Sorrend-játék

Fekete-Kovács Kornél új CD-je ürügyén

A hang elszáll – hirdette egykor a szlogen, felhívva a figyelmet a hangrögzítés többlet-hasznára, úgy az időbeli, mint a mennyiségi ismételt meghallgatás többlet-lehetőségére. A hangfelvételek sorában különleges szerepet tölt be a „live”-felvétel, amikoris egy egyébként elillanó hangzás kerül megörökítésre. Aminek leginkább azok örülhetek, akik részesei voltak az „itt-és-most” élménynek, és így dacolhatnak a felejtés természetes jelenségével, és sokáig ébren tarthatják az egykori friss élményt. E lehetőség viszont azzal járt, hogy alkalmasint olyan teljesítmények is megörökítésre kerültek, amelyekben esetlegességek is szerepelnek (ami azzal jár, hogy többszöri felidézés során a hallgató előre „várja” a kivédhetetlenül bekövetkező gikszert). Tekintve, hogy a felvételkészítés magában hordozza a javító szándékú ismétlés lehetőségét, a stúdióbeli produkciók nemritkán túlszárnyalják azt, ami az adott előadóktól élőben hallható (más kérdés, hogy a részletekben felvett produkciókból hiányzik az a gondolati ív, amely a kevésbé tökéletes élő-előadások alkalmával az élményt, mondhatni, a mű-ismeretet adja).

A lemezbemutató koncertek sajátosságát tehát az adja, hogy maximális felkészültség birtokában, a felvétellel vetekedő minőséget kínálnak. Vonatkozik ez a zeneirodalom megannyi területére, tehát történeti műfajokra és experimentális praxist magába foglaló produkciókra egyaránt.

Ilyen előzetes meggondolások birtokában döntöttem úgy, hogy meghallgatom a Modern Art Orchestra (MAO) lemezbemutató koncertjét, amelyen Fekete-Kovács Kornél Foundations-ja került előadásra. És természetesen, utána következett a „teszt”, hogy a hangzásélmény birtokában mit ad hozzá a CD-felvétel (BMC CD 297).

Fekete Kovács Kornél (bmc.hu)

Persze, nem volt haszon nélkül való némi „puskázás”, a CD kísérőszövegének előzetes tanulmányozása. Az olvasottak némi többlet-toleranciát biztosítottak, ami kifejezetten hasznos volt a tekintetben, hogy a hangzás már-már öncélúan (l’art pour l’art) kerüljön előtérbe.

Miként elő az előadók együttes neve, úgy a Cd kísérőszövegének elsődleges nyelve is az angol (a szereplők neve, a program ilyen módon kerül feltüntetésre). A magyar érdeklődő azonban érthetően a magyar nyelvű ismertetőt lapozza fel, és nem hátrány, ha a zenehallgatás előtt végigolvassa Szász Emese szövegét. Az utolsó gondolat ugyanis így szól: „A lemez is erre szólít fel minket: újbóli és újbóli hallgatásra, anélkül, hogy vallatnánk, kérlelnék és megpróbálnánk szóra bírni a zenét. Hiszen az éppen arra van, amire a Jóga-szútrák láthatatlan szálai: hogy feltárják azt, amire a szavak alkalmatlanok”.

Az európai történeti zenén nevelkedett számára bevilágító erejű ez a mondat, egyfajta hidat jelent, sajátos átjárhatóságot. Hiszen a történeti zenék befogadása/ismerete/szeretete is ideális esetben előfeltételezi a többszöri meghallatást… És a szavak erejének behatároltságára is találunk analógiát az európai művelődéstörténetben, Beckettől Kurtágig (What Is the Word?).

Az ismertetőből alap-információkat kap az érdeklődő a „keleti gondolkozásmódot” illetően, és könnyen képbe kerülhet, megtudván, hogyan kapcsolódik Fekete-Kovács Kornél Foundations című művével a keleti és nyugati gondolkozás (és zenélés-)módhoz. (Közben kissé rosszmájúan arra gondoltam: hasonló irányított tájékoztatással talán a kortárs komolyzene is többek számára lenne elérhető…)

A szerzői és előadói motivációkkal való részletező „elszámolás” a gondolatiság más útjára terel – szerencsére amikor felhangzik a zene, már csak távoli információkként emlékezünk az olvasottakra: a hallgatnivalóra figyelünk. Ami kétségkívül érdekes és inspiráló. Lehet akár „köldöknézően” meditálni, de hasonlóképp lehet felfigyelni analógiákra, felfedezni szókincsbeli azonosságokat (vagy legalábbis hasonlóságokat) más stílusú, más műfajú zenékkel – itt már aktivizálódik a hallgató korábbi zenei ismeretanyaga. És a hallgatói aktivitásnak új szintje jön létre!

A lemezbemutató koncerten, a BMC hangversenytermében (szeptember 13-án) lehetetlen volt nem gondolni Pernye András – egykor némi vitákat kiváltó – meglátására, miszerint „a zene vizuális művészet”. Mert a különleges hangszínek hallatán a muzsikus-néző óhatatlanul is kereste a „hangforrást”, beazonosítva, melyik hangszerből jött az extrém hangzás (mindezt persze kicsit nehezítette az elektronika-kínálta lehetőségek gazdag kiaknázása).

A magyar hallgató persze kicsit szomorkodott, amikor gondolati tartalmak „lefordíthatatlanságával” szembesítették (angolra lehet, magyarra nem? – hiszen egykor magyar nyelvű filozófiai terminológia sem volt…). Mindenesetre, sokat segített, ha a koncert előtt megpróbált minél többet kisilabizálni a CD kísérőfüzetében közölt szövegből. Mert hát – legyünk őszinték – nem árt, ha legalább valamilyen szinten „értjük” a szöveget (legalább szavait, ha az általuk sugallt gondolatiság megértése várat is magára).

A szöveget (emberi ének- ill. beszédhangot) instrumentumként felfogva, sokszínű hangzó környezetbe kerültünk. A kivetítő további (képi és szöveges) információi olyan többletet adtak, amit a CD-hallgató nélkülözni kénytelen. A látvánnyal komplexebb lett az élmény. Amikor Szakcsi Lakatos Béla bevonult, érezhetően megnőtt az érdeklődő figyelem, közjáték-funkciójú improvizációja iránt. Élmény az élményben – ami intenzívebb a háromdimenziós környezetben, mint amit a kiváló CD-felvétel nyújthat (itt jegyzem meg, a sűrű „trackezés” nem mindig sikerült pontosra, s néha a hangzás folyamatosságát is pillanatnyi zavaró mozzanattal akasztja meg). Mindaz, ami – az ismertetőszöveg alapján – Fekete-Horváth Kornél szándéka volt, elhihetően megvalósult az élő előadás hallatán csakúgy, mint amikor a felvételt hallgatjuk.

Mindenesetre, a lemezbemutató koncert élménye jelentős impulzus volt a CD hallgatásához.

Fittler Katalin