„Beleszülettem a zene, a hangszer szeretetébe”

A Varga család tanításról, tanulásról, a zeneszeretet átadásáról

A Varga-család. Középen Varga György és Vargéné Korchma Fruzsina, mellettük gyermekeik, Fruzsina és György, és a 100 éves nagymama, aki korábban maga is jól zongorázott

Két klarinét, két szaxofon és két fuvola. Mindegyik hangszernek akad mestere a Varga család tagjai között, az instrumentumok szeretetét a szülők továbbadták gyermekeiknek, hiszen Varga György példáját követte a fia, aki először a klarinétot, majd a szaxofont választotta hangszerének, Fruzsina pedig édesanyjától leste el a fuvola megszólaltatásának titkait. Hogyan tanítja két zenetanár a gyermekeit, mennyire félti a zenei pályától, miben segíthet az igazgatói tapasztalat, milyen tanácsokat lehet adni a már kész művészeknek, erről beszélgettünk hármasban a temérdek kiváló muzsikust nevelő fuvolatanárral, Vargáné Korchma Fruzsinával, az abonyi Bihari János és a budapesti Rácz Aladár Zeneiskola élén máig emlékezetes munkát végző Varga Györggyel, valamint lányukkal, a külföldi karrier után a Rádiózenekar fuvola-szólamvezetői posztját betöltő Varga Fruzsinával, de gyakran szó esett a család negyedik tagjáról, a Budapest Jazz Orchestrában is játszó szaxofonművészről, Varga Györgyről.

- A családjuk példája azt mutatja, hogy tényleg öröklődik a zeneszeretet, s a zenei tehetség… Nem is nagyon merült fel, hogy a fiuk és a lányuk más hivatást választ?

Vargáné Korchma Fruzsina: Lehetett volna mindkettőjükből más, hiszen a férjemmel soha, egyetlen pillanatra sem erőltettük a zenei pályát. S el kell mondjam, láttunk azért olyan zenész, zenetanár családot jócskán, amelynek tagjai nem ezt az utat járták be… De Fruzsi már óvodásként kiválasztotta magának a hangszert. Délutánonként, amikor tanítottam, ahogy bezárt az óvoda, áthozta hozzám a testvére, ő pedig ámulattal figyelte a fuvolát, azt, ahogyan játszanak rajta a többiek. Amikor a bátyja, aki öt évvel idősebb nála, otthon gyakorolt a klarinéton, neki is oda kellett állítanunk egy kottaállványt. A mesekönyve került fel rá, ő pedig a szekrényben talált fadarabbal az imitálta, hogy fuvolázik, s még dúdolt is hozzá. Amikor kicsit nagyobb lett, elég hamar meg is fogalmazta, hogy ő mindent elkövet azért, hogy fuvolázhasson.

Varga György: Látta, hogy élünk aktív zenészként, hallgatta az otthoni gyakorlásainkat, körbevette a zene, és persze sok időt töltött velünk a zeneiskolában.

VKF: Soha nem kellett a fuvolához fogni, haladt vele a maga módján. A nyári szünetben azért nem került gyakran elő a hangszer, de nem is lett erőszakolva sosem.

VGy: Nem akartuk, hogy mindenáron zenész legyen. Egyik gyerekünket sem ösztönöztük erre, mindketten a saját választásukat hozták meg. S aztán Fruzsinak ott volt az édesanyja, hogy elkezdje fuvolázni tanítani.

- Nem volt nehéz ezt a szerepkört is vállalni? Hátrányt vagy előnyt jelentett a saját gyermekével foglalkozni?

VKF: Nem éreztem soha, hogy hátrány volna. Ugyanúgy foglalkoztam Fruzsival, azzal a szeretettel, bizalommal, mint más gyermekkel. Ha nem készült, márpedig tudtam, hogy több olyan otthoni este is akadt, amikor nem gyakorolt, akkor ugyanúgy felelősségre vontam, mint a többieket. Nem volt kivételezés. Bár akadt olyan helyzet, amikor nem volt könnyű eldöntenem, hogy jó anyja legyek vagy inkább jó tanára… De szépen mentek előre a dolgok, s hamar kiderült, hogy Fruzsi mennyire tehetséges.

Varga Fruzsina: Azért voltak konfliktusaink anyával. S azt éreztem, hogy velem nem olyan kedves, mint a többi gyerekkel. Persze, az is előfordult, hogy én visszaszóltam, grimaszoltam, amit a társaim nem tettek. Akadtak hát csetepaték, de ettől függetlenül nem is volt kérdés, hogy a fuvola az utam.

- Mikor hozta meg a döntést, hogy a muzsikuspályát választja?

VF: Nem kellett döntést hoznom, hiszen már kisgyerekként beleszülettem a zene, a hangszer szeretetébe. Egyértelmű volt a pályám, már az első zeneiskolai óráktól. Kiskoromtól kezdve nem láttam más opciót, mint a fuvolát. Örömmel mentem az óvodából a zeneiskolába, már csak azért is, hogy kezdetben hallgathassam a többieket.

VGy: Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a fénykorát élte az abonyi zeneiskola. Temérdek tehetséges növendék járt oda, s Fruzsinak nagyon tetszett, hogy szépen muzsikálnak a gyerekek, s látta azt is, hogy milyen sokan folytatják konzervatóriumban a tanulást. Tényleg olyan légkörben dolgoztunk akkor, hogy a zenekaros gyerekekből negyven zenei pályát választott, sikerrel. A növendékeink nemzetközi zenei versenyeken indultak, így tényleg fel sem merült az a kérdés: mi akarsz lenni, kislányom?!

VKF: Közben pedig azért azt is elmondtuk neki és a fiunknak is, hogy nem olyan egyszerű ez a hivatás, az élethosszig tartó tanulást kíván, gyakorlást nap mint nap.

VGy: Ezt az életünkből, a mindennapjainkból látta is, hiszen akkoriban a tanítás, az igazgatás mellett színházban, zenekarban is játszottunk, sőt édesanyja nemcsak oktatta a növendékeket, hanem fuvolaegyüttest is szervezett, és a társulattal külföldön is felléptek rendszeresen. Ráadásul tagja volt a Budapesti Fuvolaegyüttesnek is. Azt látta tehát, hogy reggeltől éjszakáig a zenéről szól az életünk, de Fruzsit ez még inkább ösztönözte.

- S nem féltették amiatt, hogy még a tehetséges zenészeknek sem mindig könnyű megtalálni a helyüket ezen a pályáján?

VKF: Az abonyi, közös éveink után Kecskeméten folytatta a tanulmányait, ahol mindig sok jót hallottunk róla a tanárától. Az is remek volt, hogy minden koncertjét felvették, közösen kiértékelték, és mi is meghallgattuk. Kiváló tanára volt, Berényi Bea, aki az utolsó lélegzetvételéből is megmondta, mit hogyan kellett volna játszania, mire figyeljen, hogyan tud fejlődni. S már akkor szólistaalkatnak tartották, mert mindig kiválóan szerepelt.

VGy: Abonyban annyi gyerek pályáját kísértük figyelemmel, olyan sokakat hordtunk versenyekre, felvételikre, hogy volt összehasonlítási alapunk. Fruzsinál minden természetesen jött. Haladt előre, sosem kellett biztatni. Gyakorolt, járt megmérettetésekre, hallgattuk a fellépéseit, és láttuk a tehetségét. Jó volt, hogy mi sosem akartunk csodagyerekeket nevelni, ezért mindig csak figyeltünk és vártunk. Sosem mentünk elébe annak, amit csinál, inkább óvtuk, támogattuk. Sohasem erőltettük semmiben, hagytuk, hogy a maga tempójában haladjon. Ahogy a bátyjánál is engedtük, hogy azt az utat járja, ami érdekli. Gyurinak nem volt annyira szoros kapcsolat a hangszerrel, mint Fruzsinak. Nála nem volt olyan egyértelmű, hogy zenei pályát választ, de aztán mégis konzervatóriumban folytatta, és jól döntött. A fiunk először klarinéttal diplomázott, de ahogy én is, ő is játszott szaxofonon, és mindig ez utóbbi hangszer érdekelte jobban. Ma már a MH Központi Zenekarban és a Budapest Jazz Orchestrában muzsikál. Róla azt képzeltem, még a főiskolai évei után, hogy majd visszajön Abonyba, s az örökömbe lép. Ő viszont más utat választott. Megmondta nekem, hogy a szaxofonban több fantáziát lát, mint a klarinétban. Akkor ezt kicsit kétkedve fogadtam, de igaza lett. Ugyanúgy neveltük a gyerekeket, mégis másképpen épült fel a pályájuk.

- Mennyire tudták átadni a tanítás szeretetét?

VGy: Az kevésbé sikerült… Gyuri tanított egy ideig, de zenélni szeret ő is igazán.

VF: Valahogy nem vonz a tanítás, bár sokszor gondolkoztam már rajta. Időnként arra is felkér egy-egy fiatal, hogy felkészítsem vizsgára, próbajátékra, amit szívesen meg is teszek. Talán majd egyszer…

- Pedig átadhatná a külföldi tapasztalatait is. Hiszen Ön akkor indult el tapasztalatszerzésre - a 90-es évek végén - amikor ez a hazai muzsikusok körében nem volt általános, de még egyszerű sem… A szülei azonban ebben is támogatták.

VF: S ezért nagyon hálás is vagyok. Mindig szerettem volna külföldön tanulni, ötödéves voltam a Zeneakadémián, amikor eldöntöttem, hogy elindulok világot látni.

VKM: Támogattuk persze, bár volt nagy izgalom, hogy hol fog lakni, hogyan fog boldogulni, mi lesz vele…

VGy: Hasznos volt, hogy mi is a pályán dolgoztunk, hiszen annyi pályázatot készítettünk a gyerekeknek az iskolában, hogy legalább e téren volt gyakorlatunk. Ebben segítettünk, de külföldön már neki magának kellett boldogulnia. Mindig is nagyon bíztunk benne, hiszen Fruzsi biztosan állt a lábán, és beszélt kicsit németül. Persze, volt azért bennünk aggodalom is jócskán.

- Miért akart annyira külföldön tanulni?

VF: Kiskoromtól izgatott a külföld varázsa, hajtott a tanulási vágy, s érdekelt, hogy milyen tudást tudok onnan hazahozni. Nagyon élveztem a müncheni zeneakadémiát, ahol mesterdiplomát szereztem, emellett a Bajor Állami Operaház zenekari akadémistája voltam, ösztöndíjjal. Aztán a Grazer Philharmonisches Orchesternek lettem a tagja, majd Bécsben szabadúszóként töltöttem két esztendőt, a Bécsi Filharmonikusokkal is játszhattam, s még a Wiener Staatsoperben is fuvoláztam. Megtanultam próbajátékokon megmutatni a tudásomat, abban az időben, amikor itthon sokan még nem is hallottak erről.

VKF: Nem volt könnyű időszak, megesett, hogy Fruzsival csak úgy lehetett találkozni, hogy Abonyból a reptérre vonatoztam, hogy legalább egy-két órát lássam. Egy évig nem is járt otthon, folyvást úton volt.

- Mindig tudott a szüleitől is tanácsot kérni?

-

VF: Igen, s ez így van mind a mai napig. Ma is kikérem a véleményüket mindenféle ügyben, s mind zenei, mind zenekari téren nagyon jó meglátásaik vannak.

VGy: S nemcsak Fruzsi fordul hozzánk, hanem - annak dacára is, hogy éppen egy évtizede vagyok már nyugdíjas - sokan jönnek egykori tanítványok, még a mostani otthonunkba, a Balatonra is. Éppen ezért nagyon szépnek és értékesnek tartom ezeket az éveket. Mindig örömmel vitatjuk meg a különböző kérdéseket.

- Hogy telnek a nyugdíjas esztendők? Azt hallom, hogy amilyen aktív volt igazgatóként, most épp olyan elánnal veti bele magát ezekbe az évekbe is…

VGy: A kedvteléseimnek élek, kertészkedem, sütök-főzők, sportolok, sok zenét hallgatok. A feleségemhez és hozzám is jönnek az egykori növendékek. Nagyon jó érzés, hogy szeretettel emlékeznek a közös évekre, s nemcsak azok, akik zenészek lettek, hanem azok is, akik más hivatást választottak. Néhány éve még muzsikáltak is nekünk… Ültünk a teraszon este, és váratlanul egy fúvószenekar érkezett, zenére menetelve. Bevonultak a kertünkbe és rövid koncertet adtak. Nagyon megható volt. Egyébként nagyon élvezzük azt is, hogy mindkét gyermekünk szép hangversenyekre hív meg minket, bár mostanában már csak a rádióban, tévében hallgatjuk ezeket, hiszen mi vagyunk az unokafelügyelet…

VKF: De nemcsak a gyerekektől, hanem egykori növendékemtől is rendszeresen kapok koncertmeghívásokat. Az utolsó tanítványom most jár még a Bartók konzervatóriumba, van hát még kiért izgulni, kinek szorítani is hangversenyeken.

- Ad iskolavezetésről is tanácsokat, hiszen újító ötletekkel virágoztatta fel az abonyi és a XVI. kerületi iskolát?

VGy: Mi már akkor szponzorokkal hívtunk életre rendezvényeket, amikor ez még nem volt ismert a szakmában. Egyik alkalommal több mint száz abonyi vállalkozó állt mellénk, így abban az időben rengetegen jöttek hozzám tanácsért. Nehéz volt elmesélni a ’titkot’, hiszen mindez inkább úgy működött, hogyha az ember megcsinált valamit jól, az máris hozta magával a következőt… Ezt folytattam aztán Pesten, ahol kurzusokat, versenyeket, s nagy zenei fesztiválokat is szerveztünk. Egyébként a fővárosba is tulajdonképpen a gyerekeink után jöttünk.

- S mit szóltak ahhoz, amikor a külföldi karrierje dacára Fruzsina úgy döntött, hazajön?

VGy. Nem akármilyen helyekről jött haza, hiszen olyan karmesterekkel dolgozhatott, mint Zubin Mehta, Daniel Barenboim vagy Bernard Haitink. De Fruzsi úgy érezte, kell, hogy valahol otthon legyen, s ekkor jött el a Rádiózenekar próbajátékára. Mi pedig örültünk, hogy megtalálta itthon a párját, megszületett a kisfiúk, és ma már az együttesben ő a fuvolaszólam vezetője. Más lett volna, ha külföldön marad, de ez is különleges út. S ma is jár még fuvolázni a bajor kamarazenekarba, az Európai Szólistákhoz Luxemburgba, valamint huszonöt esztendeje rendszeresen játszik a Budapesti Fesztiválzenekarban.

VF: Rengeteget ad nekem szakmailag, hogyha nemzetközi együttesekben muzsikálhatok. Szólistaként is fejlődőm ezektől a vendégszereplésektől, s amit ott tanulok, azt hazahozom magammal. Ezért is nagyon fontosak ezek az utak, szakmai tapasztalatok.

- S mi a helyzet a következő generációval, az unokákkal?

VF: Az ötéves kisfiamat a fuvola egyáltalán nem érdekli. Bár szívesen hallgatja, hiszen otthon sokszor gyakorolok, de jobban foglalkoztatja az édesapja hangszere, a tuba. Ha vele tart egy Rádiózenekari próbára, akkor sokszor mondja neki, hogy a fújjad apa, fújjad! Hát, meglátjuk, hogy később mennyire érdekli majd a zene…

VGy: A fiunk fia, Bálint 13 éves, ő zongorázik, s elég muzikális. De ma már a zenei pálya ebben a mezőnyben annyira telített, hogy tényleg csak annak szabad választania, aki semmi mást nem tud elképzelni magának.

VKF: S nagyon elszántan kell vállalni a muzsikusléttel járó nehézségeket.

VGy: Érdekesen volt a pályánk során megfigyelni azt is, hogy sok olyan növendéket láttunk, aki tehetséges volt, mégse futott be komoly pályát, s akadt, aki kisebb talentummal, de nagyobb kitartással és szorgalommal kiváló karriert épített. Volt, aki nem ment zenei pályára és megbánta, s akadt, akinek egy másik, komoly hivatás mellett megmaradt a zene szeretete.

- Hányan lettek zenészek a növendékeik közül?

VKF: Ahogy a férjem említette, mindkét zeneiskolájából nagyon sokan lettek művészek, tanárok, nem is tudjuk szinte összeszámolni. Az én növendékeim közül 25-en kerültek élvonalbeli együttesekhez, a fuvolistáim ott vannak Fesztiválzenekarban, az Operett együttesében, a pécsi zenekarban, de akad, aki Drezdában lett szólófuvolás. Emellett nagyon sokan tanítanak. Kedves emlékem, hogy az országos fuvolaversenyre, Kaposvárra vittem a tanítványomat, s az egykori növendékem is hozta az övét. Mindketten első díjat kaptunk, s egymás örömének tudtunk talán a legjobban örülni! A férjemnek is – bár ő jóval kevesebbet tudott tanítani – a növendékeiből sokan lettek kiváló művészek, tanárok.

- Milyen – a szülőktől tanult – hitvallást adna tovább a jövendő növendékeinek?

VF: Mivel én zenekari muzsikusként, kamarazenészként és szólistaként dolgozom, igyekszem a fellépéseimen keresztül átadni mindazt a sok-sok szép és különleges – a zenész léthez elengedhetetlen – dolgot, amit otthon a szüleimtől kaptam, és a szorgalmammal tovább csiszoltam. Ha netán majd egyszer tényleg tanítani kezdek, örülnék, ha én is ilyen példát tudnék mutatni…

Réfi Zsuzsanna