GÁBOR BÁCSI 100 ESZTENDEJE

zeneiskolákat, fúvószenekarokat és énekkarokat is szervező tanító-igazgató

Az emlékező írás Bakó Endre Benedek Lászlóval készített interjúján alapul. Szerkesztette és kiegészítette: Trencsényi László.

Erdélyi Gábort Berettyóújfaluban ezrek ismerték és tisztelték, nevének ma is patinás csengése van a városban. Azt is mondhatnánk, hogy kevesebben vannak a bihari településen, akiknek tanítványi vagy szülői minőségben ne lett volna vele találkozása. A városban minden évben kiosztják az Erdélyi Gábor-díjat a város kultúrájáért és művelődéséért végzett munkáért. Az elismerést először posztumusz maga a névadó kapta meg 2000-ben.

Nagyváradról származott, ott járt elemi iskolába, majd Nagykőrösön tanítóképző intézetbe.

1939-ben kapott tanítói oklevelet. Berettyóújfaluban kezdte nevelői pályáját, de nem sokáig dolgozhatott, mert a világháború közeledtével behívták katonai szolgálatra. Mint érettségizett embert, hamarosan tiszti iskolába küldték. Zászlósként szolgált a második világháborúban az orosz fronton 1943-tól 1945 tavaszáig. Akkor fogságba esett, ahonnan jó néhány év múlva eléggé legyengülve tért haza Berettyóújfaluba. Legendás történetét ő maga mesélte. A hadifogság hónapjai során a cseremiszek közt szorgalmasan gyűjtötte a hazai ízekre emlékeztető pentaton dalokat. Csizmaszárába rejtve hozta haza a kottákat a szabadulás után – egészen Csapig, a határállomásig. Ott, az utolsó ellenőrzőponton a lábbeli megtetszett az orosz határőrnek, leparancsolta a lábáról, így a titokzatos kézirat is lelepleződött, elkoboztatott. Ő maga ép bőrrel megúszta.

Nevelői hivatását ott folytathatta, ahol kezdte, vagyis ahonnan elszólították katonának, az 1. számú iskolában. Rövidesen letartóztatták. Valami gyerekcsínyt fújtak fel politikai üggyé, ami neki három év szabadságába került. Életének erről a mélypontjáról később is csak szűkszavúan volt hajlandó beszélni.

Tiszalökön kitanultam a gömbvasszerelő szakmát, kétszer annyit kereshettem volna vele, mint egy pedagógus. Visszatértem azonban a pályára, az 1-es számú iskolában kaptam állást, ahol 1939-ben kezdtem, s ahol a remek pedagógus és ember, Fehér Istvánné volt az igazgató – emlékezett erre az időre.

Ezután már nem zaklatták, nem is adott rá alkalmat. Óvatos volt, nem politizált, elfogadta a helyzetet olyannak, amilyen, beletemetkezett a munkába. Meg is becsülték érte, több kitüntetésben részesítették. Született pedagógusként nem a kitüntetésekben látta pályájának igazi jutalmát, hanem abban a köztiszteletben, a felé áradó szeretetben, ami mindenhonnan sugárzott rá. Negyvenkét év alatt körülbelül ötezer gyereket tanított, s bár azokban az években sokan elvándoroltak Berettyóújfaluból, akkor is rengetegen maradtak a tanítványai közül. Mondta is, hogy neki kétszer annyi idejébe telik megjárni a hivatalt vagy a boltot, mint másnak, mert lépten-nyomon meg kell állnia két szóra. Hamarosan igazgatóhelyettes lett, mert kitűnő pedagógus volt, egészen 1960-ig töltötte be ezt a vezető beosztást. Abban az évben – mert becsülték mind a kollégái, mind a felettesei – felkérték, vállalja el a József Attila Általános Iskola igazgatói állását. 1965-ig volt a 2. számú Általános Iskola igazgatója, innen a nem sokkal korábban épített 3. Számú Általános Iskolába került ismét tanárnak, s ott dolgozott egészen 1981-ig, nyugalomba vonulásáig. Rajzot és éneket tanított, tanítói oklevele mellé ugyanis időközben Nyíregyházán tanári képesítést szerzett.

Emberi kiválósága abban volt, hogy túl tudta magát tenni a szörnyű sérelmeken, nem vonult csigaházba, nem lett cinikus, kiábrándult ember! Sőt egy város Gabi bácsija tudott lenni! A tanítványai, a szülők és a település valamennyi pedagógusa előtt szakmai és erkölcsi tekintélyt vívott ki magának. Egyéniségének egy másik pozitív vonása az volt, hogy sohasem tolta előre magát, hanem mindig az ügyet szolgálta, ami jött, válogatás nélkül. Alkatából hiányzott a mindenáron való egyéni érvényesülés, az önmegvalósítás individuális szándéka, egyszóval az önzés. Ha honismereti, múzeumi vagy zeneiskolai munka várt rá, akkor annak élt, azt csinálta, méghozzá dinamikusan, példamutatóan. Szinte hallom, amint mondja: „Menjünk, gyűjtsük be a leendő városi múzeumba a feleslegessé vált paraszti eszközöket, hogy végképp el ne kallódjanak!” Sohasem tétlenkedett. Rajztanári tudását különösen a 3. számú iskolában kamatoztatta. Tanítványainak rendkívüli módon fel tudta kelteni az érdeklődését, ezért is ért el országosan kiemelkedő sikereket.

Van két fontos kulturális objektum Berettyóújfaluban, amelynek alapkövét, jelképes értelemben, ő tette le. Az egyik a zeneiskola, a másik a Bihari Múzeum. Ha valaki Nagykőrösön vagy akár a Debreceni Református Kollégium Tanítóképzőjében kántortanítói oklevelet szerzett, az garancia volt arra, hogy zeneileg művelt ember legyen, s legalább egy hangszeren játsszon. Gabi bácsi rendkívül szépen tudott orgonán játszani és hegedülni. De jött az államosítás, nem kántorkodhatott tovább. Zenei kötődése azonban nagyon erős volt, ezért is végezte el az ének szakot. Természetes hát, hogy azonnal segítségére sietett a zeneiskolának, mely a hajdúböszörményi zeneiskola fiókjaként indult, s felajánlotta, hogy délután és este a zeneiskola megkap egy-két tantermet. 1959-et írtunk ekkor. A zeneiskola aztán 1963-ban önálló intézménnyé vált.

A 3. számú iskolában Makai Mihály kolléga vezetésével működött a zeneiskola fúvósrészlege. Gabi bácsi ezt is felkarolta. Ő maga minden hangversenyen jelen volt, a tehetséges tanítványokat személyesen irányította a zenekarba. A nagy fia rézfúvós volt, családi alapon is motivált tehát. Ebből a tanszakból vált híressé a fúvószenekar Kovács Kálmán vezetésével. Kétévenként rendeztek országos versenyt, az újfalui fúvószenekar négyszer egymás után első lett.

Mint lelkiismeretes falusi, kisvárosi pedagógus, rendszeresen eleget tett családlátogatási kötelezettségének, ismerte tehát tanítványainak az otthoni hátterét, a szüleit is. S mint művelt és elkötelezett értelmiségi felismerte, nem szabad hagyni, hogy az egykori paraszti életmód, a falusi gazdálkodás tárgyi emlékei és népművészeti eszközei veszendőbe menjenek. Össze kell őket gyűjteni az utókor számára. Néprajzi szakkört szervezett az iskolában, s rengeteg tárgyi emléket gyűjtetett össze a tanítványaival. Rövidesen egy nagy ház padlása tele lett kerámiatárgyakkal, rokkákkal, mángorlókkal, vasalókkal, szőttesekkel. Ezért mondhatjuk, hogy a Bihari Múzeum anyagának megalapozásában oroszlánrésze volt. Rendkívül szerencsés körülménynek mondható, hogy 1974-ben, amikor megérett a helyzet az önálló múzeum megnyitására, már több száz helyben gyűjtött, értékes anyagot lehetett az épületbe vinni, amiből azonnal kiállítást tudtak rendezni. Méghozzá olyat, amivel a helyieknek nem kellett szégyenkezniük.

A szakemberek felismerték, hogy egy múzeum akkor fejlődhet, ha a fiatalokkal megszerettetik a gyűjtőmunkát, és felébresztik bennük a lokálpatriotizmust. Ezzel Héthy Zoltán, a Bihari Múzeum első igazgatója is tisztában volt. Éppen ezért elhatározta, hogy minden nyáron 25-30 környékbeli és helyi gyereknek honismereti tábort szervez, akik a szomszédos falvakba mennek gyűjteni, különböző témakörökben. Ehhez megnyerte a fenntartó szervek támogatását. Az idén már a 25. tábort szervezték. Az első néhány évben Gabi bácsi is részt vett a munkában, előadásokat tartott, és személyesen avatta be a tanulókat a gyűjtőmunkába. Sokat segített hasznos tanácsaival, olykor manuális munkával is, a táborokat lezáró tablókat többször ő rajzolta, készítette. Értett hozzá, hiszen rajztanár volt. Ezért is lehet mondani, hogy Berettyóújfalu kulturális életének ezt a szeletét is támogatta. Evidens tehát, hogy róla nevezték el a közművelődési díjat.

Gabi bácsi nagyon fontosnak tartotta a lokálpatriotizmust. Egy helyen így beszélt róla:

Mert mi a hazaszeretet? Nem beszéd, nem prédikáció, hanem megismerés és cselekvés. A nagyvilágot szóban könnyű magasztalni, de aki túlnéz szűkebb hazáján, aki nem tud beilleszkedni a környezetébe, az rendszerint más hazarészt vagy világrészt sem tudna szeretni. Az ember folyton táguló, spirális körökből szervesen építi fel a maga világát, s ha valahol megszakad a folyamat, az egész semmit sem ér. Vagyis aki nem jó lokálpatrióta, az nem jó patriótának sem. Mert az ember a lábát csak szilárd talajon tudja megvetni. Márpedig a szilárd talaj rétegei a család, a baráti kör, a munkahelyi közösség, a környezet hagyománya, szokásrendje. Aki ezeket lebecsüli, miközben látszólag magasabb értékekre függeszti a szemét, az becsapja önmagát: nem tudna más értékeket sem becsülni.

Kiváló úttörővezető volt. Erdélyi Gábor 1965 körül, már nem egészen fiatalon, nagy lendülettel kapcsolódott be a mozgalomba, s korát meghazudtoló frissességgel a nyári táborokban is részt vett. Az általa vezetett táborok mindig élményszámba mentek a gyerekek számára, mert ő nem elégedett meg azzal, hogy a letáborozás után naphosszat focizhattak a tanulók, vagy napoztak, tétlenkedtek, hanem már a táborhoz vezető út minden nevezetes állomásánál megálltak, és ismerkedtek a történelmi emlékekkel. A pihenés, a szórakozás is mindig nevelő célzatú volt. Egyszóval olyan ifjúsági táborokat tudott szervezni, amelyek örökké emlékezetesek maradtak a tanulóknak, részint a látvány, részint a hangulat miatt. Minden tábor valóságos honismereti felfedezés volt. Hozzátartozott a táborozáshoz a sütés-főzés, ilyen gyakorlati ismeretekre is tanította a gyerekeket. Ezt is el kell mondani az ő életművét felidézve, mert a gyerekek a táborok miatt is szerették és tisztelték. S ezt tudták a szülők is. Résztvevője volt osztályával a szentesi Éneklő rajok találkozónak, a Balázs Árpád zeneszerző kezdeményezte mozgalomnak. A korra és őrá jellemző történet, hogy a megyei selejtezőn majdnem elbukott a csoportja – mert az utolsó szám előtt az osztály, az úttörőraj minden tagja elővette széke mellől hangszerét, és zenekísérettel fejezték be műsorukat, ám a szigorú helyi zsűri ezt megkifogásolta mondván: „nem zenélő rajok, hanem éneklő rajok versenye ez!” A központi szervezők óvták meg a döntést, így jutott el Gábor bácsi és csapata mégis a délalföldi városba.

Maga is kezdeményező volt. Megszervezte 1978-ban az I. országos úttörő népzenei fesztivált. (Ez az időszak a debreceni úttörőházban a híres-nevezetes Délibáb együttes prímásának, Joób Árpádnak, a későbbi nyíregyházi egyetemi tanárnak vezetésével működő Csobolyó együttesnek fénykora volt, s sorra alakultak, támadtak fel iskolákban, művelődési házakban népzenei hangszeres együttesek. Minden megye delegálhatott csoportot, fényes seregszemle volt ez akkor, a városi művelődési központban Béres János elnökölte a zsűrit. Emlékezetes szemléje volt a fesztivál megnyitója, amikor a résztvevők házuk tájáról származó pogácsakölteményeket tálaltak a beregi abrosszal terített asztalra.

Napközis csoportjával vívta ki a részvétel jogát a csillebérci művészeti táborokba. Kiváló rajzosai pedig a zánkai Gyermekalkotások Galériájának kincseit gyarapították.

Remek kertész hírében is állt, amit saját kertje bizonyított. Sokoldalú ember volt. 1994-ben „Berettyóújfalu Városért” kitüntetésben részesült. Az önkormányzat indoklása szerint: „Négy évtizedet meghaladóan fejtett ki példás pedagógiai tevékenységét. Hitét és lelkesedését a hadifogság és internálás évei sem tudták megtörni. Felejthetetlen érdemet szerzett a város zenei, művészi kultúrájának megteremtésében, az értékek megmentésében a múzeum létesítése révén. Számára a szülőföld – a hely, az emberek iránti mély szeretet – az éltető erő.”

A város a jeles férfiú születésének centenáriumára az esztendőt Erdélyi Gábor Emlékévvé nyilvánította.

A szerzőről: Trencsényi László

Az írás forrása: Taní-tani Online | A szabad pedagógiai gondolkodás fóruma