GRAMOFON KÖNYVEK 2020*

(A könyv 2. fejezete)

„A JAZZ AZ ÉLETEM”

Beszélgetés a nyolcvanéves Berkes Balázzsal

Aligha van a hazai jazzmuzsikusok és -rajongók táborában bárki is, aki ne találkozott volna a nagybőgős Berkes Balázs művészetével. Ma is aktív, pedig ott volt a modern magyar jazz bölcsőjénél az 1950-es évek közepén, és végigjátszotta az azóta eltelt több mint hat évtizedet. Ez a szimpatikus, halk szavú ember szívesen mesélt sokszínű, változatos és gazdag zenei pályájáról, kedvenc muzsikusairól, a zeneoktatás fortélyairól, érdekes passzióiról. Exkluzív születésnapi interjú a Gramofonban.

– Felmenőid miatt egyértelműnek tűnt-e számodra a zenei pálya?

– Nem egészen. Igaz, hogy édesapám, dr. Berkes Kálmán neves klarinétművész-tanár volt, akinek klarinétiskoláját ma is használják – világviszonylatban is. A zene állandóan jelen volt családunkban, hiszen apám rendszeresen kamarazenélt hivatásos és műkedvelő barátaival. Édesanyám a Villányi úti Szent Imre-templom kórusában énekelt. Öten vagyunk testvérek, mindegyikünk tanult zenét. Kálmán fivérem folytatta az apai örökséget, mint klarinétművész és karmester negyedszázadig tevékenykedett Japánban, ma pedig a Győri Filharmonikusoknál művészeti vezető és karmester. Anikó hegedűtanár, zeneiskolai igazgatóhelyettesként ment nyugdíjba, Kati hárfát tanult, és a hanglemezgyárnál volt zenei rendező, Mária pedig egy nemzetközi zenekar brácsása a Kanári-szigeteken. Én viszont háromévi csellózást követően tinédzserként abbahagytam a zenetanulást, és csak 18 évesen „tértem meg”. Jobban érdekelt a sport, és nem is a zenei pályát választottam élethívatásul: állategészségügyi technikumot végeztem. Érdekes, hogy véletlenül akadt a kezembe egy vállalati „bulin” a bőgő, de ez a pillanat egész jövőmet eldöntötte. Lényegében a jazz vezetett vissza a klasszikus zenéhez is. 1957-ben felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nagybőgő szakára, ahol 1962-ben végeztem. Ráérezve a zene varázsára szorgalmasan és módszeresen tanultam, mégpedig Tibay Zoltánnál, aki az Operaház legendás bőgőse volt. Jazzt persze abban az időben csak autodidakta módon lehetett elsajátítani.

– Kik voltak az első példaképeid?

– Külföldi jazzfelvételekhez úgyszólván szinte lehetetlen volt hozzájutni az 50-es években, de még később sem volt könnyű. A kelet-európai országokban Willis Conover „Music USA” nevű rövidhullámú rádióadásait hallgatva jutottunk rengeteg jazz élményhez. Mindannyian az amerikai jazz bűvöletében éltünk, ez jelentette számunkra a szabadság érzetét. Első kedvenceim Percy Heath, a Modern Jazz Quartet bőgőse, a nálunk kevésbé ismert West Coast zenész, Leroy Vinnegar, majd a rendkívül sok formációban foglalkoztatott zseniális Paul Chambers voltak. Ugyancsak nagy hatással volt rám a korai időkben a mára már szinte teljesen elfeledett Oscar Pettiford is, akit a „bőgősök Charlie Parkerének” tartottak. Érthető okokból azonban az első olyan bőgős, aki azt a soundot produkálta, amit én a Conover műsorok hallatán kerestem, egy itt fellépő belgrádi zenész, Bosko Vukosavjevic volt, 1959-ben. Őt még a lakásomra is meghívtam, és zenész barátaimmal egy kis „workshop” keretében próbáltunk tanulni tőle. Még fotókat is készítettünk pengetés-technikájáról. Azt hiszem, hogy jogosan vagyok büszke arra, hogy ezt itthon én sajátítottam el és alkalmaztam elsőként.

Egyébként a kezdet kezdetén – úgy 1955 körül – pesti „jazzfertőzött” zenészbarátaimmal a Modern Jazz Quartet és a George Shearing együttes játékát próbáltuk utánozni. Káldor Péter vibrafonon játszott, Szervánszky Gábor zongorázott, Palkó Barna dobolt, és én bőgőztem.

Természetesen egész pályám során odafigyeltem a szakma elitjére, és boldog voltam, ha külföldi fesztiválokon, de akár itthon is megcsodálhattam az olyan kiválóságokat, mint például Eddie Gomez, aki több mint tíz évig játszott Bill Evansszel. Vele többször is találkoztam, Poritól Debrecenig, és barátságot kötöttünk. Legutóbb pár hete a Chick Corea-trió fellépését követően találkoztunk ismét.

– Abban az időben, sőt még ma is szinte lehetetlen jazzből megélni. Te hogyan tudtad az egzisztenciális kérdést megoldani?

– Szerencsém volt, mert 1962-től tizenhat éven át a rádióban dolgozhattam, először az MRT Tánczenekarában, majd a Stúdió 11-ben. Ekkoriban a bőgő mellett a basszusgitár lett a fő hangszerem, amit az akkori vezetőség az aktuális zenei igényekhez leginkább illeszkedőnek tartott. Ez a státusz rendkívül sok és változatos elfoglaltsággal járt. Film- és hanglemezgyári munkák, tv-felvételek, hazai és külföldi koncertek. De igazi jazzt csak e mellett játszhattam, gyakran a magánélet rovására. A Gonda János nevével fémjelzett jazzoktatás 1965-ös megindításától a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola Jazz tanszakán, majd 1993-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz tanszékén tanítottam, egészen nyugdíjba vonulásomig. Mindig szigorúan ragaszkodtam a gondos megalapozáshoz, a precíz tanmenethez, a stílustanulmányokhoz, mert azt vallom, hogy nem elég a vonzalom és az ambíció, a szakmai ismeretek elsajátítása nélkülözhetetlen. Hogy aztán ki mit tesz hozzá, mikor válik ez igazi művészetté, az a tehetségen és még sok más tényezőn is múlik: szorgalom, szerencse, partnerek stb. Én mindent megmutattam nekik, apró fogásokat és műhelytitkokat is, rajtuk múlt, hogy mit hasznosítottak mindebből. Olykor voltak vitáim neves jazz-zenész tanártársaimmal is, de azt hiszem, az élet engem igazolt. A legfiatalabb generációt leszámítva a jazzbőgősök háromnegyede nálam tanult, és az eredmények önmagukért beszélnek.

– Téged „zenei mindenevőként” tartanak számon. Milyen felállásban szeretsz leginkább szerepelni?

– Természetesen a kisegyüttesek a kedvenceim, a duóban és főleg a trióban érzem magam a legjobban. Az utóbbi formációban a bőgős középen helyezkedik el, a zongora és a dob között, ami ideális számára, hiszen így adhatja-veheti leggördülékenyebben a zenei kártyalapokat a partnerek között. Egyébként pedig lehet szó bármilyen formációról, akár bigbandről is, lényegében mindegyiknek trió a magja. Hálás vagyok zongorista barátaimnak, Fogarassy Jánosnak, Garay Attilának, Vukán Gyurinak, akiktől elsajátítottam a jazzjáték lényegét. Nem véletlenül aposztrofáltak „mindenevőnek”, hiszen játszottam nagyzenekarokban, kisebb együttesekben, hírneves hazai és külföldi szólistákkal, részt vettem fesztiválokon, versenyeken. Volt olyan rádiós jazzverseny, ahol a tizenkét induló zenekarból nyolcban én voltam a bőgős. Minden stílusirányzatban kipróbálhattam magam, a hard-boptól a latin zenéig, a poptól a cross-overig, sőt még a free-től és avantgárdtól sem riadtam vissza. Számos felkérés érkezett az Országos Filharmóniától és az Interkoncerttől is. Csak egy példa a sok közül: 1976-ban Benny Goodman nagynevű zongoristája, Teddy Wilson egyedül járta Európát, és helyi ritmustandemekkel dolgozott. Kőszegi Imrével engem kértek fel kíséretére. Két frenetikus koncertet játszottunk végig vele, óriási sikerrel: egyet az Erkel Színházban, a másikat pedig a Nagykanizsai Jazzhétvégén. De hasonló felkérés volt a világhírű fekete-amerikai énekegyüttes, a Golden Gate Quartet kísérete is, amely voltaképpen egy hazai koncertkörút volt.

Rengeteg formációban dolgoztam, és a sok hazai fellépés mellett rangos fesztiválokon is játszhattam, Varsótól Prágáig, Havannától Palermóig. Egyik legemlékezetesebb fellépésem az első Prágai Jazzfesztivál volt 1964-ben, ahol a magyar színeket képviselhettük. Pitó Tibor zongorázott, Kovács Gyula dobolt, Szirmay Márta énekelt, és én bőgőztem. Négyszer hívtak meg Montreux-be, ahonnan 1968-ban a Tomsits-együttessel elhoztuk a „Kritikusok díját” is. Az is kiemelkedő élmény volt, hogy ifjúkorom bálványával, minden idők legnagyobb rádiós műsorvezetőjével, Willis Conoverrel több alkalommal személyesen is találkozhattam. Csak néhány név, akikkel alkalmam volt együtt játszani: Art Farmer, Kai Winding, Paquito D’Rivera, Steve Grossman, Tony Scott, Ted Curson, Frank Foster, Albert Mangelsdorff, Anette Lowman (neves amerikai énekesnő) vagy Kenny Wheeler. Ami pedig a jazz hazai művelőit illeti, nem sokan lennének azok, akikkel nem játszottam.

– Jóllehet igen változatos, sokszínű zenei pálya áll mögötted, tevékenységed évtizedeken át mégis Vukán Györgyhöz kötődött.

– Aligha van a műfaj hazai történetében olyan partneri és baráti kapcsolat, mint a miénk, amely több mint fél évszázadon át egészen Gyuri haláláig tartott. Még a legendás Dáliában találkoztunk. Én már viszonylag ismert zenész voltam, ő pedig orvostanhallgatóként mint szerény amatőr zongorista kérte, hogy játszhasson. Még arra is emlékszem, hogy az akkoriban divatos John Lewis-kompozíciót, a Djangót játszottuk először együtt. Azonnal éreztem benne a komoly elhatározást, amit fényes pályája igazolt később. Több formáció is működött Gyuri vezetésével, amelyekben játszottam, de két trió vált igazán ismertté, már csak hosszú fennállása miatt is. A korábbi a Super Trió volt, amelynek nem mi adtuk ezt a bombasztikus nevet. Történt ugyanis, hogy meghívást kaptunk Athénba, ahol az Akropolisz tövében, a Plaka nevű mulató-negyedben lévő jazzklubban játszottunk. A tulajdonos hirdette így fellépéseinket, majd, amikor a Columbia lemezszerződést ajánlott, megmaradt a név, amit aztán évtizedekig használtunk. Ebben Kőszegi Imre dobolt. A másik, a Creative Art Trió 1990-ben indult, és ott a dobos a jóval fiatalabb Balázs Elemér volt.

– Hasonlóan a Vukán Györgyhöz fűződő kapcsolatodhoz, Gonda Jánossal is sokat dolgoztál, olykor játszottál is együtt.

– Jancsit még Gyurinál is korábban ismertem meg, hiszen ő akkor végzett a Zeneakadémián, amikor én elsőéves voltam. A jazz iránti vonzalom azonnal összekötött bennünket. Elsőként Pernye Andrással és velem osztotta meg gondolatait, terveit a jazzoktatásra vonatkozóan, és a jazztanszak megalapításakor, 1965-ben azonnal meghívott, hogy az első jazzbőgőtanár legyek. El lehet képzelni, hogy mekkora kihívást jelentett ez nekem és tanártársaimnak is, hiszen ennek a fajta oktatásnak semmilyen előzménye nem volt mifelénk… A Gonda János vezette különféle formációkban is játszottam. Duófelvételeink például a Képek-Emlékek című lemezalbumon jelentek meg.

– Lemezfelvételek, „hangzó örökség”?

– Sok évtizedes munkásságom alatt rengeteg felvételen játszottam, ezeknek persze csak töredéke került lemezre. Nem kell magyaráznom, hogy az ún. LP-korszakban milyen nagy nehézségekbe ütközött egy lemez kiadása. Azért így is játszottam mintegy harminc nagylemezen, és közreműködtem legalább ötven CD-n. Tömérdek koncert- és fesztiválfelvétel lehet az archívumok mélyén itthon és külföldön. Éppen nemrégiben sikerült egy csaknem húsz éve készült koncertfelvételt felfedezni és kiadni, amelyen a Creative Art Trió a Gershwin-centenárium alkalmából a nagy komponista hét szerzeményét játssza. Saját nevemen csak egy lemezem létezik, az is zenészbarátaim biztatására született 1994-ben. Soha nem forszíroztam, hogy zenekarvezetőként saját lemezt jelentessek meg, mert az én véleményem szerint a bőgő mégiscsak kísérőhangszer. A „Forever” nem is szólólemez, hanem szerzői, tehát saját kompozícióim kerültek rá, de ugyanúgy trióban játszunk. Igaz egy kicsit többet szólózom, mint a CAT más lemezein.

– „Csapott-vállú” bőgőd annyira különleges, hogy volt, amikor a letámasztott hangszer árulta el számomra, hogy azon az estén te fogsz játszani…

– Ez egy közel 250 éves olasz mesterbőgő mintájára készült, eredetileg kamarazene-játékra szánták. Nagyon szeretem, és ragaszkodom hozzá. Sokan megcsodálták, és kipróbálták az évtizedek során itthon és külföldön…

Berkes Balázs (cziffrafesztivál.hu)

– Ma is aktívan muzsikálsz, és változatlan érdeklődéssel figyeled a műfaj fejlődését, újabb zenészek felbukkanását.

– Minden hétfőn Pintér Zoltán zongorista barátommal játszom a városmajori Mezzo étteremben, ahol – még John Bull Pub korában – Gyurival vagy két évtizedig duóztunk. Halálával a Creative Art Trió ugyan megszűnt, de Creativ B Trió néven alkalmanként fellépünk úgy, hogy Balázs József foglalja el az elárvult zongoraszéket. Azt tartjuk, hogy „aki A-t mond, mondjon B-t is”. Végül is van három Balázs – kettő „elölről”, én „hátulról”, ez is indokolta a névválasztást. Alkalmanként meghívnak különféle fellépésekre, amelyeknek örömmel teszek eleget. Különösen megtisztelő számomra, ha fiatalok hívnak, mert igazán sokat tanulhatok tőlük. Egyébként is öröm látni-hallani az új generációk hangszertudását, tájékozottságát. Sokkal könnyebben jutnak hozzá minden szükséges információhoz, mint mi annakidején, és igazán kinyílt számukra a világ. Nagy örömömre meghívást kaptam az idei Debreceni Jazzfesztiválra, ahol Maloschik Róbert ötletére úgynevezett „Artist in Residence” leszek. Ez azt jelenti, hogy mind a négy napon felléphetek más és más stílusirányzatot képviselő formációkkal. Első nap a Debreceni Jazz Együttesben bőgőzök, majd az említett CBT felállás következik a Balázs-fivérekkel. Harmadik napon két gitárossal, Gyárfás Istvánnal és Juhász Gáborral játszom, végül pedig a Debrecen Dixieland Jazz Banddel muzsikálok. Nem zenei elfoglaltság ugyan, de pályámhoz kapcsolódik annak a hihetetlen mennyiségű dokumentumnak, fotóknak, újságcikkeknek, hangfelvételeknek a rendezése, amely hat évtized alatt felhalmozódott. Nem is haladok vele annyira, mint szeretném…

– Kitüntetések, díjak?

– Szinte az elsők között, már 1998-ban megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Szabó Gáborról elnevezett díját, amelynek rangját nemcsak az adja meg, hogy a legmagasabb szakmai elismerést jelenti, hanem az is, hogy tényleg a magyar jazzelit tagjai kapták meg az alapításától eltelt negyedszázad során. Kitüntettek a Liszt Ferenc- és a Weiner Leó-díjjal is, a kisebb elismeréseknek pedig se szeri, se száma. Hetvenedik születésnapomra két kitüntetésben is részesültem. Megkaptam a Magyar Zene- és Táncművészet Kiemelkedő Előadóművésze kitüntetést, oktatási tevékenységemért pedig az Artisjus-díjat. De korábban már a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is megkaptam. Ha elgondolom, hogy mindezek korábban elképzelhetetlenek lettek volna egy jazzmuzsikus számára, akkor elmondhatom, hogy elégedett vagyok. Nem vágytam sohasem kitüntetésekre, még növendékeimtől sem vártam elismerést vagy hálát, de ha mégis kaptam, az természetesen jólesett.

– Jóllehet családapa vagy, és hivatásod, a hangszeres játék és az oktatás is lekötötte minden idődet, de volt-e, van-e valamilyen hobbid?

– Már gyerekkoromban is igen erős vonzódásom volt a természet, az erdő felé. Ha csak lehet, mind a mai napig is minden ún. „szabadidőmet” a természetben töltöm. Van a Pilisben egy erdőszéli kis kertünk, ahogy nevezem „előretolt bástya” az erdők, a hegyek felé. Így tehát a kertészkedés és a kisebb-nagyobb kirándulások között osztom meg a városon kívül töltött időt. Mindkét elfoglaltság remek fizikai és szellemi feltöltődést jelent. Talán meglepő, de nagyon érdekelt az észak-amerikai indiánok élete, messze túl a gyermekkori romantikán – Cooper vagy May Károly könyvein. Barátaimmal, akik között talán Juhász Árpád, világjáró geológus, tv-személyiség a legismertebb, évtizedeken át „indiánoztunk” télen-nyáron. Vele még mindig rendszeresek hétvégi kirándulásaink. Nem is lenne kerek az évünk, ha az őszi szarvasbőgés egyszer is kimaradna! Családom is élvezte a városból való kiszakadást. Két lányom persze időközben felnőtt, és ma négy unoka boldog nagypapája vagyok.

(Gramofon, 2017. nyár)

„A HANG A LÉLEK MEGSZÓLALÁSA”

Balázs Elemér 50 éves

Balázs Elemér (balazselemergrop.hu)

Balázs Elemér, a középgeneráció egyik legkiemelkedőbb jazzmuzsikusa, az idén töltötte be 50. életévét. Nem pusztán dobos, aki a ritmusalapot biztosítja zenésztársai számára, hanem komponista, hangszerelő, zenekarvezető, emellett természetesen férj, apa, jó barát és megnyerő személyiség is. Vele beszélgettünk – nemcsak a muzsikáról.

– Hogyan lehet sokirányú érdeklődését, szenvedélyesen szeretett hivatását összeegyeztetni a magánélettel?

– Nem könnyű, de több évtizedes rutinom van már ebben. Boldog házasságban élek, feleségem nagyon megértő a rendkívül hektikus jazz-zenészi pálya iránt. Talán a tizenhét éves Elemér fiam éppen ezért akar inkább komolyzenész és komponista lenni…? Tény, hogy a klasszikus és kortárs zene érdekli jobban, bár igazán „blikkfangos” intrókat írt a zenekarom, a Balázs Elemér Group (BEG) tizenötödik születésnapja alkalmából készített, Örök szerelem című lemezemen közreműködő Budafoki Dohnányi Zenekar számára. Kiváló zongoraművésznek ígérkezik, az ötvenedik születésnapi koncertemet egy barokkos hangvételű darabbal nyitotta meg a MOM Kulturális Központban. Egyébként a Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola harmadéves tanulója zongora és zeneszerzés szakon.

– Köztudott, hogy öccse, Balázs József is neves zongorista, akinek két saját együttese is van: a kvintettje és a hattagú East Gipsy Band. Úgy tudom, Balázs János zongoraművész is a tágabb családhoz tartozik.

– Öcsém komponistaként is jelentős, nem beszélve a hangszerelői munkásságáról. Ebben a vonatkozásban is óriási szerencsém van, hiszen mindhárom különleges zenei „kirándulásom” során felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. Ezek voltak a Contemporary Gregorian Dés Lászlóval, a reneszánsz zenét feldolgozó Early Music album – többek között Pergolesi és Palestrina műveiből – a neves katalán énekesnővel, Núria Riallal, valamint a Magyar népdalok Szalóki Ági és Palya Bea közreműködésével. Balázs János is rokonom. Őt aligha kell bemutatni a Hegyvidék olvasóinak, hiszen gyakori vendég a MOMkult-ban, elég csak a jövő tavasszal harmadízben sorra kerülő Cziffra György Fesztiválon játszott rendkívül aktív szerepére gondolni. Országosan is jól ismert, klasszikus zongoraművész, különösen Chopin és Liszt műveinek avatott tolmácsolója.

– Bár ön a főváros nyolcadik kerületében lakik, különleges a Hegyvidékhez való kötődése. Honnan datálódik ez?

– Csaknem negyed évszázadon keresztül voltam Vukán György Creative Art Triójának dobosa. Gyuri – barátom és mesterem – itt lakott, a tizenkettedik kerület díszpolgára. Gyakran játszottunk a MOMkult-ban, itt volt az egyik legutolsó nyilvános szereplése is, 2013 tavaszán. Annyira megszerettem mind a színháztermet, mind pedig a kupolát, hogy saját exkluzív nagykoncertjeimet is ide szerveztem. Itt volt a New BEGinning és az Örök szerelem lemezek bemutatókoncertje, az idén pedig ugyancsak itt ünnepeltük meg az ötvenedik születésnapomat több mint harminc jazz-zenész részvételével. De játszottam itt a Trio Midnighttal is, a kupolában pedig a Vukán-emlékesten és Szulák Andreával is felléptem. Örömmel tettem eleget minden meghívásnak, akár olyan kis klub részéről is, mint amilyen a Ráth György utcai Nyitott Műhely. Az itteni fellépéseim közül felejthetetlen emlék Tommy Vig vendégszereplése hazatelepülése előtt, 2006 elején, vagy Tony Lakatos frenetikus koncertje 2013 őszén, és persze az Early Music album hazai premierje. Természetesen nem feledkezhetem meg másik kiváló barátomról és pályatársamról, Berkes Balázsról sem. Sok formációban játszottunk együtt, de a legfontosabb Vukán Gyuri már említett Creative Art Triója volt. Ezt folytatjuk CB Trió néven, az elárvult zongoraszéken Józsi öcsémmel. Nos, ez is kötődésem a Hegyvidékhez, hiszen Berkes Balázs is itt lakik.

– Szülei felmenői mindkét ágon zenészek voltak ugyan, de dobos nemigen akadt közöttük. Mitől vonzódott ehhez a hangszerhez?

– Nem tudom megmondani, de arra jól emlékszem, hogy úgy hároméves koromtól kezdve ellenállhatatlan vonzódást éreztem minden „zajkeltő” eszköz iránt. A rádióban hallható zenére kezem-lábam járt, a fedőket cintányérként használtam. Apám és nagybátyám is felfigyeltek erre, és azzal kísérleteztek, hogy különféle ritmusképleteket doboltak az asztalon, amiket én visszatapsoltam, vagy visszaidéztem hiba nélkül. Így aztán már hatévesen elkezdtem a dobtanulmányokat a Vasutas zeneiskolában, Kőszegi Imre, majd Gáti József irányításával. Ezt követően a jazz tanszak előképzőjének számító Postás zeneiskolában Nesztor Iván tanítványa voltam. A Vörösmarty Gimnázium másodikos tanulójaként Gonda János segítségével bekerülhettem a jazz tanszakra, ahol a legendás Kovács Gyula tanított.

– Több mint három évtizedes zenei pályája során számos híres jazz-zenésszel játszott, kötött tartós barátságot. Kik a legismertebbek?

– A külföldi szereplések, különösen a fesztiválok sok kapcsolatfelvételre adnak lehetőséget. Csak egy érdekes példa: amikor Belgiumban indultunk egy jazzversenyen, harmadik helyezettek lettünk, az első díjat egy amerikai tenorszaxofonos, Tim Ries nyerte el. Nagyon összebarátkoztunk, és amikor később Ausztriában vendégszerepelt a Rolling Stonesszal – amelynek a fúvóskórusában játszott –, felhívott, hogy átugrana hozzánk. Épp a Nyitott Műhelyben tudtunk szervezni közös koncertet, és ezzel egy tartós barátság vette kezdetét. Saját kompozícióval is megtisztelt, Brother Elemér címmel. Számos alkalommal fellépett velünk itthon, sőt később Amerikában és Kanadában is. De említhetem Pat Methenyt, Rick Margitzát – vele nemrég turnéztunk itthon és külföldön –, Dave Liebmant, Joe Lovanót, Lew Tabackint vagy Joshua Redmant is.

– Saját együtteseivel sok lemezt készített, azoknak a száma pedig, amelyeken közreműködött, bizonyára még több.

– Valóban, a saját albumaim száma is több tucat, amelyeken pedig sidemanként szerepeltem, csaknem száz! Most folynak a BEG következő lemezének előkészületei. Öcsém és én jegyezzük a számokat, és az évtizedek óta Franciaországban élő Gadó Gábor gitáros egy-két szerzeménye is szerepel majd rajta, de lesz népdalfeldolgozás is. Előreláthatólag januárban vesszük fel, márciusra tervezzük a lemezbemutató koncerteket.

– Jazzberkekben nagy feltűnést keltett, hogy a BEG tizenötödik születésnapjára nemcsak az Örök szerelem CD készült el, hanem Somogyvári Péter tollából ugyanezzel a címmel egy kiváló interjúkötet is napvilágot látott.

– Nagy öröm volt számunkra ez a monográfia, annál is inkább, mert a hazai jazzirodalom messze elmarad a még nálunk is sokkal kisebb nyelvterületeké, például a skandináv országoké mögött. Ez az információkban rendkívül gazdag, mégis olvasmányos kötet nem kevesebb, mint harminc interjút tartalmaz élvonalbeli magyar jazz-zenészekkel és -szakemberekkel. Ők valamennyien a 2000-ben alapított BEG korábbi – Juhász Gábor, Hajdu Klára – és mostani – Komjáti Áron, Pecek Lakatos Krisztián – tagjai. Olyan zenészpartnerek is megszólaltak, akikkel más formációkban játszottam, mint Babos Gyula, Szakcsi Lakatos Béla, Berkes Balázs vagy Oláh Kálmán. Milyen jó lett volna, ha még Vukán Gyuri is helyet kaphat köztük… Figyelemre méltó és megszívlelendő az olyan jazzszakértők – Maloschik Róbert, a rádió jazzszerkesztője, Pallai Péter koncertszervező, jazzszakíró – véleménye is, akik mindvégig odafigyeltek az együttes pályájára, és támogattak minket. Hosszú interjú készült velem is a BEG történetéről, amelynek három szakaszát három terjedelmes beszélgetésben mondom el az olvasóknak.

– A BEG különlegessége, hogy miközben alapvetően hangszeres zenekar, nagy teret kap benne az emberi hang.

– A hang, legyen az instrumentumtól származó vagy emberi eredetű, a lélek megszólalása. Végül is az első hangszer, az emberi lény első közlésformája maga az emberi hang volt. Úgy éreztem, hogy az emberi hang számára, szinte hangszerként is, helyet kell biztosítanom a zenekarban, sőt – ami szokatlan gyakorlat – mindkét nembeli énekest kellene alkalmazni, akik nemcsak szöveget énekelnek, hanem sokszor a háttérvokált is biztosítják. A férfi- és a női hang kontrasztja különleges hangzásvilágot hozott létre, nemkülönben a hangszerek kombinációja, ami szinte a zenekarom védjegyévé vált. Eddig három énekesnő váltotta egymást, először Hajdu Klára, majd Szőke Nikoletta énekelt, most pedig Kiss Flóra. A férfihang először Winand Gáboré volt, majd Szakonyi Milán következett. A hangszeres művésztársak is változtak a csaknem két évtized során, a BEG új kezdete óta létező felállásban Komjáti Áron gitározik, Pecek Lakatos Krisztián bőgőzik, Czibere József kezeli a mindenféle ritmushangszereket, öcsém, Balázs József zongorázik, én pedig dobolok.

– A magyar jazz-zenészek napjainkban már ugyanazt a fontos kulturális küldetést töltik be külföldön, amit hajdanában az operaénekeseink, a szimfonikus zenekaraink és a klasszikus zenét játszó zongoraművészeink.

– Így igaz. A jazz is az országimázs része lett, mi is hazánk jó hírét növeljük a világban. Erről igazán az amerikai és kanadai turnéink győztek meg, bár a különböző európai országokban is nagyon jó fogadtatásban volt részünk. De a tengerentúli közönséget, ahol a jazz bölcsője ringott, még inkább elbűvölte mind az East Gipsy Band, mind a BEG különleges hangzásvilága, amely nem az amerikai kliséket utánozta, hanem a mi kultúrkincsünkre alapozott, a jazz nyelvén megszólaló művészettel lepte meg az ottani közönséget. Ezt sokkal többre becsülik bárhol, mintha kizárólag a nemzetközi jazzvilágban megszokott módon játszanánk. Az öcsém zenekarában például nemcsak hegedűs van – mégpedig a Cziffra fesztiválok rendszeres vendége, Sárközi Lajos –, hanem cimbalmos is, egyes vokális számok pedig roma nyelven hangoznak el.

– Mit jelent az ön számára a karácsony? Milyen emlékeket idéz fel ez az ünnepi időszak?

– Nem könnyű a megállás, hiszen nem kevesebb mint tíz formációnak vagyok a tagja: a BEG, az East Gipsy Band, a harmincéves Trio Midnight Oláh Kálmánnal és Egri Jánossal, a CB Trió, a SzakcsiJr. Trió, az Oláh Kálmán Sextet, a Pintér Zoltán trió, a Regály György trió, a Szulák Andrea kvintett és a Remember 80/81 együttes. Jellemző, hogy már a két ünnep között, december 28-án is lesz koncertem a saját együttesemmel a Budapest Jazz Clubban. De a karácsony szent: mind a család, mind pedig a vallás szempontjából. Amikor még élt édesanyám, Vukán Gyuri barátom több mint tíz éven keresztül nálunk töltötte a szentestét. Mi jelentettük neki a családot, nagyon szerette anyám főztjét, különösen a halászlét. Nagyra tartotta, és élvezettel hallgatta öcsém és fiam zongorajátékát, tanácsaival segítette a fejlődésüket. Elemérnek ő volt a keresztapja. Csodálatos emlékek fűződnek ezekhez az ünnepekhez, éppen úgy, mint a gyermekkori karácsonyokhoz a hetvenes-nyolcvanas években. Az akkori ajándékok között voltak zenész édesapám külföldről hozott lemezei: Chick Corea, George Benson vagy Herbie Hancock albumai, amiket szájtátva hallgattunk. Mi lett volna nagyobb ajándék egy muzsikuspalántának?

– Ön szerint – kortól függetlenül – miért olyan fontosak nekünk az ünnepek, különösen a karácsony?

– Ünnepekre nagy szükségünk van. Mindenki igényli, hogy a nagy rohanásban, ami a mai embert jellemzi – és ebben, mi, zenészek, még inkább „halmozottan hátrányos” helyzetben vagyunk –, nagyon kell a megállás és a lelki egyensúly megtalálása. A család mindennél fontosabb, és a karácsony valóban a család, a Szent Család ünnepe is. Még akkor is, ha ez a szép ünnep is erősen kommercializálódott az elmúlt évtizedek során. A mai gyerekek számára mégis ugyanolyan, mint nekünk volt évtizedekkel ezelőtt, hiszen ők már ebben a világban nőttek fel. Fontos lenne, hogy az emberek megértsék: nem az ajándékok sokasága, hanem a mély emberi érzések teszik ezt az ünnepet oly fontossá. Ráadásul a mi kultúrkörünkben a karácsony nem az a fajta „Merry Christmas”, mint az angolszász népeknél, hanem meghitt családi ünnep, az elhalkulás, a bensőséges érzelmek és gondolatok ünnepe. Olyan, mint egy szépséges, méltóságteljes jazzballada…

(Hegyvidék, 2017. december 12.)

DZSESSZMECSERE ÉS SZÜLETÉSNAPI KONCERT

Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, zeneszerző

Szakcsi Lakatos Béla (Stekovics Gáspár felvétele)

Szakcsi Lakatos Béla Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész és zeneszerző, a Nemzet Művésze, a magyar zenei világ kiemelkedő képviselője. Szándékosan nem csupán a jazzt említjük, hiszen sokoldalú tevékenységében a mainstream jazz mellett helyet kap a világzene éppúgy, mint a szabad improvizáció és a kortárs klasszikusok.

Sokféle műfajban kamatoztatta tehetségét: írt a népzenében, a cigány folklórban gyökerező, bartóki hatást mutató modern jazzt, musicalt, operettet, valamint improvizatív kortárs zenei darabokat Kurtág György és Eötvös Péter tiszteletére. Legfrissebb tervei közt bibliai témájú opera, pontosabban misztériumjáték komponálása szerepel, amelyben a „tudás fája” a központi motívum. Bach, Mozart, Mahler vagy Bartók zenéje örök szerelem számára, nemcsak szereti, de játssza is a klasszikusokat.

Oroszlánrésze volt és van mind a mai napig a jazz hazai térhódításában. Generációk sorát nyerte meg a műfajnak, vezette be rejtelmeibe. Felsorolni is nehéz, hány zenekarban játszott hosszú pályája során itthon és külföldön, koncerteken, fesztiválokon és a lemezstúdiókban. Neve fogalommá vált, mind a közönség, mind pedig a szakma tisztelete és szeretete veszi körül. Külföldön, főleg Amerikában, az aktív jazzmuzsikusokat tekintve a legismertebb név Magyarországról, több lemeze készült a jazz szülőhazájában.

Minden stílusirányzatban otthonosan mozog. Ő volt az, aki sikeres amerikai szerepléséről nemcsak az akkoriban rendkívül ritka Fender zongorával tért haza, de – nem kis feltűnést keltve – először játszott itthon korszerű, fúziós jazzt. Azóta is naprakészen ismeri a nagyvilágban ható zenei áramlatokat, nem véletlen hát, hogy „anyanyelvi szinten” játszik, és készít lemezeket a hozzánk látogató jazzikonok társaságában is, Jack DeJohnette-től Chris Potterig.

Több mint fél évszázada él boldog házasságban feleségével, Kati asszonnyal. Mindkét fiuk a zenészi pályát választotta: Béla és Róbert is a hazai jazz-zongorázás jeles képviselője.

Szakcsi Lakatos Béla mindig a pesti oldalon lakott, zenei tanulmányai és pályájának korai szakaszában fellépései is Pesthez kapcsolódtak, de már régóta örömmel kel át a Dunán, hogy eleget tehessen a budai kerületekből érkező meghívásoknak. Készségesen beszélt a XII. kerülethez való kötődéseiről:

„Nagyon szeretem a Hegyvidék városrészt! Örülök, hogy az elmúlt években véglegesen felkerült a főváros zenei térképére, amiben oroszlánrésze van a MOM Kulturális Központnak. Olyan kimagasló rendezvénysorozatok vonzanak ide nagy tömegeket nemcsak a pesti oldalról, de vidékről is, mint az immáron hároméves Cziffra György Fesztivál, vagy a GetCloser Jazz Fest. Én is sokszor játszottam már a MOMkult-ban, akár a színházteremben, akár a kupolában. Az idén tavasszal, a GetCloser jazzfesztivál keretében, az improvizáció mibenlétét mutattuk be: Balázs János a klasszikus zene, Presser Gábor a pop-rock, én pedig a jazz vonatkozásában. Nem véletlen, hogy hetvenötödik születésnapi koncertemet is a MOMkult nagytermében rendezzük meg október 31-én a legendás hírű, időközben újjáalakult Rákfogó együttessel.

Természetesen más hegyvidéki helyeken is felléptem hosszú pályafutásom során. Szívesen emlékszem a Budapest Kongresszusi Központban vagy a Városmajori Szabadtéri Színpadon adott koncertjeimre éppúgy, mint arra, amikor a svábhegyi Jókai Klubban, vagy a piciny, Ráth György utcai Nyitott Műhelyben játszottam. Legutóbb például itt, a Dzsesszmecsere című interaktív zenés beszélgetéssorozatban idéztük fel a hazai jazz hatvanas-hetvenes évekbeli »aranykorát«. Örömmel értesültem arról, hogy tovább bővült a kerület egyébként is bőséges kulturális palettája, zenei rendezvényekre is kiválóan alkalmas színhelyeinek száma az új Hegyvidéki Kulturális Szalon és a Felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia közösségi házának megépülésével.

A kerülethez oly módon is kötődöm, hogy közeli jó barátom volt Vukán György, a Hegyvidék díszpolgára, aki évtizedeken át, haláláig itt lakott. Számos különleges – kétzongorás – koncerten és lemezfelvételen szerepeltünk együtt. Én játszhattam el Gyuri Last Message című kompozícióját az emlékének szentelt gyászmisén a városmajori templomban, majd néhány hónappal később a Müpában rendezett koncerten is.

Szívből kívánom a Hegyvidék további kulturális felemelkedését és sikereit ezen a téren is!”

(Kultúra a Hegyvidéken,

Önkormányzati kiadvány,

2018. szeptember 25.)

„A GYÖKEREKET NEM LEHET ELSZAKÍTANI”

Tokody Ilona operaénekesnő

Tokody Ilona (femina.hu)

Nem véletlen, hogy tavaly karácsony előtti koncertjének „A Tokody” volt a címe. Akit így, névelővel említ a közbeszéd, az fogalom, azt egy egész ország megbecsülése, mi több, szeretete övezi. Tokody Ilona művészete határainkon túl is ismert és elismert. Kitüntetéseinek se szeri, se száma, Kossuth- és Liszt-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának és a Magyar Állami Operaháznak örökös tagja, utóbbinak mesterművésze is. Méltán lett szűkebb pátriája, a Hegyvidék díszpolgára, amit számos elismerése sorában is különösen nagyra értékel. Gyermekkoráról, pályájáról, hazájához és a XII. kerülethez való kötődéséről is kérdeztük őt.

– Hol kezdődött a történet?

– A Szeged melletti tanyavilágban nőttem fel. A piciny tápékutasi iskolában édesapám volt a tanító, a különböző osztályok tanulói egy teremben zsúfolódtak össze. Mégis gyönyörű volt ez az egyszerű élet, a természet közelsége, a hatalmas kert, a család melege, az a paradicsomi állapot, amit ma már nem sokan ismernek. Szigorúság, rend és fegyelem is velejárója volt az akkori életnek, ami csak a javunkra vált a későbbiekben.

– Hogyan találkozott a zenével?

– Édesapám fiatalon még teológiára is járt, kántortanítói képzést kapott, és remekül hegedült. Nagyon sokoldalú volt, régészkedett még Móra Ferenccel is, színdarabokat írt és tanított be, focizott. Mivel nagyon szeretett énekelni, már ötévesen eltanultam tőle a kedvenc népdalait. Hamar feltűnt a szép hangom és a jó hallásom, az iskolai ünnepségeken mindig felléptettek. Nem volt lámpalázam, ez a mai napig tart. Az ötvenes évek végén, majd a hatvanas években a rádióműsorokban hallgattam slágereket, magyar nótákat, operettrészleteket, zenekari műveket, de operaközvetítéseket is. Közben a középiskola mellett a konzervatóriumban is szisztematikus zenei oktatásban volt részem. Korábban tanultam hegedülni, majd fuvolázni és zongorázni is. A pianínót kölcsönből vettük, amit kétévi napszámba járással törlesztett le anyám és nagymamám! A zongorázás azért fontos, mert erősíti a belső hallást: miközben nézem a kottát, hallom a zenét. Ily módon képes vagyok magamban megtanulni egy szerepet. Nehéz döntés volt, hogy fuvolista vagy énekesnő legyek, de alighanem jól döntöttem.

– Szeged után Budapest következett…

– Szegeden, a Tömörkény István Gimnáziumban érettségiztem 1971-ben, és azonnal felvételt nyertem a Zeneakadémiára. Azt, hogy a szegedi konzervatóriumban kapott képzés a daléneklés területén mennyire fontos volt, jól mutatja, hogy a következő évben az A csitári hegyek alatt… című dallal első lettem a Kodály-versenyen, majd genfi, oostendei és pozsonyi győzelmek következtek. Az Erkel-versenyt olyanok mezőnyében nyertem meg, mint Sass Sylvia, Budai Lívia, Kováts Kolos és Miller Lajos. A tévéközvetítés révén az egész ország megismert bennünket. Aztán 1976-tól a Magyar Állami Operaház tagja lehettem.

– Több mint négy évtizedes pályája részleteit lehetetlen felidézni, az a magyar opera történetének aranylapjaira tartozik. Legendás együttműködése sztárénekesekkel, mint José Carreras, vagy Placido Domingo, fellépései a New York-i Carnegie Halltól és Metropolitantől a bécsi Staatsoperig és a londoni Covent Gardenig, s természetesen itthon is, megdobogtatták az operabarátok szívét. Logikus a kérdés: soha nem akart külföldön élni?

– Ez fel sem merült bennem, két hét után már honvágyam volt. Minden ideköt, a gyökereket nem lehet elszakítani. A mi különleges nyelvünk, irodalmunk, zenénk, kultúránk, életvitelünk nem nélkülözhető. Mit ér az anyagi jólét, ha hiányérzete van az embernek? Szinte nem is találkoztam olyan külföldön élő magyarral, aki nem apró gyermekkorától élt ott, mégis maradéktalanul sikerült beilleszkednie.

– Az operaénekesi karrier mellett szívesen adja elő a dalirodalom remekeit, mindenekelőtt az olasz dalokat. Honnan ered ez a vonzalom?

– Már édesapám is játszotta például Enrico Toselli Szerenádját, a rádióban pedig legnagyobb operaénekeseink is szívesen énekelték a nápolyi dalokat, Paolo Tosti, Ernesto De Curtis remekműveit. Említhetem Ilosfalvy Róbert, Simándy József vagy Udvardy Tibor nevét a hazaiak közül, de Beniamino Gigli, Giuseppe di Stefano is gyakran szerepelt a műsorokban. A nagy Caruso című film Mario Lanzával a legmaradandóbb korai élményeim közé tartozik. Így aztán – férjemmel, Muskát Andrással együtt – örömmel adunk olyan koncerteket, mint amilyet múlt karácsonykor a Budapest Kongresszusi Központban. Meggyőződésem, hogy ezek a dalok a közönségnek azt a részét is közel hozzák a minőségi zeneélményekhez, amelyik idegenkedik egy teljes operaelőadás meghallgatásától.

– Hogyan látja az opera jövőjét?

– Bár sok minden megváltozott, de az élő zenét, a helyszíni előadás élményét és varázsát semmi sem helyettesítheti. Miként más zenei műfajokban is, mindig lesz igény arra, amit az opera nemcsak a muzsika terén, de látványként is nyújtani tud.

– Díszpolgári címe kapcsán is adódik a kérdés: hogyan érzi magát a Hegyvidéken?

– Évtizedek óta a Mártonhegyen lakom, igazán otthon érzem magam itt. Simándy József volt a kertszomszédom. Korábban a rózsadombi társasházi lakásomban nem tudtam gyakorolni a szomszédok zavarása nélkül, kénytelen voltam bejárni az Operaházba. A tizenkettedik kerület a főváros legkellemesebb mikrokörnyezete, erősen megfigyelhető a polgári miliőhöz való visszatérés. Sokat fejlődött minden területen, különösen a közelmúltban: elég csak a Hegyvidéki Kulturális Szalont és a Hegyvidék Galériát említeni. A budai oldal kulturális életében óriási szerepe van a MOMkultnak, a Budapest Kongresszusi Központnak. Egymást érik a különféle rendezvények, fesztiválok, rangos koncertek. Nagyot javultak a vásárlási és sportolási lehetőségek, kedves színfolt a Városháza téri piac. Nem utolsósorban sok itt a zöld, jó a levegő, könnyen lehet hosszabb sétát, akár kisebb kirándulást is tenni. Nagyon szeretünk itt élni férjemmel és édesanyámmal együtt.

(Hegyvidék, 2018. október 16.)

KETTŐSFOGÁS

Nyolcvanéves Deseő Csaba hegedűművész

Deseő Csaba (bmc.hu)

A klasszikus zenében és a jazzben egyaránt otthonosan mozog Deseő Csaba hegedűművész. Az idén februárban nyolcvanadik születésnapját ünneplő zenésznek nemrégiben jelent meg Kettősfogás című memoárkötete, a kerek évfordulót pedig régi zenésztársaival ünnepli a Magyar Rádió Márványtermében.

– Mit jelent pontosan az életrajzi könyv címe?

– Ezzel mind a zenei fogalomra, mindpedig a kettős művészi pályámra céloztam. Hivatalosan több mint harminc évig az Állami Hangversenyzenekar brácsaszólamában játszottam, de a jazz világában még ennél is hosszabb ideig működtem. Már főiskolásként belekóstoltam a jazzjáték szépségeibe, és ez a szenvedély a mai napig tart. Természetesen mint az idősebb generáció minden tagja, én is elsősorban klasszikus képzést kaptam.

– A zene szeretetét már a családból hozta?

– Édesanyám, aki egyedül nevelte két fiát, hegedűtanárnő volt. Tőle kaptam az alapképzést és az első hangszert. Attila öcsém szintúgy, ő viszont a klarinétot választotta. Sokat játszottunk együtt jazzt is a hatvanas-hetvenes években, bár ő más irányba indult el: az Apostol együttes tagja volt. 1978-ban telepedett le az NSZK-ban, és egy zeneiskola igazgatójaként később már csak a klasszikus zenével foglalkozott. Feleségem is zongoratanárnő volt, évtizedekig tanított a zuglói Szent István Zeneiskolában, Balázs fiam szintén zongorázni tanult, neves popegyüttesekkel dolgozik, billentyűs, hangszerelő, emellett saját stúdiója van.

– Hogyan kezdődött a fényes jazzkarrier, amely egészen odáig vezetett, hogy számos szakcikk és előadás után immár tíz éve a Háló Jazzklub művészeti vezetője is?

– Már gyerekként érdekelt a műfaj. Az ötvenes évek első felében detektoros rádión hallgattam a jugoszláv rádióállomásokon játszott amerikai jazzt, majd 1955-től az Amerika Hangján Willis Conover Music USA című jazzműsorait. A forradalom után már a jazzlemezek is bejutottak Magyarországra, ezeket egymástól kunyeráltuk el meghallgatásra, és elkezdődött a kisebb-nagyobb zenekarok szervezése is. Jómagam először 1959-ben, az Astoriában játszottam jazzt, 1962-től pedig a legendás Dália jazzklubban léptem fel többször is. A hatvanas évektől számos formációt vezettem, a hangszerem miatt is különlegesnek számítottak az együtteseim. Ez még külföldön is fontos volt, hiszen mindenütt, még Amerikában is rendkívül kevés volt a jazzhegedűs.

– Olyannyira értékelte mindezt a nemzetközi jazzvilág, hogy első műfaji nagylemeze sem itthon, hanem a híres német MPS stúdióban született.

– 1973–74-ben két évadra az Oberhauseni Színház zenekarához szerződtem, és persze rögtön felvettem a kapcsolatot a helyi jazz-zenészekkel, ráadásul különféle fesztiválokról ismert már a nyugatnémet jazzszakma nagy része. A Four String Tschaba című album, amelyen német, svéd és angol zenészekkel szerepeltem az akkor újdonságnak számító fúziós jazz stílusban, mindenhol nagy feltűnést keltett, még az amerikai jazzlistákon is megjelent a nevem. Hazatérésem után a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak köszönhetően már itthon is számos nagylemezem készülhetett: az első a sorban az Ultraviola volt, amelyet aztán további nyolc követett Magyarországon, egy pedig Zágrábban.

– Mitől más jazzt játszani, mint klasszikus zenét?

– Utóbbi esetében, főleg egy szimfonikus zenekarban, a muzsikus mégis csak egy csavar a gépezetben: ragaszkodnod kell a kottához, alkalmazkodnod a karmesterhez, a kollégákhoz, az egyéniségedet nem tudod kiteljesíteni. A jazz viszont óriási szabadságot biztosít nemcsak a játék, az improvizálás lehetőségét illetően, de a formáció, a partnerek, a repertoár, a stílusirányzat, a tempó, a hangnem megválasztásában is. Ezzel együtt mindkét zenei világot szenvedélyesen szerettem, és szeretem a mai napig, mind a szimfonikus zenekari fellépéseim, mind pedig jazzkoncertjeim száma külön-külön meghaladja az ezres számot!

– Kikkel ünnepli meg ezt a kivételes pályát a születésnapi koncerten?

– Régi kedves barátaim kísérnek majd, mindenekelőtt Gyárfás István gitáros, a zongoránál Cseke Gábor, Berkes Balázs, a hazai jazz egyik igazi doyenje bőgőzik, a doboknál pedig Jeszenszky György ül majd, aki minden stílusirányzatban otthon van. A Magyar Rádió Márványtermében közismert sztenderdek, valamint néhány saját szerzeményem is elhangzik majd.

(Magyar Demokrata, 2019. január 30.)

„KÖZELEBB HOZNI EGYMÁSHOZ
AZ ELŐADÓKAT ÉS A KÖZÖNSÉGET”

Kleb Attila, koncertszervező és fotóművész

Kleb Attila (archivum.sajto-foto.hu)

Az utóbbi években egyre több színvonalas koncertet élvezhetünk a korábban ebből a szempontból kicsit elhanyagolt Hegyvidéken. A GetCloser produkciós irodának köszönhetően számos kiemelkedő program várja a zenekedvelőket a XII. kerület legfontosabb kulturális intézményeiben, mindenekelőtt a MOM Kulturális Központban és a MOM Sportban. A GetCloser alapítójával, Kleb Attilával beszélgettünk.

Kleb Attila az MTI fotóriportereként kezdte pályáját 1986-ban. Fiatal munkatársként őt küldték a nálunk fellépő rock- és jazzelőadók koncertjeire, ami jó iskolának bizonyult számára. Megismerte ezt a világot, gyűjtötte a lemezeket, sőt évekig egy hanglemezbolt tulajdonosa is volt.

Aztán a GetCloser produkciós iroda megalapítása után, 2014-től belevágott a rendezvényszervezésbe, és ami igazi kihívást jelentett, igyekezett fellendíteni a budai oldal zenei életét is. Persze, a GetCloser által szervezett koncerteknek a főváros más helyszínei is otthont biztosítottak, a Papp László Sportarénától a Budapest Music Centerig, a RAM Colosseumtól az Opus Jazz Clubig. Visszatérve a Hegyvidékre: ma már komoly hagyománya van az évenként itt megrendezett GetCloser Jazz Festnek, amely jövőre kisebb jubileumot ünnepel, ötödik alkalommal hozza el a jazz legnagyobbjait.

– Mit jelent a GetCloser elnevezés, és miért épp ezt választotta? – kérdeztem Kleb Attilát.

– Azt fejezi ki, hogy célunk közelebb hozni egymáshoz az előadóművészeket és a közönséget. Ez a műfaj igényli a zenészek és a hallgatóság szorosabb kapcsolatát, bizonyos mértékű együttműködését. Az utóbbi időszakban azt tapasztaltuk, hogy az az élénk koncertélet, amely a nyolcvanas évek végét, a kilencvenes évek elejét jellemezte, nagyon visszaesett. Akkoriban még tízezrek mentek el a Sportcsarnokba, a Kisstadionba Pat Metheny, Santana kedvéért, bensőséges kapcsolat alakult ki a művészek és a rajongók között. Emellett a közönséget ahhoz szoktatták, hogy csak a jól bevált stílusokat és előadókat értékelje, holott a jövő ifjú zenészsztárjai már itt kopogtatnak az ajtón. Vasvári Pál basszusgitáros barátom mesélte, hogy a világhírű jazz-zenész, Joe Zawinul hívta fel a figyelmét Omar Sosa kubai zongoristára. Nos, ő már négyszer volt a vendégünk különféle formációkban, és mindannyiszor frenetikus sikert aratott.

– Mi köti önt a Hegyvidékhez?

– A Szent János Kórházban születtem 1965-ben, és a Királyhágó utcában, majd a Kissvábhegyen nőttem fel. A Németvölgyi úti „Mackós” iskolába jártam, a nagyobb iskolai ünnepségek a MOM Művelődési Központban voltak. Mindig imádtam a Hegyvidéket, és ez így van ma is. Tevékenységünkben támogat az önkormányzat és a MOMkult vezetősége is. Örömmel tölt el, hogy a Hegyvidék ismét rákerült a főváros kulturális térképére.

– Honnan ered a fotózás és a jazz iránti szenvedélyes érdeklődése?

– A fotózást gyerekkoromban kezdtem, amikor édesapámtól kaptam egy kis gépet, és megtanultam a szakma minden csínját-bínját. Később magam hívtam elő, és én is nagyítottam a filmeket. Zenész ugyan nem volt a családban, de szüleim olyannyira szeretik a zenét, hogy hetvenötön és nyolcvanon túl sem hiányoznak az általunk rendezett koncertekről. Az MTI kulturális rovatánál az én feladatom volt, hogy fotókat készítsek a nagyhírű jazz- és rockikonok előadásain. Felejthetetlen például, hogy másfél éven belül kétszer is jelen lehettem Miles Davis koncertjein, sőt a második alkalommal a plakáton már az én Davis-fotóm szerepelt. Módomban állt az itt készített fotókkal megajándékozni a nagy jazzgurut, aki dedikálta is a képeket, sőt egy kis rajzát is nekem adta. Az ilyen élmények nagyban hozzájárultak ahhoz az ambíciómhoz, hogy én is koncertszervező legyek. 2014 óta rendezek jazzkoncerteket a MOMkult-ban, az első fellépőink között volt a Kenny Garrett Quartet és az Oregon is. A különböző szólókoncertek mellett 2016-ban elindult a tavaszi GetCloser fesztivál. Hagyománnyá vált, hogy a háromnapos koncertsorozat minden rendezvényén egy hazai és egy külföldi együttes lép fel. A magyar jazzelit képviselői mellett az eddigi négy alkalommal olyan kiváló zenészeket láthatott a nagyérdemű, mint Billy Cobham, Richard Bona, John Scofield, Erik Truffaz, Nicholas Payton, Lizz Wright, Patricia Barber vagy az említett Omar Sosa.

– Lehet-e már tudni valamit az ötödik GetCloser Jazz Festről?

– Jövő március első hetében ezúttal már öt napon át szól majd a jazz két helyszínen! Az első koncert az Opus Jazz Clubban, a további négy a MOMkultban lesz. Nagy szerepet szánunk a hazai jazz legjobbjainak, a külföldi résztvevők pedig természetesen a műfaj világsztárjai közül kerülnek ki. Gőzerővel folynak a tárgyalások, de pillanatnyilag még nem nevezhetek meg előadókat. Az is a terveink közt szerepel, hogy minden este legyen örömzene a közreműködő művészek részvételével.

– Azért már most ősszel sem maradunk zene nélkül…

– Valóban, nagyon gazdag kínálattal csábítjuk a közönséget. Szeptember és december közepe között hat világszínvonalú koncerttel jelentkezünk a MOM Kulturális Központban: négy énekesnő és két instrumentális formáció lép pódiumra. Gaby Moreno és Lizz Wright már voltak vendégeink, de bizonyosan most is telt házat vonzanak majd. Cristina Branco portugál fadoénekesnő ennek a különleges zenei irányzatnak a legfontosabb képviselője, és fellép a világhírű Davina is, Vagabonds nevű együttesével. A hangszeres jazzt az LBC Quintet, azaz a Dave Liebman, Randy Brecker és Marc Copland nevével fémjelzett formáció, valamint a Cross Currents Trio – Dave Holland, Zakir Hussein és Chris Potter – képviseli, amely a tradicionális indiai zene találkozása a jazzel.

– Másik nagy szerelmével, a fotózással kapcsolatban is vannak tervei?

– Mind a fesztiválokon, mind a szólókoncerteken már hihetetlen mennyiségű kép született, és az „akciófotók” mellett régi szenvedélyemet is sikerült megvalósítani: a portrékészítést. Mivel ezeket a világhírű zenészeket nem lehet stúdióba hívni, ezért a helyszínre kitelepített ministúdióban fotózom őket, így aztán csak néhány percig kell igénybe venni a türelmüket. Ők gyakran használják promóciós célokra is a villámportrékat. Az a tervem, hogy a jövő évi fesztivál idején bemutatom ezeket a közönségnek a Hegyvidék valamelyik kiállítótermében.

(Hegyvidék, 2019. július 16.)

NAGY ZENÉSZEK SZERELMEI

Bősze Ádám előadás-sorozata

Bősze Ádám (forbes.hu)

Bősze Ádámot, a közismert zenetörténészt a Muzsikáló reggel és a Virtuózok műsorvezetőjeként ismerhetjük a rádióból és a tévéből, emellett élő koncertek közvetítésében is közreműködik Londontól Bayreuthig. Hegyvidéki kötődése számtalan: a Szent János kórházban szülész főorvos nagyapja segítette a világra, a Felsőkrisztinavárosi plébániatemplomban volt elsőáldozó, évek óta konferálja a tavaszi Cziffra György Fesztivált a MOM Kulturális Központban, és nagysikerű stand-up műsoraival is meghódította a zenebarátokat, amelyekben érdekes történetekkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Ez utóbbiak egyenes folytatásaként havi rendszerességgel tíz egymást követő előadást tart a zenetörténet nagyjainak szerelmi életéről, olykor nagyon is gyarló voltáról a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban.

– Honnan jött az ötlet, és kiket választott? – kérdeztük Bősze Ádámtól.

– Tartottam egy előadás-sorozatot Morendo címmel a halálos betegségekről a zenetörténetben, de úgy gondoltam, hogy alighanem jobban érdekelné a közönséget egy sokkal szívderítőbb, ha olykor ugyan nem feltétlenül vidámabb témakör: a zenei ikonok szerelmeinek története. Az ötlettel megkerestem Hambuch Gerdát, a MOMkult igazgatóját, és ő igent mondott. Az idei sorrend már ki is alakult, így tehát Wagnerről, Mendelssohnról, Pucciniről és Mozartról „pletykálunk” december végéig, majd jövőre Schumann, Liszt Ferenc, Gustav Mahler, Beethoven, Hugo Wolf és Benjamin Britten kerül sorra. Utóbbi két muzsikust olyan meggondolásból választottam ki, hogy egyrészt kevésbé ismertek, másrészt pedig ők ketten képviselik a viszonylagos közelmúltat.

– A Nagy zenészek, nagy szerelmek című előadások kivitelezése hasonlít majd a korábbi stand-up műsoraiéhoz?

– Természetesen itt is lesznek zenei illusztrációk, valamint vetített képek, hiszen mindenki kíváncsi a zenetörténet óriásainak választására. Persze nem kell sztárfotókra gondolni, hiszen a sok évvel ezelőtti történeteket legfeljebb festmények és metszetek őrizték meg. Meghallgathatjuk majd Mathilde Wesendonck egy – Wagner által megzenésített – versét is, ami okozott némi botrányt mindkettőjük házasságában… Alighanem rendhagyónak minősül majd az a megoldás, hogy a hallgatók nemcsak kérdezhetnek, de bele is szólhatnak a beszélgetős, mesélős előadásba, sőt, akár kiszolgálhatják magukat egy pohár itallal is.

– A magyar vonatkozások kiemelt fontosságot kapnak?

– Bár nem mindegyik zeneszerzővel kapcsolatosan tudunk ilyennel szolgálni, de például Liszt Ferenc a kivételek egyike, hiszen ő magyar volt, jóllehet külföldön sajnálatosan megfigyelhető egy olyan igyekezet, hogy osztrákként vonuljon be a zenetörténetbe. Közismert, hogy leánya, Cosima, Richard Wagner felesége volt, ily módon a Wagnerről szóló előadáshoz is kapcsolódik. Beethovent martonvásári tartózkodása idején gyengéd szálak fűzték Brunszvik Jozefinhez, és 1806-ban itt fejezte be az Apassionatát.

– A bulváros témaválasztás nem okoz-e visszatetszést, nincsenek-e aggályoskodó hangok ezzel kapcsolatban?

– Fel is hívom a hallgatóság figyelmét, hogy itt zenetörténeti bulvárról van szó. Legyünk őszinték: mindenkit érdekel a nagy történelmi személyiségek magánélete, szerelmei, betegségei, de ezek ismeretében közelebb kerülhetünk a híres emberek saját belső életéhez, gondolatvilágához. Természetesen vannak olyan zenebarátok, akik úgy érzik, hogy a tények feltárása egyben „deheroizálást” is jelent, holott csak arról van szó, hogy a zenei világ képviselői is hús-vér emberek voltak, gyakran éppolyan gyarló megnyilvánulásokkal, mint bárki más. Részben ezért is óvakodtam attól, hogy – Liszt Ferencet kivéve – a magyar zene nagyjait is górcső alá vegyük, mert őket még inkább piedesztálra emeli a hazai közönség. Én szeretem a kihívásokat, mind az úgymond „kényes” témákat, mind pedig a helyszín megválasztását illetően. A Lóvasút hangulatos hely, van lehetőség az említett lezserebb körülmények kialakítására. Akiket a téma és a hely varázsa is vonz, azok biztosan eljönnek, hogy ebben a kellemes környezetben töltsenek el egy estét kedvenc zeneszerzőikkel.

– Gondolkodik már a folytatásról is?

– Természetesen az előadássorozat után is van elképzelésem arra vonatkozóan, hogy új témakörben foglalkozzam a zenetörténet érdekességeivel, de erről most még nem akarok beszélni, mert jelenleg a most induló évad tíz előadásának sikeres megvalósítása a legfontosabb. Az biztos, hogy ezeket az előadásokat vidékre is elviszem, Sopron és a miskolci Operafesztivál már szerepel a helyszínek között. Lesz angol nyelvű stand-up műsorom is jövő áprilisban a MOMkult-ban, amelyet augusztusban Edinburgh-ban is előadok.

(Hegyvidék, 2019. szeptember 17.)

NAGY AMERIKAI SWINGKÖNYV

A Müpában lép fel Micheller Myrtill

Micheller Myrtill (hu. wikipedia.org)

Hosszú évek után Micheller Myrtill újra a klasszikus jazz, a swingkorszak számára legkedvesebb dalaiból válogat egy csokorra valót. A Művészetek Palotájában megszólaló nagykoncertjén a Nagy Amerikai Daloskönyv sztenderdjei mellett régi Broadway-slágerek és magyar dallamok is felcsendülnek majd.

– Pályája során már volt olyan előadása, amelyben a sokat emlegetett Nagy Amerikai Daloskönyv darabjai kerültek sorra. Most látszólag visszatér hozzájuk, erre utal a koncert címe, azaz a The Great American Swingbook is. De miben különbözik ez a zenei anyag a hasonló korábbiaktól?

– A jazzben szinte minden énekesgeneráció az amerikai sztenderdeken nő fel, velem is így történt. A mostani megújulás részben azt jelenti, hogy újabb számokat vettem fel a repertoáromba a múlt század amerikai könnyűzenei kínálatának minden szegmenséből, a swingkorszak jazzsztenderdjeitől a minőségi popzene kiemelkedő slágerein át a hollywoodi filmek betétdalaiig. És a kísérő muzsikusok sem azonosak a korábbiakkal.

– Kivéve a gitáros Pintér Tibort, aki régóta nyújtja önnek a biztos hátteret a duótól a kvartett felállásig minden formációban.

– Mellette a hazai jazzszínpad egyik kiemelkedő zongoristája, a Finucci Brothers együttesből ismert Balogh Zoltán lesz a másik szólista, a ritmustandemben pedig Fonay Tibor bőgőzik, és Kaszás Péter dobol majd. Mindegyikük egyéniség a hangszerén, és bár a klasszikus értelemben vett hangszerelések szerint dolgozunk, ők mégis zseniálisan értik, hogyan kell swingesen játszani. Ami pedig a nagy amerikai sztenderdrepertoárt illeti, természetesen nem maradhatnak ki a koncertből a Cole Porter-dalok sem.

– Hogyan csatlakoznak mindehhez a hazai szerzemények?

– Eddig is mindig beiktattam a fellépéseimen egy-egy korai magyar slágert Sárosi Katitól vagy Breitner Jánostól, de van egy magyar népdalokat tartalmazó lemezem is, ugyanezzel a Müpa-beli kvartettel. Természetes volt, hogy a januári koncert esetében is ragaszkodtam hozzá, hogy hazai számok is színesítsék az eseményt, sőt, szeretném újdonságokkal is meglepni a közönséget. Ezért találtam ki, hogy egy blokk erejéig meghívom Wolf Pétert, akinek nagyon szeretem a szerzeményeit, és a lányát, régi barátnőmet, Wolf Katit. Ők lesznek a vendégeim, és Péter szerzeményeiből is eléneklünk néhányat.

– A sokféle stílusirányzat, a legkülönfélébb érdeklődésű közönséget is megtaláló művészete miatt rengeteg felkérése van, miközben havi rendszerességgel koncertezik a Budapest Jazz Clubban, Pintér Tiborral a Voice and Guitar duóban és a Premier Kultcaféban a Swinguistique együttessel. De mely előadók adják önnek az inspirációt?

– Nagy példaképem, akit szerencsére élőben is láthattam Magyarországon, Natalie Cole, a világhírű Nat King Cole lánya; nagy veszteség, hogy ilyen fiatalon elhunyt. Nála ugyanis minden együtt volt: stílusérzék, színpadi jelenlét, hang, ráadásul mind a popzenében, mind a jazzben otthon érezte magát. Aztán ott egy másik kitűnő énekesnő, Patti Austin, a fiatalabbak közül Dianne Reeves, azt pedig valószínűleg mondanom sem kell, hogy egy jazzénekesnő számára megkerülhetetlenek az egykori dívák, mindenekelőtt a nagy triumvirátus, Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan és Dinah Washington. Ők aztán tényleg mindent tudtak, amit az éneklésről, az előadásmódról, a hangszerelésekről tudni kell. Persze az a kor elmúlt, ma a világ is más, az ízlés is megváltozott, mégis vannak olyan örök értékek, például a legmagasabb színvonalra való törekvés, amelyeket már ők is képviseltek, és amelyek fennmaradásáért én is dolgozom.

– Oktat is, mi a helyzet az utánpótlással?

– Bár én a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakán végeztem, és már a diploma után magam is rögtön tanítani kezdtem, hamar rájöttem, hogy az intézményes oktatás nem az én műfajom. Inkább az egyéni bánásmódban hiszek, még ha ezt nem is mindig könnyű megoldani. Ezért és az idő hiánya miatt is csak néhány növendékkel foglalkozom, mondhatni, hobbiszinten. Van bőven tapasztalatom, mert én is végigmentem a rázós úton. A tavaly elhunyt Dékány Endre volt az egyik tanárom, aki remek szakkönyvet írt A dráma, a muzsika, a beszéd és az igazi bel canto címmel. Az ő nyomdokain tevékenykedve és gondolkodva igyekszem folytatni ezt a munkát. Mint a sportban a jó edző: az éneklésben is fontos az izomzat, a tréningezés, de a tanítvány lelkét is ápolni kell.

(Magyar Demokrata, 2019. december 18.)

**Könyvek - Gramofon - klasszikus és jazz zene