Dr. DOMINKÓ ISTVÁN*
A zenetanítás felelőssége és
a zenetanár személyiségében rejlő lehetőségek
Sokszor
hallottam kollégákkal való beszélgetések során, hogy milyen szerencsések
vagyunk mi zenetanárok, mert nem élet-halál kérdéseiről kell döntenünk
munkánk során. Nem túlzást állítani, hogy más szakterületeken, mint például az
orvosoknak műtét közben, az atomerőmű mérnökeinek az üzemeltetés
biztonsága érdekében, vagy sofőröknek, pilótáknak szinte percenként kell
jó döntést hozniuk, hogy az emberek életét és világunkat ne veszélyeztessék
esetleges mulasztásukkal, figyelmetlenségükkel. Nyilván egy rendőrnek sem
lehet könnyű dolga, amikor arról kell döntenie, hogy meghúzza-e a ravaszt,
vagy próbálkozzon inkább a verbális meggyőzés erejével, de egy
cégvezető, vállalatigazgató is sorsokról dönt, amikor fejlesztésbe, vagy
esetleg épp létszámleépítésbe kezdene.
Ha így
gondolkodva kitekintünk kis tantermünkből, tényleg eltölthet bennünket az
az érzés, hogy milyen jó nekünk, mert másokhoz képest nincs akkora
felelősség a vállunkon. De vajon tényleg így van ez? Vagy inkább csak
hajlamosak vagyunk nyugtatgatni magunkat, hogy hibás döntéseinknek, kevésbé jól
alakuló élethelyzeteinknek nem lehet olyan súlyos következménye, mintha
elmulasztanánk meghúzni egy szakadék felé száguldó vonat vészfékjét. Kedves és
érzékeny lelkű olvasó muzsikustársaim biztos velem együtt bólogatnak,
amikor azt állítom, hogy minden egyes gyermek, emberi teremtmény a maga
csodálatos egyedi világával, lehetőségeivel, személyiségének
utánozhatatlanságával az említett vonathoz hasonlóan irányítható; lassítható,
gyorsítható, a helyes pályáján tartható, és bizony meggondolatlanságok árán
akár kisiklatható. Megteszik ezt ők maguktól is, mondhatnánk egyébként,
sajnos sok ilyen fiatalt látunk magunk körül. Ugyanakkor a nevelés, a személyes
odafigyelés és a szerető légkör biztosítása igen csekéllyé teszi annak
esélyét, hogy valaki csak úgy „észrevétlenül” vakvágányra fusson. Egyes
gyerekekre vetítve persze a sikeres és boldog élet beteljesülésének
lehetősége millió dologtól függ. Kezdhetjük rögtön a sort az ideális
szülői és családi háttér meglétével vagy hiányával. A rendelkezésre álló
iskolai környezet óvó és megtartó jellege is nagyon fontos, ahol diáktársaival
és pedagógusokkal tölti együtt ifjú élete jelentős részét. Tovább
vizsgálva az emberi kapcsolatok rendszerét, eljutunk a baráti társaságok, személyes
ismerősök, rokonok, majd a különórák révén megszeretett tanárok, mentori
lelkületű, tanítványaik felé közvetlen felelősséget érző emberek
szűkebb halmazához, akik a bizalmi kapcsolatok révén még közvetlenebb
módon képesek hatást gyakorolni, közel kerülni, közel maradni, szükség esetén
pedig segítséget nyújtani számukra.
Nem véletlen,
hogy magunkat, jellemzően egyéni, ún. különórákat
tartó zenetanárokat nem a szélesebb iskolai közeghez, hanem a szorosabb baráti
kapcsolatokhoz soroltam. Még ha igaz is, hogy ugyanúgy köznevelési intézménybe
jár a zenét tanuló gyermek, és elvárható, hogy ugyanazzal a tisztelettel
tartozzon zenetanárának is, mint a közismereti tárgyakat tanító kollégáknak,
sokkal inkább érzem természetesnek, ha az egyéni órát tartó zenetanár baráttá,
mentorrá igyekszik válni növendéke számára, hiszen teljes mértékben ideálisak
ehhez a körülményei. Több szempontból is. A hazai művészetoktatási
rendszer adottságai alapján a legtöbb alapfokú művészeti iskolában nem
kötelező módon, hanem szabadon választják, opcionálisan tanulják a tanulók
a zenét és egyéb művészeti tárgyakat. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint ahogyan
a kiegészítő nyelvi tanulmányokat vagy a sportot, a lényege, hogy önként
választják. Ráadásul ezeket az előnyöket szinte ingyenesen veheti igénybe,
hiszen a zeneiskolai éves térítési díj összegéből jó, ha néhány magánóra
díjára futná. Sokan persze a kötelező iskolai tanulmányok mellett is
szeretnének minél többféle dolgot csinálni egyszerre, vagy legalább kipróbálni,
hogy kiderüljön, miben is jók igazán, mihez van leginkább tehetségük. Emiatt
olykor időhiányban szenvednek szülők és gyerekek egyaránt, és sajnos
sokszor választaniuk kell a jó és a még jobb elfoglaltság, a hasznos és a még
hasznosabb szabadidős tevékenység között, ami egy lelkiismeretes
szülő számára komoly dilemmát okozhat. Előfordul természetesen olyan
is, amikor némelyek csak azért használják ki a délutáni különórák adta
lehetőséget, hogy addig is „jó helyen” legyen a gyerek, és ne valami rossz
társaságban, esetleg káros tevékenységgel töltse az idejét. Meg kell
erősítenem, már ez is éppen elég indok, hogy zeneiskolába járjon a
gyermek, ha arra gondolok, hogy mennyi veszély leselkedik a mai világban
rájuk.
A hazai
művészetoktatási struktúra számos előnye közül a legnagyobbnak mégis
azt tartom, hogy a növendék közvetlenül, a tanárával négyszemközt töltheti el a tanóra idejét. S még ha
valaki hitetlenkedne is, hogy „ugyan, mire lehet elég a heti kétszer fél vagy
háromnegyed óra”, tapasztalt kollégák tudják, hogy a több éven át tartó, heti
rendszerességű találkozásokkal számolva ez a „drága”, különleges idő
képes meghatványozni a hatékonyságot. Mindezt már jó néhány nemzedék
szerencsésebbjei igazolhatják, akik élvezhették a művészetoktatás
egyediségét, annak jótékony hatását. Ők azok, akik felnőttként
visszatekintve legszívesebben zenetanáraikat és a közösen átélt élményeket
emlegetik, mert talán hozzájuk érezték magukat legközelebb, velük alakulhatott
ki a legszorosabb kapcsolat az iskolai éveik alatt. Nyilván nem mindenki esetében
valósulhat meg, de nagyon is kívánatos lenne, hogy minden gyermek menedékre
találjon egy ilyen típusú egyéni vagy kiscsoportos órán, ahol igazán önmaga
lehet, az önbizalma pedig folyamatosan növekedhet a közvetlen pedagógiai
ráhatás segítségével, ahol azt a képességét erősítik, amelyben igazán jó.
Sajnos elegendő idő hiányában (ahogyan ezt egy korábbi tanulmányomban
is megfogalmaztam) ezek a gyerekek is „csak a játékból, lazításból,
tévézésből – saját megfogalmazásuk szerint a kütyüzésből – elvett szabadidejük
terhére tehetik meg, hogy komoly áldozatokat hozzanak például a zenei
tanulmányok terén elért eredményeikért, fejlődésükért”.[1]
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mint minden dolog, ami összefügg a
vetés-aratás törvényszerűségével, ez a befektetés is később termi meg
gyümölcsét. Amikor már túljut a fiatal a kamaszkor tekervényein,
kényszerűségein és ellentmondásain, be fogja látni, hogy élete
legértékesebbjei közé tartoznak azok az élmények, amelyeket szeretett
zenetanárával élt át.
Számos történetet
mesélhetnénk olyan fiatalokról, akik nekünk mondták el először (és talán
egyetlen alkalommal) azt, ami a szívüket
nyomja. Amit szüleiknek sem biztos, hogy el mernének
vagy el akarnának mondani. Csalódásaikat, terheiket, meg nem értettségüket, és
bizony sokszor a legnagyobb örömeiket is mi hallgathatjuk meg először! Hát
nem nagyszerű? Mindez naponta megtörténhet, ha ott vagyunk,
rendelkezésükre állunk, ha kíváncsiak vagyunk rájuk, folyamatos
érdeklődést tanúsítunk feléjük, ha szeretetünkről biztosítjuk
őket. Egy jó zenetanár, akivel hetente többször is találkozhatnak,
százszor többet érhet, mint egy jól képzett pszichológus szakember, aki csak
ritkán tud időpontot adni, és akivel ritkán valósulhat meg igazán
természetes körülmények között az egyébként komolynak szánt beszélgetés.
A
zenetanár, mint barát
Tény, hogy igen
nagy lett mára a versenyhelyzet, amely a zeneiskolákat, mint „szolgáltató
intézményeket” is elérte. Gyakori, hogy egy-egy tanuló azért hagyja ott a
zeneiskolát, vagy szülei azért veszik ki onnan, mert nem kapják meg ezt a
különleges odafigyelést, vagy épp csak „nem tetszik nekik valami” a tanár
személyiségében, az iskolában, esetleg nem elégedettek a gyermek
előrehaladásával. Ezek a tapasztalások fájdalmasak lehetnek nekünk is,
különösen, ha látszólagos indok nélkül, egyszerűen csak abbahagyja a
növendék az egyébként igen fárasztó, komoly odafigyelést, türelmet,
végeredményében pedig hosszú évek kitartó munkáját igénylő hangszeres
tanulást. Még ilyen esetben is sokat tehet a főtárgy tanár: újabb köröket
fut a szülőnél, megpróbálja megtudni a kimaradás okát, esetleg próbálkozik
egy kicsit könnyebb tananyag vagy lassabban haladás, türelmesebb odafigyelés
ígéretével. Ilyen egy igazi pedagógus, mentené, ami menthető. Ezért
meglátásom szerint felbecsülhetetlen az értéke azoknak a zenetanároknak, akik
meg akarják és meg is tudják tartani növendékeiket hosszú éveken át, akár az
óvodáskortól az egyetemig. Ők elsősorban szeretetükkel, türelmükkel,
elhivatottságukkal és állandó megújulni, változni akarásukkal lehetnek képesek
erre. Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének, anyagilag, erkölcsileg és
társadalmilag egyaránt, bár igaz, hogy én nagyon hiszek az egész emberéletre
vonatkoztatott igazságosságban, így vallom, hogy aminek megvalósulását nem
feltétlenül látjuk és tapasztaljuk a jelenben, azt még megláthatjuk a
jövőben!
A legalaposabb
tesztek és vizsgálatok sem lennének képesek pontosan kimutatni, hogy
melyikünkben mekkora a tűrőképesség, az
empátiakészség, a helyzetfelismerés, a lényeglátás képessége, és még lehetne
sorolni hosszasan azokat a pedagógusi kompetenciákat, amelyek nélkül igen nehéz
eredményes és boldog tanári pályát megélni. Ezek meglétének valós mértékét,
arányát viszont – mint említettem is – nem lehet pontosan kimutatni,
bármennyire is igyekeznek pl. a pedagógusminősítések értékelési rendszerének
kidolgozása által. Ezt többéves oktatási szakértői tevékenységem
tapasztalataiból is látom. Egy valamire azonban nagyon jó: a pedagógus
személyiségében kialakíthatja a kompetenciák, hasznos tulajdonságok elérésére,
az azokban való fejlődésre fokozódó vágyat, és ez nagyon fontos! A
módszertani lényeglátásom középpontjában a gyerekek önállóságra, helyes
önértékelésre való nevelése áll, amely nem létezhet helyes önismeret nélkül.
Viszont erre az útra csak az vezetheti diákjait, aki maga igen gyakorlott
elöljáró ezeken a területeken, aki jól ismeri és még jobban meg akarja ismerni
önmagát, aki folyamatosan objektíven szeretné látni fejlődési irányait,
aki képes az önuralomra és a helyes önértékelésre azáltal, hogy újra és újra
felméri képességeinek és hiányosságainak mértékét. Aki folyamatosan megújulni
akar, és ezért folyamatosan tesz is, aki nem szégyelli bevallani tévedéseit, és
nem sajnálja az időt, hogy utánajárjon egy olyan ismeretnek vagy tudásnak,
amellyel még nem rendelkezik. A fentiek nem specifikusan „a jó pedagógus”
ismérvei, minden halandó kellene, hogy rendelkezzen az emberi képességek
sokaságából és az emberi tudat semmihez nem hasonlítható különlegességéből
származó mindennapi önkontroll gyakorlatával. Meggyőződésem, hogy
egymás és a magunk életét is megkönnyítenénk ezáltal;
elcsépelt szólás, de boldogabb és gondtalanabb világban élnénk. Viszont miránk,
pedagógusokra azért is fokozottan igazak kellene, hogy legyenek ezek a
törekvések, mert nevelői vagyunk a következő nemzedékeknek. Jó nevelővé
pedig csak példamutatás árán válhat az ember, csak a jó és követhető
példák sora adhat következetességet egy pedagógus munkájában, amire bizonyára
fel fog figyelni a tanítvány is. Sőt, hosszútávon csak ezek az értékek
mentén kerülhetnek közel hozzánk, csakis így válhatnak barátainkká,
követőinkké.
Mi akadályoz hát
meg abban, hogy olyan baráttá váljon a zenetanár, aki kitalálja növendéke
gondolatait, aki megpróbálja a lehető
legtöbbféleképpen egyengetni útját, aki a lehető legjobbat akarja a számára?
Ezek a belső törekvések idővel kifejlesztik a pedagógusi
érzékenységet az empátia területén, amikor például azt kell eldöntenünk, hogy
szóljunk vagy inkább (meg)hallgassunk. Vonatkozik
természetesen ez a zenei szakmai munkára és egy egyszerű diák-tanár beszélgetésre is. Aztán emlékezzünk csak vissza:
mitől szerettük kiváltképpen valamelyik nagyszerű mesternek,
művésztanárnak a tanítási módszerét? Mert „kitalálta” helyettünk is, hogy
melyik technikai módszer alkalmazása, esetleg valami extra érzelmi töltet vagy
jól eltalált hasonlat segíthet hozzá bennünket a saját problémánk orvoslásában.
Talán sikertelen próbálkozások százai, a patthelyzetek őrlő
eredménytelenségei után az ő szavaik, találó (kitaláló) gondolataik
érttették meg velünk, hogy hogyan is lépjünk tovább. Ők segítettek túl
bennünket a holtponton, így természetes elégedettséget és boldogságot éltünk
át, amikor végre megoldás született, és úgy szólalt meg kezünk alatt a
hangszer, hogy tudtuk, nem csak valamiféle beletörődéssel nyugtatgat
bennünket tanárunk, hanem mi is meghallottuk már, elhittük végre a kétféle
játék közötti különbséget.
Természetesen
ahány tanáregyéniség, annyiféle módszertan és „módszertani ötlettár” létezik,
amely által gazdagszik a szakma. Ezért is nagyszerű látni azokat a helyeket,
ahol gyakorlottan és jól működik a hospitálás, az egymás óráinak
meghallgatása, a jó gyakorlatok megosztása, az intézményen belüli és kívüli
tudásmegosztás, az egyedi problémákra való közös megoldáskeresés, a konzultáció
és meghallgatás kérésének lehetősége, tanfolyamok szervezése és látogatása
stb. Ahogy minden gyermek, akképpen minden kolléga, minden zenetanár is egy
potenciális kincsesbánya. S ha nem tárják fel, nem kerülnek felszínre a
kincsek, soha nem fogják mások javát szolgálni (azt már nem is feltételezem,
hogy felmerülhet-e egyáltalán valakiben az a gondolat, hogy szándékosan nem
osztja szét a kincseit!). Ez a fajta „tálentumfelfedezés
és szaporítás” egyéni és közösségi felelősség is. Vannak iskolák, ahol
nagyon jól működik, mint gyakorlat, máshol kevésbé. Előbbi helyeken
rend szerint önzetlen és tisztalátású kollégák segítik a többieket, ezáltal
igazi alkotóműhelyekké válnak, ahová, mint egészséges keretek között
működő tantestületbe minden józan tanár tartozni szeretne. Nézzünk
hát körül először a magunk közvetlen környezetében, tehetünk-e többet
egymásért és ezáltal a jövő tanáraiért,
tehetséges növendékeiért! Ha teljesen reménytelennek tűnik a helyzet,
talán indokolt lehet a kifelé nyitás, olykor a változtatás is, hiszen a
kollektív passzivitás, a cselekvésképtelenség és nihilizmus képes kiölni minden
kreativitást, amelyre pedig sikert és eredményeket váró zenetanárként felettébb
szükségünk van.
A művészség vagy/és tanárság
Gyakran érzem
hátráltatónak azt a saját identitásunkkal kapcsolatban megfogalmazott
megkülönböztetést, hogy mi nem vagyunk pedagógusok, mi zenetanárok vagyunk.
Talán még az a védekezés is elhangzik olykor, hogy én „művész vagyok”,
„nem erre a feladatra, nem tanárnak lettem képezve”, „tanítsanak a pódiumra
kevésbé alkalmasak, a kevésbé tehetségesek...” stb. Ez
a büszke és mások odaadó munkáját nem igazán becsülő hozzáállás azonban
jellemzően zsákutcába vezet. Nagyon ritkán hallok ugyanis olyan
önmegvalósító szándékról, amely végül ne járna személyiségbeli, jellembeli, sok
esetben pedig egzisztenciális értelembe vett hanyatlással, hacsak a
jellemzően reflektorfényben fürdőző művészember nem kezdi
el egy idő után visszaadni embertársainak és a természetnek azt, amit
ő is kapott. Annál is inkább, hiszen a művészléleknek érzékenynek
kell lennie, reményeim szerint nem csak az önmegvalósításra, a saját igényeinek
és álmainak beteljesítésére, hanem a másokra való figyelésre, az odaadásra.
Véleményem szerint éppen ez a tudatosság és alázatosság teszi igazi
művésszé a muzsikust. Ezért képesek nagy művész- és tanáregyéniségek
remekül ötvözni azt, ami egyébként személyiségükben amúgy is elválaszthatatlan:
nem csak a magas szintű muzsikálás, a koncertezés és színpadi érvényesülés,
hanem a továbbadni, megosztani és felemelni akarás is boldoggá, ezáltal pedig
csodálatos tanárrá, mesterré teszi őket. Ennek a két dolognak, a mesterien
kiművelt tudósnak, művésznek, iparosnak és a tanítványságnak a
kapcsolata és egysége régebben sokkal természetesebb módon, mondhatnám
szükségszerűen és elválaszthatatlanul volt jelen világunkban. Eleinte nem
is voltak úgynevezett iskolák, csak mesterek, akiktől a fiatalok
elleshették, megtanulhatták kellő alázatossággal a mesterséget. Ha pedig a
tanítvány annyira megerősödött jellemben és tudásban, hogy szinte már fölé
nőtt mesterének, akkor bátran elkezdhette saját mestersége
művelésének profi korszakát, és annak a természetes folyamatnak a
folytatását, amit ugyancsak megtanult mesterétől, azaz továbbadni tudását
a következő nemzedéknek. Bizonyos értelemben még a művészetek
őrzik leginkább a mai világunkban ennek a hagyományát: valójában
mestereink, tanáraink az iskoláink. Kihez jártál, kitől tanultál? -
kérdezhetik tőlünk -, és a nevek, akiket ilyenkor megemlítünk, sok esetben
minden esetleges további kérdésre megadják a választ a kérdező számára,
egy avatott jól tudja, hogy milyen irányba indulhat el velünk kapcsolatban, ha
ismerősek számára korábbi „iskoláink” módszertana és értékrendje.
Meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb pályaelhagyó lenne, és sokkal
több fiatal, frissen végzett művész találhatná meg örömét és boldogságát
az életben, ha ezekre gyakrabban gondolna, és keresné önmagában a fenti
gondolatokkal való azonosulást. Persze alapvetően egyre inkább önző
és elsősorban egyéni érdekeket elérni akaró világban élünk, de nem kell
ennek a tendenciának feltétlenül így folytatódnia, s ez mindannyiunkon múlik.
Még egy
aspektus, ami szintén jellemző és meghatározó szakterületünkre: a női
zenetanárok számbéli és ráhatásbéli fölénye és jelentősége,
különösen alap-, de sokszor még középfokon is. Mindenképpen összefügg ez a
jelenség a nőkre inkább jellemző személyiségbeli összetevőkkel,
a fokozottabb érzékenységgel, empátiával, sok esetben alázattal, hiszen ők
anyaként, nagymamaként is pontosan úgy működnek, hogy ezen
jellemzőknek nagy hasznát tudják venni a pedagógiai tevékenységekben is.
Úgy vélem, férfiként mondhatom, hogy mindannyiunknak meg kell tanulni hasonlóan
gondolkodni, és úgy keresni helyünket a fiatalok szívéhez vezető úton,
ahogy sokszor ők próbálják. Nagyon fontosnak és kívánatosnak tartom az
érző szívű, őszinte szeretetkapcsolatokra alapozó férfi kollégák
jelenlétét mind az iskolák, mind pedig a gyerekek életében. Ahogyan az
édesapák, úgy a férfi tanárok nélkül sem teljes az élet. Szociológusok és
társadalomkutatók többsége is ezt hangsúlyozza, hogy igen nagy szükség van
rájuk és példamutatásukra. Ha nem akarjuk, hogy a következő generációk
jelentős személyiségbeli torzuláson menjenek át, helyünkre kell állnunk
apaként, családfőként és tanárként is. Nyilván vannak egzisztenciális okai
is annak, hogy miért van a pályán kevesebb férfi tanár, de most tudatosan a
személyiségünkben és céljaink újragondolásában keresném inkább a megoldás kulcsát.
A
nehézségek, hibák okainak feltárása
Az évek
múlásával jellemzően ki szokott fejlődni azon módszerek sora, amelyek
a tanítás során a rejtett hibák, elsőre nehezebben látható problémák
kiszűrésére, megállapítására nyújtanak segítséget. Gondolok itt természetesen
a hangszeres technikai jellegű vagy intuitív zenei kérdések feltárására
is, de személyiségbeli zavarokkal, szociális gondokkal küzdő, vagy akár
családi háttérproblémák miatt szenvedő gyerekeknek is kapaszkodót
jelenthet egy jó szimatú pedagógus jelenléte, aki érzékenysége, gondos
megfigyelései és az évek során kialakult emberismerete révén nagy eséllyel
fedezheti fel a megbúvó problémát és annak okait. Ilyenkor persze szinte
kötelező a külső segítség kérése, kollégákkal, szakemberekkel való
konzultáció, de a zenetanár, aki sokszor leginkább beletartozik a gyermek
bizalmi körébe, önmagában, pusztán jelenlétével és elfogadásával is nagyon
sokat tehet a gyerekek egészségesebb fejlődéséért. Ezek az élethelyzetek
sajnos egyre gyakoribbak, sokszor kerülnek elő kollégákkal való
beszélgetések során elképesztő esetek. Ilyenkor
még ha szakmailag kevésnek vagy felkészületlennek is érzi magát egy pedagógus,
idővel kiderül, hogy ő lehet a kulcsa a megoldásnak. Gyakran
hangoztatjuk, hogy nem vagyunk erre a speciális feladatra kiképzett
gyógypedagógusok, akik a vizsgálatok során megállapított pszichés, tanulási,
magatartásbeli, fejlődésbeli zavarok esetén tudhatnák pontosan, hogy mit
is kell tenni. Mindez jogos, de mégis úgy érzem, és tapasztalataim is megerősítenek
abban, hogy a zenetanár – talán éppen a zenei és művészi mondanivaló
iránti érzékenysége révén – sokszor több eredményt képes elérni a gyerekek
fejlődése érdekében, mint számos terapeuta, ha nem ijed meg a feladattól
és a rá nehezedő tehertől. Bizony, sokkal több ilyen jellegű
problémával találkozhat egy ma tevékenykedő zenetanár, mint 20-30 évvel
ezelőtt. Sok gyermek életében a zenetanulás egyfajta terápiás
tevékenységként értelmezhető, s ezáltal el kell
fogadnunk, s erre fel is kell készülnünk, hogy gyógyulásukban nekünk is részünk
van. Így aztán a tehetséggondozáson, a pályára felkészítésen, a zeneszeretetre
nevelésen, a koncertjárásra szoktatáson túl gyógypedagógiai tevékenységet is
végez a 21. század zenetanára. Úgy gondolom, hogy ettől nem megijedni kell,
hanem elébe nézni és a nehézségekre felkészülni, egymástól pedig sokkal
gyakrabban segítséget kérni. Ahogy a példabeszéd is mondja: ha nincs
bölcsességünk, kérjünk – egymástól, vezetőktől, szakemberektől.
Általános
tapasztalás, hogy sokan eleve tartanak a problémás esetektől, olyan
tanítványoktól, akikkel több lehet a gond, fegyelmezésükkel,
viselkedésükkel kapcsolatban, esetleg valamilyen hiányosságukból,
betegségükből fakadóan. Érthető is, hiszen mindenki tehetséges,
pályára született mintagyerekről álmodik, akit „csak terelgetni kell”,
akinél már „az is elég, ha nem rontjuk el” – hallottam már effélét. Azonban
jóval ritkábban hallok olyat, amikor egy szívvel-lélekkel munkálkodó zenetanár
ideje korán feladná, lepasszolná a nehézségekkel küzdő növendékét,
beletörődvén, hogy ő semmit nem tehet az érdekében. Ahogy kezdjük
ugyanis megismerni a kis embert, egyre jobban elkezd érdekelni bennünket az
ügy, a mögötte rejtőzködő sokféle titok. Szeretnénk segíteni,
átvezetni a problémán, rátalálni a nehézség valós okaira, ahogyan egy jó
ujjrendre az eleinte ügyetlenkedő kis kéz, vagy a lazító, felszabadító
mozdulatokra egy feszes testtartás esetén, esetleg a legtalálóbb hasonlatra,
amely kifejezi belső meggyőződésünk, hogy milyenre is képzelnénk
a zenei formálást. Ilyenek vagyunk, a megoldáskeresésben érdekeltek, néha a
végsőkig! Ilyen a jó zenetanár ismérve, mert különlegesek a
lehetőségei, az adottságai. Érzékeny szenzorai
révén pedig – és itt konkrétan gondolok a művészi érzékenységre, a jó
fülhallásra és a kifinomult belső hallásra is – nem csak a hanghibákat
tudja megállapítani, hanem képes kitalálni a lélek gondolatait is.
A különleges
bánásmódot igénylő gyerekekről ejtsünk még néhány szót. Hajlamosak
lehetünk azt gondolni, hogy csak a „problémás” gyermek ilyen. Véleményem
szerint bármelyik kiemelkedőbb zenei tehetséggel, kreativitással, az
átlagosnál erősebb kifejezőkészséggel, mélyebb érzékenységgel
megáldott gyermek ilyen: különleges bánásmódot igényel. Legtöbbjükkel nem is
lehet úgy foglalkozni, mint az átlagos képességűekkel. Hamarabb elkezdenek
unatkozni, mocorogni. Ha nem pörög az óra, ha nem történik állandóan valami új,
ha nem köti le folyamatosan a figyelmüket az ember, akkor mintha kezdene minden
szétesni körülöttük (és egyúttal körülöttünk is), egyre kevésbé figyelnek,
ezért a tanár energiáit folyamatosan és sokkal fokozottabb mértékben lekötik.
Miért mondom ezt? Mert ha valami, akkor a tehetség felismerése és gondozása
igazán egy zenetanárhoz illő feladat, hiszen minden egyes új növendék első
meghallgatásakor kutatjuk azokat a jeleket, amelyek kiemelik a többiek közül,
amiért szívesen foglalkoznánk vele. Szerintem ezt kellene tenni minden egyes
esetben, személyválogatás nélkül mindenkivel: keresni bennük azokat az
értékeket, jelzéseket, megnyilvánulásokat, amelyek által szerethetővé,
izgalmassá, különlegessé válnak a szemünkben, hiszen azok! Mindegyikük egy
csoda, mi pedig csodálhatjuk és féltő szeretettel
terelgethetjük őket. Ez a zenetanítás és a zenetanár nagy lehetősége.
_______________________________________________________________________
* A szerző, dr. Dominkó István zongoraművész, mesterpedagógus,
oktatási szakértő, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola zongoratanára.
Ösztöndíjprogramjáról és elérhetőségeiről az alábbi weboldalon
olvasható több információ:
https://osztondij.mma-mmki.hu/felhasznalo/75d4f1cb6a250ed33debed86a2eeb92a
