Fittler katalin
Szabó Csaba összegyűjtött írásai I.
Végigolvasva
a félezer oldalt, indokolt az elképedés – ez csak az első kötet? (Vajon
mennyi lesz még a folytatás?)
Szabó
Csaba (1936. Ákosfalva, Maros megye – 2003, Szombathely) nem cseng ismeretlenül
a zenei berkekben, az 1988-ban áttelepült család fejéről azonban
legszélesebb körben az tudott, hogy zeneszerző, aki a szombathelyi
Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán tanított. Ha másként nem,
legalább hivatkozásokból köztudottnak tekinthető, hogy megjelentek könyvei
– én a Zene és szolgálat című, 1980-ban, a Kriterionnál
Bukarestben megjelent kötetének köszönhetően „tanultam meg a nevét”.
A Szabó
Csaba Nemzetközi Társaság és a Cellissimo Bt.
kiadványaként megjelent kötetnek előzménye az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba emlékkönyv (halálának 10.
évfordulójára időzített megjelenéssel). Az róla, életművéről
szól – ez pedig tőle való; s a szerkesztői utószóból kiderül, hogy tudatos
időzítéssel készült a 2017-es kettős Kodály-évfordulóra, „hiszen
Szabó Csaba külön utakra térő tudományos életműve ’Kodály nyomdokain’
jár, akkor is, és főképpen abban, amikor a példakép-Mester téziseitől
eltérő, azokat tovább vivő állításokat fogalmaz meg”. A
gordonkaművész Szabó Péternek a gyermeki tiszteleten kívül a sokoldalú
muzsikus iránti feltétlen tisztelete mutatkozik meg abban, hogy vállalta a
szerkesztői munkát, amelyet elismerésre méltó gondossággal végzett el.
Szabó Csaba szerző cd-je a
Hungarotonnál jelent meg
Folklór
– Zenetörténet – Pedagógia: e három témakört öleli fel a 22 írás, melyek öt
fejezetben kaptak helyet. Egy részük előadásnak készült, mások írásos
megjelenésre. Az előadások – akár némiképp módosítva – különböző periodikákban ill. kötetekben már megjelentek, de
kétségtelen: hatványozott a „haszna” a gyűjteményes kiadványnak. Akkor is,
ha az azonos tematikájú írásokban egymás közvetlen közelségében „köszön vissza”
ugyanaz a gondolat, gondolatmenet, tanulság. Sőt, eme többféle
beágyazottság talán még inkább segíti, hogy az olvasottak tudásanyaggá
mélyüljenek az olvasóban. A muzikológus-olvasó
számára külön tanulság, hogy hogyan „adagolja” az ismeretanyagot gazdag
tudás-tárából, alkalmazkodva az előadás (potenciális) közönségére való
tekintettel.
Az
első fejezetbe, mely a „Pentaton hangrendszerek” címet kapta, három tanulmány
tartozik: A magyar népzene ötfokú hangsorai és szolmizációjuk, Népzenénk ötfokú
hangsorai, és Kisszekundos pentatóniák a finn népzenében, a gregoriánban és a
népies magyar műdalokban”. Mi tagadás, nem könnyű olvasmányok –
merthogy valójában nem annak szánta őket a szerző. Mindegyikük
betekintést ad a tudós műhelyébe, de korántsem pillanatképeket villant
fel, hanem beavat abba az elemző munkába, melynek eredményét tárja elénk,
többek között táblázatok segítségével. Megjegyzem, egykori hallgatóságának sem
lehetett könnyű a dolga; az előadó ugyanis arra számít, hogy nemcsak
meghallgatják, amit mond, hanem aktívan követik gondolatmenetét, amit nehezít,
hogy gyakorlatilag váratlanul „újdonságokkal” szembesíti közönségét. Az ábrák,
kottapéldák tehát korántsem csupán illusztrációk, amiket akár ki is hagyhat az
olvasó, hanem mindegyiken át kell rágnia magát (ilyen szempontból nagy
előny, hogy maga-magának határozza meg az olvasás tempóját, elidőzhet
a példáknál – alkalmanként akár vissza is lapozhat).
Szabó Csaba partitúra-olvasás
közben (1970, Marosvásárhely)
Izgalmas
témakört érint a Magyar népi énekelt többszólamúság című második fejezet
is, amelynek egyértelműen alapfeltétele, hogy az olvasó jártas legyen a
kottaolvasásban. Többszólamúságról lévén szó, nem hátrány, ha többszólamú
játékra alkalmas hangszer (zongora) is van a közelben, segítendő a
belső hallást… A
kilenc tanulmány egyazon gondolatkört járja körül, s az olvasó
megtapasztalhatja, hogy az egyik írásból tanultak birtokában mennyivel könnyebben
követhetőek a többiek. Ismétlődnek gondolati tézisek, tényanyagok –
és kottapéldák is. Érthetően, hiszen más-más helyszínen, más-más
közönségnek szólt – és egy idő után az olvasó már könnyen felismeri,
előadás szövegével találkozik, vagy eleve nyomtatásra szánt anyaggal (és
nemcsak abból, hogy a szövegben utalás történik az idő rövidségére, vagy a
figyelmet megköszönő zárómondatból). A több évszázados kéziratok és
ősnyomtatványok képe mindig megilletődést kelt – ezek egy része
viszont, kis méretéből adódóan, inkább atmoszféra-teremtő
illusztráció, semmint kisilabizálnivaló grafológiai-paleográfiai feladat.
És
minden bizonnyal sokan lesznek, akik a közreadás forrásait feltüntető
jegyzetanyagban szembesülnek a ténnyel: CD-ROM-ként is hozzáférhető Szabó
Csabának az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból
című munkája (ha már 2001 óta el is kerülte a figyelmet…).
Szabó Csaba Lőrinc
Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával
(1987, Árkos, Háromszék)
Az
Erdélyi és moldvai magyar folklór című III. fejezet zenei anyaga DVD-ROM-on hallható (Seres András – Szabó Csaba:
Csángómagyar daloskönyv. Moldva 1972-1988). A négy írás közül kettő eme
értékes népzenei anyag bemutatására vállalkozik – szövege avatott-elemző
konferálása a daloknak, amelyeket a kötet olvasója énekelhet el magamagának… S
amíg a díszítésekben (variánsokban) gazdag énekek hangzását rekonstruálni
igyekszik, aligha tudja kivonni magát hatásuk alól! A fejezetet a
gyűjtő anyagismerete és az iránta érzett elhivatott szeretet
kettőssége avatja élménnyé. Éppen ezért a legkevésbé sem érezhető
protokollárisnak, amikor a „sorvadó moldvai magyarság alkotó-megőrző
erejének” dokumentálását folkloristák számára legszebb feladatként határozza
meg. E fejezet műfajául szívesen adnám az „élménytár” megnevezést. S ha a
szemfüles olvasó felfigyel arra, hogy a Párizsi Magyar Intézetben tartott
előadáson26 darab felvillantását ígérte a szerző, ám a tanulmányban
mindössze 18 példa szerepel, korántsem marad bizonytalanságban: a
szerkesztő gondosan „elszámol” a közreadás forrásait feltüntető
jegyzetben.
Hangzó
anyag híján, a kottaanyag rekonstruálása komoly feladat a IV. fejezet (Egyházi
népének) egyetlen (eredetileg előadásként, illusztrációkkal elhangzott)
tanulmányában: Protestáns egyházi énekek népünk emlékezetében – A „Krisztus Urunknak áldott születésén” forrása és népi
változatai.
Szőnyi Erzsébet, Szabó
Csaba, Kodály Zoltánné Péczely Sarolta, Erdei Péter,
Mary Aliz Hein. Kodály Szimpózium. Oakland-USA
A kötet megjelenésének
időzítésével függ össze a zárófejezet tematikája: Írások Kodály Zoltánról
és a Kodály-módszerről. A Zene és szolgálat című kötetből ismert
az első két alkalmi írás, a nekrológ (Kodály Zoltán 1882-1967) és a
Számvetés Kodály Zoltán halálának 10. évfordulóján, valamint a negyedik,
amelyben az oaklandi Holy Names Colleage I.
Kodály-szimpóziumának tapasztalatairól számol be (A Kodály-módszer nemzetközi
térhódítása). Az említett szimpóziumon való hozzászólása a fejezet harmadik
írása (Kodály-módszer a romániai magyar oktatásban). Bevezető
tanulmányában Angi István vitairatként értékeli a kötet befejező írását
(Az angliai példa – más szemmel), amelyet a „Módszertani Lapok. Ének-zene”
hasábjain azzal a szerkesztőségi felhívással jelent meg 2000-ben, hogy „A tanulmánnyal kapcsolatos véleményeket érdeklődéssel
várjuk”. „Szabó Csaba írására tudtunkkal nem érkezett reflexió” – tájékoztatja
a kötet olvasóit Szabó Péter. Tegyük hozzá: részben érthető ez, hiszen
vélhetőleg a korábbi tájékoztatást sem sokan követték nyomon
(rádióműsorokban és különböző folyóiratokban) – és a tanulmányút
résztvevőin kívül aligha érezhette volna magát bárki is jogosultnak a
mérleg nyelve funkció betöltésére…
A tudós
munkájának csak tisztelettel adózhatunk – gyűjtő, rendszerező és
elméleti munkáiból süt az elhivatottság. De közben – néha a sorok között is –
kirajzolódik a pedagógus portréja; a nagytudású mesteré, aki a tudományos
közlendőkben mindig megtalálja a módot arra, hogy tanítson, például idegen
nyelvű terminus technicusok lefordításával. Más
kérdés, hogy megannyi megnevezés első hallásra (első olvasásra)
átláthatatlanul bonyolultnak tűnik. Itt mutatkozik meg az írásbeliség
haszna: az olvasót nem kötik idő-korlátok, szótárazhat, vagy épp a zenei
illusztrációk segítségével rájöhet a ritkán használatos kifejezések értelmére.
A könyv
olvasója általános tanulságként leszűrheti, hogy mindezek a megnyilvánulások
tudományos munka időszakos végeredményei. (Felfigyelhet arra is, hogy
mennyi „helyreigazítanivaló” van a korábban fenntartás nélkül elfogadott
szakirodalomban – ez afféle 22-es csapdája: attól, hogy megtörténik a
korrigálás, a korábban nyomtatásban megjelent hibák továbbra sem tűnnek
el, és olvasók sokasága fogja továbbörökíteni őket.) Kiváltságosnak
érezheti magát, amiért mindezt – készen kapja. De ehhez az elfogadás
(befogadás) intenzív figyelme szükséges. És érzékenység ahhoz, hogy a tudományos
objektivitás mögött meghúzódó érzéseket-indulatokat a helyiértékükön tudja
kezelni.
Fittler Katalin
(A Szabó Csabát
ábrázoló képeket /3-5./ a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság honlapjáról vettük
át. (A Szerk. megj.)
Függelék:
Parlando 2020/1.:
Parlando 2020/2.: