ANGI ISTVÁN*
Pál, az alkotó emlékezés mestere
Buzás
Pál
Az idén
80. évét átlépő Buzás Pált az
emlékezés stratégájaként tartja számon az erdélyi zenei (és nemcsak zenei)
művelődést magáénak vallók apraja nagyja. Számon tartó emlékezése
meglett koráig, máig sok irány számos
viszonyrendjéből ered, ám legkisebb közös többszöröse végül is két vektort
igyekszik egybe vonni: egyfelől a sokoldalú zenész-zongoraművész és
másfelől kalotaszegi identitású és néprajzos Buzás Pál eseménydús életének
erővonalait. Egybevonásukat igyekszik magától értetődővé tenni e
jelen írás.
Az
összetevők legfontosabb sorai:
– Bartók
szóló zongorára írott műveinek kiváló ismerője volt. Elsőként
szólaltatta meg avatottan- hitelesen Erdélyben (és nemcsak Erdélyben) a bartóki
zongorairodalom integráns életművét
– Ám
zongora-repertoárjában ott szerepeltek a két zongorás és a négykezes partitúrák
java értéke Liszt-művekkel az élükön
– Buzás
Pál Mestertől tanult zongora- és zenei műveltséget a korabeli lelkes
ifjúság, a mai középgeneráció.
–
Zongora- és zseb partitúrákban egyaránt megjelentette az erdélyi magyar
zeneszerzők összes zongoraművét Szórakaténusz átfogó cím alatt.
–
Szakszerű irányítás mellett a zongorista diák Buzás Pali
szenvedélyes népdalgyűjtő volt.
– És
Néprajzos is. Kalotaszeg varázslatos szépsége már gyerekkorában rabul ejtette.
A népszokásoktól a népviseletig, az un. amatőr színpadtól Kalotaszeg
íróinak felkutatása és műveiknek a kiadása. Végül, két hatalmas kötetben
megjelenteti Kalotaszeg művelődéstörténetét. A felsoroltágazat
tevékenységekből egy is elé lett volna az életmű tündökléséhez. Hát
még egyszerre valamennyi!
Összefoglalva,
tevékenysége erővonalait, kitűnik meghatározó alaptulajdonsága: Buzás
Pál az alkotó emlékezése mestere. Ma már minden emlékezése egy gazdag élet
múltjáról tudósít.
Hagyjuk
hát emlékezni tevekénységének felemlegetésével!
A
továbbiakban in illo tempore krónikaimból idézek részleteket.
Buzás Pál Bartók emlékestje. 1995 szeptember 24.
„A
Zeneakadémia Stúdió terme. Buzás Pál zongoraművészünk koncertkörútjáról
hozta vissza Kolozsvárra szimbolikus jelentésekkel megszerkesztett, gazdag
műsorát. Amint Segesváron, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen
kifejtette, ezúttal lemondott az un. nagy lélegzetvételű művek
megszólaltatásáról, és jórészt Bartók kisebb darabjaiból építette fel az
előadói-est három nagy tömbjét. Kettőt szünet előtt, egyet
utána. Tehette ezt bátran, hiszen mai hazai zongoristáink közül ő az
egyetlen, aki állandó repertoárjában őrzi Bartók összes
zongora-kompozícióit.
A nagy
hármas tagolás volt az oka annak is, hogy több kis művet
"ciklikusan" egybejátszott. Mert ebben az "összjátékban"
váltak eleven gondolattá a tömbökbe foglalt bartóki üzenetek.
Mottóként
tisztelgő ajánlással "előszavazta" műsorát.
Elsőnek Terényi Ede Bartók Bélának dedikált Aforisztikus szonátája
I. tételét szólaltatta meg. A közel 30 éves emlékzene hű hozzá állása
Bartók szelleméhez a zenei anyag feldolgozásának maestuoso
hangvételéből éppúgy kiderül, mint a hangszer bartóki technikát
idéző ütős (perkutív) megszólaltatásából.
Ez a megszólaltatási mód negyed évszázaddal ezelőtt még idézetében is avangarde gesztusnak számított.
A
dedikáló megemlékezést követő első három darab együtt véve a
"népek testvérré válásának" bartóki eszméjét szimbolizálta: a 10 kolinda az első füzetből (Román kolinda
dallamok zongorára, 1915), az első tétel – Andante – a Három rondó népi dallamokkal (1916) ciklusból, valamint a Hat
tánc bolgár ritmusban a Mikrokosmos (1926-1937)
VI. füzetéből. Önmaguktól
nyíltak fel a jelképek e sorba állított előadásban: a román kolindák csodálatos dallamai, amelyekben, mint maga Bartók
írja a „naiv legendák bibliai alakokkal" mellett a "pogány kori
szövegemlék" is "annyi évszázad után frissen tovább él",
bensőségesen illeszkedtek a Rondo szlovák
dallamaival; harmadik összetevőként a bolgár ritmus rendezői elve
jelentkezik allegorikusan: testvéri hangon szól a déli népek felé is.
A
műsor második mozzanatát Buzás Pál a bartóki 1926-os un.
"zongoraművek esztendejé"-nek szentelte. Mint ismeretes ez az év
zongoraművekben különösen gazdag és stílusjegyekben igen változatos év
volt a zeneszerző számára. A Kilenc kis zongoradarabból (1926) kiemelt Menuetto még a derű hangulatát idézi, a Szabadban
c. öt zongoradarabból (1926) felelevenített első és negyedik tétel
kontrasztjában a színek már elsötétülnek. A Síppal-dobbal szilaj hangvételét
rögtön az Éjszaka zenéje követte. Valóban ihletett volt Buzás Pál
rendezői ötlete, hogy nem követte újabb tétel ezt a zenét, és, hogy ezzel
az éjszaka-zenével zárta műsora első felét. Mert nemcsak az 1926-os
év, de a bartóki alkotás elkövetkező egész periódusára hosszan meghatározó
volt az az életérzés, amely az éjszaka zenéjét fakasztotta. Mi több, a tragikum
antagonikus ellentételeire komponált bartóki zenék
jószerivel ebben a miliőben keltek életre a továbbiakban is. De ugyanez a
zene jelezte vissza olyan tragikumok kollízióit is,
mint amivel már a Kékszakállu
herceg várában találkoztunk. (1911)
Félelmetes,
sorstragédiák előszelét megérzékítő
hangfuvallatával az Éjszaka zenéje
stiláris fajsúlyában és esztétikai értékében méltónak bizonyult a műsor
szünet előtti csúcspontjának.
A
siratók hangvétele nyitotta meg a szünet utáni művek sorát. Az emlékezés-tisztelgés sirató hangvétele, Vermesy
Péter hommage-zenéje szólalt meg, a Nenia, melyben szerzője a bartóki Négy
siratóének antik világát idézve, az ókori Róma régi asszonyainak
fájdalmas siratásában fejezte ki minden búját-bánatát az emlékezésben. A
következőkben Buzás Pál végigjátszotta Bartók első, 1922. évi erdélyi
körútjának és persze kolozsvári szereplésének is teljes műsorát. Tudjuk, a
művészet és különösen a zene mindig jelen időben szól hozzánk.
Ezúttal a hozzánk szóló Bartók is jelen idejűvé vált: a művek idézete
összekapcsolódott az előadóművész Bartók emlékezetével.
A 15
magyar parasztdal (1914-1918)
négyes belső tagolásában Buzás Pál is kiemelte a harmadik szakaszt a Balladát,
amelyről már Bartók is külön szól feleségéhez írott levelében:
"Megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között
Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert
ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8
taktusban hallani, valóságos szenzáció..." (adatok!!! melyik levél?)
A
népdalok visszavezetnek a fény hazájába. A II. Burleszk (1908) következik, a Kicsit
ázottan, amelyet az emléknapok zenekari koncertjén későbbi,
meghangszerelt formájában is meghallgathattunk. Innen a játék az áhítatba
varázsol. A 10 könnyű zongoradarab (1908) V. tétele
következik, Este a székelyeknél. Az első rész ének-metaforája csak
Kodály Esti dal c. kórusművének bensőségességével
hasonlítható össze; már pedig ez utóbbit az esti imák zenei paradigmájaként
tartják számon. Az est hangulatát a derű hullámhosszán egészíti ki a
furulyamuzsika megidézése is. Majd a
brummogó tizedik tétel, a Medvetánc groteszkje következik:
átváltás, fokozás derűből játékba.
Az estet
az Allegro barbaro (1911)
előadásával zárta Buzás Pál. Szándéka itt is, mint szünet
előtt, a bartóki stílusjegyek tartalmi értékének az életmű
üzeneteiben játszott lényeghordozó szerepének a kihangsúlyozása volt. Hiszen ez
a groteszkül torz játék, a sejtelmesen tragikus éjszakazene élménye mellett a bartóki
muzsika drámaiságát, ráébresztő szilaj erejét teszi élővé. Az a
"hangzavar" amire Illyés Gyula program-versét
írta, először itt, a zongorán megszólaló hangzások határhelyzeteiben
hangzik fel a már-már zongorán túli pörölycsapások akkord-metaforáiban, és
Sztravinszkij Tavaszi áldozatának zenei diszkurzusához hasonlóan
stílus-jegyek alappéldáiként vonulnak be a modern zene történetébe.
A
szűnni nem akaró tapsot, a közönség lelkesedését a zsúfolásig tele
teremben Buzás Pál a Gyermekeknek sorozat (1908-1909)
I. Füzetéből az Adagio (Kis kece lányom)
tétellel, a benne rejlő líra gyermekdal szépségével köszönte meg, oldotta
fel hallgatói figyelmét a koncert-élmény varázsából. A koncert végén
szívből gratuláltunk neki. Ezt tesszük most írásban1, Buzás Pál Bartók
emlékestje. 1995 szeptember 24. „a Zeneakadémia Stúdió
terme. Buzás Pál zongoraművészünk koncertkörútjáról hozta vissza
Kolozsvárra szimbolikus jelentésekkel megszerkesztett, gazdag műsorát.
Amint Segesváron, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen kifejtette, ezúttal
lemondott az un. nagy lélegzetvételű művek megszólaltatásáról, és
jórészt Bartók kisebb darabjaiból építette fel az előadói-est három nagy
tömbjét. Kettőt szünet előtt, egyet utána. Tehette ezt bátran, hiszen
mai hazai zongoristáink közül ő az egyetlen, aki állandó repertoárjában
őrzi Bartók összes zongora-kompozícióit.
A nagy
hármas tagolás volt az oka annak is, hogy több kis művet
"ciklikusan" egybejátszott. Mert ebben az "összjátékban"
váltak eleven gondolattá a tömbökbe foglalt bartóki üzenetek.
Mottóként
tisztelgő ajánlással "előszavazta" műsorát.
Elsőnek Terényi Ede Bartók Bélának dedikált Aforisztikus szonátája
I. tételét szólaltatta meg. A közel 30 éves emlékzene hű hozzá állása
Bartók szelleméhez a zenei anyag feldolgozásának maestuoso
hangvételéből éppúgy kiderül, mint a hangszer bartóki technikát
idéző ütős (perkutív) megszólaltatásából.
Ez a megszólaltatási mód negyed évszázaddal ezelőtt még idézetében is avangarde gesztusnak számított.
A
dedikáló megemlékezést követő első három darab együtt véve a
"népek testvérré válásának" bartóki eszméjét szimbolizálta: a 10 kolinda az első füzetből (Román kolinda
dallamok zongorára, 1915), az első tétel – Andante – a Három rondó népi dallamokkal (1916) ciklusból, valamint a Hat
tánc bolgár ritmusban a Mikrokosmos (1926-1937)
VI. füzetéből. Önmaguktól
nyíltak fel a jelképek e sorba állított előadásban: a román kolindák csodálatos dallamai, amelyekben, mint maga Bartók
írja a „naiv legendák bibliai alakokkal" mellett a "pogány kori
szövegemlék" is "annyi évszázad után frissen tovább él",
bensőségesen illeszkedtek a Rondó szlovák dallamaival;
harmadik összetevőként a bolgár ritmus rendezői elve jelentkezik
allegorikusan: testvéri hangon szól a déli népek felé is.
A
műsor második mozzanatát Buzás Pál a bartóki 1926-os un.
"zongoraművek esztendejé"-nek szentelte. Mint ismeretes ez az év
zongoraművekben különösen gazdag és stílusjegyekben igen változatos év
volt a zeneszerző számára. A Kilenc kis zongoradarabból (1926) kiemelt Menuetto még a derű hangulatát idézi, a Szabadban
c. öt zongoradarabból (1926) felelevenített első és negyedik tétel
kontrasztjában a színek már elsötétülnek. A Síppal-dobbal szilaj hangvételét
rögtön az Éjszaka zenéje követte. Valóban ihletett volt Buzás Pál
rendezői ötlete, hogy nem követte újabb tétel ezt a zenét, és hogy ezzel
az éjszaka-zenével zárta műsora első felét. Mert nemcsak az 1926-os
év, de a bartóki alkotás elkövetkező egész periódusára hosszan meghatározó
volt az az életérzés, amely az éjszaka zenéjét fakasztotta. Mi több, a tragikum
antagonikus ellentételeire komponált bartóki zenék
jószerivel ebben a miliőben keltek életre a továbbiakban is. De ugyanez a
zene jelezte vissza olyan tragikumok kollúzióit is, mint amivel már a Kékszakállu herceg várában találkoztunk.
(1911)
Félelmetes,
sorstragédiák előszelét megérzékítő
hangfuvallatával az Éjszaka zenéje
stiláris fajsúlyában és esztétikai értékében méltónak bizonyult a műsor
szünet előtti csúcspontjának.
A
siratók hangvétele nyitotta meg a szünet utáni művek sorát. Az emlékezés-tisztelgés sirató hangvétele, Vermesy
Péter hommage-zenéje szólalt meg, a Nenia, melyben szerzője a bartóki Négy
siratóének antik világát idézve, az ókori Róma régi asszonyainak
fájdalmas siratásában fejezte ki minden búját-bánatát az emlékezésben. A
következőkben Buzás Pál végigjátszotta Bartók első, 1922. évi erdélyi
körútjának és persze kolozsvári szereplésének is teljes műsorát. Tudjuk, a
művészet és különösen a zene mindig jelen időben szól hozzánk.
Ezúttal a hozzánk szóló Bartók is jelen idejűvé vált: a művek idézete
összekapcsolódott az előadóművész Bartók emlékezetével.
A 15
magyar parasztdal (1914-1918)
négyes belső tagolásában Buzás Pál is kiemelte a harmadik szakaszt a Balladát,
amelyről már Bartók is külön szól feleségéhez írott levelében:
"Megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között
Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert
ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban
hallani, valóságos szenzáció..." (adatok!!! melyik levél?)
A
népdalok visszavezetnek a fény hazájába. A II.Burleszk (1908) következik, a Kicsit
ázottan, amelyet az emléknapok zenekari koncertjén későbbi,
meghangszerelt formájában is meghallgathattunk. Innen a játék az áhítatba
varázsol. A 10 könnyü zongoradarab (1908) V.
tétele következik, Este a székelyeknél. Az első
rész ének-metaforája csak Kodály Esti dal c. kórusművének
bensőségességével hasonlítható össze; már pedig ez utóbbit az esti imák
zenei paradigmájaként tartják számon. Az est hangulatát a derű
hullámhosszán egészíti ki a furulyamuzsika megidézése is. Majd a brummogó tizedik tétel, a Medvetánc
groteszkje következik: átváltás, fokozás derűből játékba.
Az estet
az Allegro barbaro (1911)
előadásával zárta Buzás Pál. Szándéka itt is, mint szünet
előtt, a bartóki stílusjegyek tartalmi értékének az életmű
üzeneteiben játszott lényeghordozó szerepének a kihangsúlyozása volt. Hiszen ez
a groteszkül torz játék, a sejtelmesen tragikus éjszakazene élménye mellett a
bartóki muzsika drámaiságát, ráébresztő szilaj erejét teszi élővé. Az
a "hangzavar" amire Illyés Gyula program-versét
írta, először itt, a zongorán megszólaló hangzások határhelyzeteiben
hangzik fel a már-már zongorán túli pörölycsapások akkord-metaforáiban, és Sztravinszkij
Tavaszi
áldozatának zenei diszkurzusához hasonlóan stílus-jegyek
alappéldáiként vonulnak be a modern zene történetébe.
A
szűnni nem akaró tapsot, a közönség lelkesedését a zsúfolásig tele
teremben Buzás Pál a Gyermekeknek sorozat (1908-1909)
I. Füzetéből az Adagio (Kis kece lányom)
tétellel, a benne rejlő líra gyermekdal szépségével köszönte meg, oldotta
fel hallgatói figyelmét a koncert-élmény varázsából. A koncert végén
szívből gratuláltunk neki. Ezt tesszük most írásban is...”[1]
Buzás Pálra, a zongora- és a
zenepedagógia Mesterére emlékeznek tanítványai 2004
Megidézni
Buzás Pál elkötelezett szolgálatának 40 évét a zongorapedagógiában felemelő élmény, felemelő összefoglalás volt. És emlékeztető. A jóra a szépre, az
igazra eszményeink és valóságunk mindennapjainak kereszttüzében. Ebben a
felemelő élményben ott sorjázott 40 év zongora-pedagógiájának
öröme-bánata. A sikerek, az eredmények, és azok az elvárásokon is túli
teljesítmények a maguk külön szépségében, amelyek csendes-szerényen már-már a
felejtés áldozataivá váltak. Ám a felejtés ellenszere az emlékezés, különösen
az ünneplő emlékesteken. A sok-sok munka, fáradozás, ideig-óráig tartó
elcsüggedés, kikerülhetetlen bakik, «pech»-ek egykoron elkeserítő
izgalmait, és Buzás Pál zongoraművész-tanár urat úgy állították elénk,
ahogy mindig is láttuk-hallottuk: fiatal-fiatalos frissességében, új tervekkel
új feladatokra készen. Hiszen a keze alól kisereglett tanítványok itt, az
emlékesten is, példásan igazolták hozzáértő, rendszeresen elsajátított
szaktudásukat s ráalapozódó művészi és pedagógiai karrierjüket, amely
révén mesterük gazdag és soha el nem öregedő életművét vitték és
viszik tovább.
A Banner Zoltán bevezetőjével megnyitott
műsor-plakát kiállítás tíz pann
ójával, s
rajta számos lekicsinyített koncert műsorral, plakáttal s egy egész
albumra való képanyaggal, krónikákkal örökítette meg a tanítványok hadának
sikeres küzdelmét a hazai és egyetemes, a hagyományos és modern
zongoraművek kiemelkedő értékeinek megszólaltatásáért. A kiállított dokumentumokon híven tükröződött az a tanári munka,
amely kezdettől fogva letette voksát a zeneirodalom egyetemes értékei
mellett, de átvibrált rajtuk mindenekelőtt Buzás Pál Bartók-szeretete,
tisztelete, és annak a mai muzsikának a szorgalmazása, amelyet a nagy magyar
zeneszerző életműve serkentett.
A
kiállítás képsorai a nézőtérre vezettek. Ott egészében a tanítványok
vették át a vezetést a hangzó zenevilág megidézésére. Bizony nem tudtam
disztingválni az élményforrások sokaságában. Még kevésbé akarom rangsorolni
őket. Sem a műsorszerkesztésben, sem, a sorra kerülő művek
előadásában. Mindenekelőtt a számos modern alkotás, – öt az elhangzó
tizennégyből. Lászlóffy Zsolt erre az alkalomra
írott a pointilizmus és a minimal
music stílusjegyeit sajátos visszajelző Zongoradarabját adta elő. Demény
Attila és Könczei Árpád szintén erre az alkalomra
komponált alkotásai hangzottak el Demény művét – a diafán
szerkezetű Hiba! Érvénytelen csatolás.ot – fia, Balázs szólaltatta meg, a Könczei-partitúrát – Tanulmány
nr.2.(három kézre) – a szerző hugával Csillával
együtt játszotta el. S talán elsőként kellett volna felidéznem Eckstein Kovács Ráhelt a Buzás-osztály legfiatalabb
növendékét, aki részleteket adott elő Bartók Mikrokozmoszából s ezzel
nyitotta meg nem csak az egész emlékestet, de minden jelenlévő szívét is a
zene, a modern zene, Bartók zenéje felé. Ez derült ki a hosszantartó tapsból
is, ami különben szűnni nemakarón az egész est
minden mozzanatát végig kísérte.
Egy
másik vonás BuzásPál zenepedagógiájának sokoldalúsága volt. Miként az est
műsora is jelezte, a nevelői eredmények az ünnepelt munkásságában
túlcsordulnak a szigorúan vett szakma dimenzióin. Az egykori
zongora-tanítványok az est keretében erről is tanúságot. tettek. A
Sz.Veress Ildikó Nagy Ibolya kíséretével a nápolyi iskola fénykorát idézte fel
Pergolesi csodálatos dallamaival (Se tu m'ami). Marton Melinda nemcsak avatott
konferálásával tűnt ki, hanem a meglepetés örömét keltő szerepcserés ének versus zongora jelenésben is. Hary
Noemival felváltva zongorán kísérték egymást.
Schumann Románcát oboán Hary Noémi adta elő, a zongoránál Marton Melindával
majd Crescimira áriáját Erkel Ferenc István király c. operájából Marton
Melinda énekelte Hary Noémi zongorakíséretével Az est
egyik legmeghittebb pillanata volt. Persze nem hiányzott a hagyomány
stílus-sokaságából J.Haydn
művészete sem Az osztály fiataljai közül Szőcs Kristóf és Szép András
szólaltatták meg egy nagyon leleményes átiratban Magyar rondó címen a G-dúr zongoratrió fináléját. Aztán a
"duó" szólistákra oszlott E.Grieg Két lírai darabját Szép András, D. Kabalevszkij Változatok
op.40 Szőcs Kristóf játszotta el. És műsoron volt persze
Sz.Rachmaninov, meg D. Ellington is. Kellemes
csodálkozást váltott ki Boldizsár Katalin, Mare Andrada és Demeter András hármasa, akik Sz.Rachmaninov
hatkézre írott ritkaszép Románcát
adták elő. D. Ellington maga vallott egy interjú
során, találó darabcímeiről. "Úgy születnek, mondotta, hogy eljátszom
a darabot, s aztán a zongora oldalára nézek. Nyitott szemekkel ott könyököl egy
kislány. Megkérdezem, hogy hívják. Ő megmondja, s ezzel kész is a darab
címe." A Misty
hasonlóan játékos csalafintaságát idézte fel Kósa F.Krisztián
előadása.
Az est
szünetelőtti fénypontját Vermesy András
előadó művészetének felvillantásában érte el. A már régen Európa szerte koncertező művész hazajött tanárát
köszönteni. Ám köszöntése révén, Szkrjabin színgazdag Prélude et Nocturnejének
romantikus pompáját életre keltve, örökre megnyerte művészetével a
kolozsvári zeneszerető közönség-közösség szívét-lelkét is.
Mielőtt
sorra került volna a szünet utáni záró darab, a színpadról köszöntette Guttman Mihály karmester-karnagy professzor Buzás Pált,
annak a Laudációnak
a szellemében, amelyet a nemrégiben olvasott fel az
EMKE Nagy István-díjának ünnepélyes átadása alkalmából volt tanítványának.
Az est
műsorát F.Mendelssohn-Bartoldi
II. d-moll zongoraversenye zárta Mare Andrea előadásában. Közreműködött a Magyar
Opera Zenekara, vezényelt Szeghő Péter. Méltó pillanat volt egy ilyen
felemelő alkalom művészi összefoglalására. Buzás tanár úr, egyik beszélgetésünk
során elárulta, hogy a zeneszerzőnek ezt a ritkábban játszott koncertjét
kedveli. Szimpátiája kellőképpen érződött a szólista tanítvány
előadásán is, aki a mű játékos kellemét igyekezett legjobb tehetsége
és tudása révén egészében megérzékíteni. Úgy hisszük,
a publikummal együtt, hogy ez nagymértékben sikerült is neki. A zenekar pedig
filharmonikusi tisztjében felszabadultan azzal kompetenciával és lelkesedéssel játszott, mint mindig,
ha szeretett mesterük Szeghő Péter irányította őket. Úgy tudom, hogy
az egykori Buzás tanítvány, a zeneszerző-zongorista-karmester
Szeghő Péter, Vermesy
Péter zongorára írott improvizációit kellett volna
bemutassa e műsor alkalmából. Kár. hogy erre már nem maradt idő. És
kár, hogy egy ilyen szeretett est is egyszer véget ér
és hogy a Nagy Minden sosem fér bele soha a remélve tervezett egészbe.
Buzás
tanár úr néhány éve már nyugdíjas, de ne tessék tovább mondani, mert ő sem
hiszi, hogy az. Hiszen, ha hinné, miért is tanítana a régin fiatalos
szenvedéllyel, kitartással most is, bizonyára a jövőben is, és kívánjuk,
hogy még sokáig, sokáig jó egészségben!
Kolozsvár,
2004 febr.20-án
Egy hármas évforduló égisze alatt. 1996
„1996 november 7-én a Monica Noveanu – Buzás Pál duó Liszt Ferenc emlékkoncertet adott a „Gh. Dima” Zeneakadémia Stúdiótermében. A koncert rendkívüli
sikert aratott, a zsúfolásig tele terem hallgatósága tapsviharral köszöntötte
az est előadóit és hódolt a Nagy Mester emléke előtt. A műsoron
Liszt Ferenc két zongorára írt művei szerepeltek, amelyeknek csillogó
sokszínűségét a Mester stílus jegyei avatták egységes esztétikai üzenetté.
Az
emlékkoncert három évforduló jegyében hangzott el. Emlékeztetett Liszt Ferenc
születésének 185. és halálának 110. évfordulójára.
Ugyanakkor a Monica Noveanu
– Buzás Pál Duó fennállásának 10. évét ünnepelte. Úgy vélem, hogy jelképes,
talán ars poéticájukat tükröző művészi
gesztus volt az, ahogy együttesük első megjelenésükkor is és most is, az
évfordulón, csúcspontként Liszt Patetikus
koncertjét adták elő, imigyen tisztelegve a Nagy Mester emléke
előtt
A
koncert nagy sikert aratott; a zsúfolásig megtelt terem lelkesen tapsolt
pontról pontra a bemutatott műsor és előadói mellett. A közönségnek
Liszt által két zongorára írott alkotásait kínálták fel. az előadók,
Monica Noveanu és Buzás Pál, esti műsoruk négy mozzanatában a
négyes permutáció jegyében mutatták be. a) Liszt saját alkotást a kétzongorás
műfaj számára, b) saját alkotásának átiratát zongorakettősre, c) egy
Liszt-átiratot zongorakettősre más szerzőtől, és, végül d)
Liszt-mű átiratot kétzongorára más szerzőtől. Konkrétan, Liszt
kétzongorás művét, az e-moll Patétikus
koncertet, a Mazeppa szimfonikus költeményének
kétzongorás átiratát, Beethoven IX. Szimfóniája fináléjának liszti átiratát,
valamint Glazunov átiratában Liszt Sposalizio zongoradarabját a Vándorévek II. sorozatból.
A Monica Noveanu - Buzás Pál
zongora kettős 10 éves tevékenysége során bebizonyította, hogy különleges
és egyben kiegészítő előadói értéket képvisel koncertjeink világában.
Különleges művészi értékük abban rejlik, hogy sikerült új éltre kelteniük
a kamarazene csodálatos tandemét, a zongora duót, amelyet századunk
előadói művészete bizony elég ritkán szorgalmaz. Világviszonylatban
is elég kevés esettel találkozunk, amikor egy négykezes, vagy kétzongorás duó
előadói tevékenységét állandósítani képes és sikerül beírnia magát a mai
koncert életbe. Ünnepelt kettősünk ebben a kiegészítő szerepben
szervesen bekapcsolódik a kolozsvári és nem csak a kolozsvári kis és nagy
előadói együttesek körébe, és hozzájárul a stilisztikai sokféleség
növekedéséhez, valamint e sokféleség művészi kicsiszolásához egy olyan
magas szintű felfogásban, amelynek alaposságáról bármelyik műsoruk
technikai színvonala egybehangzóan bizonyít.
Erdélyi magyar zeneszerzők zongoraműveinek
kiadása 2002-től napjainkig
A
zongoraművész, zongoratanár és karvezető Buzás Pál
előadói-nevelői munkája mellett időt szentelt, László Ferenc
szavaival, erdélyi illetőségű
magyar zeneszerzők zongora műveinek kiadására. Mégpedig igen rangos,
az Arpeggione kiadó gondozásában. Kiadói munkája
2002-től napjainkig Nagy- és kisformátumban egyaránt a következő
kötetek megjelenését eredményezte:
Szórakaténusz I, II, III; Művek két zongorára; Művek
zongorára három és négy kézre; Vermesy Péter, Zongoraművek, Zongora triók, Művek
zongorára és zenekarra, Buzás-Márkos, Énekesmadár
(a hasonló című Márkos-színdarab Buzás átdolgozásában két zongorára),
Márkos Albert Tréfa (2002).
Ez
utóbbival kapcsolatosan írja a bevezetőben: „A Márkos Albert (1914-1981) kamara műveinek szentelt sorozat
első füzete a zeneszerző egyetlen zongoradarabját tartalmazza.
Az 1970-es évek elején, amikor
romániai magyar zeneszerzők zongoraműveiből állítottam össze
hangversenyműsort, többek közt Markos Albertet is felkértem egy mű
komponálására. Elgondolkozott, magába mélyedt, majd csak annyit mondott: van
egy ötletem. Ebből az ötletből pattant ki a Tréfa, Utóbb
folytatott beszélgetéseinkből kiderült, hogy a zeneszerző újabb
tételeket kívánt hozzáilleszteni, s az így kialakított szvitet egy nemzetközi
zeneszerzésversenyre szerette volna elküldeni Terve nem. valósult
meg, az egytételes Tréfa maradt meg belőle. Ősbemutatója 1973 október 18-án, Székelyudvarhelyen volt, az Erdélyi
zongoraművek című hangverseny keretében, László Ferenc zenetörténész
bevezető szavaival, alulírott előadásában.
A mű közreadásához az eredeti kézirat nem
állott rendelkezésemre. E kiadás forrása az eredetiről a bemutató
alkalmából készült másolatom”.
A kiadott kötetek 17 zeneszerzőnek a zongora
kettős műfajában fogant műveit tartalmazzák, és pedig: Csiky
Boldizsár, Demény Attila, Fazakas Aaron, Hary Béla, Jagamas János, Jodál Gábor Könczei Árpád, Lászlóffy Zsolt, Magyari Zita, Márkos Albert, Orbán György,
Selmeczi György, Szalay Zoltán, Szegő Péter, Terényi Ede, Vermesy Péter és Zoltán Aladár négykezes, háromkezes
illetve két zongorás, valamint szóló zongorára írott műveiből.
A
kétzongorás- illetve négykezes művek sorozatos gyűjteményes kiadása
kottatárig terjedő rejtett emlékek esztétikai üzeneteit hordozza; mintha
Gauguin allegóriáját idéznék, a Punaauiában, 1897-ben festett
végrendeleteként értelmezett művét, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová
megyünk?, amelynek 1898-as párizsi
bemutatója a szezon eseményévé vált.
A Magyar Kultúra Napja Kolozsváron. 2003
A Magyar
Kultúra Napjának kolozsvári premierje is nevéhez, zenetanári tevékenységéhez
kötődik.
„E napot
illik valamilyen formában megünnepelni: e gondolat visszhangzott bennem, amint
az anyaországi ünnepségekről, rendezvényekről hírt hallottam.
Felmerült bennem az a szándék, hogy kincses városunkban is meghonosítsuk,
idővel hagyományossá tegyük a Magyar Kultúra Napját, mert szerény
tudomásom szerint itt ilyen jellegű" előadásokat még nem rendeztek.
(...) A kezdeményezés első mozzanata gyanánt növendékeimnek, a Zenelíceum
zongora főszakos tanulóinak műsorába iktattam különböző
stílusáramlathoz tartozó, határon inneni és túli magyar zeneszerzők
zongoradarabjait”[2].
Történt ez 2003-ban.
Kalotaszeg varázsában. 2010
Az értékmentő
cselekvő emlékezés hatja át gyerekkorától máig tartó kalotaszegi
vonzódásában. Koncertezik e vidéken, énekkarokat nevel fel, száznál több
tanulmányt, esszét ír, interjúk sorozatát szerkeszti, s nem utolsó sorban
hatékonyan részt vesz a Kalotaszeg
kulturális közéleti folyóirat vezetésében. Írásos emlékezései rendeződnek
a Kalotaszegi füzetekben. A harmadik
számban – Csillagzatok címmel –
terjedelmes irodalomtörténeti tanulmányokat közöl
Memento ars poeticájának
szellemében fogantak a Sztánai füzetek sorozatban megjelent kötetei
is, A kalotaszegi kötődések és a Kalotaszegi
irodalmi breviárium[3]
Az
első kötetben, - Kötődések – interjúiból
válogat, amelyeket Kalotaszeg neves szülöttjeivel, oda- illetve onnan
elszármazott híveivel, szimpatizánsaival készített. Például Szilágy Ferencet
2003-ban A Kolozsvári Állami Magyar Opera örökös tagja
című írásában egyebek között így kérdezi:
Az opera
pódiuma mellett egyre gyakrabban lépsz fel áriákkal és népdalokkal
különböző rendezvényeken. Ugyebár Kalotaszeg közönsége is részesült e
becses előadásokból? felvételek készülték rólad,
szakmai elismerésben részesültél.
A válasz
a kötődés jegyében fogant: „Az eddig felsoroltak mellett szeretett
tájegységem sem maradt ki fellépéseim sorából. Közbevetőleg jegyzem meg,
hogy Kolozsváron átköltöztünk a Szamos túlsó partjára. A megnövekedett térben
családunk kedvére elhelyezhette kalotaszegi megbecsült tárgyi emlékeit (festett
láda, hollóházi tányérok, varrottasok, régi kapusi fényképek stb.). Ebben a
környezetben készültem fel kalotaszegi fellépéseimre. Énekeltem Bánffyhunyadon,
Kalotaszentkirályon, Mérában, Szucsá-gon, Magyargyerőmonostoron, Magyarvalkón,
Magyarvistán és sok más kalotaszegi helységben”.
Péntek
Jánost pedig a kolozsvári Tudományegyetem Bölcsész karának professzorát egy
1990-ben készült interjú folytatásaként Tizenhat
esztendő multán címmel így szólaltatja meg:
Milyennek
látja Kalotaszeg jelenét, gazdasági-társadalmi-kulturális állapotát az 1990-es
évekhez viszonyítja? Jó irányban halad-e?
Kalotaszeg
viszonylag kis táj, de így is sokféle. Mint mindenütt Erdélyben, itt is vannak
dinamikus gócok, amelyek az egész vidéket befolyásolják, viszik előre.
Korábban inkább csak Körösfő volt ilyen, hogy futott előre, kereste a
lehetőséget, most felzárkózott hozzá, bizonyos mértékben meg is
előzte Kalotaszentkirály, Zsobok is kijött a
gödörből, megőrizte tettrekészségét, ambícióját a Nádas mente,
hasonlóképpen Magyarfenes, Tordaszentlászló.
És sorolni lehetne, hogy mivel járul hozzá a hagyomány ápolásához, a gazdasági
előrehaladáshoz Gyerőmonostor, Bánffyhunyad
vagy akár Nyárszó. Van élet, vannak nagyon biztató változások és vállalkozások,
de továbbra is kevés a gyermek, veszélyben vannak az iskolák, és nem mindenütt
kielégítő az oktatás színvonala sem. Más vidékekhez, az ország más
tájaihoz viszonyítva Kalotaszeg nincs rossz helyzetben, a kilátásai pedig
jobbak lehetnek, mint másoknak. Ez leginkább attól függ, mennyire lesz
hűséges hozzá a saját magyar népe, saját értelmisége, és mennyit lesznek
képesek az emberek áldozni a közösségre, a gyermekekre. Ambíció, hűség,
szolidaritás, hit, erkölcs - ezek mind nagy szavak, de egy közösséget ez éltet
tovább, mint ahogy ez éltette az elmúlt nyolc évszázadban is”.Az interjú
szövegét Péntek János A megmaradás esélyei c. könyvének
fedőlap-reprója kíséri, s korántsem puszta díszletként, hiszen
gondolatébresztő címe áthatja az egész szöveg kérdés-felelet világát
Buzás
Pál második felemlített kötete – Irodalmi
breviárium – Előszavában ezt írja: „A tájegység
irodalma módfelett változatos, a helyi jelentőségű, de Kalotaszeg
művelődési életében fontos szerepet betöltő irodalmároktól
átível az általánosan és külföldön is ismert, a legmagasabb csúcsokat ostromló
alkotókig - hiszen a vidék irodalma kiszakíthatatlan része az egyetemes magyar
irodalomnak.
Ennek
megfelelően a rögzített keretben huszonhárom alkotó kapott helyet. Van
közöttük kalotaszegi bennszülött, de rövidebb-hosszabb ideig itt
tevékenykedő is, továbbá innen elszármazott, ide honosodott és végül a
tájegységtől független szellemiség, akinek viszont művelődési
téren Kalotaszeg valami lényegeset köszönhetett”[4]. Kezdve Kájoni
Jánostól, el egészen Kós Károlyig, aki Kalotaszeg
c. írásának záró gondolatait így foglalja össze:
„Letarolt,
kizsarolt, elhanyagolt, barátságtalan világ.
Ezt
mondja a kép - első meglátásra s a vonat ablakán keresztül.
De: a
levegő csudálatosan tiszta, a dombok szeszélyes vonalai élesek, a
sziluettek határozottak. A kaszálók nagy, szabálytalanul is nyugalmas foltok, a
szántók élénken tarka, szabályos csíkok, s a foltok és csíkok, színek és formák
szokatlan, furcsa elosztása, kavarodása a szeszélyesen dimbes-dombos területen
meglepően egyéni. S az éles rajzú, tompán színes tájban – mint rafináltan
megkomponált képen – a látó szem észre fogja venni a kontrasztjával
nagyszerűen ható embert és az ember alkotásait. Talán sehol másutt – mint
éppen ebben a furcsán egyéni tájképben – nem érvényesül úgy a sajátos
kalotaszegi ruhaviselet a maga határozott fehér és fekete, vörös és kék színfoltjaival,
s a falusi kiskertek vidám, élő zöld lombkarikájából kicsillogó hófehér
falak felett a világos, hideg kék égbe fúródó hegyes, komoly, szürkésbarna
zsindelyes templomtornyok és sátoros házfedelek.
A
tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye
minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet
megértő embernek.
De egyik
jellemző tulajdonsága ennek a különös világnak, hogy a maga artisztikumát
nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi művészi alkotás:
nem kirakatba való, tömeget vonzó reklámáru, csak a hozzáértőnek és csak
egy idő múlva leplezi le a maga igazi nagy szépségeit. És csak annak, aki
e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti sajátságos
harmóniáját: vonalaiban, színeiben és formáiban, hangjában és mozgásában: egész
élő valóságában”[5].
Végül,
erről a befogadást ígérő de kellő
odaadást elváró élő valóság szellemtörténeti reflexióiból állít össze
gyönyörű kivitelezésben antológiát Kalotaszeg
címmel.
Zárszóként
Csiha Kálmán az Erdélyi református egyházkerület
püspöke Köszöntőjéből
válogattunk:
„A
világon mindenkinek csak egy otthona van. Az egész világon csak egy Erdély van,
és az egész Erdélyben csak egy Kalotaszeg. Ennek az egy Kalotaszegnek Isten
Igéjével üzenem az új esztendő első napjaiban:
«A rád bízott drága kincset őrizd meg, a bennünk lakozó Szentlélek által.»
(2Tim 1,14). Rátok bízott drága kincs Kalotaszeg sok drága szép temploma,
pompázó népviselete, sajátos népművészete, de mindeneken túl Kalotaszeg
lelke és jövendője. Kalotaszeg ügyét nem lehet jókívánságokkal elintézni,
s Kalotaszeg hívő népének tudnia kell, hogy Isten mindannyiunkkal együtt
ezt az értékes, drága külön világot felelőssé teszi saját életéért és
jövendőjéért.
Hogyan
tudjuk megőrizni Kalotaszeget? Az ige ezt mondja: «A
bennünk lakozó Szentlélek által.» A Szentlélek ajándéka a hit és a szeretet.
Szeressétek
Kalotaszeget. Szeressétek a városotokat, a falutokat. Szeressétek a házat, ahol
felnőttetek, a templomot, ahol konfirmáltatok, esküdtetek. Szeressétek a
földet, a hegyeket, a lankás oldalakat, ahol őseitek szántottak, vetettek,
erdőt irtottak. Még, akik elkerültek, azok is menjenek sokszor haza.
Fájjon, ha üresen marad egy porta, ha kevesbül a gyermekek száma, ha más hazába
költözik valaki.[6]”
A hegyen
túl is hegy van – figyelmeztetett óvóan a filozófus Bretter
Gyögy. Most, nyolcvanon túl bizonyára Buzás Pál is
érzi, e figyelmeztetés késztető erejét, a tovább lépés
elkerülhetetlenségét: meglépni az utat, végig lépni az úton. Egyszer a tévé
riporter sztereotip kérdésére, mikor
kezdődik az öregség?,
nagyon gyorsan azt válaszoltam, amikor abbahagyod a munkát. Ha visszatekintünk
már megélt évtizedeire, vele együtt mondjuk ki azt, hogy még „nem csinálta meg”
az életét. Ilyenek vagyunk mi, világunk apraja-nagyja, alig ismerünk rá, máris továbbot intünk-követelünk. Ő pedig teszi a továbbot – mi egyebet is tehetne? – és cselekvéseiben
ostromolja az emlékezést, emlékezései révén cselekszi további értékvédő
életét.
Kolozsvár,
2010 szeptember 27-én.
*Angi István kolozsvári
zeneesztéta, publicista, kritikus, a Gheorghe Dima Zeneakadémia nyugalmazott professzorának (1933-2020)
posztumusz írása