I.
BARSI
ERNŐ
GÁRDONYI
GÉZA, a MUZSIKÁLÓ NÉPTANÍTÓ
Barsi Ernő: Gárdonyi Géza, a muzsikáló néptanító
(Különnyomat az Embernevelés
II. kötetből, Győr, 1965)
II.
Egy
életút a folklór és pedagógia jegyében
Várszeginé Gáncs Erzsébet
interjúja dr. Barsi Ernővel*
(2011)
Nem lehet megismerni a magyar kultúrát a népi
hagyományok ismerete nélkül. 1932-ben Kodály Zoltán tartott egy előadást,
ahol felidézte, hogy nemrég felkereste egy nagyon művelt ember és azt
mondta, hogy nem érti Ady Endrének ezt a mondatát: „beágyazott a villás
vénség”. Ha 1932-ben problémás volt ez egy irodalmilag művelt embernek,
kérdem én, 2009-ben egy panelházba született városi gyereknek, hogy az ördögbe
ne volna probléma!
„...ha hall róla, az
is jó.
Ha nem, az a legrosszabb!
Ha hall róla és megjátssza,
tényleg az ÖVÉ!”[1]
Munkahelyemen a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai
Csere János Főiskolai Karán nagy tisztelet és szeretet övezi dr. Barsi Ernőt,
akinek neve egybeforrt a népi hagyományok őrzésével, továbbadásával.
Nagyon fontos volt számomra, hogy bár munkásságáról számtalan interjú készült,
könyvtárnyi irodalom dokumentálja tevékenységét, én mégis személyesen tudjam
meg véleményét mindazon kérdésekről, amelyek a témámban való elmélyedés
során folyamatosan felmerülnek.
A beszélgetésre ünnepélyes alkalmat adott, hogy dr.
Barsi Ernő Győr Megyei Jogú Város Díszpolgára címet kapott.
Ebből az alkalomból a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Főiskolai
Kar ünnepi műsorral kedveskedett neki, ahol a Tanár Úr által sokszor
emlegetett három dolog egy negyedikkel bővült. „Négy dolog van, ami
meghatározó egy ember életében, hogy hová születik, milyen az iskolája, milyen
társat talál magának, és hogy milyen munkaterületet kap. Az én életem a
néprajzzal gazdagodott!”[2]
Barsi Ernő aktív életet él. Nagyon elfoglalt.
Gyakran hallani tőle, hogy „ahová hívtak, mentem!” Folyamatosan hívják
előadást tartani, beszélgetni. Gyakran látni őt táskájával, hegedűjével
sietni valahova.
Így a beszélgetésre 2009. május 28-án került sor.
Tanár Úr a Gyereknap alkalmából tartott előadást a győri Öveges
Kálmán Gyakorló Általános Iskolában, ahol közel 300 gyerek hallgatta
figyelemmel, ahogy a pünkösdi szokásokról mesélt. Nem csupán egyszerű
mesélés volt ez, felelevenítette a pünkösdi király- és királynéválasztás
szokásait, közben énekelt, megénekeltetve „kis” közönségét, végül az
elmaradhatatlan hegedűjén is megszólaltatta ezeket a dalokat.
Barsi Ernő (Fotó: Krizsán Csaba, kisalfold.hu)
Kedves Tanár Úr, Ernő Bácsi! Köszönöm, hogy
előadása után időt szakít arra, hogy beszélgethessünk. A gratuláció
után rögtön a lényegre térnék, nem rabolva sokáig az Ön idejét. Kérem, idézze
fel életének azon eseményeit, melyek meghatározták pályaválasztását, a népzene
melletti elkötelezettségét!
Sály - Barsi
Ernő bácsi: Beethoven Örömódája és a magyar népdal (0:58)
Beethoven
Örömódájának dallamára hatott Kisfaludy Sándor: Magyar szüretelő ének
című műve, melyet magyar népdal alapján írt Kisfaludy
(Szabolcsi
Bence tanulmánya: Beethoven-művész és műalkotás két korszak határán,
Bp. 2/1948,254-255. l.). (A témában lásd. még: Rakos Miklós tanulmánya: ZeneKar,
XI. évfolyam, 1. szám http://www.google.com/search?client=s...
A Kisfaludy
vers szövegrészlete
(Forrás: Himfy
első rész, a Kesergő Szerelem, 71. dal)
„Édes, kínos
emlékezet,
Oh Badacsony
szürete!
Múlatságos gyülekezet, Te
rabságom kezdete!
Ott tudtam
meg, ki légyen ő,
S mi légyen a
szerelem;
Amor nyila miként
sebző, S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy
mentem, a mint jöttem;
Nagy különbség
volt közöttem,
A ki valék az előtt,
S a ki lettem,
látván őt."
Gyermekkoromat egy csodálatosan éneklő,
hagyományokat tartó faluban, Sályban töltöttem, ahol a legények egymás vállára
tett kézzel mentek és daloltak az utcán, ahol a tanítás szüneteiben a gyerekek
karéjba álltak, és csodálatos gyerekjátékokat játszottak. Szívesen emlékszem
sárospataki éveimre, ahol Harsányi István (Pista bácsi) személye meghatározó
lett: „Kötelező olvasmány? Az semmi! Ti csináljatok plusz munkát!” Egy
életre megszerettette velem az irodalmat. Szabó Ervin éneket tanított a
Teológián. Akkoriban a tandalok járták... Ő
félretette azokat, és népdalt tanított nekünk. És mi megszerettük a népdalt!
Zeneakadémiai élményeim közül hegedűóráimat
idézném fel, ahol egy-egy hegedűórán csak úgy ömlött a zene, ömlött az emberség.
Nekünk is hozzá kellett szólni, megtanultunk tanítani,
problémákat észrevenni.
A Zeneakadémia befejezése után hazamentem szülőfalumba,
Sályba, ahol tanítani kezdtem. Emlékszem, hogy a Madarak és Fák napja volt
tavasszal. Az egész iskolának megtanítottam egy négyszólamú kánont. A
hegyoldalból elvezényeltem, megvolt az ünnepség. Azt mondtam az én kis
tanítványaimnak, hogy játsszatok, amit akartok, mire azok összeálltak és népdalokat,
kánonokat, meg biciniumokat énekeltek. Ez volt számukra a legnagyobb boldogság
a világon.
Ekkor jutott eszembe, hogy amit Kodály Zoltántól
tanultam a népzeneórákon, tovább is adhatnám a népnek. Először csak
vallásos, irodalmi estéken kezdtem el népdalokat tanítani, aztán jöttek a
tizenéves fiatalok, hogy nekik is tanítsam meg ezeket a népdalokat. Aztán
kánonokat is tanítottam, rávezetve őket a többszólamúság szépségére.
Hamarosan vegyes karom lett, amivel aztán már hangversenyeket is tartottam.
Sály Barsi Ernő: On bagpipe music. "Soós Antal
dudásról zeneoktatásról" (0:32)
Ebben az Ernő bácsiék sályi
házában felvett riportban Ernő bácsi a zenepedagógiáról beszél. "Nem
lehet megtanítani zenélni azt, aki énekelni nem
tud" - mondta Soós Antal szigetközi dudás (Ernő bácsi
adatközlője), valamint Kodály és Tartini is ugyanezen a véleményen volt.
Ebben a riportrészletben erről van szó.
Ezenkívül a riport többi részében még sok zenepedagógiai
vonatkozásról van szó. Dr. Barsi Ernő évtizedeken keresztül oktatott zenét
a győri főiskolán.
1959-ben a győri tanítóképzőbe hívtak. Jó világ
volt, hiszen rögtön első évben vonós zenekart szervezhettem, néprajzi
szakkört indíthattam. Ennek a szakkörnek köszönhetem azt a mérhetetlen tudást,
amivel rendelkezem. Hiszen tanítványaim érdeklődési köre olyan szerteágazó
volt, hogy tanítva tanultam. Meggyőződésem, hogy a kultúrát csak
aktívan lehet elsajátítani, a passzív hallgatás, az semmi. Időmet sosem
sajnáltam arra, hogy tanítványaimmal ne csak az órán találkozzam, hanem
segítsek nekik népdalt gyűjteni, kutatni.
Ez utóbbi gondolata lehet üzenet a ma iskolája számára
is? Mi a mai tanító feladata? Mit tehetünk, mit tehetnek ma a tanítók, az
óvónők? Mit a jövő tanítóit felkészítők?
Először is jó példával kell
elöl járni. Hadd említsem meg, milyen tudáshoz - ételkészítési recepthez -
jutottam a „Szomszédasszony tikot lopott” című népdal, amelyet a Daloló
Rábaköz címet viselő gyűjteményemben találhatunk, és egy Vas megyei
gyerekjáték kapcsán. A népdal szövege a következő:
1.
Szomszédasszony tikot lopott,
de
hamar kibizonyodott.
H’jába vitte érte az ecetet,
a
húsából semmit nem ehetett.
2.
Megkötötte a két lábát,
Elmetszette
szárnyát, farkát.
De
a madzag rossz volt, az elszakadt,
A
más tikja mindjárt hazaszaladt.
A
gyermekjáték szövege: Ecetet a tikra, mézet a másikra! Ezek szerint lehetett
egy ecetes elkészítési módja is a tyúkhúsnak! Visszamentem hát Szanyba, ahol a
népdalt gyűjtöttem, de sajnos az adatközlő nem tudott segíteni. A
választ Écsen találtam meg, ahol meg is hívtak ebédre, ahol ecetes tyúkhúst
készítettek a tiszteletemre.
Azért
vitte tehát hiába az ecetet, mert mivel a madzagot rosszul kötötte meg, a
lopott tyúk hazaszaladt, az ecet pedig megmaradt.
A példából jól látszik, hogy a hátteret kell
megmutatni a gyerekeknek! Véleményem szerint azért nem szeretik a mai gyerekek
a népszokásokat, mert nem ismerik azokat. Idegen nekik ez az egész világ, nem
ismerik a szavakat, kifejezéseket. Tehát az anyanyelvi fejlesztésben is óriási
szerepe van a néphagyományok, népszokások ismeretének. Ha látja, megismeri,
megérti, hogy mi van benne, lehetetlen, hogy ne szeresse. És ha még meg is
játssza, övé a szokás!
Mi lehet a népszokások mai funkciója? Mit kell tennünk
nekünk ma, a 21. században?
Nem lehet megismerni a magyar kultúrát a népi
hagyományok ismerete nélkül. 1932-ben Kodály Zoltán tartott egy előadást,
ahol felidézte, hogy nemrég felkereste egy nagyon művelt ember és azt
mondta, hogy nem érti Ady Endrének ezt a mondatát: „beágyazott a villás
vénség”. Ha 1932-ben problémás volt ez egy irodalmilag művelt embernek,
kérdem én, 2009-ben egy panelházba született városi gyereknek, hogy az ördögbe
ne volna probléma!
Kodály hozzáteszi: „ennél az egyetlen mondatnál
világos, hogy akár tetszik, akár nem, a mi legnagyobb költőink, íróink
képsora, képkincse azonos a régi falusi élet képkincsével, szókincsével. És ha
mi Petőfiből, Aranyból, Adyból kiirtjuk azokat a sorokat, amiket a
régi falusi élet ismerete nélkül nem érthetünk meg, ugyan mi marad belőlük...”
Kik csinálják a szokásokat? Az emberek! Hát akkor az
embereken múlik, hogy meghalnak vagy tovább élnek a hagyományok! Tovább kell
adni, tovább éltetni a hagyományokat, megmutatva a régi paraszti élet
szépségeit, megmutatva a hátteret.
Vegyük például a mindenki által jól ismert
Pitagorasz-tételt: a2 + b2 = c2! a+ b már nincsen,
felszámolta a mai élet, de van egy c! Van a népdal! Ha én ezt megfogom, akkora
ereje van, hogy azt a felszámoltat újra létre fogja hozni, közösséggé tudja
formálni a szétesett mai magyar társadalmat. Itt van óriási szerepe és
jelentősége a népszokásoknak, a népdalnak. És példát kell adni, egy
pedagógusnak sugározni kell a népi hagyományok szeretetét, meg kell ismertetni,
mert amit nem ismer, azt nem is szeretheti. Azt tudja megszeretni, amit ismer!
Adyt Endrét hívom segítségül, hogy a gyökereink
ismeretének fontosságára hívjam fel a figyelmet:
„S
fölolvaszt a világ kohója
S
elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
(Ady
Endre: A szétszóródás előtt)
Ha
bedobunk egy követ a tóba, nemcsak ott támad egy kis gyűrű,
körülötte, hanem hozza a következő gyűrűt, tovább
gyűrűzik... így
megy ez!
Kedves Tanár Úr, Ernő Bácsi! Nagyon köszönöm a beszélgetést.
Kívánom, hogy legyen még közöttünk sokáig!
Személyes összegzés
Ha komolyan gondoljuk, hogy a néphagyományok a nemzeti
kultúránk része, fontos annak tovább éltetése, a mai kor nyelvezetére való
lefordítása[3],
megtaníttatása, komolyan kell venni a dr. Barsi Ernővel készített interjú
mottóját is: „...ha hall róla, az is jó. Ha nem, az a
legrosszabb! Ha hall róla és megjátssza, tényleg az ÖVÉ!
Az interjú kezdő gondolataira visszatérve,
amelyek szerint négy dolog határozza meg egy ember életét, az iskola szerepét
emelném ki! Az, hogy ma hová születünk, úgy vélem, nem olyan meghatározó, mint
régen, amikor a falu társadalma „belenevelte” a fiatalokat a népszokásokba,
néphagyományokba. Azonban az, hogy milyen az iskola, ma ugyanolyan súllyal bír.
A tanulmányaim során olvasottak alapján azt mondhatom,
hogy vannak kezdeményezések a civil szférából is a hagyományok újjáélesztésére[4],
az iskola azonban még mindig a rangsor elején van a hagyományok átadásának
színterei sorában!
A
93 éves Barsi Ernő muzsikál a Rezedával_Dunaszeg – YouTube (1:22)
Számomra, aki a jövő tanítóit készítem fel az
ének-zene tanítására, dr. Barsi Ernő és a főiskola korábbi ének-zene
tanárainak elkötelezettsége, magas színvonalú munkája példa értékű.
Elődeim arra ösztönöznek, hogy még alaposabban tárjam fel, kutassam és
átadjam a népzene, a népdal tanításának lehetőségeit, módszereit annak
érdekében, hogy ne vesszünk el a világ kohójában. Köszönöm példamutatásukat!
*Forrás: 
A szabad pedagógiai gondolkodás
fóruma (2011)
Egy
életút a folklór és pedagógia jegyében | Taní-tani
Online
A szerzőről: Várszeginé Gáncs Erzsébet
III.
Horváth Rezső
Barsi Ernő, a hegedűtanár és metodikus Egy régi tanítvány
emlékezése
(Parlando 2013/4.)
Szín - 18. évf. 6. sz. (2013. december) - EPA