FEHÉR ANIKÓ*
ROZGONYI
ÉVA
„Az iskola számomra mindig
nagybetűs”
(Salgótarján, 1940)
Rozgonyi
Éva
(tömörkenyi-szeged.sulinet.hu.)
Azt a palócföldi születést nehéz lenne
letagadni, ugye?
Olyannyira, hogy
amikor hatodikos koromban Békés-Tarhosra kerültem diáknak, akkor az
osztálytársaim körbeálltak és beszéltettek. Békésben egészen másfajta tájszólás
van, és nagyon élvezték a mély á-kat, ó-kat.
Pedig utána jött egy Kecskemét meg egy
Szöged. Nem változtatott ez sem a kiejtésén?
Nem. Salgótarján
mellett egy kis faluban, Etesen volt édesapám kántortanító. Ennek a falunak sem
vonat-, sem buszpályaudvara nem volt, a bányavasúttal lehetett bejutni
Salgótarjánba. Olyan kis szerelvények voltak ezek, amelyekbe csak lehajolva
lehetett bebújni, ez szállította a bányászokat a bányába. A legközelebbi busz
egy faluval odébb állt meg, de ahhoz egy hegyet kellett megmászni. Nagyon
aranyos, eldugott kis falu volt ez. Minden oldalról hegy vagy hegyecske vette
körül, télen, ha kimentünk a falu szélére szánkóval, akkor be tudtunk csúszni a
falu közepéig…
Kilenc éves
voltam, amikor Balassagyarmatra költöztünk. Két év múlva, hatodikos koromban
Békés-Tarhos diákja lettem a többi 6-19 éves tanuló között
Miért kellett olyan messzire mennie egy hatodikos
kislánynak?
Véletlenek sorozata
a zenei pályára kerülésem. Békés-Tarhos
egyik nagyszerű tanára, Holló Sándor annak idején nyakába vette az
országot, végigjárta az iskolákat. Balassagyarmaton is járt, bejött az
énekórára, felírt valamit a táblára és megkérdezte, ki tudná ezt elénekelni. Én
jelentkeztem, utóbb tudtam meg, hogy egy Kodály Bicinium egyik szólama volt. Megkérdezték,
hogy mi akarok lenni. Azt válaszoltam, valószínűleg tanítani fogok
valamit. Lenne-e kedvem zenét tanulni? Hogyne akartam volna, akkor már tanári
segítséggel zongoráztam. Néhányunkat összepakoltak és levittek Békés-Tarhosra,
felvettek a híres iskolába.
Álljunk meg egy pillanatra! Hogyan tudta
elénekelni a tizenkét éves kislány a Kodály dallamot, ami legalább egy oktáv
terjedelmű, voltak benne előjegyzések…
Korábban is
zongorázgattam. Édesapámat sokszor hallottam orgonálni a templomban, édesanyám
is zongorázott, egyszerűen utánoztam, amit ők csináltak. Utólag
derültem jókat, hisz anélkül, hogy tudtam volna róla, a bal kéz kettős
fogásos majdnem alberti basszusához[1]
vígan szinkópáztam a jobb kezemmel. Később Balassagyarmaton beírattak egy
zongoratanárhoz, aki nagyon komolyan vette a tanítást. Az ő hajdani
zeneakadémiai tanára havonta egyszer eljött és ellenőrzött bennünket. Megtanultam kottát olvasni. A tarhosi
iskola meg egy csoda volt! Mai szemmel nézve nagyon puritán körülmények között
éltünk boldogan. Emeletes vaságy, szalmazsákkal, harmincan egy szobában. Magunk
takarítottunk, fűtöttünk Hatodikban mindenkire rábíztak egy kisebb
gyereket. Mi voltunk a „kismamák” és kaptunk egy elsős vagy másodikos
gyereket, akire felügyeltünk. Meg kellett pl. nézni, megvan-e a táskájában
minden, tiszta-e a cipője, mosott-e fogat. A „szobafőnök” pedig
közöttünk tartott rendet
Kikkel találkozott vagy tanult együtt
Tarhoson?
Amikor én
odakerültem, a skála első osztálytól líceumig, 6-tól 19 éves korig
tartott. Szokolay Sándor akkor már végzett. A „nagyok”, vagyis a gimnazisták
között volt Farkas Ilonka - Sebestyén Márta anyukája, sokaknak Mona néni –
Sárhelyi Jenőné Juhos Lenke, a balladás Kőműves Kelemenné,
Rozgonyi Piroska, Somos Margit, Tóth Béla karnagyok, Csukás István költő,
Tarjáni Ferenc kürtművész, a Mező testvérek, Mező Laci akkor még
általános iskolás volt. Egy osztályba jártunk Bartalus Ilivel, Buzás Gabival.
Hosszú a sor. Akik onnan kikerültek, bárhová is vitte őket a sors, életet
teremtettek maguk körül
Papp László volt
a csellótanár, de rendszeresen lejárt az Akadémiáról Friss Antal, sőt
gyakran lehozta a tanítványait is. Tátott szájjal és füllel hallgattuk őket.
Az iskola a Weinkhem grófi birtok parkjában volt. Reggel hatkor a kis
harangláb hangja volt az ébresztő, rendcsinálás után reggeliztünk. Nyolc órától a gimnazisták jártak iskolába a
közismereti órákra, a kisebbek később. Reggel zeneórák, gyakorlás.
Az akkor még
majdnem sérületlen grófi parkba vadnarancstól kezdve az orgona minden
színárnyalatán keresztül rengeteg szebbnél szebb növényt telepítettek,
alighanem mindent, ami az éghajlatunkat elfogadta. A cseresznyesor külön
gyönyörűség volt, szedhettük, csak közvetlenül ebéd és vacsora előtt
kellett elkerülni.
Papp László – akit
mindenki Paci bácsinak szólított – volt
az énektanárunk hatodikban. Mivel én viszonylag jól énekeltem, szerinte illett
volna csellistának lennem. Ideig-óráig hegedülgettem, azt hiszem nem túl
fényesen, a zongoraórákat viszont nagyon szerettem. Mező Laci édesanyja,
Ildikó néni volt a tanárom. Hetediktől külön volt szolfézs óránk, Szepes
Sarolta frissen végzett zeneakadémista lett a tanárom. Addigra megépült a
legendás zenepavilon, aminek mi hordtuk a tégláit a szó szoros értelmében. Az
avatás után egy-másfél évvel, 1953-ban indokolás nélkül bezárták az iskolát.
Két tanévet töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt úgy megtanultam
szolmizálni, hogy életemben sosem volt vele bajom. Gulyás György vezette a
gimnazistákból álló kórust, amely pillanatok alatt nemzetközi hírnevet
szerzett, kijutottak a berlini Világifjúsági Találkozóra. Gulyástól
rettenetesen féltünk. Nagyon nagy tekintélye volt az igazgató bácsinak. Nekünk,
kicsiknek Ádám József tartott kóruspróbákat, ő később a kecskeméti Zeneiskola
igazgatója lett. Könnyebb Kodály kórusokat énekeltünk.
Volt a parkban egy
csodálatos nagy gödör. Ez volt a tanévzáró ünnepségek egyik helyszíne. A
gimnazisták ott adták elő azokat a népballadákat, amelyekre
meglehetősen sokat készültek. Én a mai napig is emlékszem a Kőműves
Kelemen balladára, tudom szinte minden versszakát. Pedig nem vettem részt az
előadásban, csak hallottam. Mi, úgy 300-an a nagy gödör mögötti fenyvesben
kezdtük el énekelni: Megrakják a tüzet,
mégis elaluszik. Ekkor egyszerre öt helyen meggyújtották a tábortüzet,
ennek a fényénél folytatódott a ballada, amúgy kocsival, lóval: Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom! Én
uramhoz menni lenne akaratom… Életünk része lett…
Az iskola bezárása
után Gulyás György Debrecenbe került, a Tarhosiak nagy része vele ment. Kaptam
egy levelet Papp Laci bácsitól, hogy menjek el felvételizni, vagy írjam meg,
milyen szakra akarok jelentkezni. A véletlen szólt közbe, kollégiumi térítési
díj formájában. Egy évi szobafogság, két műtét után Miskolcra kerültem a
Zeneművészeti Szakközépiskolába. Nem is zongoráztam ez idő alatt, így
nem zongora szakra vettek fel, hanem karvezetésre, ami akkor annyit jelentett,
hogy nem heti kettő, hanem négy szolfézsóránk volt. Az első év végi zongoravizsga
után a tantestület úgy döntött, hogy lehetek két szakos is. Attól kezdve a zongora
is főtárgyam lett. Akkor még nem fogtam fel, hogy a zongorista pályáról
lekéstem.
Nagyszerű
iskolába, nagyszerű tanárok közé kerültem. Az igazgató összegyűjtött
egy csodálatos tantestületet, és hagyta őket dolgozni. Miután egyre
intenzívebben zongoráztam, úgy gondoltam, a három éves tanárképzőre fogok
jelentkezni zongora szakra. Az akadémiai jelentkezés utolsó napjának
délelőttjén beszéltek rá, hogy mégis karvezetésre menjek a Zeneakadémiára.
Kardos Pál volt a tanárom Miskolcon, aki nagy hatással volt rám. Vezetett egy
ún. lapról olvasó tanulókört, amibe bekerültem én is.
Itt olyan hangzás és kórusélményeket kaptam, amelyek egy életre kihatnak.
Főleg Bartók kórusokat énekeltünk. Igaz, hogy lapról olvasó kör volt a
neve, de hamarosan koncertet is adtunk mint kórus.
Ebből nőtt ki a leánykar, amely hamarosan megnyerte a debreceni
Bartók versenyt.
A
Zeneakadémián kik voltak a tanárai?
Fantasztikus
tanáraim voltak. Szolfézsra a tanszékvezető tanárhoz jártunk, Szőnyi
Erzsébethez. Összhangzattant Ujfalussy tanár úr, majd
a romantikától kezdve Bárdos Lajos tanított. Zenetörténetet Bartha Dénes,
magyar zenetörténetet Szabolcsi Bence. A vezénylési gyakorlatot Vajda Cecília
irányította, a karvezetés tanára és az énekkar vezetője Vásárhelyi Zoltán
volt. Maros Rudolf, Szőllősy András,
Gárdonyi Zoltán aláírása úgyszintén nagy értéke az indexemnek.
Rengeteg
élményt, kaptunk. Egyszer Vásárhelyi tanár úr dirigálásával a Kecskeméten a
színházban énekeltük a Jézus és a kufárokat[2].
A Rablók! Rablók!
résznél úgy éreztem, földbe gyökerezik a lábam, és
soha többé nem tudok onnan elmozdulni. Delley József zongoraművésszel húsz évvel később beszélgettünk
erről a hangversenyről. Legjelentősebb emlékei közé sorolta. Pár
évvel később, mikor már Szolnokon tanítottam, értesítettek a
Zeneakadémiáról, hogy előadják a h-moll misét[3].
Ha megtanulom, mehetek én is. Persze hogy mentem, megvettem a kottát, megtanultam.
A kórusban mellettem Katanics Mária állt, Kistétényi Melinda a mezzo
közepén, a basszus szólamban a hátunk mögött Ugrin
Gábor. A Qui tollis[4]
tételt végigbőgtem, alig láttam a kottát, a Crucifixus
et sepultus est[5]
szövegrészénél nem tudom, milyen mozdulatot tett a tanár úr, de kifordult
sarkaiból a világ.
Az
akadémia után hova került?
Kevesen voltunk,
akik vidékre akartunk menni, de nekem meg sem fordult a fejemben más. A
kecskeméti Kodály Iskolában szerettem volna tanítani, de nem volt hely, legalábbis
azt mondták. Szolnokon, a Kassai úti ének-zene tagozatos általános iskolában
kezdtem. Letettem az esküt, majd egy nappal később értesítettek
Kecskemétről, hogy mégis van státusz. Lehet, hogy át lehetett volna menni,
de én már letettem az esküt, így Szolnokon maradtam. A véletlen szerencse
hozta: rá voltam kényszerítve, hogy önállóan dolgozzak. Kecskeméten millió
segítségem lett volna. Igaz, hogy párszor átmentem Kecskemétre hospitálni, meg
az igazgatónőtől, Nemesszeghy Lajosné Márta
nénitől segítséget kérni, de Szolnokon az ének-zene tagozat velem együtt
nőtt. Előző évben létesítették a tagozatot, első osztályban
heti öt, másodikban heti hat énekóra volt. Akkor még tanítottunk szombaton is.
Hogy meglegyen az óraszámom, a 3. és 4. osztályban szakosították az énekórákat.
Nem volt ritka a harmincon felüli osztálylétszám. Később az óraszámom is annyi
lett! Mindenki megtanult kottát olvasni. A
kicsikből kórust csináltam, elsőben a Hull a pelyhes-t kánonban énekelték
karácsonyra. Nem sokkal később hívtak a jászberényi Tanítóképzőbe
tanítani. Elmentem, megnéztem egy-két órát, könnyű volt dönteni, hogy a harmadikosaimat
nem cserélem le rájuk, hisz a kicsik többet tudnak. A mai napig őrzöm
azokat az improvizációkat, amiket ők készítettek. Ritmust, dallamot,
szöveget írtak nagy fantáziával.
Szegedre hogyan került?
Amikor
diplomáztam, hívtak oda is. Egyik volt kollégiumi szobatársam, Veszely Gabriella már a tanszéken volt, ott tanított Kardos
Pál, és egykori népzenetanárom, Frank Oszkár is. De akkor adjunktusi státust
kapott a tanszék, nem én kerültem oda. 1969-ben Avasi Béla tanszékvezető újra
hívott, meg természetesen Kardos Pál tanár úr is, akinek a kóruskoncertjeire
közben is eljártam, mikor csak tudtam A Bartók kórus
első szereplése a Tisza Szállóban volt. A koncert után azt mondta Kardos
tanár úr: ez a „vegyes”, jössz?
Mi volt a titka a Kardos által vezetett
kórusoknak? Mitől volt olyan megmagyarázhatatlanul éteri a hangzásuk?
Amikor az ember
benne van valamiben, akkor nem biztos, hogy fel tudja mérni mi is az. Aki
tiszta levegőn él, nem biztos, hogy értékeli. De ha egy füstös
helyiségből kimegy, teleszívja a tüdejét vele, másként látja. Ilyen volt
ez is. Tulajdonképpen éreztük, hogy csodában van részünk, de hogy mitől
csoda, nem hiszem, hogy akkor tudtuk. Legfeljebb utána. Ha szakmailag nézem:
mélységes alázat a művek, a szerzők iránt. Ami a műből
kiolvasható, azt maradéktalanul meg kell valósítani. Maradéktalan tisztasággal,
művészi alázattal és hihetetlen fűtöttséggel. Az az intenzitás, ahogy
egy-egy kórusmű a pódiumon elnyerte a végső formáját, nagyon hosszú
próbafolyamat, nagyon aprólékos munka eredménye. Kardos tanár úr egészen
speciálisan volt képes megvilágítani egy műnek a lényegét. És ezt már az apró
gyerekek is érezték. Ilyen élményem van a Bartók Bánatról[6],
a Bolyongásról[7] és
másokról. Volt egy olyan élményem a konziból, amikor
a zeneszerzés szakos gimnazista fiúk csatlakoztak hozzánk. Purcellt[8]
énekeltünk. A Dido búcsúját[9]
követő zárókórus úgy szólalt meg, hogy az ÁHZ[10]
első kürtösével együtt azóta is többen
emlegetjük.
Kardos Pál a SZTE Füvészkertjében (Horváth
Dezső felvétele, 1968)
Nekem is vannak emlékeim Kardos tanár
úrról, hisz híres kecskeméti kórusában énekeltem. Részletekbe menően
próbálta a műveket, mégsem éreztük ezt értelmetlen aprólékosságnak, hisz
mindennek magyarázata és oka volt.
Igen, és az
ember kórustagként is úgy érezte, hogy tevékenyen vesz részt a formálásban.
Tehát nem végrehajtottuk azt, amit a tanár úr kért, hanem mintha a szobrász-véső
nekünk is a kezünkben lett volna.
Nem feltétlenül válogatott kórustagokkal
is olyan éteri hangzást tudott létrehozni, hogy messze földön híre volt.
Földöntúli különlegesség jellemezte ezt, nem beszélve azokról a belső
finomságokról, ahogyan ő a nem werckmeisteri[11]
harmóniákban gondolkodva létrehozta azt.
Igen hosszú
tudományos munkásság előzte ezt meg. A gyökere a miskolci kórusban
keresendő. Énekeltünk egy egyszerű I-IV-V-I kadenciát. Amikor az V.
fokhoz értünk, a tanár úr azt mondta: ez
nem tiszta. Azt kérte, próbáljuk meg szólamonként. Úgy tiszta volt. Együtt
ismét hamis. A tanár úr elkezdett gondolkodni: itt van egy csomó jó fülű gyerek, a dolog szólamonként tiszta, mi
a baj? Miért nem tiszta az V. fok? Hát azért nem tiszta, mert nem tud
tiszta lenni, hogyha nem igazodik. Vagyis: ha nem adja fel az önállóságát azért,
hogy a harmóniában maradéktalanul tiszta legyen. Később ezt könyvben is
kifejtette. Másrészt az ember hajlamos azt hinni, hogy ha harminc ember együtt
énekel, az kórus. Pedig az csak harminc éneklő ember és abból kórust
csinálni úgy lehet, hogy ha az összes különféle hangot megpróbáljuk egymáshoz
csiszolni. A növendékeimnek azt szoktam mondani, hogy hasonlítsanak össze egy malacbandát
a Bécsi Filharmonikusokkal. Nem centire, de milliméternyire mozog együtt a vonó.
Ugyanis nem mindegy, hogy a vonónak melyik részén szólal meg az a hang! Mert akkor fogja az egyik hang
erősíteni a másikat és nem kioltani. Megtanultunk, úgy egymásra figyelni,
hogy erősítettük egymást, és egyformán mondtuk a hangzókat. Telt lett a
hangzás. És meg kellett tanulni felfogni azt, hogy az
adott pillanatban a harmóniának támasztó hangja, belső hangja, vagy
vezető dallamhangja-e valaki.
Mi más ez, ha nem egy igazi közösségi
gondolkodás?
Ez a legmagasabb
rendű közösségi együttlét, ami a személyiségre is visszahat.
Külföldön is tanított…
Szegedi
első évem után kaptam egy meghívást. Szűk két évet töltöttem Wellesleyben, Boston mellett. Itt már létezett a Kodály
Intézet[12]
Denise Bacon igazgatásával. Nemesszeghy Márta
ajánlott engem, aki egy régi fénykép tanúsága szerint ott volt Tarhoson is egy
udvari szolfézs óránkon.
Nem is Wellesleyben, hanem egy South Hadley
nevű kis faluban kezdtem. Itt volt olyan osztályom, ahol minden nap volt
énekóra. Első és másodikosokat tanítottam. Rengeteget készültem egy-egy
órára. A gyerekek tüneményesen tolerálták a kezdeti nyelvi hibáimat,
esetlegességeimet. Sőt az én jól pörgetett, magyaros r-jeimet is remekül
megtanulták. A gyakorlati tanításokon a felnőtt hallgatóim jókat kuncogtak
ezen. Volt itt egy fantasztikus élményem. Massachusettsben tilos a terhesség
megszakítás, és az egyik évben rubeola járvány volt a városban, sok sérült
gyerek született utána. Ezeket a kisgyerekeket egy osztályba gyűjtötték.
Kaptak egy zseniális tanító nénit. Nem győztem figyelni a módszereit.
Ő minden egyes énekórán bent volt. Egyéb problémák mellett sok gyereknek a
térlátásával, motor-koordinációjával volt gond. Az igazgatónő azt mondta:
ezek a gyerekek nem bírnak ki egy énekórát. 30 perces foglalkozással kezdtünk.
Gyönyörűségesen lehetett velük dolgozni. Nehezen fogták meg egymás kezét,
nehezen alakítottak kört. De az éneklés és a játék mégis tetszett nekik. Párt
lehetett választani, el lehetett bújni, kimenni, bejönni… Mindenben örömüket
lelték. Szépen megtanulták az énekeiket, az öt vonalon is tájékozódtak. A
következő évben az intézetben tanítottam szolfézst, vezettem a gyakorlati
tanítást. Szép emlékek ezek. Később már csak nyári tanfolyamokon
tanítottam külföldön, ma már ott sem.
Mikor hazajöttem
Amerikából, egy évig még a szegedi Tanárképző Főiskolán tanítottam.
Kardos tanár úr akkor már Kecskeméten volt.
Énekeltem a
Bartók kórusban. Jött egy Bárdos jubileumi hangverseny. A fiúk mindig egy
kicsivel lassabban tanultak, így míg ő velük dolgozott, a tanár úr engem
elküldött a lányokkal szólampróbázni, illetve hozzáfogtunk A
négy földrész[13] c.
aranyos kis műhöz, amiben az akkor még főiskolás Faragó Laura
énekelte az Anyóka-banyóka szólóját. A koncert
előtt azt mondtam: nem, nem dirigálok. Erre megkaptam az ultimátumot, hogy
vagy dirigálok, vagy kizárnak a kórusból. Így hát dirigáltam a Bárdos
koncerten. Utána jött az amerikai út, mire visszajöttem, akkorra a tanár úr már
Kecskeméten volt. Egyik próbára nem jött el. Elkezdtem a beéneklést, még mindig
nem volt ott. Már próbáltunk, még mindig nem jött. Végigcsináltam és életben
maradtam! A szerdai próba úgyis az enyém volt, a következő pénteken
ugyanaz lejátszódott, mint az előzőn. És a tanár úr soha többet nem
jött. Nem beszéltünk róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy tudatosan
csinálta. Mert ha nekem azt mondta volna, hogy mindenestől vegyem át a
Bartók kórust, akkor minden porcikámmal tiltakoztam volna ellene. Így viszont a
nyakamba szakadt.
Kikből
állt a Bartók kórus?
Megalakulásakor
főleg diákokból, akik aztán dolgozó emberek lettek.
Amatőrök voltak tehát a szó
szakmai értelmében. Mi tart össze több mint három évtizedig egy csapatot?
Annak az igénye, hogy benne legyen valamiben, ami több, mint
amik magunkban vagyunk. Egy-egy viszonylag jól éneklő ember bekerülvén egy
kórusba olyant alkot, amire egyénileg semmiképp sem lenne képes. Nemcsak azért,
mert senki sem tud önmagában több szólamban énekelni. Az együtténekléssel olyan
minőség születik meg általa és vele, amit egyénileg semmiképp nem tud létrehozni.
Olyan művekhez tud közel kerülni, amik az ember mivoltunknak szerves
részei kellene, hogy legyenek, mégis sokak életéből sajnálatos módon
kimaradnak.
Rozgonyi Éva 1998-ban, a Bartók Kórus 30. jubileumi koncertjén
Aztán hamarosan jött egy hívás
Kecskemétről, ugye?
Még Amerikában
voltam, amikor Nemesszeghy Márta néni nagyon beteg lett.
Ő is tudta, hogy gyógyíthatatlan. Keresett maga helyett valakit az iskola
élére. Kardos Pált kérte fel, aki három nap gondolkodási időt kért. De búcsúzásukkor
– és ezt Kardos tanár úrtól tudom – olyan mérhetetlen aggodalmat látott Márta
néni arcán, hogy azt kellett válaszolnia, hogy nem kér három napot, elvállalja
az igazgatóhelyettességet. Azon a nyáron Márta néni még végig tanított a Kodály
Szemináriumon. Októberben bekerült a kórházba. Jött tőle egy telefon, hogy
látogassam meg. Elmentem, előhúzott a párnája alól egy Iskolai rendtartást,
a kezembe nyomta: olvasd el, mi van itt
az igazgatóhelyettesről. (Ugyanis Kardos tanár úr a megnyitás
előtt álló Kodály Intézet igazgatója lett, de ez már egy másik történet.) Ennyi
volt a meghívás. Később beszélgettem vele, kértem, ne kelljen pozícióba
kerülnöm. Azt válaszolta: amíg valakit
észérvekkel meggyőzhetsz az igazadról, teljesen mindegy, hogy van-e pozíciód
vagy nincs. De ha utasítanod kell, akkor nem. A következő tanévet ott
kezdtem, addigra Márta nénit eltemettük.
Bartók
Béla: Jószágigéző
Cigánysirató (2:27)
Kodály
Zoltán: Cigánysirató
Kecskeméti
Kodály Iskola Leánykara, vezényel Rozgonyi Éva
℗
1978 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Hogyan lehet felismerni a tehetséget?
Ketté kell
választani ezt a dolgot. Az általános iskolában el kellene hinni, hogy
botfülű gyerek nincs, illetve annyira ritka, mint a született vakság. Egy
bizonyos fokig mindenki megtanítható énekre, zenére, ritmusra, együttes
muzsikálásra. A rendkívüli tehetség más. Az vagy van, vagy nincs. Ez abból
derül ki, ahogyan a gyerek az igazi értékre reagál. Mitől csillan fel,
vagy mitől párásodik el a szeme? Mi az, amibe végképp bele tud feledkezni?
Hangszereseknél az egyik fokmérő a ritmus, a másik pedig az agogika iránti érzék. Ez ugyanis nagyon nehezen tanítható.
Ezt nem lehet kidekázni, mi hosszabb, mi rövidebb egy másodperc töredékével. Fontos,
hogy a hangszeren hogyan alakul a tónusa. Csak utánoz-e, vagy vannak önálló
gondolatai? Mindig ugyanúgy csinál-e valamit, vagy más környezetben változtat
rajta? De ez már tényleg a rendkívüli tehetségek birodalma. A nagy átlagnak
viszont szebb és értékesebb az élete, ha nem selejt művekkel, hanem
mélyenszántó értékekkel kínáljuk meg. A gyerek erre hihetetlenül fogékony.
Emlékszem, egyszer egy nyári tanfolyamon egy pincehelyiségbe kényszerültünk
tanulni, az ablak egy szinten volt a járdával. Purcellt
vagy Vivaldit[14]
énekeltünk. Egy anyuka arra sétált egy négyéves forma kislánnyal. A kislány
megfogta az ablakrácsot, és mint akit megbűvöltek, bámult befelé. Az anyukája
már húzta el onnan, de a gyerek nem mozdult. Kérdeztem a hallgatóimtól, hogy ha
ez valami tingli-tangli zene lett volna, akkor ott marad-e
a gyerek? Biztosan nem.
Volt-e arra példa, hogy egy gyerek nem a
várakozásnak megfelelően fejlődik. Tehát tehetségtelennek kikiáltott
növendékből mégis lett valaki?
Volt olyan
gyerekem Szolnokon, akit ki akartak tenni a zenei osztályból, mert hamisan
énekelt. Nem engedtem, mert jó ritmusérzéke volt. Hamarosan nagyon szépen kialakult
a hallása is. Nem lett profi muzsikus, de zenei területen dolgozik ma is.
Önről a tanítványainak inkább a
szigorúság, a következetesség jut eszébe. Hogyan tolerálják ők ezt?
Nem volt
ebből soha konfliktusom. Kecskemétről való eljövetelemkor az egyik
alsós tanító néni megajándékozott egy kis papírdarabbal. Órai feladatul adta ki
a gyerekeknek, hogy jellemezzenek egy-egy ismert személyiséget. Ez a kisgyerek
engem választott. Azt írta: az igazgató
néni szigorú és mindig igazságos. Pedig nem tanítottam azt a gyereket.
Ő mégis azt érezte, ez az ő érdekében történik, én nem csapom be
őt és nem áltatom. Amit kérek tőle, arról tudja, hogy az jó és szép.
Rozgonyi
Évát
aranyoklevelének átvételekor 2014 augusztusában a Zeneakadémián dr. Vigh
Andrea rektor és dr. Kutnyánszky Csaba rektor-helyettes
köszöntik
(Fotó: Benkő Sándor)
Most mivel foglalkozik?
Régóta nyugdíjas
vagyok, de pár órát tanítok a szegedi Konzervatóriumban. Kórussal nem dolgozom
már évek óta.
Ha valami csoda folytán vissza lehetne
hozni egy kort az életéből, mit hozna vissza?
Bár nem volt
problémáktól mentes, a kecskeméti időszakom volt talán a legboldogabb. Nemesszeghyné Szentkirályi Márta ott olyan csodát hozott
létre, ami akkor is élt, amikor ő már fizikailag nem volt ott közöttünk.
Az iskola számomra mindig nagybetűs. Kodálynak mindenben igaza volt, de
abban, hogy iskolát kell teremteni, hogy embert tudjunk nevelni,
műveltséget tudjunk közvetíteni – nagyon. És hogy az a műveltség ne
egy szabadidős foglalkozás, dísz vagy cafrang legyen rajtunk, hanem része
az ember mivoltunknak.
Rozgonyi
Éva
(info.bmc.hu)
Milyen tanácsot tud adni a fiataloknak?
Tanulják meg a
szakmát becsülettel, műveljék alázattal, és nagyon szeressék a
növendékeiket. Ez Bárdos tanár úr alaptörvénye más megfogalmazásban. Sokszor
hallani tanároktól, tanárjelöltektől, hogy a diáknak sosincs igaza a
tanárral szemben. Tévedés. Kardos tanár úrtól tanultam: a tanár és a diák kapcsolatában mindig a tanár a vesztes, hisz a tanár mindent
elkövet annak érdekében, hogy fölöslegessé tegye magát.
*A fenti interjút Fehér Anikó:
Beszélgetés 25 magyar zenepedagógussal (LFZE,
2011) c. kötetéből vettük át a szerző szíves engedélyével.