Jean-Jacques-Baptiste Anet Szonátái hegedűre és basso continuóra

(Hungaroton – HCD 32754)

A Hungaroton kiadónak évtizedek óta erőssége a ritkaságok iránti megkülönböztetett érdeklődés. Rég feledésbe merült, legfeljebb zenetörténeti könyvekből, névről „ismert” zeneszerzők számára adta meg az újrafelfedezés esélyével, hogy akár a koncertrepertoárba is visszakerüljenek műveik. Máskor műfaji érdekességeket tálalt, vagy épp egzotikusnak ható hangszínekre irányította a figyelmet különleges apparátust igénylő darabokkal. S közben időről-időre megerősödhetett a zenebarát meggyőződése: kimeríthetetlenül (s megismerhetetlenül) gazdag a zeneirodalom.

A közelmúltban megjelent felvétel nyolc hegedűszonátát tartalmaz, basso continuóval. A szerző: Jean-Baptiste Anet fia, Jean-Jacques-Baptiste Anet. Az apa (1650-1710) is hegedűs volt, hasonló nevű (néha rövidítve Jean-Baptiste-ként említett) fia (1676-1755) azonban kettős minőségben vált híressé, hegedűsként és zeneszerzőként. Azok közé a francia muzsikusok közé tartozott, akiknek előadóként jelentős szerepük volt az olasz stílus párizsi megkedveltetésében, s műveivel is hozzájárult a „kevert ízlés” (les goûts-réunis) megteremtéséhez. A felvétel hegedűsének, Illés Szabolcsnak a kísérőszövege olyannyira érdekfeszítően vázolja fel Anet pályáját, hogy – akár a felvétel meghallgatása előtt – kedvet csinál ahhoz, hogy különböző forrásokból további adatokkal gazdagítva, részletesebb képet kapjunk. Anet Corelli-tanítvány volt, csakúgy, mint a nála egy évtizeddel fiatalabb Giovanni Battista Somis, akinek növendékei közé tartozott Jean-Marie Leclair (1697-1764) és Jean-Pierre Guignon (1702-1774) is. (És hogy mennyire lényegesek a keresztnevek, s azokon túl a születési és halálozási dátumok: ez a Leclair nem tévesztendő össze a nála hat évvel fiatalabb, néha „le cadet”-ként megkülönböztetett, azonos nevű öccsével, aki „csak” zeneszerző volt.)

Anet a Leclair előtti generáció legjelentősebb francia hegedűművészei közé tartozott, s mindkettejük sorsában közös, hogy Guignon meghatározó szerepet játszott az életükben; Anet-nek a ConcertSpirituel sorozatában történt első nyilvános fellépése afféle „zenei párbaj” lett közöttük, ami szokás szerint nem „eredményhirdetéssel” dőlt el, ám a feltételezések szerint a fiatalabb, legendás hegedűvirtuóz személyisége nagyban hozzájárult Anet visszavonulásához – Leclair pedig az első hegedűsi posztért való, hónapokig tartó rivalizálást elégelte meg (e két korszakos jelentőségű hegedűművész-zeneszerző méltatlan körülmények között hunyt el).

Ami a „kevert ízlést” illeti, napjainkban a hallgatónak nehéz „újratanulni” – a hangszeresek számára megkönnyíti ezt a feladatot a különböző nemzetiségű barokk komponisták műveinek alapos ismerete. Bizonyos szempontból kifejezetten könnyű feladat lehetett ez a felvétel szereplői számára, hiszen mindhárman (Illés Szabolcs – barokk hegedű, Gáborjáni Kinga – barokk cselló, Edőcs Fanni – csembaló) a hazai felsőfokú tanulmányaikat követően külföldi régizenei centrumokban szereztek további diplomát, elmélyítve, egyszersmind kiszélesítve zenei horizontjukat. Megbízható vezetők tehát a kalandozáshoz a francia barokk kevéssé ismert táján (Illés Szabolcs korábban már készített felvételt francia barokk szerzők szonátáiból, továbbá megjelent albuma Corellinek és tanítványainak műveiből).

A felvétel kísérőszövegéből nem derül ki, hogy az ősnyomtatványokból (1724 és 1729) játszanak, avagy a gyűjteményeknek van későbbi (modern) kiadása is. Hangszereikről sem tudunk közelebbit, viszont megadták a hangolást (415 Hz). Ami a hallgató számára azonnal feltűnik: a hegedűhang „egyedisége”. Szerencsére nem kell találgatnunk (s „magunkról” aligha találhatnánk ki): a hegedűművészről szóló ismertetőből kiderül: „historikus forrásokon alapuló, úgynevezett chin-off technikával játszik, melynek során a hegedű a játékos állával nem érintkezik, tartásában kizárólag a bal kéz játszik szerepet. Ez a szabad tartás – eleganciája mellett – a hangszer optimális rezonanciáját is lehetővé teszi”.

Az első szonáta-kötetből öt, a későbbi gyűjteményből három kompozíciót választott ki a hegedűművész. Érdemes megfigyelni a tételcímek különböző írását: az olasz tanulmányutat követően olasz elnevezéseket olvashatunk, a későbbiben franciásat (Giga – Gigue, Allemanda – Allemande, Gavotta – Gavotte). A szonáták szinte kivétel nélkül súlyos lassú tétellel kezdődnek (Largo, Adagio, Grave – csak az egyetlen háromtételesnek a nyitótétele Andante), többségük öt- vagy hattételes. A tételek közül a leghosszabbak is alig haladják meg a két percet, a legrövidebbek alig egypercesek. A Giga-tételekhez „Allegro” tempó- illetve karaktermegjelölést ad, két ízben a spiccato játékmódra is történik utalás – ezek egyikéhez tartozik az egyetlen „programcím”: Les Forjerons, a Szent Péter halára történő utalás (ilyet látunk a borítón).

Az öt és tíz perc közötti időtartamú szonátákat érdemes külön meghallgatni, úgy több figyelem jut a részleteknek. A jó órányi muzsika végighallgatása kellemes ugyan, és korántsem untató – de akkor a figyelem nagyobb egységekre „áll be”, a tételkarakterekre. Egy-egy ciklus (akár többszöri) végighallgatása során pedig könnyebb felfigyelni a variált/díszített ismétlésekre, azokra az improvizatív elemekre, amelyek stílusismereten alapulnak.

Differenciálódhatnak tehát a barokk hegedűmuzsikát illető hangzásélményeink (akár a francia barokk vonatkozásában is) – a következő hangzásképet vajon Guignon darabjaitól kapjuk? Jó lenne, ha e kérdést igenlően válaszolná meg Illés Szabolcs felvétel-terve.

Fittler Katalin