(Napkút Kiadó, 2020)

„Fegyvert s vitézt éneklek” – konferálta be tárgyát Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelemről írva. Magam a Napkút kiadó példamutató bátorságát hirdetem, amikor az Ablak felfelé című kiadványra hívom fel a muzsikus-társadalom figyelmét. Mert miről is van szó? Amikor megannyi könyvkiadó vállalkozik különböző tárgyú írás publikálására, a Napkút olya címmel jelentet meg kötetet, amely önmagában aligha sejteteti, hogy zenei tárgyú írások gyűjteménye. A szerző neve némiképp tájékoztat, hiszen ugyanitt korábban már jelent meg kötete (Csodafiú-szarvas címmel, a Kocsár Miklós munkásságával foglalkozó legjelentősebb szakirodalomként, disszertációjának publikálásával), ám valljuk meg, önmagában sem a szerző neve, sem a cím nem egyértelműsíti a nagyközönség számára, hogy egyértelműen a zenei szakirodalmat gazdagító kötetről van szó. Éppen ezért kiemelt jelentőségű mindennemű reflexió, amely a megcélzott közönség figyelmébe ajánlja a könyvet.

Ordasi Péter (*1948) karnagy, zenetanár, aki ezúttal kötetbe rendezte az elmúlt 33 évben készült, maga által legjelentősebbnek tartott publikációit. „Írások és tanulmányok a kóruszenéről és művelőiről” – hirdeti az alcím. Ez az állítás igaz is, meg nem is – az utóbbi alatt azt értve, hogy korántsem csupán a kórusmuzsika iránt érdeklődők (ill. a kórusmuzsikával bárminemű kapcsolatban állók) jelentik a megcélzott olvasótábort.

Az egyes írások műfaja különböző, számukra közös nevezőt a szerző elhivatottsága jelent; személyes elkötelezettsége akkor is, amikor személyes hangot üt meg, s akkor is, amikor szigorúan tárgyszerű keretek között marad. Mondhatni, afféle „kincses kalendárium”, amely a benne foglaltak értékét szakmai fedezettel biztosítja, ugyanakkor változatos olvasnivalót kínál, az olvasóval támasztott különböző szintű elvárások alapján. Mert Ordasi – minden szakmai elkötelezettsége mellett – korántsem szakbarbár, sőt, időről-időre azzal nyűgözi le az olvasót, hogy megannyi ablakot nyit: irodalomra, néprajzra stb. És válogatásának sokrétűségével egyúttal tevékenységének sokrétűségének is maradandó emléket állít. Mert a különböző (országos, avagy kisebb-nagyobb hatósugarú helyi) hatósugarú fórumok figyelemmel követésére aligha vállalkozhat a legelszántabb érdeklődő sem – a kötet viszont könnyen elérhető közelségbe hozza a figyelemre írásokat. Melyek között vannak tudósítások (különböző jubileumi alkalmakból rendezett hangversenyekről), évfordulós megemlékezéseket emel ki, időtlen érvényűvé (amikoris újabb lépést tesz annak érdekébe, hogy átörökítse azoknak a – maguk idejében, működési területén – korszakos jelentőségű muzsikusoknak az emlékét az utókorra, akik egyébként legfeljebb nevükkel (mint áruvédjeggyel) lennének emlékezetesek. Korántsem csupán karnagyok, karvezetők szakmai magánügye, hogy ne merüljön feledésbe Kardos Pál munkássága (a későbbi generációk számára neve legfeljebb Kórusnevelés – kórushangzás című könyvének szerzőjeként ismerős…). Ordasi válogatása elkötelezettségről tanúskodik, olyan írásoknak adva nagyobb nyilvánosságot, amelyek egy-egy kortárs szerzőt (Kocsár Miklóst, Csemiczky Miklóst) ajánlanak az érdeklődők figyelmébe, és felelősséggel bizonyítja elkötelezettségét olyan karvezető-kollégái mellett, akiknek jelentőségéről meg van győződve. Kollégát dicsérni – nemcsak szóban, magánbeszélgetésben, hanem vállaltan írásban is, történeti léptékkel: értékítéletre és a minőség iránti elkötelezettségre vall. És valljuk meg: miközben a szakma (mint olyan) „tudja”, hogy Szabó Dénes munkássága páratlan a maga nemében – a „mezei” zenebarát aligha kárhoztatható, ha elkerüli figyelmét a hazai 20-21. századi előadóművészettörténet eme műhely-alkotó művészének tevékenysége…

A széles látókörű zenetanár-karnagy minőségérzékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiválasztott – terjedelmesebb – tanulmányaival Bárdos Lajos és Lendvai Ernő elkötelezett hívének vallja magát. Generációja számára üdítő az általa életre hívott nosztalgia, olyan könyvekre utal, amelyek többsége csupán utánjárással érhető el a „mai fiatal” kollégák számára. Ugyanakkor Ordasi korántsem csupán „felmondja a leckét” (ami egyébként önmagában sem kis teljesítmény), hanem rendre arra vállalkozik, hogy a kapott módszertani, elemzési szempontok ismeretében vizsgáztassa a zeneirodalom kiválasztott szegmenseit (s nyilvánvaló: a legeklatánsabb példákat hozta nyilvánosságra).

A könyv, többműfajúságából adódóan, különböző tempót diktál az érdeklődőknek. A személyes hangú visszaemlékezések afféle gyorsan falnivalók, míg a tanulmányok akkor érik el tényleges hasznukat, ha ki-ki veszi a fáradságot, s nem csupán végigolvassa őket, nem is csupán a kottapéldákat böngészi végig, leginkább zongora mellett, utánagondolva, utánaszámolva az összhangzattani elemzéseknek, hanem pótolva zeneirodalomismereti hiányosságait, az említett művekkel teljes egészükben is megismerkedik. Ily módon hosszútávú projekt a könyvvel való foglalkozás, életkortól függetlenül szakmai továbbképzéshez lehetőséget kínáló, zenei élményekkel gazdagító kalandozás. És akkor még nem is említettük a rendkívül érdekes „Képes beszéd” című fejezetet, amely további művelődéstörténeti kirándulásokra inspirál.

Tartalmához méltó gondos kivitelezést biztosított a megjelenésnek a szöveggondozó Kovács Ildikó és a tördelőszerkesztő Szondi Bence.

A könyvben precízen feltüntetésre került a kottapéldák forrása – talán egy oldalt az is megérdemelt volna, hogy valamennyi írásról kiderüljön, mikor, milyen alkalomból készült, illetve hol jelent meg korábban.

Voltaképpen azzal is egyet lehet érteni, hogy utolsó tételként került a könyvbe – Bemutatkozás helyett – az az interjú, amely valójában függelék ahhoz képest, hogy Ordasi Péter ezekkel az írásokkal már bemutatkozott olvasóinak. Azoknak is, akik most ismerték – s tanulták meg – a nevét.

Fittler Katalin