Enghyné Zergi Márta

Gondolataim az ének-zene oktatás kapcsán

Dr. Antal-Lundström Ilona: Kodály Zoltán zenei nevelési rendszerének krizise - Egy doktori dolgozat reflexiói c. vitairatának elolvasása után

Nem vagyok pedagógus, még kevésbé zenész – ilyen értelemben kakukktojás. Hogy mégis miért ragadok (virtuális) tollat dr. Antal-Lundström Ilona a Parlando c. folyóirat 2020/3. számában megjelent vitairatával (Dr. Antal-Lundström Ilona: Kodály Zoltán zenei nevelési rendszerének krízise  – Egy doktori dolgozat reflexiói) kapcsolatban? Azért, mert egy énekelni szerető ember vagyok, anya, református lelkipásztor, akinek volt szerencséje 21 éven keresztül belelátni egy általános iskola életébe és oktatásába a gyermekein keresztül.

A zene szeretetét otthonról hoztam, ahol fontos volt a zenehallgatás a kor adta technikai lehetőségeket használva és fontos volt az éneklés otthon és a templomban – ha volt lehetőség rá, akkor több szólamban is. Gyerekként lehetőségem volt közelebbi barátságba kerülni a zongorával és az orgonával is.

A 2013. évi lelkész-presbiteri konferenciáját a Tiszáninneni Református Egyházkerület a Miskolci Egyetem díszaulájában tartotta, ahol Enghyné Zergi Márta, a sárospataki Vay Miklós Református Szakképző Iskola és Diákotthon lelkészeként elmondta, hogy az általa képviselt intézményben a sárospataki szakoktatás 100 éves hagyományára épül.

Az általános iskola felső tagozatától kezdve napjainkig a kóruséneklés vált fontossá: a mádi Általános Iskola énekkarában kezdtem szokni a többszólamú éneklést, majd 7 évig a Debreceni Kollégium Kántusában énekeltem, aztán az abaújszántói gyülekezeti és városi kórusban, évek óta pedig Sárospatakon a Református Egyház kórusában, a Művelődés Háza kamarakórusában és a Gaudium Musici Női Kamarakórusban. Érdekes volt megtapasztalni a különbözőségeket és a hasonlóságokat a kórusokban. A különbözőségek gyökere a képzettségben keresendő, hiszen ezen múlik milyen művek mennyi idő alatt érnek közönségnek is előadhatóvá. A hasonlóság pedig az éneklés szeretetében rejlik, lévén felnőttként már csak az vesz részt egy kórus munkájában, aki szeret énekelni.

Mivel a férjem számára is fontos az ének, a zene, a gyermekeinket is igyekeztünk „megfertőzni” a zene szeretetével, sokat énekelve nekik, majd a mai napig együtt is a családi kórusban. Mind a hatan tanultak zongorázni, ketten gitározni is. Két gyermeket annyira elvarázsolt a zene, hogy ezt tanulták az ELTE-n, karvezetés, illetve osztatlan tanári szakon.

Az általános iskolai ének-zene oktatás a 21 év alatt (1987-2008) nem sokat változott – ellentétben a többi tantárggyal. A tankönyvek szebbek lettek, színesebbek és egyre több lett bennük a zeneelmélet, a szolfézs és egyre kevesebbet énekeltek a gyerekek. A felső tagozatba kerülve főleg a fiúk egyre kevésbé hajlandóak énekelni, középiskolára már a lányok nagy része sem.

Az általános iskolai énekkar is átalakult az idők folyamán: az önkéntes részvételt felváltotta a kötelező, az engedmény az órarendbe iktatott próba volt, hogy ott maradjanak a gyerekek az énekkari próbán.

Azokban az iskolákban, ahol volt lehetőség először tanodai, majd művészeti alapiskolai keretek között délutánonként zeneoktatásra, ott esélyt, lehetőséget kaptak a gyerekek hangszer tanulására és sokféle zenei eseményen való részvételre. Természetesen ezt azok a gyermekek vállalták, akik otthonról hozták az éneklés, a zene iránti érdeklődést.

A Művelődés Háza Kamarakórusában 2019. április 26-án a 3. Sárospataki Nemzetközi Kórusfesztivál nyitóhangversenyén a Bazilikában az Érsekvadkerti Pedagóguskórussal és a miskolci „In Aeternum” Bartók Kórussal

Az elmúlt hét és fél évben a református szakképző iskolában, ahol dolgozom, azt látom, hogy az éneklés magánüggyé degradálódott. A tizenéves diákok – főleg a fiúk – már nem énekelnek. Tisztelet a kivételnek, akik gitároznak vagy elektromos zongorán akkordoznak. Ők még az osztálytársak előtt felvállalják az éneklést is a hangszeres játék mellett, de egy iskolai istentiszteleten már nem teszik meg. Hiába a nemzetiségből fakadó muzikalitás, csak kevesen tanulják intézményesített formában a zenét, amit tudnak, azt a család idősebb, főleg lakodalmakban zenélő tagjaitól. Voltak viszont diáklányok, akik csak az énekek miatt jöttek szívesen a templomba, de ők is csak hallgatták, maguk nem énekeltek. Páran vannak csak, akik készek beszállni a tanárokkal közösen szerveződött kis „zenekarunkba” – rájuk igaz a közhely: kivétel erősíti a szabályt.

„...mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek” Eféz. 6,7.

Ezen bibliai idézet köré épült a sárospataki Vay Miklós Református Szakképző Iskola és Diákotthon 2014. évi tanévnyitó istentisztelete, melynek a Sárospataki Református Templom adott helyet. Az istentiszteletet az iskola lelkésze, Enghyné Zergi Márta tartotta.

Az ének kultúrán belül szívügyem az egyházi ének is. Nehéz lelkészként mindenki igényét kielégíteni, vagyis, hogy szívesen énekeljenek hittanórán a gyerekek és gyülekezeti alkalmakon a felnőttek. Részben az énekek miatt, amelyek stílusa a gregoriántól a modern ifjúsági énekekig széles skálán mozog, részben az éneklők képzettsége az, ami befolyásolja az énekválasztást.

Nagymamaként az unokáimnál is látom, hogy a kicsi gyermeknek az éneklés mennyire fontos. Hiszen nemcsak rengeteg szót ismer meg ezáltal, hanem ritmust és mozgásformákat is, később kifejezőeszközzé is válhat az ének, a zene – ha élménnyé válik. Azt lenne jó elérni, hogy az óvodai, iskolai ének-zene oktatás élmény, örömforrás és kifejezőeszköz legyen. Mert csak az, aki maga is élvezi, akarja megismerni a mélységeit és tudja majd továbbadni az ének, a zene szeretetét a rábízottaknak, legyen az saját gyermek vagy diák.