Tóth Aladár

Beethoven*
1770-1920

Joseph Willibrord Mähler (1778- 1860) német festő: Beethoven (1804/05)

Százötven év telt el Beethoven születése óta. Ez alatt a másfél század alatt kevés nevet emlegettek oly sokszor, annyi nagyot akaró affektussal, mint éppen az ő nevét. Az Erkölcs, a Forradalom, az Emberszeretet, a Szenvedés hivatkoztak rá, mint hősre, harcosra, szentre, vértanúra, filozófusok tűzték zászlójukra, költők zengtek ódákat róla, titáni homlokát és rettenetes állkapcsait szobrászok vésték márványba. A társadalma minden rétegébe behatolt az ő halhatatlansága, ha másképp nem: elkopott adoma alakjában. Az általános elragadtatás magával ragadta az esztétákat is, akik közül vajmi kevesen keresték, hogy nem lappang-e alatta valami végzetes felületesség. Pedig már magában az a körülmény is felébresztheti gyanúnkat, hogy a kép, melyet Beethovenről, mondhatnám kéz alatt kaptunk, teljesen ráillik a Lángészre, ahogyan azt a XIX. század elképzelte, s ahogyan kicsit még most is szeretjük elképzelni: süketen, ha zenész, vakon, ha Homérosz, görcsös zokogás a mellében, ragyogó látomások lelkében. - Szó sincs róla: Beethoven rászolgált a zseni ilyen romantikus akcidenciáira, jobban, mint bárki más. Rousseau Németországának volt az embere: esztéta lélek, önzőrajongó, szubjektív az öntudatosságig. Életepizódok: mint a Fidelio főpróbája alatti összeroppanás, vagy a IX. szimfónia bemutató előadását követő rosszullét, írások: mint azok a furcsán megalázkodó levelek, melyeket hálátlan unokaöccséhez intézett, legalább oly jellemzőek az egész korra, mint magára Beethovenre. Közmondásos emberszeretetét is csak úgy értékelhetjük helyesen, hogyha figyelembe vesszük, mily illuzórikus volt felfogása az Emberről és hogy ez a felfogás nagyrészt a kor ajándéka volt. Nincs ez másképpen sokat idézett forradalmiságával sem: elégedetlen, forrongó lelkében a francia eszmék a nagy «igazoló» szerepét játszották. Kétségkívül Beethoven lelke mélyén tényleg érzékeny, rajongó, emberszerető, forradalmi temperamentum volt, de ami ezeket a monumentumokat olyan romantikusan aláhúzza, az mégis csak a koreszmék öntudatosító hatása. Így van azután, hogy Beethoven lelkiségének esztéták által kihangsúlyozott jellemvonásai csak a korszellem tükröződései voltak egy kiválóan heves és fogékony vérmérsékletben. Hogy Beethoven műalkotásait nem elég ezeknek a «beethoveni eszmék»-nek szempontjából vizsgálnunk, azt ezek után mondani sem kell. Bennünket legfeljebb azok a belső konfliktusok érdekelhetnek, melyeket a kor öntudatosító hatása idézett elő művészetében. Beethovenhez, a belső emberhez még nagyon is járatlan az út.

Éppen ellenkező természetű felületesség takarta el Bachot, akiben sokáig nem láttak egyebet a kontrapunkt legnagyobb mesterénél. Persze a Thomasschule zsörtölődő kántorának kispolgári életében legfeljebb egy Balzac képzelete tudná azokat a gigantikus árnyakat felidézni, melyek felülmúlhatatlan alkotásaiban kísértenek. Igaz, hogy Bach maga valószínűleg szintén csak művészete mesterségi részével törődött. Mint Dürer, ő is nagy esztéta-teoretikus volt, esztéta, műveivel, de nem önmagával szemben. Csak szigorú formákkal, teljesen beleáldozva magát mesterségébe bírhatta el fantáziájának sorvasztó súlyát, azt az öldöklő megszállottságot, melynek párját csak az ó-testamentumban, Ézsaiás vagy Ezekiel könyvében találjuk. A zsidó istengondolat, a román faj szellemével történt terméketlen kereszteződés után (mely az antik hatás segítsége nélkül nem tudott volna igazi, telivér értékeket kiváltani) a germán fajban kedvezőbb talajra talált. Rokonvonások: törhetetlen idealizmus, elszánt harciasság hozták közelebb az egymástól annyira távol eső két nép szellemét. Dürerek és Grünewaldok után a biblia szelleme leggyőzelmesebb megújhodását a protestantizmus legnagyobb művészében, Bach Sebestyénben ünnepelte.

A német szellem legnagyobb megnyilatkozásának korszakát csakhamar újabb francia befolyás váltotta fel. Rousseau, a hellenizmus mintha örökre elhalványította volna a németség víziós, feneketlen fantáziáját, hogy helyébe ültesse az eddig (még Dürernél is) csak a második sorban meghúzódó német kedélyességet: a legmértéktelenebb érzékenységig és rajongásig felfokozva. Az emberek öntudatára ébredtek, hogy élvezik a szépet, és hogy ez az élvezés szép, sőt dicső dolog. Így történt azután, hogy Rousseau feltáruló világában a németek megrészegedtek saját szépségüktől és azóta sem voltak képesek elfelejteni önmagukat. - Ezen új korszak elején tűnt fel a zeneirodalomban Mozart alakja. Mozart műveit általában, mint a harmonikus befejezettség mintaképeit emlegetik. Tudtommal egyedül Auguszt Halm merte mind ez ideig kimondani, hogy kevés komponista nyújtja a befejezetlenség oly szomorú képét, mint Mozart. Magam részéről nem merném Mozart műveinek kiegyensúlyozottságát megtámadni, de ha befejezetlenség alatt a maradéknélküli kiteljesülés hiányát értjük, úgy ez a szó nagyon ráillik a divino maestróra. Tény, Mozart nem volt saját értékével tisztában, nem is sejtette azokat a lehetőségeket, melyek benne szunnyadtak. De ez nem az ő bűne volt. Az élete: könnyelmű, léha udvari körök levegőjét hangversenykörutak tarka, de annál felületesebb impressziói váltják fel, és a világ legfogékonyabb lelke minden triviális, ízléstelen érintésre önti, egyre önti kristályosan csobogó szíve vérét. Majd jönnek a szürke salzburgi évek, a keserű, örökös csalódásokkal. Régi fiatalkori csapongások szomorú, hogy széppé vált emléke, újabb hangverseny-körutazás olcsó reménye úsztatják felületen fantáziáját, felejtetik vele helyzete sivár nyomorúságát. És nem volt egy nagyobb gondolat, egy általános törekvés, melybe a legnagyobb tehetség beletemetkezhetett volna, hogy megmérje benne saját mélységét. Pedig tudta-e valaha valaki oly önzetlenül átadni magát művészete tárgyának, mint Mozart? De jaj, milyen tárgyaknak! Schikaneder hajmeresztő szabad kőmíves szimbolizmusának... Bachnak ott volt a Biblia, ez Mozart korában már csak többé-kevésbé felületesen értékelt esztétikai értéket jelentett. Rousseau? Kant etikája? Míg a Szentírásba a legutolsó paraszt is elmélyedhetett, addig Kant akkoriban még literátorok számára is nehezen volt megközelíthető! Mozart kora már az irodalmi kiválasztottak kora volt, de Mozart, aki a múlt öntudatlan alázatát és a jövő lelkes rajongását oly szerencsésen egyesítette magában... sajnos, nem volt irodalmi ember. - Mikor azután bekopogtattak hozzá a sötét, kegyetlen órák, mikor bizalmas tekintete mindenről visszapattanva végre önmagába fordult... már késő volt. Ígéretek maradtak csak hátra, mint a c-moll fantázia, szonáta és zongorakoncert, operáinak megragadó részei, de mindenekelőtt a Requiem. Ezért még a Don Juan tüneményes mámora után is elém rajzolódik a halvány, magára eszmélésre feszült idegű homlok, az elkésett akarásban vonagló száj, az a sápadt fantom, melyet Rodin mintázott: a haldokló Mozart.

II.

Joseph Willibrord Mähler (1778-1860) német festő: Beethoven (1804/05) (részlet)

Mozartot alig egy lépés választotta el, hogy Bach mellé kerüljön a legnagyobb magaslatra. Ez azonban mindeddig csak a nagy jubilánsnak, Beethovennek adatott meg. Az ő korában a nagy titok, mely az emberiség számára Jean Jaques Rousseau lelkében oldódott meg, már közkinccsé vált. Az öntudat ragyogó világossága ömlött szét a szívekbe és már nemcsak csodálták az élet szépségeit, hanem ki merték mondani, hogy ez minden értünk van, értem, az Emberért! «Ich bin ein Mann, wer ist es mehr»!? Szóljunk-e róla, hogy a XIX. század bátor, büszke öntudata mennyi tépelődésnek, belső meghasonlottságnak lett az okozója. Bennünket egyelőre csak annyi érdekel, hogy a kor heroizmusa Beethoven rajongó, befolyásolható, pogány és bizonyára hiú lelkében megérlelt minden törekvést a nagyság felé. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna, hogy Beethoven Mozarthoz hasonlóan elhanyagolja saját belső életének kifejlesztését, elmélyítését. Ellenkezőleg, Beethovenből esztéta lett, nemcsak műveivel, hanem saját életével szemben is. Neki az élet fontosabb volt a zenénél, fontosabb minden egyébnél a világon. És mégis, nincs művész, akinek a művészet többet jelentett volna, mint Beethovennek. Az ő életében sokkal több volt a magáraszedettség, az öntudatlan póz, a könyvélmények életbevetítése, semhogy valaha teljes megnyugvást találhatott volna. Titáni életereje, temperamentuma vak, idegen utakon tévelygett a valóságban. Megoldást, kifejeződést csak művészete tartott fenn számára. Csavart, félszeg valója, már születésétől fogva megnehezített minden természetes belekapcsolódást az életbe, a jó gyerekszoba teljes hiánya még inkább elferdítette lelkének kifelé-útjait. S mivel természetes, vitális indulatait nem bírta elfogadható alakban kifejezésre juttatni, lassanként magányossá sértődött, kifelé pedig szomorú pózba menekült: embertársait lenéző, büszke gőgös zseni, republikánus, új világokkal hajigálódzó forradalmár lett belőle, hogy végül kikopva mindenből, az öreg, süket Beethoven legalacsonyabb hízelgésekre is reagáló szerepébe rongyolódjon bele. Pedig nagy, szép élet, szabad, egyenes út, testvéri barátság, óh mennyire áhítozott minderre az ő lelke! Ott szunnyadótt ez a korlátlan vágy már a «szerény és nyíltszívű» fiúban is, akiről Junker egy mergentheimi levélben emlékezik meg. A jó Junker nem is sejtette, hogy ezen szerénység és nyíltszívűség alatt a bonni körülrajongottságtól kielégített dicsvágy, büszkeség lappangott. Az alig felserdült Beethoven a tapsoló közönséget és «Kenner»-eket akkor még csak jó oldalukról ismerte, sőt tisztelte, és elismerésüket «legszebben» szerénységgel lehetett viszonozni. Bezzeg bécsi tapasztalatai, holmi Daniel Steibelt-féle sarlatánok ünneplése epére változtatták kedvességét és az egykor szerény fiú ugyancsak fennhordja az orrát, mint aki megtanulta lenézni a közönséget, mint általában az egész «Menschengeschmeiss»-t.

«Erst verachtet, num ein Verächter
Zehrt er heimlich an seinem eigenen Wert
In ungenügender Selbstsucht.»

Mi Tolsztojon és Dosztojevszkin felnevelődöttek rá tudtunk mutatni az életszerető Beethoven állandó ütköződéseinek, súrlódásainak okára. Sajnos, a XIX. század eleje épp azokkal a különcködésekkel, egyénieskedésekkel, szóval ugyan avval a zsenistílussal volt tele, melyek elvonták Beethoven figyelmét sajátos egyéni életének, az őszinteség útjának kereséséről. Mikor meglátogatták az ijesztő, üresen kongó órák, alig harapott szívébe a megalázkodás, a bánat, a gyengeség utáni vágy, máris odafullánkoskodott melléje a korszellem mérge: irodalmi, történelmi asszociációk nagy megalázkodókról, önvádaskodókról, és nyílt utat mutattak rettenetes temperamentumának. Sírt és leborult, mert szerette volna magát megmutatni, s ez csak ilyen szánalmas pózokban volt lehetséges.

Nagy extatikus felindulásokat leszámítva igazán boldog órákat Beethovennek csak az élet passzív élvezetei szereztek, gyönyörök, melyeknek önfeledten, minden aktív emóció nélkül engedjük át magunkat, azok a szerelmes szemlélődések, mikor vágyainkat szemünk, fülünk, szimatoló orrunk, simogató kezünk elaltatja, mikor képzeletünk számára semmi sem idegen és minden elérhető. Az ilyen pillanatoknak legkimeríthetetlenebb forrása a szabad természet, azután a költészetnek az az egész külön országa, mely elsősorban Goethe nevét uralja. Hogy mit jelentett ez a kettő Beethovennek, azt már ismételten, részletesen megírták. Aki csak egyszer is hallotta a fisz-dur szonáta I. tételét, annak nem kell magyaráznom, hogy mit értettem Beethoven szerelmes, önfeledt boldogságának pillanatai alatt.

III.

Fantázia

Joseph Willibrord Mähler (1778-1860) német festő Beethoven (1804/05) portréjának felhasználásával

Bármennyire is az életre helyezte Beethoven törekvéseinek súlypontját, az lassanként, magától átterelődött művészetére. Zabolátlan temperamentuma annyi kellemetlenség és baj okozója, a zenében extatikus csodákat művelt. Rossz indulatai (és ilyenekben jelleme, akárcsak Rousseaué, legkevésbé sem szűkölködött) amint művészetében nyelvet kaptak, maguktól elsimultak, mint általában életének minden ellentéte, mert a dolgok, ha legsajátabb valójukban nyilatkoznak meg, sohasem állnak egymás útjában. Eszmék (melyeknek az esztéták Beethoven életében oly nagy fontosságot tulajdonítanak, amelyek azonban ő benne, mint már említettük, mindig idegen és betolakodott elemek maradtak) művészete magasabb fokán teljesen in adaptálódtak. Beethoven nem tiszta faji származása magyarázhatja egyedül azt a hallatlan, internacionálisan gazdag érzésvilágot, melyet művei felölelnek. Egymás mellett állnak itt a német idealizmus ellentétet nem ismerő ragyogó optimizmusa (Schiller) és az angol tragikusság (Shakespeare), sőt kaján pesszimizmus (Swift), a régi germánok fenekedő, konzervatív harciassága és francia forradalmi tűz. Nincs művészet, mely annyit bírt volna el, mint Beethovené, mely természetesen nagyvonalú, szélesen hömpölygő fejlődés eredménye.

Egyoldalú és téves azon esztétikusok eljárása, akik Beethoven művészi fejlődését azon törekvéssel azonosítják, mellyel ő művészetét mindnagyobb eszmei tartalom elviselésére akarta alkalmassá tenni. Igaz, hogy Beethovennél találunk ilyen irányú törekvést. Ez azonban nem esik össze művei esztétikai értékének fokozódásával. Különben ilyen értelemben Beethoven első szonátái «komolyabbak», mint Mozart legszebb hasonló műfajú kompozíciói, és ez utóbbiak mégis mennyivel felettük állnak művészi érték tekintetében! – Beethoven irodalmi ember volt, s mint ilyen, szerette és kereste az asszociációkat, már most, hogy ezek mily mértékben termékenyítették meg művészetét: ez lehet érdekes probléma, de semmi esetre sem az egyetlen vezérfonál fejlődésének vizsgálatánál.

Beethoven fejlődésének iránya a tiszta zenei (tehát nem eszmei!) absztrakció felé vezet. Míg Bach, Mozart határozott, szilárdan–reális kifejezési lehetőségekből komponálták össze műveiket, addig Beethoven alkotásai először elvont belső elgondolásban születtek meg, amelyet csak azután igyekezett reális kifejezési lehetőségekkel megközelíteni. Vizsgálódásunk kiindulópontjánál mindjárt érdekes körülmény vonja magára figyelmünket. Beethoven életművének majdnem felét azok a soha le nem írt szabad fantáziák alkotják, melyeket a legkülönfélébb témákra zongoránál improvizált. Sőt Beethoven nem szerette kész kompozícióit játszani és Czerny írja, hogy játéka is rögtönzés közben volt legmagávalragadóbb. Ilyen improvizált fantázia és a megkomponált szonáta között lényeges különbség csak egy lehetett: az utóbbi pregnáns, körülhatárolt zártságával szemben az improvizáció esetlegesebb, tehát elmosódott, vázlatszerű, inkább körülíró, mint rátaláló karaktere nem kötötte úgy meg a képzeletet, vagy ha jobban tetszik, bizonyos illúzióban ringatta a lelki füleket. Ezt az illúziót kergette Beethoven, mialatt valamely többé–kevésbé szellemes dáma által megadott téma felett szőtte ábrándjait. Érezte, hogy amit ki akar fejezni, az rendkívül mélyen fekszik éterien finom zenei szférákban. Fantáziálás közben épp a kontúrok vázlatszerűsége miatt nem volt kitéve annak, hogy azt a finom belső hangzást a pontos körülhatárolás éles vonalával megsérti. – De Beethoven nem elégedhetett meg ilyen félmunkával, a nagy feladat, mely rája várt, mégis csak a belső, absztrakt hangzás pontos kivetítése, megvalósítása volt. Ez adja technikai szempontból művészete specifika differenciáját. Mozartról mondja Busoni, hogy a problémával együtt mindjárt a megoldást is elénk adja. Beethoven problémája evvel szemben már eleve kizárja a teljes megoldást. Ebből a szempontból legérettebb művei is csak kísérletek, s a legtöbb, amit elért, hogy zenei gondolatait szeizmografikus technikájával a legtökéletesebb perspektívába helyezte el. Bármily különösen is hangzik: Beethovent süketsége elősegítette fejlődésében. A hangszerek durvaságának fékező hatása ezáltal megszűnt számára. Utolsó zongoraszerzeményei már messze túlhaladják a zongora teljesítőképességét (előadásuk ezért a legnehezebb feladat) és a hallgatótól erősen aktív bele–, illetve eléje–érzést kívánnak. (Ilyen pl. az Op. 110 és 111 utolsó tétele, noha más hangszerre, mint zongorára, el sem képzelhető, mégis előadás közben alig lehet megőrizni elvont szépségeit.) Élete végén Beethoven a legaprólékosabb részletmunkával követte a mű belső elgondolásának minden rebbenését. Első pillanatra el sem hisszük, hogy az ifjú titán szabad fantáziái és az öregedő mester részletmunkái ugyanazon probléma körül forognak. Érdekes megfigyelni: mennél elvontabb lett Beethoven alkotásmódja, annál gyakrabban keres reális támaszt ritmikus, polifonikus és melódiabeli kötöttségekben, par excellence az indulóban, fugában és variációban. Élete alkonyán ezek az uralkodó formák. – Beethoven fejlődése természetesen nem ment nyílegyenes irányban végbe. Sokféle mellékágai is voltak, sőt néha zsákutcába is jutott (pl. oratóriuma). Technikájának férfikorában mintha egy lépést tett volna a romantika felé (VI. szimfónia, Appassionata-szonáta, Waldstein-szonáta stb.). A hangzáslehetőségek legmagasabb rendű felhasználása csak életének utolsó évtizedében kezdődött. Mint jellemző momentumot említjük meg, hogy Wagner «kijavította» a IX. szimfónia hangszerelésének «hibáit», melyeket Beethoven süketsége miatt nem vehetett észre. Csak természetesnek bélyegezhetjük, hogy Wagner külső effektusokra épülő romantikája nem értette meg a süket Beethoven mélységes hangérzéseit, melyet a hangszerek legjobb esetben is csak szimbolizálni képesek. Mert végeredményben mi a leghatalmasabb bariton ahhoz a világot felrázó és átölelő orgánumhoz viszonyítva, mely Beethoven kifelé süket fülében felzengte «Ó Freunde, nicht diese Töne...»

Beethoven fejlődésének tetőpontját azonban akkor érte el, mikor a legengedelmesebb, hangzástartalma minden pillanatában a kezelők hatalmában álló hangszercsoporthoz fordult: a vonósnégyeshez. Egy élet árán vergődött fel a legnagyobb magaslatra, melyen ember valaha állt. Mint elzüllött apa emberré lett fiára örömkönnyek között nézett az ő javíthatatlan, süket élete ezekre az utolsó alkotásaira. A sok bánat, melyet keserűen magába fojtott, vagy hóbortos megalázkodásban méltatlanoknak sírt el, a sok jóság, mely keveseknek kellett, s melyet félszeg karaktere oly gyakran visszájára fordított, a reszkető harag és az öröm, oh ez a számára tantaluszi hordóba öntött égi ital, most mind, mind ott zengenek a négy vonós hangszer húrjain, azon a tizenhat húron, mely végre büszke magányba makacsodott életét örökre összefűzte embertestvérei életével. Nem csodáljuk, hogy Beethoven élete végén úgy érezte, mintha csak az imént kezdett volna el komponálni, úgy érezte magát, mint a felgyógyult beteg és megírta az a–moll quartettban szent hálaénekét. Beláthatatlan út volt előtte, minden eddiginél nagyobb tervek kavarogtak agyában, midőn örökre lehunyta szemét. Békésen távozott a világból. A «Menschengeschmeiss» egykor büszke megvetője, most nem fordult el attól a pohár óbortól, melyet halálos ágyán nyújtott feléje az emberiség. Elfogadta, bizalmasan, csak annyit tett hozzá: «Schade, schade, zu spät».

És nekünk most újult erővel nyilallnak szívünkbe ezek az utolsó szavak, mert eszünkbe jut Ő, és még annyian mások, akiknek megtört szeme szelíd szemrehányással mered az új boldogságot harangozók felé: Schade, schade, zu spät...

*Nyugat 1920. 23-24. szám

Függelék:

FISCHER ANNIE FELVÉTELEIBŐL

Fischer Annie és férje, Tóth Aladár (info.bmc.hu)

Annie Fischer plays Beethoven: Sonate in c (Pathétique) full! (17:59)

ANNIE FISCHER - Beethoven Piano Concerto # 1 in C major / Hungarian Radio Symphony Orchestra (37:41)

ANNIE FISCHER plays BEETHOVEN ~ Piano Concerto # 3 in C minor - NHK Symphony 1989 (38:05)