VÁSÁRHELYI ZOLTÁN 120

Ittzés Mihály

Emlékek, találkozások*

Vásárhelyi Zoltán (1900-1977)

Vásárhelyi Zoltán (zeneakademia.hu)

A címben foglalt első évszám elárulja, miért írok Vásárhelyi Zoltánról: március 12-én volt születésének századik évfordulója. Ilyen alkalomkor jól dokumentált áttekintő pályaképet kellene megrajzolni, gazdagon idézni a korabeli méltatásokból, elhelyezni az ünnepelt életművét szakterületének történetében, felmutatni példáját a mának, és így tovább… Ehelyett – kárhoztatni való vagy bocsánatos eljárás?, nem tudom – inkább néhány személyes élmény feljegyzésével kísérlem meg, hogy néhány téglával hozzájáruljak a százados emlékműhöz. Az élmények egy része természetesen nem volt s nem lehet csak a sajátom, hisz többen, sokan voltak, lehettek részesei. Bennem így maradtak meg, ma így látom őket, így tudom felidézni saját emlékezetemből, (de a tárgyszerűség érdekében természetesen korabeli dokumentumokat, szakirodalmi forrásokat is segítségül hívok). Remélem, hogy mindig, minden formában megmarad bennük főszereplőnek Vásárhelyi Zoltán, s nem tolakszik előtérbe az emlékező…

Vásárhelyi Zoltánt először 1955. december 18-án láttam vezényelni. A győri Zeneművészeti Szakiskola növendéke voltam. Az iskola jóvoltából meghallgathattuk a budapesti Zeneakadémián a Zrínyi szózata hangversenytermi bemutatóját. A mű kottája rövidesen megjelent, s így a következő, 1956-57-es tanévben volt Vásárhelyi-tanítvány karnagy-tanárunk, Szabó Miklós vezetésével nekifoghattunk a mély értelmű és hatalmas karmű tanulásának (amit persze hamarosan félbeszakított a tiltás, melyet a mű „titkos” – vagy nagyon is nyilvánvaló és időszerű – mondanivalója váltott ki). A nyomtatott kottában ott olvashattuk a zeneszerző kézírásának hasonmásával a feleségének szóló ajánlást és még egy mondatot: Köszönetem az első előadás remeklőinek: Palló Imrének és a Vásárhelyi Zoltán vezette M. Rádió énekkarnak. Akkor még nem sejtettem, hogy másfél év múlva magam is a Vásárhelyi-növendékek népes táborának leszek tagja…

A karvezetés oktatása általában kétféle órán történik a Zeneművészeti Főiskolán: az alapvető felkészülést segíti a néhány fős csoportokban folyó munka, amikor a kórust a zongora helyettesíti; a kargyakorlat órákon már a diákok kisebb-nagyobb kórusa a vezénylést gyakorlók „hangszere”. 1958-ban takarékossági okok miatt az előbbi formát éppen mellőzték. Így lehettem huszadmagammal Vásárhelyi Zoltán karvezető tanítványa csütörtök esténként két órára. Kargyakorlat óráinkat továbbra is Vásárhelyi tanár úr, ahogy a tanszakon mindenki csak emlegette: „az Öreg” vezette, azután, hogy a zongorás karvezetés órákat ismét bevezették a következő tanévben (e tárgy tanára Párkai István lett a mi évfolyamunknál).

Vásárhelyi szigorúan megkövetelte új darabjaink alapos tudását: fejből kellett mindent vezényelni, de ezt megelőzően a szólamok „felmondásával” bizonyítani is kellett felkészültségünket. Igen nagy gondot fordított arra, hogy a különböző zenei karaktereknek megfelelően változóképes legyen a vezénylésünk, s amennyire csak lehet, független az „ütemező” jobb kéz és az „értelmező” bal kéz mozgása. Sokszor magyarázta a tudatos vezénylő mozdulatok kialakításához szükséges anatómiai részleteket, a kar s a vállöv szerkezetét, működését. Persze maga is sokszor megmutatta, hogyan is gondolja, hogy a megfelelő hangzás és a különböző karakterek előhívásához a kórusból mit tart megfelelő mozdulatnak. Igen fontosnak tartotta, hogy a karvezető arca élő, mimikájában kifejező legyen. Gyakran mondta, főleg riadt lánynövendékeknek: „Legalább a szöveget mondja a kórussal, aranyoskám, ne legyen az arca olyan kifejezéstelen!” (Saját magának erre a „segédeszközre” igazán nem volt szüksége; inkább valamilyen furcsa, disszonáns morgást hallatott, mintha magában a kórus minden szólamát egymaga akarta volna énekelni). Ha valakinek nagyon nem sikerült életre kelteni a zeneművet, s ő megmutatott valamilyen „fogást”, akkor nem egyszer felzúgott az egész kórus: „Tanár úr, tessék eldirigálni!”. S ha Vásárhelyi kötélnek állt, hogy végigvezényeljen egy egész művet, ott az órákon zenei csodák történhettek, s történtek is! (Néha meg valakinek az ügyetlenkedésén vagy fegyelmezetlenségünkön felbosszankodva faképnél hagyta az osztályt, s csak egy rumos feketekávéval felfrissítve magát tért vissza, hogy befejezze az órát.) Tanítványai sikerének egyébként örült, a jól megoldott feladatokat, koncert vezényléseket elismerte, megdicsérte, a diplomakoncerten készült fényképre szívesen írt néhány jó szót…

Valamikor a Zeneakadémián, majd a Zeneművészeti Főiskolán (a neve változott, s rangban lépett előre) kitűnő, nagyszabású produkciókra is képes kórus működött. Miért, miért se – ahogy Vásárhelyi maga is megállapította egy 1973-as beadványában – „a Főiskolai Kórus 1945-től 1959-ig gyakorlatilag szünetelt”. 1959 szeptemberében azonban Szabó Ferenc főigazgató rendelkezése nyomán újra megindult az énekkari munka, amelyben a középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszak növendékein kívül más tanszakok hallgatóinak is részt kellett venniük. Attól kezdve e kórus volt Vásárhelyi Zoltán együttese (tudtommal az előző évadban vált meg a Rádió Énekkartól). Nem tudom pontosan felidézni, mi mindent énekeltünk a négy év során, de néhány mű, szereplés emlékezetembe vésődött. Ezekről szólva talán el tudom mondani, milyennek láttam (láttuk) Vásárhelyi Zoltánt, az előadóművészt.

Abból, ahogy velünk, a Zeneművészeti Főiskola kórusával foglalkozott, aligha lehet következtetni arra, hogy hogyan dolgozott hajdan műkedvelő énekeseivel a Kecskeméti Városi Dalárdában, vagy később a budapesti munkáskórusokkal. A Főiskolán nem kellett bizonyos alapvető kórustechnikai, kottaolvasási, zenei kérdésekkel foglalkoznia. Egyrészt azért nem, mert eleve adott dolgok voltak, hiszen hivatásos zenésznek készülő fiatalokból állt a kórus; másrészt azért nem, mert a hangképző gyakorlatokhoz vagy más előkészítő feladatokhoz megvolt a segítsége. Szinte rögtön a kidolgozáshoz kezdhetett, amikor új művet tűzött műsorra.

Itt érdemes néhány szót szólni a repertoárról. Azt valahogy már akkoriban is tudtam, tudtuk, hogy nagy tekintélyű tanárunk hatalmas, valóban úttörő munkát végzett az 1930-as években kecskeméti kórusával (helyesebben: kórusaival, mert mielőtt a Városi Dalárda karnagya lett 1933-ban, vezette a Városi Zeneiskola égisze alatt működő kórust, előbb nőikarként, majd vegyes kórussá fejlesztve is). Igazán azonban csak sokkal később, Kecskemét zenei életének emlékeivel is foglalkozva vált világossá számomra, hogy milyen széles körből válogatta műsorát Vásárhelyi Zoltán már pályája elején is (nevezetessé tették itteni működését a régi mesterek, például Schütz és Purcell műveinek magyarországi bemutatói, nemcsak a Kodály és Bartók ősbemutatók). A tanítványok számára is természetes volt, hogy a megtanulandó műveket a kórusirodalom egészéből válogassuk. A 15-16. századtól a kortársakig. Tanárunk példát mutatott abban is, hogy ritkaságokon és újdonságokon sajátítsuk el a különböző zenei stílusokat. Francia barokk operakórusok, ritkán hallható romantikus kompozíciók, új magyar darabok egyaránt helyet kaptak a tanulni, énekelni valók között, persze az alapvető régi kórusirodalom és Kodály meg Bartók remekei mellett. Ezekben aztán igazán otthon volt Mesterünk, ahogy a romantika is igen közel állt lobogó, szenvedélyes egyéniségéhez. Schumann és Brahms kórusművei biztosan nagy helyet kaptak a szívében. E zeneköltők lágyan elomló vagy szenvedélyes, máskor meg melankolikus vagy éppen energikusan táncos tételei színes csokrokban szólaltak meg keze alatt. Emlékezetesek persze Mozart kis notturnói is, ahogy kamarazenei finomsággal keltette életre a meglehetősen nagy létszámú kórussal a rádió mikrofonjai előtt. A csúcspontot azonban éppen azok a nagy magyar művek jelentették, amelyek közül nem egyet valamikor ő tartott keresztvíz alá, úgy értem, ő mutatott be a kecskeméti hőskorban. Énekeltük Bartók hatalmas, négy tételes Magyar népdalok című ciklusát és Kodály fenséges népdalszvitjét, a Mátrai képeket. Szerencsére olykor még a kötelező protokollszerepléseket is élménnyé tehette például ez utóbbi mű előadása.

Ha nem is a Mátrai képekkel, de Kodály műveivel is ékeskedett az a koncertműsor, amely a Zeneművészeti Főiskola kórusának tagjaként engem is először Kecskemétre hozott. Emlékezetemben kutatva próbáltam meghatározni, mikor is történhetett ez. Úgy gondoltam, 1962 tavaszán, talán éppen április 4-én. Műsorom nem lévén, a könyvtári folyóiratolvasóban fellapoztam a korabeli Petőfi Népe-számokat. Mindössze egy apró híradást találtam róla a március 31-i, szombati számban a Felszabadulásunk 17. évfordulójának méltó megünneplésére készül megyénk lakossága című cikkben: az április 4-ére tervezett politikai és protokolláris események ismertetése között egy mondat hívta fel a figyelmet a kulturális eseményre: „Délelőtt 11 órakor pedig a Zeneművészeti Főiskola vegyes kara és a debreceni filharmonikusok zenekara ad ünnepi hangversenyt Vásárhelyi Zoltán vezényletével”. Az igazat megvallva a vendégzenekar szerepléséről nem tudok, úgy emlékszem magunk adtuk a teljes műsort. Bizonyára karnagyunknak kivételes örömére szolgált, hogy szülővárosában, hajdani szép sikerei és – Kodály szavával szólva – közönytörő munkálkodása színhelyén léphetett fel ifjakból álló énekkarával. A számos ihletett Vásárhelyi-koncert emléke között ez bizonyos, hogy az egyik, ha nem a legmaradandóbb számomra. Azt hiszem a még kölyök költőzseni, Weöres Sándor versére írott megrázó szépségű Öregek volt a hajdani kecskeméti újdonságok közül az egyik műsorszámunk, a másik pedig bizonyosan a Jézus és a kufárok című motetta. (Mindkettőt az 1934-es Hírös Hét nevezetes kórushangversenyén vitte közönség elé először Vásárhelyi Zoltán a Kecskeméti Városi Dalárdával.) A közönségsiker biztosan megvolt, de alig tudok rá visszaemlékezni, mert az él bennem, ahogy Vásárhelyi szuggesztív vezénylése szinte odacövekelte a kórust a dobogóhoz. Fantasztikus feszültséggel izzott fel Kodály muzsikája: a költői-festői látomást prófétai harag és krisztusi szelídség járta át, és fenséges rácsodálkozás fejezte be. A páratlan feszültségre és a karnagy megbűvölő szellemi-zenei jelenlétére mi sem volt jellemzőbb, mint az, hogy egy pillanatban, amikor a mű főpapok és írástudók Jézus elleni acsarkodásáról beszél, egy félreérthető vezénylő mozdulat ellenére nem borult fel a darab, hanem – a megszokottól ugyan eltérő, annál gyorsabb tempóban – az egész énekkar egy emberként követte karnagyát. A műsor könnyedebb részét aztán egy Brahms Magyarországi cigánydalok című sorozatából válogatott csokor jelentette Párkai István nagyszerű zongorakíséretével…

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy Vásárhelyi úgynevezett „feldobós” és ösztönös-impulzív művész volt. Kétségtelen, hogy megvolt ez is benne. De próbái, magyarázatai inkább úgy mutatták be, mint akinek igen tudatosan átgondolt elképzelései vannak egy zenemű életre keltéséről, zenei és költői, esetleg vélt vagy valós dramatikus tartalmáról. (Fennmaradt néhány vázlata jellegzetes energikus, dőlt írásával, például az évekig elmaradhatatlan zöld tintával, amelyek egyes művek előadására való felkészülésének dokumentumai.) Aztán mindent ennek a határozottan felépített gondolatnak rendelt alá. De igényes volt a végtelenségig a hangzást illetően is. Ezt azonban nem holmi énektechnikai trükkök segítségével próbálta meg elérni (akkoriban már valószínűleg nem is tudott volna előénekléssel példát mutatni agyoncigarettázott, rekedtes hangjával). De a belső hallásában megszületett hangzásképet, hangszíneket mégiscsak előhívta az énekesek torkából. Képes volt hosszú perceket eltölteni azzal például, hogy a Mátrai képek első részét, a Vidróczki balladát lezáró különös akkord (mely egyúttal átkötést jelent a másik történet dalaihoz) lidércfényszerűen, foszforeszkáló hangszínnel szólaljon meg. Sztanyiszlavszkijra szóban is, írásban is szívesen hivatkozott. A nagy orosz rendező elméletét vallotta, hogy egy alak, egy szituáció hiteles megteremtéséhez mindent kell tudni róla, még azt is, ami nincs beleírva a műbe. Kedvenc hasonlata volt a művészi megjelenítés megalapozásához, a „szerep” megfogalmazásához egy olyan gúla vagy kúp, amelynek alsó, legszélesebb része a gondolati (és érzelmi) alap, a középső réteg az érthető, kifejező szövegmondás, és csak a legfelső, teljesen elkeskenyedő rész – a jéghegy csúcsa – az éneklés, mely magasabb szintre emeli az előbbi tényezőt.

Írott formában egy Kodály intézeti évkönyv szerkesztésekor, már Vásárhelyi Zoltán halála után találkoztam ezzel a gondolattal. Érdekes módon éppen Brahms és Kodály műveiből választotta Vásárhelyi a példákat, magavezényelte Rádió Kórus felvételeket, amelyekkel megvilágította elméletét és karvezetői gyakorlatát Élményszerű előadás a kórusművészetben és ennek előkészítése a próbákon című értekezésében. Mindez pedig történt 1970. április 16-án, abból az alkalomból, hogy a Tanár urat a kecskeméti Katona József Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. (A dolgozat csak 1982-ben jelent meg.) Az esemény előkészítésére a Petőfi Népe két híradást közölt. Az április 15-i, szerdai szám így: „Vásárhelyi Zoltán köszöntése. Kecskeméten élt, és hosszú évtizedekig itt dolgozott a Kossuth-díjas Vásárhelyi Zoltán, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze. Holnap a Városi Művelődési Központban este fél hat órai kezdettel műsorral köszönti Kecskemét a 70 éves alkotót.” Az ünneplésnek, tiszteletadásnak szánt rendezvény napján ismét felhívta az újság a figyelmet az eseményre, szerzői estként tüntetve azt fel. Majd ezt írta a lap: „A kiváló karnagy ezúton is kéri azokat a dalosokat, akik valaha, valamelyik kecskeméti kórusban énekeltek, hogy minél többen keressék meg a műsor után. Szeretné velük együtt feleleveníteni a régi énekkari időket, szeretné megtudni mi történt egykori dalosaival.”

Nemcsak az eddig említett alkalmakkor szólította haza a szülőváros nagyhírű fiát. Filmszalag őrzi a hatvanas évek közepéről, hogy az ének-zenei iskola akkor új Katona József téri épületének előcsarnokában az egyesített iskolai gyermekkar élén Kodály Villőjét vezényli. 1972-ben pedig a II. Nemzetközi Kodály Szeminárium második felének kórusfoglalkozásait vezette. A hangversenyről beszámolót író Körber Tivadar az augusztus 22-i Petőfi Népében így írt: a záró hangversenyen „a hallgatóság együttesen is számot adott önmagának és a szeminárium vezetőinek a karénekórákon tanultakról: Vásárhelyi Zoltán vezénylete alatt Kodály öt vegyes kari művének eléneklésével búcsúztak a résztvevők…” Tudomásom szerint ez volt az utolsó alkalom, amikor Vásárhelyi Zoltán Kecskeméten vezényelt. Szép búcsú… – mondhatnánk.

Azonban meg kell még egy, a valóban utolsó látogatásáról emlékezni. Egy egészen rövid, de fényképes cikkrészlet adta hírül a Petőfi Népe, 1976. november 9-i, keddi számában, hogy a Városi Tanács Kodály Zoltán emlékérmet adományozott Vásárhelyi Zoltánnak. Két nappal korábban, november 7-én az előzetes hír így szólt: „Vásárhelyi Zoltán Kecskemétre jön. Várárhelyi Zoltán Kossuth-díjas karnagy, a kecskeméti Városi Dalárda hajdani nagyhírű vezetője hétfőn délután 5 órakor a Megyei Művelődési Központ művészklubjában találkozik az egykori kórus tagjaival. Az érdekesnek ígérkező beszélgetés résztvevői megtekinthetik az erre az alkalomra rendezett, Vásárhelyi Zoltán működését bemutató kiállítást is.”

Ezen már ott voltam, s az a megtiszteltetés ért, hogy a volt Vásárhelyi tanítványok nevében szólhattam – az évek során szép számmal megfordultak Kecskeméten, s ma is többen élnek és dolgoznak itt. Hadd jegyezzek föl legalább két nevet, azokét, akik legrégebb óta gazdagítják a kecskeméti zenei életet többek között karvezetői munkájukkal is, Vásárhelyi Zoltán örökségét, tanításait is képviselve: Pejtsikné Párdányi Judit és Erdei Péter. Érdekes volt látni s hallani az idős mestert régi dalosai, kollégái, barátai között. Különösen szívesen beszélgetett el Nemesszeghy Lajossal, Joós Ferenccel. Még némi vita is kialakult az emlékezők között, hogy egy s más esemény pontosan mikor és hogyan is zajlott le. Akkor, ott is megérezhettük, hogy mennyire meghatározó volt számára a kecskeméti másfél évtized, amely Kodály tanácsára az énekkari munka jegyében telt el, de nem kizárólagosan. Amint az Heltai Nándornak az In memoriam Vásárhelyi Zoltán című Kodály intézeti kiadványban közölt részletező oknyomozó cikkéből és a kötet más írásaiból is kiderül, a zeneiskolai hegedűtanárnak hazatért Vásárhelyi a kor szavának engedelmeskedve sokféle feladatra vállalkozott, tanult mesterségétől a hegedüléstől, a koncertszereplésektől kezdve a népdalgyűjtésen és a jó tollra valló mozgósító vagy új műveket népszerűsítő cikkek írásán át a komponálásig, és persze mindenek felett a karvezető munkáig. Ez volt és maradt legsajátabb területe. Ebben volt egyfelől vállalkozó kedvű, sőt bátor hőse a magyar zeneművészet egyik nagy korszakának, másfelől iskolateremtő mester. Ha a negyvenes évek elején a küzdelembe belefáradva, megkeseredett szívvel ment is el Kecskemétről, szülővárosához mindig szeretet kötötte. Igen nagyra értékelte azt a munkát, amelyet Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta végzett. De Vásárhelyi Zoltán nem csak helyi nagysága a zeneművészetnek. Egy nagy nemzedék, az újítók második nagy generációjának tagjaként nevét a huszadik századi magyar zeneművészet aranykönyvébe kell írni. Művészetét szerencsére jó néhány hanglemez és rádiófelvétel őrzi. S ha változnak is az előadói ideálok, zenészeknek és a kórusmuzsika kedvelőinek tudniuk kell: a népzenéből megújult magyar karművészetben Vásárhelyi Zoltán előadóművészete, felfogása mindig az egyik követésre méltó példa marad. Ha most róla szólunk, valóban egy zenetörténeti jelentőségű személyiségre emlékezünk születésének centenáriumán.

*Az írás első megjelenése:

Forrás szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat ...

2000-ben, Vásárhelyi Zoltán centenáriumán.

Köszönjük Ittzés Kata szíves hozzájárulását az írás parlandóbeli közreadásához.

(A Szerk. megj.)

Függelék:

Kodály fogadása a kecskeméti vasútállomáson, első hivatalos látogatása alkalmából (1930. március). Balra M. Bodon Pál, szemben Vásárhelyi Zoltán, Kodály mögött Tóth Aladár

(A kép forrása: Kecskemét legendás karnagya | Papageno)

Címke: Vásárhelyi Zoltán | HIROS.HU (1:49)

2020. március 12-én Vásárhelyi Zoltán születésének 120. évfordulója alkalmából rendeznek megemlékezést és koszorúzást Kecskeméten.