DR. Szőke Anna PhD

A magyar szellemi haza*

„Minden pedagógia hamis, amely nem elsősorban arra a személyre támaszkodik, akit nevel, annak szükségleteire, bensőbb énjére.” (Celestin Freinet)

Közösségi szinten arra kerestem a választ, hogy az érintett célcsoport, azaz, a pedagógusok közössége szellemi síkon hogyan keresi az utat a gyerek, a tanuló egyéniségének felfedezéséhez?

Az első kérdés, vajon a pedagógus, szolgáltatást végez-e vagy szolgál?

Amikor csak szolgáltatást végez, akkor hiányzik nála az összetartozás erősítése.

Amikor szolgál, akkor elsősorban azokra a személyekre támaszkodik, akiket nevel. Így létrejöhetnek vagy felerősödhetnének érdeklődési kapcsolódási pontok. Ez nem más lenne, mint az oktatási intézményben (osztályokon belül) kiemelt kulturális tevékenységet végző egyének csoportosulása. Ilyen tanulók minden csoportban léteznek.

Ez magában foglalhatná a művészi tevékenységet kedvelő tanulókat, a kulturális örökség ápolására fogékony gyermekeket, a nemzeti öntudat parányi szikráját. Egyszóval a humán erőforrás fejlesztését önszerveződés formájában.

Ha az ilyen példaértékű pedagógusok a már említett bármelyik cél érdekében az osztályát kis közösségekké alakítanák, (az összetartozás élménye), könnyen beszélhetnénk privilegizált pedagógusokról. Megítélésem szerint már az is komoly privilégiumnak számítana, ha az átlagpedagógustól követendő példaként eltérnének tevékenységükkel, szervezőkészségükkel, tenni akarásukkal. Mindez a pedagógusok mobilitását vonná magával, példaértékű nevelőkké válnának, akiket valamilyen szempont alapján a többinél fontosabbnak észlelne a környezet. Oktatásunk akkor válhatna tartalmasabbá, ha kis pedagógusvilágok jönnének létre, akik magukkal ragadnák az egy-egy téma iránt érzékeny és érdeklődési területükön belül a tehetséges tanulókat. Egyszóval a humán erőforrás fejlesztését szolgálnák önszerveződés formájában.

A társadalomban elfoglalt pozíció

A pedagógusok társadalomban elfoglalt pozíciója, vagy a már megszerzett pozíciónak a megváltoztatása összefüggésben van a közvetlenül az egyénhez tartozó tényezőkkel. Az egyén általános társadalmi státusát – természetesen – befolyásolja egy sor olyan tényező, amely közvetlenül csak az adott egyénre jellemző. Olyan tényezőkről van szó, mint képességek, tehetség, szorgalom, az egyén érték-és életcél, továbbá a magatartásminta-választásai.

Felvetődik a kérdés: Vajon külső (objektív) tényezők befolyásolják-e a szubjektív, azaz az egyéni tényezőket, vagy fordítva? A válasz: ha létezik is kapcsolat, ez többnyire észrevétlen. Senki sem kéri számon beszél-e több nyelvet, jelentet-e meg tanulmányokat, akár rövidebb írásokat munkájával, tapasztalatával kapcsolatban? Látogatja-e más külföldi intézmények oktatási programját? Részt vesz-e a tudományos diákköri konferenciák szervezésében? Intenzíven, személyre szabottan foglalkozik-e tanítványaival, támogatja-e karrierjüket? Áldoznak-e önköltséges alapon saját képzésükre (önképzésükre) a pedagógusok vagy ezt egyértelműen az ország (állam) feladatának tekintik?

E. Durkheim – az oktatás és nevelés kérdéseivel is foglalkozó neves szociológus állítja, hogy „az oktatás az embereket nem olyanná formálja, amilyennek természetüknél fogva lehetnének, vagy amilyennek szeretnének lenni, hanem olyanra, amilyenre a társadalomnak szüksége van.” Ez a világon mindenhol így van. A vallási iskolák a saját képükre nevelik tanulóikat, az állami intézmények az állami elveknek megfelelően és így tovább. Az alkotásra ösztönző szakmailag regionálisan összetartozó pedagógusokra nekünk van szükségünk, az igényesség nekünk szükség, ezért tehetséges fiataljainkat olyanná formáljuk, amellyel a szakmai színvonal még magasabb szintre emelkedik. Ennek megvalósulása pedig amagyar szellemi haza feladata.

Sajnos, pedagógusaink szolgáltatást végeznek, és nem szolgálnak. Csak a gyakorlati, látványos tevékenység kap kitüntetett figyelmet.

Egyéniség vagy személyiség

Előadásom fő alappillére a pedagógus jövőben betöltendő lehetséges funkcióinak feltérképezése, amelyhez azonban elengedhetetlen az egyéniség és a személyiség szerves kapcsolatrendszerének vizsgálata.

Az egyéniség az egyént megkülönböztető belső tulajdonságok összessége. Valakinek az egyénisége. Valaki, mint bizonyos (különleges) tulajdonságok hordozója. Érdekes egyéniség. (Önálló alkat; azoknak a lelki, szellemi, jellembeli tulajdonságoknak az összessége, a melyek az adott személyt minden más embertől megkülönböztetik. Az író egy nagyszerű művészi egyéniség. Letöltés: https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Egy%C3%A9nis%C3%A9g)

A személyiség: Jelentős személy. Közéleti személy. Az ember, mint kora társadalmától meghatározott sajátos egyén. (MÉK, 1972.)

Amikor a pedagógus személyét, személyiségét szeretnénk körvonalazni, nem kerülhetjük meg az egyéniségvizsgálat témakörét sem. A két szó – a személyiség és az egyéniség – általában sokakat megtéveszt, pontosabban egy fogalomkör alá tartozónak tekintik mindkettőt. A fentebb idézett definícióból kitűnik, hogy két külön jelentéstartalomról van szó. Témaválasztásom előtérbe helyezi azokat az alkotó-személyiségek felkutatását, akik egyéniségek és személyiségek is egy személyben. Pedagógiai hivatásunkat ebben a kettősségben kell felismernünk, látnunk és gyakorolnunk. Ugyanis minden viszonylagosság ellenére éppen emiatt lehet teljes a pedagógus hitvallása, elkötelezettsége, megszállottsága.
Közismert tény, hogy a gyermekkorban megszerzett ismeretek, szokásrendszerek a legtartósabbak. A genetikai adottságok és a szociális háttér (elsősorban a család) egyforma súllyal bírnak a személyiség kialakulásában.

A világhálón a személyiség kérdéskörre kattintva több száz definíció jelenik meg, azonban egyetlen találat sem szól a pedagógus személyéről. Íme, néhány a találatok közül: Vallási megközelítésben a személyiség, Pszichoterápia, Felettes én (szuper ergo), Betegség és személyiség, Személyiség-motiváció, A személyiség pszichológiája, A személyiség szerkezete stb.

Milyennek kell lenni a kor pedagógusának?

Van saját véleménye, nem a másokkal való igazodás és nem a másokkal való tettek jellemzik. Sajátos személyiségjegyei egyértelműen pozitívak. Nem hat rá a tömegnyomás módszere. Szavai fontosak, de tettei adnak hitelt nekik. Hatékonyan nevelni pedig csakis hiteles személyiségként lehet. A jellem az emberi személyiség azon szerzett (tanult, tehát nem örökletes) alapvető szerkezeti összetevő komponense, amely mindenekelőtt szociális és morális szempontból minősíthető, pozitív vonatkozásban értékes, negatív vonatkozásban káros, tehát kétpólusos. A szülők és a pedagógusok folyamatosan magatartási mintákat nyújtanak a gyermek számára. A gyermek életében fontos szerepet betöltő felnőtt olyan értékek hordozója és egyben bemutatója, amelyek olykor spontánul vernek gyökeret a gyermek személyiségében.

Lehetőségei, feltétlen lehetőségei, kötelező lehetőségei

Kapcsolatteremtés a szülőkkel. Feltétlen kapcsolatteremtés a szülőkkel. Kötelező együttműködés a szülőkkel. A gyerekek ma jócskán későn, az óvodában és az iskolában sajátítják el azokat a viselkedésszabályokat, normákat, amelyeket néhány évtizede a szülők adtak át. Ez azt jelenti, hogy ráébredtünk arra, hogy ezeket az alapszabályokat be kell építeni a szülői kapcsolatrendszerbe, hogy valamifajta szocializálódást el lehessen érni. Természetesen, jobb lenne, ha mindezt otthon tanulnák meg a gyerekek, és az óvodában, iskolában már alkalmazni tudnák pedagógusaink. Így talán azok a szociális viselkedészavarok, amelyekkel ma is találkozunk, például az agresszió, elkerülhetőek lennének. Nagy szükség volna a polgári nevelésre, ugyanis az oktatás túlzottan „verbalizált”, a tananyagra összpontosít. A hitoktatás manapság mind gyakrabban kerül a nevelési célok középpontjába. Véleményem szerint a hitre való oktatásra szükség van, de inkább a plébániák keretein belül kellene ennek megtörténnie.

A felnövekvő nemzedék oktatása és nevelése nem kizárólag az iskola feladata. Nagyon sok függ az intézményt körülvevő szűkebb-tágabb társadalmi közösségtől, a médiától és a családoktól. Mit tehetünk, és mi az, amit naponta tennünk kell: szívünket-lelkünket szakmai tudásunk mellé téve nem csupán tanítani, hanem nevelni a ránk bízott gyerekeket.

A mai világ sem kapitalizmus, sem kommunizmus. Az igazi jellegzetességek sokkal mélyebbek. Azok a gyerekek, akik a kereskedelmi tévéket nézik, benne a halálosztó terminátort, a csillagok háborúját, a rafinált vérszívó vámpírokat, a bárgyú latin-amerikai sorozatokat, a mindig győztes (ázsiai harcművészeti) vetélkedőket, a halál percenkénti különleges megjelenéseit, az emberi értékek habozás nélküli feladását, a gyerekek lelkének megnyomorítását szolgálják.

A tévé kiveszi a szülők kezéből a gyerekek nevelésének irányítását. A jövő arról szól, hogy pedagógusaink mennyire lesznek képesek az iskolai életet saját képükre formálni, mennyire érzik át a kultúra minőségét, hiszen a kultúra határozza meg a kor minőségét. Már nem a szülő a kultúra tartóoszlopa, hanem a pedagógus, ezen belül is az osztályfőnök, hiszen kezében van a legnagyobb lehetőség. Új kihívások elé néznek a pedagógusok. Nekik kell olyan következményekre felhívni a figyelmet, amelyeket a hagyományos nevelés nem igényelt. A hagyományokat, egykori viselkedési normákat tiszteletben tartó családoknál ma sem merülnek fel értékrend zavarral küzdő gyermekek.

Napjaink oktatási rendszerének a leggyengébb pontja az esztétikai nevelés kidolgozatlansága, illetve az esztétikum felismerésének hiánya. Az esztétika szó hallatán mindenki a művészet valamely ágára gondol: zene, színház, képzőművészet. Senkinek sem jut eszébe, hogy a legtermészetesebb, önmagából a természetből, az ősi emberi hagyományokból eredő népművészet foglalja magában a legsokrétűbb esztétikát.

Globalizáció vagy a média befolyása!

Az Európai Uniót megteremtő Maastrichti Szerződés 8. cikkelye érthetően körvonalazza az európai polgár identitásának legfontosabb tulajdonságait. Ezek között is elsősorban az interkulturalitás, a tolerancia, az ökológiai identitás, az emberi méltóság, a demokrácia eszményének vállalása, a közösnek tekintett európai hagyományok és értékek melletti kiállás. Ebből pedig egyenesen következik egyfajta európai illemtan szabályaihoz való alkalmazkodás. Az európai illemszabályok által a mindennapok gyakorlatára vonatkozóan elvárás a pontatlanság, a legkülönfélébb okkal bekövetkező zajosság kiküszöbölése. És olyan is szerepel, hogy a telefonon-levélben érkező megkeresésekre való válaszolás kötelessége, a korrekt politikai stílus és hangnem kialakítása, a termelőmunka becsülete, egyfajta pénzügyi alapkultúra elsajátítása stb.

Az európai polgártól elvárják, tudjon idegen nyelven kommunikálni, legyen munkájában és magánéletében innovatív és kreatív, saját lehetőségei szerint alkalmazkodjék az információs társadalomhoz, magára érvényesen is fogadja el az élethosszig tartó tanulás kötelezettségét stb. Mindeközben legyen büszke arra, hogy európai, és legyen nagyon büszke arra, hogy mely nép, nemzetiség tagja.

Mindezek ismeretében a kisebbségi sors árnyékában hogyan védhetjük meg a magyar nemzethez való tartozásunkat?

A nevelőnek büszkén fel kell vállalnia kétnyelvűségét, amelyből az egyik nyelv az anyanyelve, a másik az államnyelv. Büszkének kell neki lenni azért, mert a kétnyelvűség, a kisebbségi sors többletmunkát, többletenergiát követel tőlük (tőlünk), s ha ezt csak mi tudjuk megvalósítani, akkor ezt büszkén kell viselni is. Erre csak okos ember képes. Az okosságot pedig nem osztogatják minden utcasarkon. Valamennyink előtt ismerős a szláv nemzet mentalitása: elbizakodott, a kelleténél kissé önteltebb nemzet, ami egymagában nem is lenne probléma, ha csak önmaguk között léteznének. De mivel más kultúrák is léteznek, ezért nekünk csakis a tudásunkkal és igényességünkkel lehet erre reagálni. A szlávság egy más világ, nem tehetnek róla. Egy kutatásomat szeretném még megemlíteni, ami szorosan kapcsolódik a két nemzet különbözőségéhez. Szerb családokban a szülők sokkal többet beszélnek gyermekeiknek nemzeti múltjukról, nemzeti hőseikről, történelmükről, mint a magyar családokban. Ezt pedig csakis a magasabb tudásszinttel, az igényesebb műveltséggel tudjuk elérni. Erre kell nevelni és szoktatni őket.

Megjegyzés: Az emberiség többsége a bulvársajtót olvassa.

Hangsúlyeltolódás a szellemi haza, azaz az anyanyelvi nevelés területén.

A szemléletesség, a megtapasztalás, a körülmények megváltozásából kifolyólag már nem csak anyanyelvén éri a gyermeket. Az államnyelv hatása mellett legtöbbször egy harmadik nyelv „beütése” is tapasztalható. S történik mindez nemzeti nyelvünk és magyar műveltségünk kárára. Nem mellette, nem párhuzamosan, hanem vertikálisan lejjebb és lejjebb nyomva azt.

Heterogén etnikai környezetben tömegkommunikációs eszközök révén a divatjellegű igénytelenség sokoldalúbban jut kifejezésre, mint a homogén közösségekben. Ennek tudatában tananyagszerűvé válik az anyanyelvi nevelés a nap minden órájában. Egynyelvű környezetben is az állami tömegtájékoztatási eszközök éreztetik hatásukat. Tipikus jelenség a magánhangzók megnyújtása a szavakban. A gyermekek a kétnyelvűség hatására nem érzékelik a hangsúlyviszonyokat. Szükség lenne újra elemezni, újraértékelni a pedagógusok műveltséggel kapcsolatos értékrendszerét. Felébreszteni bennük az igényt a folyamatos önművelésre, az igényességre, ezen belül az objektivitásra, a tárgyilagosságra. Érezniük kell, miért fontos az ő tevékenységük, miért fontos naprakész tudással rendelkezniük.

Zárógondolat: Vigyázzunk, mert elkopik a magyar szemmei haza!

*Dr. Szőke Anna PhD kishegyesi néprajzkutató, nyugalmazott óvodapedagógus, népművelő. A 2019. évi Pedagógusnap alkalmából az emberi erőforrások minisztere által adományozható egyik szakmai elismeréssel, a Brunszvik Teréz-díjjal jutalmazták kiemelkedő óvodapedagógiai, valamint az óvodapedagógus képzésben végzett több évtizedes oktatói munkáját. Írása az újvidéki Apáczai Nyári Akadémián 2020.nyarán tartott előadás szerkesztett változata. (Dr. Szőke Anna Brunszvik Teréz-díjas - Vajdaság MA)