Világnyelven – magyarul

CD-hallgatás, tanulságokkal…

Mondják, „a zene nem ismer határokat”. Mégis, ki-ki – zenei anyanyelvi tájékozottsága birtokában – többé vagy kevésbé otthonos a zenei világmindenségben. Többet vagy kevesebbet ért belőle, és amikor megszólal a hangok nyelvén, néha nagy biztonsággal lehet következtetni „gyökereire”. Ez utóbbi, a kifejezést illetően, harmonizálhat a szerzői szándékokkal, avagy épp ellenkezőleg, értetlenség által kerékbe is törheti azokat.

A „mi a magyar a zenében” kérdés elsősorban a szerzeményekkel kapcsolatban vetődik fel, s ilyenkor is érvényesül a madártávlat fókuszbeállítása: a külföldi jobban kihall – vélt vagy valós - „nemzeti jellegzetességeket”, mint aki rövid távlatból vizsgálódik. Ugyancsak feltűnőek számára – vélt vagy valós - karakterbeli sajátságok, amelyek biztos iránytűnek bizonyulnak.

Éppen ezért meglepő, amikor előadóművészek teljesítménye elérhető közelségbe hozza ezt a felismerést a hazai zenehallgatók számára is. És hogy még komplexebb és izgalmasabb legyen a jelenség, néha az derül ki, hogy hosszas külföldi tartózkodás sem csökkenti a (zenei) anyatejjel magukba szívottak erejét: a világjáró (hosszasan külföldön élő) előadóművészek játéka őriz valamit abból a szavakkal nehezen megközelíthetőből, s tervszerűen talán elsajátíthatatlannak is tartóhatóból, amit röviden úgy mondhatunk: magyar. Kiváltképp, ha ennek köszönhetően torzulás-mentesen közelebb kerül a magyar hallgatóhoz az egyetemes zeneirodalom megannyi értéke. Ilyen gondolatokra inspiráló az a három CD, amely Végh Sándor sokrétű művészetét közvetíti a felnövekvő generációkhoz.

A BMC 2018-ban jelentette meg gyors egymásutánban a „Végh and His Quartet”, a „Végh – the Chamber Musician” és a „Végh in His Mother Tongue” című kétkorongos albumot (BMC 261-263). Sokatmondó, hogy a portré főszereplőjének keresztneve egyik címben sem szerepel. Nemzetközi ismertségének köszönhetően szükségtelen – a borítókon szereplő foto szinte külön ajándéknak számít. Ismertető-ajánló recenzióval új kiadványokra szokásos felhívni a figyelmet – ebben az esetben az indokolja a későbbi reflektorfénybe állítást, hogy az első két album Beethoven-felvételei különösképp megérdemlik a figyelmet a jubileumi évben, amikor egyre-másra bővítik új felvételek az egyes művek diszkográfiáját. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg ilyenkor sem az etalon-értékű produkciókról.

Az első album programja az Op. 18 No. 4-es c-moll vonósnégyessel kezdődik, a másodiknak a második korongja idézi fel a C-dúr Razumovszkij-kvartettet (Op. 59 No. 3), amellyel a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyt megnyerték. Hallgatva a több mint 60 éve készült felvételeket, az értő kottaolvasás időtlensége tűnik fel. mondhatni, azt játsszák, amit Beethoven hallani-hallatni akart. Intellektuális átgondoltság belemagyarázások nélkül, és főképp: rendíthetetlen hit a szépségben. Abban, ami nem divat, sőt, nem is ízlés (tetszés) kérdése. Stílusbiztonság, amely felett nem jár el az idő. A primárius Végh Sándor hangportréit gazdagítja a második album nyitódarabja, Beethoven G-dúr hegedű-zongoraszonátájának Paul Baumgartnerrel 1957-ben készült felvétele. Itt is hallhatjuk megvalósulását mindazoknak a kamarazenei igényeknek-elvárásoknak, amelyeket később zenekarokkal is megvalósított, megannyi feledhetetlen hangverseny- és felvétel-élményt adva a hallgatóknak, a hangszereseknek pedig, akik legjobb pillanataikban Végh muzsikus-partnereinek érezhették magukat, azt a felelősséget, hogy továbbörökítsék tapasztalataik tanulságait a következő generációknak.

A Beethoven-interpretációkhoz hasonló jelentőségű a külföldi és hazai 20. századi szerzők műveinek megszólaltatása.

Az első album kísérőszövegében elgondolkodtató idézetet olvashatunk Végh Sándortól: „Az ember egy idő után látja, hogy nem szabad a zenét réginek, vagy modernnek kategorizálni. Minden együtt él, és időtlen. Modernségem alapját Mozart éppúgy formálja, mint Bartók.”

Ennek ismeretében nem felesleges néha pillantást vetni a dátumokra; a művek keletkezési idejére és a felvételekére. Az 1940-ben megalapított, s elképesztő perfekcióval először 1942. április 21-én közönség elé lépő Végh Kvartett az 1946-os Genfi Nemzetközi Zenei Verseny győzteseként elindult a világhír felé vezető úton; 1952-ben rögzítették felvételen Alban Berg 1927-ben bemutatott Lírai szvitjét, Hanns Jelinek 1934-es 2. vonósnégyesét, és a kvartett ugyanebben az évben közreműködött Schönberg Pierrot lunaire-jének felvételén is. 1956-ból való két akkor két évtizedes mű felvétele (Honegger 2. vonósnégyese, Barber Vonósnégyese). Még „naprakészebb” Ernest Bloch mindössze hároméves, egyedi formatervet követő, monumentális – több mint félórás – 2. vonósnégyesének megörökítése 1948-ban. (Napjainkban vajon hány rangos együttes vállalkozik remek előadással ilyesfajta naprakész repertoárbővítésre?!) Ugyanabban került megörökítésre tolmácsolásukban – Czakó Éva közreműködésével) Schubert C-dúr kvintettje is, amely mintegy útravalóul szolgált és szolgál megannyi felkészült vonóskvintettnek a mű gondolati és érzelmi mélységeinek feltárásához.

A harmadik album a tekintetben érdekes, hogy a Magyarországon élő német Robert Volkmann mellett idehaza élő és életük egy részét külföldön töltő magyar szerzők műveit tartalmazza. Kodály 2. és Bartók 6. vonósnégyese az ’50-es évekből kerül felidézésre, Veress Sándor Hegedűversenye 1959-es, vonósnégyesre és zenekarra komponált Concertója 1962-es előadást örökít meg. A vonósnégyes-versenyben a Bázeli Kamarazenekar a partnerük, vezető diregensük, a magyar zenetörténet szempontjából is jelentős Paul Sacher irányításával. Ebből a programból a versenymű-szólista Végh Sándor portréja is felvillan – s a program további részében az általa alapított zenekart halljuk. A Camerata (mely korábban a Mozarteumra is utalt, mai utóda rövidebb néven, Camerata Salzburgként ismeretes) fénykorából kapunk hangképeket (1983-1993). Végh Sándor vezénylésének még szemtanúi lehettünk akár az együttes budapesti vendégszereplésekor, amikoris egyedi élményt jelentett az a közvetlenség, amellyel a zenei történéseket irányítani tudta. A mindenkori lényegesnek az előtérbe helyezése, miközben a háttérben semmi sem sikkad el. Ez az igényesség jellemzi Veresstől a Négy erdélyi táncot, Volkmann 2. szerenádját, Losonczy Andortól és Takács Jenőtől a Passacaglia című tételeket.

Az albumok kísérőszövege érdekes adalékokkal gazdagítja a zenehallgatás során kialakított muzsikusportrét.

A 21. század elején a hangszeresek (hangszer)technikai tudás rendkívüli színvonalú. Azonban tanulságos (lenne) megismerkedniük minél több neves muzsikus ars poetica-értékű, vallomásos megjegyzésével. Mert az eredeti kontextusból kiragadott (vagy épp konkrét kérdésre rövid válaszként adott) mondatok gyakran kínálnak továbbgondolnivalót. Például, amit egykori tanárától, vonósnégyes-primáriusként is követendőnek tartott elődjéről szólva jegyzett meg Végh Sándor: „Nem elég érezni: tudni is kell, hogy mit is érzek, és hogyan is érzem. A zeneiségnek, a ’musikantische’ kiélésének és a tudás intellektuális oldalának ez a kitűnő együttléte jellemezte Waldbauert, s a belőle kiáradó szuggesztió, amivel ezt kifejezte, a legmaradandóbb nyomokat hagyta bennem”. Néha úgy vélem, a technikai és intellektuális tudáshoz az „érzésnek”, a tudatosított érzésnek a jogaiba való visszahelyezésére (tudatos vállalására) lenne szüksége a hatásosabb élmény-közvetítésért napjaink sok neve előadóművészének (akiknek produkciói alapján találó a „tán csodállak, ámde nem szeretlek” társítása…). Hallhatóvá és átélhetővé válna megannyi, a szerző számára is csak hangokkal zenévé fogalmazott érzelmi-indulati árnyalat: együtt-érzésre, együtt-elmékedésre késztető. Értelmet kapna megannyi furcsa (néha bántó) disszonancia, és rácsodálkozásra méltó lenne az egy hangban is benne rejlő melódia… - és megszűnne a hallgatói passzivitást előidéző távolságtartás. Ily módon nem végighallgatnivalót kapunk a (bármikori) zenétől, hanem átélnivalót a szerzőktől, az előadókhoz társulva.

Fittler Katalin