Genius loci – avagy, hitelesség és/vagy hagyomány

J. S. Bach Karácsonyi oratóriuma a lipcsei Tamás templomban készült felvételen

(Accentus Music – ACC 30469)

Az utókor tudatában régóta elválaszthatatlanul összeforrott a lipcsei Tamás templom (neve, épülete) egykori „kántora”, J. S. Bach nevével (a magyar zenebarát számára ezt erősíti már címével is Láng György életrajzi regénye). Az épület áll, istentiszteleteken kívül hangversenyhelyszínként is működik, s a látogató, tartozzék bármely felekezethez, s érkezzék a világ bármely tájáról, nem tud megilletődés nélkül belépni oda. „Távolról” fantáziálhatunk arról, milyen érzés lehet a Zene eme szentélyéhez hivatali minőségben tartozni – és a magyarban is csak ritkán vetődik fel a gondolat, hogy esetleg a külföldiek valami hasonlót érezhetnek Zeneakadémiánkat illetően (más kérdés, hogy átalakítások, modernizálások mennyire módosítják az atmoszférát).

Lipcsei Tamás templom

A lipcsei Tamás templomban szívesen megtapasztaljuk az „állni látszék az idő” érzetét, s ezt erősítheti a falai között felcsendülő zenei repertoár is. 2018 decemberében itt rögzítették a Karácsonyi oratórium hangfelvételét, a város neves együttesének, a Gewandhausorchesternek, és a templom nevét viselő Thomanerchornak, valamint szólistáknak a közreműködésével. A dirigens Gotthold Schwarz, aki 17-ként követi posztján J. S. Bachot.

Gotthold Schwarz (lfz.de)

A zwickaui születésű karnagy gyermekkorában maga is tagja volt (rövid ideig) a Tamás templom kórusának, s mielőtt a vezénylés mellett döntött volna, számottevő énekesi karriert futott be. Egyházzenészi diplomamunkájának témájául Bach zenéjének retorikáját választotta.

Minden együtt van tehát – a kántor-utód az utódegyüttesekkel szólaltatja meg a hat kantátát (annak csak örülhetünk, hogy sokat változott a világ – előnyére, ha Bachnak a lipcsei tanáccsal való, méltatlan munkakörülményeit dokumentáló levelezésére gondolunk).

A Karácsonyi oratórium kéziratának első lapja (1734)

Köztudott, hogy a Karácsonyi oratórium voltaképp kantáta-sorozat, hat önálló mű, amelyeket meghatározott időben való előadásra szánt a szerző. Az elmúlt századok során egyre erőteljesebben érvényesült a kompozíciók autonómiája, térbeli-időbeli megkötöttségektől függetlenedve. Ebben jelentős része van a hangfelvételeknek, amelyek mindehhez a korlátlan ismétlés (újrahallgatás) lehetőségét adják (ráadásul az összkiadás-igény immár elérte a nyomtatványokat követően a felvételeket is).

Két korongot kapott helyet a hat kantáta, melyek Evangélista-szólamát Patrick Grahl énekli, az áriák előadói: Dorothee Mield, Elvita Bill, Markus Schäfer és Klaus Häger.

A templom tere virtuális a hallgató számára, mondhatni, hozzá kell szokni, de ez hamar megtörténik. Csakhamar feltűnik, hogy ennek az előadásnak nehezen lehetne kitalálni, pusztán stiláris alapon, az idejét. Mondhatni, mentes mindennemű interpretációs „divatirányzattól”. A 20-21. századi zenehallgató amúgyis olyan zenei világba született bele, ahol nemcsak a zeneszerzést illetően nincsen zenei köznyelv, hanem a stiláris pluralizmus a hozzáférhető (jelentős időintervallumban készült) felvételek révén az interpretációra is érvényes. És úgy tűnik, a különböző elkötelezettségű jelentős muzsikus-egyéniségeknek köszönhetően, „mindenevővé” szolídulnak az új irányzatok felbukkanásakor kizárólag elkötelezettségűek csoportjai is.

Van ebben az előadásban valami „statikus”, ami egységességet biztosít a kantátáknak. Erőteljes a metrizálás, néha szinte „iskolásnak” érezzük például a hármas lüktetés folyamatos éreztetését. Ugyanakkor a hallás egy idő után alkalmazkodik ehhez, és arra figyel, ami e keretek között zajlik. És csakhamar feltűnik a ritmikai szervezettség tudatossága, amennyiben szinte időmértékes skandálással, folyamatként szólal meg a ritmizált szöveg, amelynek rangját a dallam és a harmónia egyaránt emeli. Az előadók szinte „szócsövek”, teljesítményük a kifejezés szolgálatában áll. Az Evangélista deklamációja sohasem válik színpadiassá, ám minden hangján érződik a személyes érintettség, az elkötelezettség. Szertartásszerű zenélést hallunk, s ebben mindenki egységesen vesz részt. A zene tehát nem „önmagáért való” gyönyörködést szolgál! Ehhez meggyőződéses zenei alázatra van szükség, egyszersmind olyan szakmai felkészültségre, amelynek birtokában maradéktalanul érvényesülhet a szándékolt kifejezés.

A felvétel készítői is érezhették ezt a különleges hozzáállást, hiszen ezúttal nem csupán indifferensen sorjáznak a tételek, hanem a kantátákat érezhetően nagyobb (jóleső!) szünet választja el egymástól. Végighallgatható ugyan akár egyvégtében is a két korong – de maradéktalan élményt ad önmagában is egy-egy kantáta.

Távolról aligha dönthető el, mekkora a szerepe ebben a dirigens beható stílusismeretének. Akárhogyan is van, időtálló produkcióként könyvelhető el ez az elhivatott muzsikálás. Akkor is, ha lehetnek némi pillanatnyi ellenérzéseink. Azokon könnyen túlteszi magát a hallgató, mert hatása alá kerül annak a szakralitásnak, amely elsődlegesen Bach zenéjére irányul, amely megragadhatatlan spiritualizmusával sohasem téveszti el hatását.

Fittler Katalin