, akár a közismereti gyakornokoknak. Ugyanilyen nagy probléma a 45 perces óra, azaz, hogy nekünk nem ennyi egy tanóránk, hanem 60 perc. Már 1984 óta – amióta itt vagyok – próbáljuk a mindenkori oktatási kormánynak bizonyítani, hogy így számunkra 15 perces túlmunka keletkezik. Ugyanis egy növendék nálunk kétszer 30 perc tanórában tanul, és sem a kolléga, sem a gyermek számára nincs közte szünet. Még nincs elképzelés a megoldásra, pedig mi szívesen tárgyalnánk…  Az is megoldás lehetne, ha ezt kifizetik túlmunkában vagy ha csökkentik a kötelező óraszámot. Jó néhány évvel ezelőtt ugyanis a hangszeres főtárgy tanárnak – ennek kompenzálására – csak 18 órája volt. Most pedig 22-26 az oktatással neveléssel lekötött idő.

-      Ez is közös gond a közismeretiekkel.

-      Így van. Szeretnénk – ahogy ők is – a fix óraszámot. Ne ‘tól-ig’ legyen meghatározva. Ezért is tartjuk fontosnak az elvégzett túlmunka kompenzálását. Az oktatási kormányzatban van szándék a megoldásra, de ha ez pénzbe kerül, akkor nem biztos, hogy megvalósul… Amennyiben sikerülne megállapodni a 22 óra fixóraszámban – ezt szeretnénk a Pedagógus Szakszervezettel együtt –, akkor a 60 percben tanító főtárgytanárnak lehetne például heti 18-20 óra a kötelező óraszáma. Mindenesetre ahol csak lehet, felvetem a problémákat, és igyekszem a döntéshozókat meggyőzni.

-      Volt, amikor sikerrel jártak, például a 65 év feletti nyugdíjas kollégák továbbtanítása ügyében.

-      Igen, e téren eredményesek voltunk, rengeteget is dolgoztunk érte. Olyannyira sikeres volt az általunk kitalált metódus, hogy most már a nyugdíjas pedagógusokat 14 órában is lehet alkalmazni. Ez mind-mind eredmény. Van azonban egy következő ügy is, mégpedig az átszervezés. Létrejötte óta tagja vagyok a “Nemzeti Kerekasztal”-nak , ahol az egyik legutóbbi megbeszélésen elhangzott: hogy a  művészeti iskolák átszervezése várható. Azonnal tiltakozni kezdtem, mert a legtöbb esetben ez megszüntetést jelent… Kiderült, hogy ennek megvalósítása egy-egy központi iskola lenne, kihelyezett tagozatokkal… Szerencsére ígéretet kaptam arra, hogy ennek az átszervezésnek az előkészítésébe bevonnak majd bennünket is, így el tudjuk mondani az ezzel kapcsolatos észrevételeinket. Azt azonban hangsúlyoznom kell: minket a tagság bíz meg azzal, hogy képviseljük az ügyüket. Próbáljuk teljesíteni a feladatunkat, és ezt rajtunk számon lehet kérni. Ezért is fontos, hogy minél többen támogassanak minket, hiszen az az erősségünk, hogy minél nagyobb legyen szervezetünk, minél több kolléga bízzon meg minket a terület problémáinak feltárásával, és azok képviseletével. Erről jut eszembe Gyimesi Laci egyik kedvenc mondása: “Amíg nincs baj, az emberek nyugodtak, amikor pedig történik valami, akkor rohannak belépni a szakszervezetbe. Miért nem teszik ezt meg időben, akkor amikor még nincs gond?”  A szakszervezet a tagságától erős. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy akadnak olyanok, akik azt mondják, miért fizessenek szakszervezeti díjat havonta, ha ugyanúgy részesülnek az elért  eredményekből, mint a tagok… Ezt a véleményt nem szeretném minősíteni.

-      Ha pedig megvizsgáljuk, mi minden nyújt a szakszervezet, azt gondolom, nem csupán az előbb felsorolt eredmények miatt érdemes tagnak lenni…

-      Említhetem a telefonos flottát, azt, hogy lehet üdülni a Zamárdiban, Hévízen és Balatonfüreden is, szakszervezeti nyaralóinkban, jóval olcsóbban, mint máshol, és szükség esetén szociális, tanévkezdési, karácsonyi segéllyel ugyancsak támogatjuk a tagjainkat, valamint jogi tanácsokra és képviseletre is számíthatnak. Nagyon sok “vívmányunk” van. Éppen ezért lényeges, hogy ne tegyük tönkre, amit eddig felépítettünk, és ne csak akkor rohanjon valaki a szakszervezethez, amikor már a bőrén érzi a bajt. A fiatalok számára hihetetlen, de mi, akik megéltük az előző korszakot, tudjuk, a felvázolt problémák valósak. S hogy ne kerülhessen sor megvonásokra, szeretnénk továbbra is e terület kellő megbecsülése felett őrködni. Ezért fontos, hogy minél több, a területen dolgozó kolléga mellénk álljon!

Réfi Zsuzsanna