Kortárs kompozíciók – fagottra

Madarassy István: Az örök fagottos*

Az Akkord Zenei Kiadó egymás szomszédságában jelentetett meg két, a fagottosok érdeklődésére méltán számot tartó kompozíciót. Vajda János darabjának a címe: Az örök fagottos, és címlapján a szakmabeliek közül sokak számára ismerős szobor képe látható. A kiadvány átfogó tájékoztatást nyújt: Oromszegi Ottó fagottművész-tanár készíttette a plasztikát Madarassy István szobrász- és ötvösművésszel. 2002-ben avatták fel a szobrot a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem épületében. Az intézmény tulajdonában lévő szobrot napjainkban hiába keresnénk – az épület felújítását követően nem kerül vissza korábbi helyére. Akik látták eredetijét, azok ismerősként üdvözölhetik a kotta címoldalán, mások így szerezhetnek tudomást létéről. És a látványhoz társul annak hangokba öntése, Vajda János darabja, melynek záró kettősvonala után a „Kisoroszi, 2014 november” datálás került. A szerzőt fagottművek komponálására inspiráló művésztanáré, Herpay Ágnesé az érdem, hogy az elveszett kéziratot a rekonstrukció szándékával újrakomponált műből további, zenetanulók számára is elérhető verzió készült. A kotta tehát két darabot tartalmaz, amelyek közül ki-ki választhatja a saját hangszertudásának megfelelő nehézségűt, ugyanakkor viszont izgalmas bepillantást kaphatunk a zeneszerző műhelyébe, összehasonlítva a szólamokat, a kíséreteket, felismerve, mi az elsődleges (megőrzendő) és másodlagos (változtatható) Vajda számára. A nem-fagottosokon kívül pedig a kezdő zeneszerzők számára is tanulságos feltérképezni a hangszerszerű formulákat. A szobor: pillanatkép, Az örök fagottos hangportréja viszont dinamizálja a hangzásteret. Lassan, tűnődve – olvashatjuk a darab karakter-megjelölését. Az első pillantásra felfedezhető tánc-jelleg – Vajda más kompozícióihoz hasonlóan – ezúttal is olyan érzetet kelt, hogy a felidézett gesztusok időtlenek, s a hangok a megjelenítésükre hivatottak csupán. Időtlen a mű a tekintetben is, hogy karakterével nem kíván keletkezésének korára reflektálni – mintha bármikor készülhetett volna. Olyasfajta stiláris otthonosság-érzetet kelt, mint világméretekben örökzöld (sláger) kompozíciók, melyek kedvelését semmiféle divatirányzat nem befolyásolja.

Érdemes tehát párhuzamosan mindkét művel megismerkedni a fagottosoknak (akkor is, ha a nehezebb verzió meghaladja a növendékek technikai felkészültségét).

(A-1254)

2006-ban komponálta szólóhangszerre Tre pezzi con due intermezzi című darabját Hollós Máté. Nem kell, hogy elriassza a kivitelezés, az öt különálló oldal az érdeklődő játékosokat: a kottából való megszólaltatás nem feltétlenül igényel összetolt kottaállványokat, és arra sincsen szükség, hogy a leszerepelt lapokat előadás közben a földre dobja a játékos. 2 + 1 + 2 oldal csoportosításával zökkenőmentesen megszólaltatható. Első látásra a metrumok választékossága tűnik fel (ami egyúttal a karakterek, hangulatok egymásutánját illetően is egyértelműen tájékoztat): a szélső tételek 4/4 ütemmutatójúak, a középtétel táncos lejtését a – 6/8-os ütemek beékelődésével – 9/8 határozza meg. Az első intermezzo ¾-es, új ritmusképletekkel gazdagító 2/4-es ütemek beékelődésével. A legnagyobb kontrasztot a második intermezzo hozza: itt nem véletlenül nem szerepel ütemmutató, ezzel is aktív kottaolvasásra inspirálva a játékost. A tempót a többi szakaszokban negyedekben ill. pontozott negyedkottában adta meg a szerző, itt a nyolcadérték adja az alaplüktetést. 3+3+2, 2+3+3, 3+2+3 nyolcados szegmensekből épülnek az ütemek, s ha valaki korábban nem adta volna össze értéküket, az utolsó előtti ütemben szembesül, a tartott hangnál: a 4/4 változatos felosztásának lehettünk tanúi.

Ha Vajda darabjában az időtlen „tánc”-jelleget figyeltük meg, Hollósnál a mozdulatszerű gesztusokra hívja fel a figyelmet már a kottakép is. Hosszú hangból kinövő dallamfordulat torkoll jóleső nyújtózkodó mozdulatba, s a kis szegmensek hólabdaként egyre nagyobbá gördülnek, majd hirtelen megtorpanás, mintha felébrednénk a révületből, hogy ismét- immár tudatosan, felidézzük a kétségkívül barátságos érzésvilágot. Az ábrándozást követő közjáték földközelibb a játékos fordulatokkal, majd a középtétel egyetlen nagy belefeledkezés, alig két perc idejére. További karaktereket hoz a folytatás, történeti zenék tételtípusait idézve, egyszersmind kihasználva a hangszer lehetőségeit. Pillanatképek, konkrét program nélkül – azonban oly módon fogalmazva, hogy lehetőséget adjon előadóknak és hallgatóknak egyaránt a fantáziát szabadjára engedő programalkotáshoz.

(A-1255)

Külön öröm, hogy az Akkord Zenei Kiadó kottáinak hátlapján értesülünk a kiadó további fagott-kiadványairól – megkönnyítendő a repertoár-bővítésre vállalkozók irodalom-keresését.

Fittler Katalin

* 2002. május 21-én megtartott szoboravatás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem 3. emeletén volt. Beszédet mondott Falvai Sándor, a Zeneakadémia akkori rektora, Oromszegi Ottó karakterdarabjait Ambrózy Attila fagottművész szólaltatta meg. A szobrot az ajándékozó, Oromszegi Ottó fagottművész-tanár avatta fel. Szavaiból idézünk:

„Negyvenkét éve léptem ki ezen daloló intézmény falai közül, amelynek hatásaként kiszabadultak zenei génjeim - csakis a muzsika feltétlen szolgálatára. Szeretem az Alma Materemet, mint gondolataim megtermékenyítőjét, amely rávezetett a beleérzés (az intuíció) gyakorlatára. Szinte nincs oly ötletem, melyben ennek ne lenne nagy szerepe. Oly sok hatalmas tehetségű tanárom volt e falak között, s mindegyiküktől épültem, sőt bátorodtam még évtizedek múltán is. Közismert, hogy minden huzavona miatti lelassulás (egyhelyben topogás) hamar elavulttá teheti az eddig követett (alkalmazott) metodikai rendet. A folyamatos továbblépés érdeke nem tűr gátakat, önző presztízst, egyéni érdekeket. Örülök, hogy nem mutogattam senkire sem, hisz aki nem képes az alkotómunkára, az arról nem is tehet. De mindig kikérhettem volna magamnak, hogy hagyjanak dolgozni! Ezt sem tettem! Az Alma Materem nagyon szigorú zenei elkötelezettségre (hűségre) tanított, melyben nincs helye semmiféle haragnak, mely csak rongálhatja az emberi stílust is.

Azonban itt áll most előttünk egy kérlelhetetlen muzsikus, egy remek anyagból „gyúrt” örök fagottos, Madarassy István művész úr jókedvű alkotása, és egyébként egyúttal az én hálateli ajándékom ez intézménynek, mely jelképe kell, hogy legyen a szorgalomnak, a zenei hűségnek, egyben a zenei örökkévalóságnak.  Ez a bronz „kolléga” sem fogja abbahagyni a dolgát, s időtlen-időkig hirdetheti is, hogy csak a valamiből lesz valami! 1895 körül kezdődött el a felsőfokú fagottos-képzés a Zeneakadémián, de már a Liszt Ferenc által vezényelt pesti zenekarban működött ismert fagottos 1857-67 között, ki a Nagy Mester egyik oratóriumában játszott egy fennmaradt rézkarc bizonyítéka szerint. 

 Üdv, áldás és dicséret illesse a mi Liszt Ferencünk zsenije által megtermékenyített, világhírű magyar zenei intézményt, a mi közös Alma Materünket, s tartsa is fenn a világban a Zene lelket, szellemet, műveltséget tápláló, éltető hatását.”

(Parlando 2002/4.)