Gombai József oboaművész emlékére
(1953-2020)
Bár nem
vagyok rajongója a focinak, s tudom, hogy e kijelentéssel, bizonyosan
„ellenségeket” szerzek, mégis írnom kell a fociról. Illetve egy bizonyos
mérkőzésről. A csapatokat nem jegyezte sem az NB. I., sem az NB.II.,
sem bármilyen más kategória. (lám milyen tájékozatlan vagyok, lehet, hogy van NB.III…IV…V. stb.?) Ez még csak a
harmadik mondat és biztosan plusz 100 „ellenség”. Nekem mégis a mérkőzések
mérkőzése volt, hiszen addig sem kellett géppisztolyt időre
szétszedni, összerakni, politikai fejtágítón részt venni, alaki gyakorlatokat
végezni, kivágni a díszmenetet, s meghallgatni, az előadótól, hogy a
mogyoróültetvényes – értsd Jimmy Carter – milyen
sötét gazember, s hogy Chile Afrika keleti partjainál található.
Az első sor közepén guggoló Lukácsházy
Győző mögött, az álló sor legmagasabb katonája Gombai József,
ugyanabban a sorban jobbról a 3. pedig az emlékezés írója
Hiába
húzod fel a szemöldöködet kedves olvasó, mert ez bizony igaz. Így hangzott el,
hazánk egy tájának laktanyájában, ahol én és negyvenegy frissen végzett Zeneakadémista
muzsikus kollégám, – abban az időben éppen katonatársam – egy hónap
kiképzés során tanultuk hogyan kell hazánk békéjét megvédeni. Csapatokat – nem
harcoló, hanem foci csapatokat – alakítottunk és bőszen fociztunk. Abban
biztos vagyok, hogy a harcoló alakulatom – bocsánat – focicsapatom
leghatékonyabb hátráltatója én voltam, mint „kétballábasamatőr”.
Szóval
fociztunk. Ő is. Ahogyan emlékszem elég jól, nálam biztosan jobban. Aztán
a délutáni kötelező gyakorlás alkalmával elővette hangszerét,
hosszasan vizsgálta a nád minőségét, s játszani kezdett. Nem csak ő,
de mindenki, mind a negyven zenész, kivéve egy artista fiút és engem.
Emlékezetes mérkőzés volt. Mint ahogyan emlékezetes az a négy közös
évtized, mely most megszakadt. Közös évtizedek voltak, a zeneakadémiai
évektől, korai és váratlan minapi haláláig, színházban, koncerteken,
felvételeken. Ő volt az, aki, ha megadta a hangot a zenekarnak, s az
elkezdett hangolni, tudtam, hogy kezdődik az a varázslat, ami a
legfontosabb volt az életemben. A koncert, az előadás, a felvétel
indítását jelző piros lámpa, a muzsikálás, s az ezzel járó pulzusszám
emelkedés.
Alkotni nem lehet nyugodt pulzussal. Csak – ahogyan a költő írja: tüzes gyors szívvel. Az Úr neki is tüzes gyors szívet adott. Negyven év alatt az ember összenő a zenekarral. Akkor is, ha előtte, vagy fölötte a színpadon áll és énekel. Nélkülük és a soraikból kibuggyanó gyönyörűségek nélkül semmire nem mentem volna. Igen, szárnyakat ad az énekesnek egy gyönyörűen rajzolt dallam, ami felkúszik a színpadra, odaoson a pódium szélére. Volt sok ilyen „oboás odaosonás” a fülemhez. Tőle. Ilyenkor az ember legszívesebben hátra fordulna, kacsintana egyet, s felemelt hüvelykujjával jelezné elismerését. Egyszer meg is tettem ezt egy felvételen. Többé nem fogom. Nem csak azért, mert nem énekelek már, hanem azért se, mert ő sem játszik többé. Nem önszántából hagyta abba a muzsikálást, mint én. Lakatos Gyuri megválaszolhatatlan kérdést tesz fel, amikor azt írja: „Miért pont oboa hiányzott abba az Égi Zenekarba?” Nem tudom. Csak azt tudom, hogy eddig a mi örömünkre játszott. Most már az Úr örömére játszik. Mert, hogy az Úr örömét leli játékában, az biztos. Isten veled Gombai Józsi, faragd a nádat tovább kedved szerint!
*
Gulyás Dénes
Gombai
József 1953. április 19-én
született Budapesten. Mesterei voltak: Varga
Elemér (IX. kerületi Állami Zeneiskola), Szeszler
Tibor (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) és Pongrácz Péter (Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskola). St Moritz-ban nyert
nemzetközi ifjúsági oboa versenyt. Már zeneakadémiai növendékként a Magyar
Állami Operaház Zenekarában, majd a Liszt Ferenc Kamarazenekarban is játszott.
Rendkívüli tehetségként ismerte a szakma. Nagy élmény volt
számára, hogy a következő karmesterekkel együtt tudott „lélegezni” nemcsak
a Magyar Állami Operaház, hanem a Filharmónia Társaság Zenekarának
művészeként is: Ferencsik János, Kovács János, Medveczky Ádám,
Giuseppe Patane, Lamberto Gardelli, Rico Saccani.