Dr. Hausmann Kóródy Alice
A zeneirodalom
tanítása középiskolában[1]
(Egy
módszertani kísérlet eredményei és tapasztalatai)
A Partiumi
Keresztény Egyetem, Nagyvárad emblémája
Abstract
Our research shows that musical education within public education
is counterproductive. This
is explored in related literature (Gönczy: 2009, Hausmann: 2012, Janurik: 2007, 2009, Laczó: 2002, Stachó:
2008) But knowing the reasons does
not offer a solution, this is why we attempted
to find a new method. The method taught to
MA students of musical pedagogy
stands on two theoretical pillars. The first one is raising awareness on the
functions of the arts. Therefore our approach to
teach musical literature is
rather innovative: to monitor manifestations of these functions throughout the history of art. The second pillar is reverse chronology. Experience shows that teaching
Renaissance or Baroque art with the usual method
leaves students uninterested and bored, they feel as
if all the
information was remote and unnecessary. However if we
start from their own musical experience and roll
back gradually in the history of art, Renaissance and Baroque artworks suddenly become understandable and interesting for them. The results of the experiment are surprising for university students as well
as for high
school students. Assigning two or
three hours for demonstrating a function makes it possible to
demonstrate eight or nine functions
in two years
so they will
encounter a historical period eight-nine times, contemplating them from different
aspects.
Keywords:
musical literature, functions
of art, reverse chronology
Partiumi
Keresztény Egyetem, Nagyvárad
1.
Bevezető
Kutatások sora bizonyítja, hogy a
közoktatásban a zenei nevelés nem célravezető (Gönczy:
2009, Hausmann: 2011, 2014, Janurik:
2007, 2009, Laczó: 2002, Stachó: 2008). Az eredmények
elmaradásának okait is feltárja a kortárs szakirodalom. Ahogy az okok feltárása,
úgy a megoldás keresése is foglalkoztatja a szakembereket (Laczó: 1997, 2001,
L. Nagy: 1997, 2002, Váradi, 2010).
Évtizedeken keresztül a zenetanárok tudni
vélték, hogy melyek a zeneoktatás hangsúlyai, de látható, hogy az alkalmazott
koncepció és módszer ma már nem célravezető. Ennek okát nem csupán a
csökkentett óraszámban kell keresnünk, hanem sokkal inkább a társadalom
megváltozott kulturális fogyasztási szokásaiban. A zenehallgatási szokások
alapján arra következtetünk, hogy a zene funkcióinak csak szűkös
szegmense, első sorban a szórakoztató funkció „működik”, amely
díszletéül szolgál a korszerű szórakozási alkalmaknak, s mint ilyen, a
divatnak kell megfelelnie, szinte azt mondhatjuk, hogy divatcikké vált. A
divatot viszont a média teszi követendővé, kívánatossá, elterjedté, s
mivel az ifjúság egy hét alatt nagyjából annyi időt tölt a képernyők
előtt, mint egy egész szemeszter (ha heti egy órája van), vagy tanév (ha
heti fél órás tantárgy az ének) alatt énekórán, természetes, hogy a média
hatása a befolyásosabb. A médiának, és különösen a kereskedelmi csatornáknak
meglehetősen egysíkú a zenei kínálata, de ez a kínálat képezi az ifjúság
zenei preferenciáinak alapját. Az iskolai ének-zene
oktatásnak ennek ellensúlyozásával kell megbirkóznia. A megváltozott
társadalmi berendezkedés, munkaerő-piaci igény, az új
műveltségeszmény, a multimédia térnyerése, az iskolában is
elengedhetetlenné tette a tartalmi és didaktikai változtatásokat (Hausmann, 2011).
Az új kulturális környezet a zenét is
fogyasztási cikké teszi, a hallgató pedig már nem zenét, humánus tartalmat,
értéket befogadó, hanem fogyasztó. A fogyasztás pedig nem azonos a befogadással
(Stachó, 2008). Mindez arra kényszeríti a
zenepedagógusokat, hogy új utakat, módszereket, de legfőképp új célokat,
hangsúlyokat keressenek a zeneoktatásban.
Nemcsak a közoktatásbeli zenei nevelésben
csökkent az óraszám, hanem a zenepedagógusok képzésében is egyre kevesebb
idő jut szakmódszertanra, ezért átgondoltabb, lényegre törőbb
módszertani oktatásra van szükség. Az első és legfontosabb feladat annak a
zenetanári szemléletnek a kialakítása, amely a hangsúlyváltások
szükségességének megértése által lehetővé teszi jelen körülmények között
is az eredményes zeneoktatást. A zeneoktatás alapvető célja változatlan: megszerettetni
az értékes zenét. A megváltozott kulturális környezetünkben azonban ezt csak
megújult szemlélettel, hangsúlyokkal, módszerekkel és eljárásokkal érhetjük el.
Ezért tettünk kísérletet egy új módszer keresésére.
Partiumi
Keresztény Egyetem „Arany János” Kollégiuma, Nagyvárad
2.
A zeneirodalom tanításának célja
A zenehallgatás szokásának kialakítására,
szeretetére való nevelés az iskolai ének-zeneoktatás feladata lenne, annál is
inkább, mert a család ezt az esetek többségében nem teszi meg. Janurik (2009) kutatása szerint a középiskolások 80%-a
soha, vagy nagyon ritkán hallgat komolyzenét, a családok 37%-ban egyáltalán
nincsenek komolyzenei hanglemezek, és az értelmiségi családok 30%-ban sincs.
Ezekből az adatokból „arra is következtethetünk, hogy a szülők
műveltségről alkotott képéhez sem tartozik hozzá a zenei
műveltség. Ha nem így lenne, akkor, ha önmaguk nem kedvelik is a
komolyzenét, de gyermekeik számára megteremtenék a lehetőségét annak, hogy
megismerkedjenek vele” (Janurik, 2009: 61).
Az első és legfontosabb kérdés, hogy
a zenetanárok megértsék: nem zenetörténetet, hanem zeneirodalmat tanítunk. A
zenetörténet tanítása heti fél órában nem lehet a célunk, az viszont igen, hogy
egy-egy jól bemutatott zenemű által megszerettessük az értékes zenét. (A
módszerben, amelyet bemutatunk a történetiség is helyet kap, nem a megszokott –
talán gyümölcsözőbb – módon).
Ha a zenetörténet/zeneirodalom tanításának
céljáról kérdezzük a hallgatókat, általában a következő válaszokat kapjuk:
a szépérzék fejlesztése, az esztétikai nevelés, az általános műveltség bővítése,
hangverseny-látogatók nevelése. Ha az egyes válaszok kibontására, indoklására
kérjük őket, már nem tudnak válaszolni. Mit jelent a szépérzék? Minden
értékes, jó zene szép? Mit jelent az esztétikai nevelés? Mit jelent ma az
általános műveltség? Korunk műveltségképében hol helyezkedik el a
komolyzene? Miért járnak (vagy nem) az emberek hangversenyre? A
zenetanárképzésben először ezeket a kérdéseket kell tisztáznunk ahhoz,
hogy maghatározhassuk a célt, s kialakíthassunk egy határozott szemléletet a tanári
feladatról. Az eredményes zeneirodalom-tanítás feltétele a befogadói öröm
kialakulása, s ennek létrehívása a tanár feladata, amelyre csak akkor képes, ha
jól felkészült és céljaival tisztában van.
A zeneirodalom tanítása ma általában
három koncepció alapján történik. A legismertebb a kronológiai sorrend, de
vannak, akik műfajok, mások pedig a tematika szerint csoportosítják a
tananyagot. A zeneóráknak olyan zeneművek megszerettetéséhez, megértéséhez
kellene a tanulókat elvezetniük, amelyek magasrendű esztétikai értéket
képviselnek (Stachó, 2008), azonban az iskolai
ének-zeneórák nem töltik be a nekik szánt szerepet (Janurik,
2007), tehát indokoltnak látszott egy más megközelítést keresni, amely
célravezetőbb lehet.
Az új módszertani megközelítést a
mesterfokú tanárképzés gyakorlata eredményezte, mert meg kellett válaszolnunk a
fentebb feltett kérdéseket. Ennek előzményeként tisztáznunk kellett, hogy
mi a művészet, hogyan jött létre? Miután megválaszoltuk, hogy a
művészet eredetileg mesterség, amely szükségleteket elégített ki, tehát a
kialakulásától kezdve funkciói voltak/vannak, kézenfekvőnek tűnt ezen
a vonalon tovább haladni. Felsoroltuk a művészet funkcióit: dekoratív,
szórakoztató, etikai, szublimációs, kifejező, mágikus, ábrázoló, propaganda,
megörökítő, anticipációs, kommunikatív, didaktikai, provokatív. Ezután
megpróbáltunk példákat keresni mindenikre nem csak a zeneirodalomban, hanem más
művészeti ágakban is: építészetben, képzőművészetben,
irodalomban, fotó- és filmművészetben. Ez a kísérlet teljesen új
megvilágításba vonta a diákok zene- és művészettörténeti ismereteit
(ugyanakkor rámutatott a hiányosságaikra is), és várakozásomat felülmúlva
rácsodálkoztak a művészet sokrétűségére. Ebben a kontextusban már
sokkal közelebb jutottunk ahhoz, hogy a fenti kérdésekre válaszokat próbáljunk
adni. Úgy tűnt, a tanári feladat is érthetőbbé vált számukra, illetve,
hogy a funkciók tudatosítása talán hatékonyabbá teheti a zenei nevelést.
Partiumi
Keresztény Egyetem Könyvtára, Nagyvárad
3. A módszer
A fentiek alapján próbálkoztunk azzal,
hogy a művészet funkciói alapján tanítsuk a zeneirodalmat, s mutassuk be a
zeneműveket. Azonban, ha a diákok nem tudják a műveket a
különböző művészettörténeti korokban elhelyezni, lemondhatunk a
stílusismeretről, s a zenehallgatás „zenei turkáláshoz” lesz hasonló. A
tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ha a zeneirodalmat időrendi
sorrendben mutatjuk be, már az első órán unalomba, ellenállásba ütközünk.
A régi korok távoliak, zenéjük „unalmas”, ezért hamar el is felejtik, hogy
melyik korról tanultak, milyen zenét hallgattak. Találnunk kellett egy
megoldást, amely befogadhatóvá teszi számukra a mégoly távoli korok zenéjét is.
Ebben a keresésben Renate Müller (1990) kutatásának
egyik következtetése volt segítségünkre. Müller véleménye szerint a
zenetanulással kapcsolatos gátlások (elutasítás) akkor lépnek fel, ha a tanítás
során elvágjuk a serdülőket a társadalmi és zenei tapasztalatviláguktól.
A középiskolás ifjúság nyolcvan százaléka
jóformán csak a kereskedelmi média által sugárzott divatos könnyűzenét
hallgatja (Hausmann, 2013), tehát ez jelenti számukra
a zenét, ez a zenei tapasztalatuk. Müller megállapítása alapján megpróbáltunk
ebből kiindulni. Ha tehát egy esztétikai funkció megnyilvánulását akarjuk
bemutatni a zeneművekben, a mából indulunk ki, mert saját
zenei/művészeti tapasztalataik alapján meg fogják érteni ennek lényegét,
megnyilvánulását. Ezután görgetjük visszafelé a művészettörténeti korokat,
s mutatjuk meg, hogy ugyanaz a funkció hogyan nyilvánult meg ötven, száz, vagy
éppen háromszáz évvel ezelőtt.
A módszer tehát két pillérre épül: az
egyiket a művészet funkciói, a másikat pedig a fordított kronológia
képezi. A tanítás folyamatát érdemes a szórakoztató funkcióval kezdeni, mert
vélhetően a középiskolások számára ez a legérdekesebb és a
legérthetőbb. Itt megbeszélhetjük azt is, hogy mit jelent a zene dekoratív
funkciója (akusztikus dekoráció), a háttérzene-hallgatás, és milyen a
tulajdonképpeni zenehallgatás, milyen az, amikor magára a zeneműre
koncentrálunk. A szórakoztató funkció tárgyalásánál abból a zenéből kell
kiindulnunk, amelyet a tanulók szórakozás közben hallgatnak, vagyis a divatos
könnyűzenéből, mert ezt értik, erről tudják, hogy mire szolgál.
Ha ezt megértették, akkor meghallgatunk olyan zenei szemelvényeket is, amelyre
a szüleik, nagyszüleik szórakoztak, majd a két világháború között, illetve a
századfordulón. Itt határkőhöz érkeztünk, mert a XIX. századi szórakoztató
zene még egyértelműen a komolyzene eszköztárát használta. Úgy véljük (és
háromévnyi tapasztalatunk is alátámasztja ezt), hogy a XX. század szórakoztató
zenéjének megismerése már elegendő ahhoz, hogy operettet
(előkészíthetjük általa az operák befogadását), szimfonikus
könnyűzenét is hallgassunk. A Strauss-zene hallgatása után, már
hallgathatunk romantikus és klasszikus szerenádokat, illetve egy-egy menüett
tételt. A menüettel elérkeztünk a táncok világához. Bemutatunk barokk táncokat,
majd megismertetjük a tanulókat a barokk szvittel. A barokk táncok után már nem
nehéz feladat a reneszánsz táncok megismertetése. Ha megszokott módon, a
reneszánsz zenéjével kezdenők a zeneirodalom megismertetését, értetlenül
hallgatnák. Így pedig, a mából kiindulva és visszafele görgetve a korokat,
figyelmesebben, s talán érdeklődőbben fogják hallgatni a régebbi
korok zenéjét, mert megértik, hogy az emberek évszázadokkal ezelőtt is
táncoltak, szórakoztak, csak éppen más zenére, mint ma.
Hasonló módon mutatjuk be a többi
funkcióhoz kapcsolható zeneműveket is. A funkciók sorrendjét a
továbbiakban a tanár határozza meg az osztályok színvonala és a bemutatandó
zeneművek alapján. Ha egy funkcióra két, három, esetleg négy órát szánunk,
akkor két év alatt nyolc, kilenc funkciót tudunk bemutatni. A funkciótól és a
zeneművektől függően óránként két-három művet
ismertethetünk. Ez azt jelenti, hogy ha egy funkcióra három órát szánunk, akkor
ennek kapcsán nyolc-kilenc zeneművel ismertettük meg a tanulókat. A
zeneművek részleteit nemcsak meghallgatjuk, hanem meg is beszéljük, hogy
miként nyilvánul meg bennük a tárgyalt funkció. Várakozásunk szerint így több
érdeklődéssel hallgatják a bemutatott műveket. A nyolc-kilenc funkció
tárgyalása azt is jelenti, hogy egy-egy művészettörténeti kort
nyolcszor-kilencszer tanulmányozunk más-más aspektusból, tehát ha minden
harmadik negyedik órán találkoznak ugyanazzal a művészettörténeti korral,
már nem felejtik el, s az újabb és újabb adalékoknak köszönhetően egyre
jobban tájékozódnak bennük.
A módszer részét képezi az is, hogy minden
funkció tárgyalásánál a különböző korok építészetéből,
képzőművészetéből és irodalmából is mutatunk példákat. Ez
utóbbiak nemcsak érdekesebbé, változatosabbá teszik az órákat, hanem
bővítik a tanulók művészeti ismereteit, de főképpen
rávilágítanak az egyes korok ízlésére, gondolkodásmódjára, életfelfogására.
Lassan rávezethetjük a tanulókat annak felismerésére, hogy a mindenkori ember
ugyanúgy él, érez, gondolkodik, csak a formanyelv, a stílus, amelyen
megfogalmazza mondandóját, az változik. Ezért lehet „használható”, sőt élmény
a régi korok művészete a ma embere számára is.
4. Tapasztalatok, eredmények
Három éve tanítjuk ezt a módszert a
mesterképzős zenepedagógusoknak, és alkalmazzuk pedagógiai gyakorlaton is.
Az oktató ugyanazt a csodálkozást tapasztalhatta meg a diákok részéről,
amellyel majd a középiskolás tanulóknál is találkoztunk. A módszer megértése, a
funkciók megnyilvánulása a különböző korok művészetében új képet
nyújtott számukra is a művészetekről. Át kellett látniuk eddig szerzett
ismereteiket, más módon is kellett őket csoportosítaniuk, szintetizálniuk
kellett és otthonosan közlekedniük a művészettörténeti korokban. Minden
évfolyam eleinte küszködött a feladattal, de lassan-lassan élvezettel fordultak
a módszer lehetőségei felé. A legfontosabb eredmény, hogy ezt a módszert
tanulva végre tudatosult bennük a tanári feladatuk, mintha ők maguk is
most értették volna meg a művészet létének értelmét.
A kurzusok alatt rádöbbennek, hogy ehhez a
módszerhez sokkal több ismeretre van szükség, mint amennyit birtokolnak, hogy
sokkal többet kell olvasniuk, művelődniük ahhoz, hogy lássák az
összefüggéseket, hogy a művészet kincsestárából megfelelő szemelvényeket
tudjanak válogatni.
Hogyan viszonyultak a módszerhez a
középiskolások? Mint említettem, eleinte csodálkozva, vagy inkább értetlenül
hallgatták, hogy a művészet funkcióiról kezdtünk beszélni. Hamar
ráhangolódtak a módszerre, hiszen érdekesnek találták a sokféle, információt. A
változatosság, a „pörgés” életeleme az ifjúságnak, ezért „díjazzák”, hogy nem
időzünk sokáig egy-egy művészettörténeti kornál (akkor biztosan
nagyon unnák), s mivel tudják, hogy rövidesen egy másik korról lesz szó, ezért figyelnek
arra, amiről éppen beszélünk. Igyekeztünk interaktív órákat tartani,
bevonni a tanulókat a közös gondolkodásba, néha egészen jó példákat mondtak.
Ez a korosztály nagyon fogékony a
művészetekre, ha értő kézzel nyújtjuk feléjük. Nem is kellett sokáig
várnunk, hogy kérdéseket tegyenek fel, s elkezdjenek gondolkodni zenéről,
művészetről. A homályos múltból lassan alakot öltött számukra a
reneszánsz kor embere is, mert megértették, hogy ő is ugyanolyan ember
volt, mint mi, hasonló érzésekkel és gondolatokkal. Ez a felfedezés (mely annak
köszönhető, hogy a mából, a tanulók által ismert világból indultunk ki)
érthetőbbé, közelebbivé hozta számukra a művészettörténet korszakait.
Annak eredményeként, hogy a
zeneműveket esztétikai funkciójuk alapján mutatjuk be, érthetőbbé
válik számukra a művészet lényege. Ha tudják, hogy melyik művet éppen
miért hallgattuk, elmondhatják a művel kapcsolatos érzéseiket,
gondolataikat, esetleg saját megélt élményeikhez társítanak egy-egy zeneművet,
ez két év alatt elvezethet oda, hogy megértsék, nem mindegy, hogy milyen zenét
hallgatnak, és miért érdemes igényesen válogatniuk.
Azt is látnunk kell azonban, hogy minden
évfolyamon akad tanárjelölt, aki nem fog tudni ezzel a módszerrel tanítani,
mert eredményes alkalmazásának feltétele a szorgalmas, művelt és
tehetséges tanár.
Irodalom:
Gönczy L.
(2009): Kodály-koncepció: a megértés és alkalmazás nehézségei Magyarországon.
In. Magyar Pedagógia, 109. évf. 2 sz. 169-185. p.
Hausmann A. (2011): Ízlés vagy sodródás? Összefüggések a romániai
magyar középiskolások zenei ízlése, zenével kapcsolatos magatartása és
értékrendje, kulturális fogyasztása között.
Hausmann Kóródy A. (2013): A középiskolások
zenei ízlése. PedActa, ISSN 2248-3527, 3. kötet, 2.
szám. 1-12 p.
Janurik M. (2007):
Áramlatélmény az iskolai ének-zeneórán. In. Magyar Pedagógia, 107. évf. 4.
szám. 295-320. p.
Janurik M.
(2009): Hogyan viszonyulnak az általános és középiskolások a zenéhez? In. Új
Pedagógiai Szemle, 59/7. 47-63. p.
Laczó
Zoltán (1997): Egy zenehallgatás-központú tantervről. In. Iskolakultúra,
7/9. 92-98. p.
Laczó
Zoltán (2001): Művészet és pedagógia – Zenei nevelés a közoktatásban
(Retrospektív és jelen idejű helyzetfelmérés). Budapest, Osiris Kiadó.
Laczó
Zoltán (2002): Zenepedagógia és társadalom. In.
Székely M. (szerk.): Hang és Lélek. Új utak a zene és társadalom
kapcsolatában. Budapest, Magyar Zenei Tanács. 83-94.p
L. Nagy
Katalin ((1997): AlterNATíva – örömmel zenére és
zenével örömre nevelés heti egy órában is. In. Parlando,
38/6. sz. 42-46. p.
L. Nagy Katalin (2002): Az ének-zene tantárgy
helyzete és fejlesztési feladatai. In. Új Pedagógiai Szemle, 52/11. 73-83. p.
Müller, Renate (1990). Soziale Bedingungen der Umgehensweise Jugendlicher mit Musik. Theoretische und empirisch-statistische
Untersuchung der Musikpädagogik.
Essen.
Váradi
Judit (2010). Hogyan neveljünk értő közönséget a komolyzenének? Iyvaskila
Dr. Hausmann Kóródy Alíce
Partiumi
Keresztény Egyetem, Nagyvárad, Románia
hausmannaliz@gmail.com