Fordította: Hamburger
Klára
(Rózsavölgyi
és Társa, 2020)
Vannak a művészet világában tetőző vagy
hanyatló periódusok - azok az évek azonban, amelyekben Robert Schumann az
általa alapított és szerkesztett Neue Zeitschrift für Musik tanulmányait, cikkeit,
kritikáit írja, a születés esztendői. Ez idő tájt - a 19. század
harmincas éveiben - alakul ki a szó modern értelmében vett opera- és
hangversenyélet, a zenei sajtó, a zenekritika és zenei publicisztika, az
intézményes zeneoktatás, sőt az első kritikai kiadások - összkiadások
- is ekkortájt születnek meg.
Schumann avatott tollforgató, de nem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy egyrészt igazi hivatása a zeneszerzés, másrészt korának hű
gyermeke, tehát nem idegen tőle az indulat, sőt a csapongás sem.
Ezért írásaiban megfigyelhető bizonyos rapszodikus jelleg, ez azonban nem
hiányosság, hanem szín, személyiségjegy, érték. Izgalmas élmény megismerni a
megháromszorozott alkotói-kritikusi szubjektum alteregóit: a harcias Florestant, a szelíd Eusebiust és
a kiegyensúlyozott Raro mestert. Az a körülmény, hogy
az ő eltérő beszéd- és gondolkodásmódjuk érzékeny többszólamúsága az
írásoknak finoman ellenpontos jelleget ad, arra is figyelmeztet, hogy Schumann
szövegeit olvasni mindig személyes tapasztalat — hogy a kritikákon keresztül
bizalmas közelségbe kerülünk a zeneszerző személyiségéhez.
A Schumann írásaiból válogató kötet régi adóssága a magyar
zenei könyvkiadásnak. A többségében rövid, mindössze néhány oldal
terjedelmű szövegek nemcsak a 19. századi zenei élet fontos dokumentumai,
amelyek többek között Liszt, Chopin vagy Mendelssohn korabeli recepciójára
vetnek fényt, hanem a modern zenekritika műfajának születését is nyomon
követhetjük belőlük.
Részlet a könyvből:
Franz
Schubert [„Nagy”] C-dúr szimfóniája