UNGÁR ISTVÁN

Rabkórus

Nemrég volt egy rémálmom.

Tizedikes gimnáziumi osztályban tartottam ének-zene órát. Mondtam a diákjaimnak: – Ma Ludwig van Beethovennel kezdünk foglalkozni. – Könyörgöm! – kiáltott fel némi kamaszos komiszsággal az egyik nebuló. – Ki volt az a Ludwig van Beethoven?

Csurgott rólam a verejték, amikor riadtan felébredtem. Mit kellett volna válaszolnom? Visszagondoltam nyugdíjasként középiskolai tanármúltamra. Jól emlékszem arra, hogy amikor olyan zeneóriáshoz értünk, mint Beethoven, mindannyiszor mennyire elbizonytalanodtam a hozzá méltó felvezetés felelősségének rám háruló súlyától. Azzal tisztában voltam, hogy ünnepet kell varázsolnom a tanterembe, mégpedig a legmeghatározóbb, vagyis az első pillanatban.

Ez a tanítás művészete.

Semmi sem elvetendőbb ilyenkor, mint a – szerencsére csak elrettentő álmomban, tanóra kezdetén történt, úgymond bejelentés: – Ma Ludwig van Beethovennel kezdünk foglalkozni. Ott és akkor megérdemeltem a kérdést, amitől gyorsan megamhoz is tértem, és utólag szégyenkeztem miatta.

Az ilyen óraindítás csírájában öli meg annak a szellemiségnek utat engedő emelkedett hangulatát, amelybe tanítványainkat éppen be szeretnénk vezetni. Beethoven kapcsán azonnal rá kell hangolni a gyerekeket a saját könyörtelen béklyóival hősiesen és lázasan küzdő, a győzelemhez vezető útról eltántoríthatatlan, meghátrálást nem ismerő zenei géniusz emberi nagyságának csodálatára. Olyan oltóanyagot kell beléjük fecskendezni, ami a leggyorsabban fejti ki a hatását, ámulatra késztető szérumot. Én gyakran szó nélkül feltettem a lemezjátszóra Beethovent előkészítő óráimon a Fidelio rabkórusát az opera első felvonásának fináléjából.

Az a sejtelmes, misztikus csendből megszülető szabadságért áhítozó himnusz, az a rendíthetetlen hit, amely a megkínzott, bilincsbe vert, ártatlan fogvatartottak énekében kitárulkozik, a lázongó beethoveni lélek legmélyebb sötét bugyrait és legmagasabbra törő fényes csúcsainak pompáját rejti magában. Bepillantást enged a reménytelenség és a remény között vívott örökös csata kegyetlen buktatóiba és határtalan szépségébe. Hipnotikus erejű ez a zene, engem több mint hat évtizede nem is enged ebből kigyógyulni. Negyven éven át igyekeztem ezzel – és ezzel azonos értékű más muzsikával – megfertőzni az ifjúságot. Végül is ennek sikere ad értelmet a zenetanári munkának. Az így megszerzett élmény egy teljes életre szól. A rabkórus is az.

Beethoven's Fidelio : Prisoners' Chorus (6:42)

Ludwig van Beethoven: Fidelio-Rabkórus

A Bergeni Operaház, valamint a Litván Nemzeti Operaház és Balettszínház.

előadásának felvétele (2013)

*

A zenekar mélyéről visszafojtott, hosszantartó pianissimo B orgonapont fölé pár ütemmel később leheletfinomságú, egyszerű hangzatok emelkednek. B-dúrban vagyunk. Hetedik fokú szűk hármasok, majd a tonikát követően második fokú váltódomináns terckvart juttat az F orgonapontra épülő dominánshoz. Szeptim akkordok ölelik aztán körül mielőtt hazaérkeznénk a B-dúr alaphangnembe. Lélegzetelállító ütemek alatt merészkednek a várbörtön udvarára a felnyíló zárkaajtók mögül az agyon gyötört foglyok, akik hosszú ideje sínylődnek szűk, koszos celláikban. Kitántorognak, hogy rövidke időre érezzék a friss levegő simogatását, és részesülhessenek a napsütés melengető áldásában. Gyöngédségre, szeretetre, gondoskodásra, jó szóra vágyakozó emberekkel telik meg a színpad. Ez a megrendítő kórustabló háttérbe szorítja az opera addigi cselekményét. A fénytől vakoskodva ők kuporognak elő a zenekar korábbi mozdulatlanságát feloldó, enyhülést hozó vonóskari tizenhatod mozgástól kísérve. „O, welche Lust” (Ó, micsoda élvezet!) éneklik egymásba kapaszkodva a négyszólamú férfikar elején. Beethoven különösen érzékeny a szabadságuktól megfosztottak iránt, hiszen egész zeneköltészetét meghatározza a féktelen belső erő, amellyel saját tragikus rá nehezedett tömlöcét kellett feltörnie. Elszántsága elvezet a rémísztó rabság poklából a valódi szabadság mámoráig. Ám addig még elnyeli ezeket a nyomorultakat a fegyház mélye. A tenor és baritonszólóval kiegészített kórustabló a basszus II., a basszus I., tenor II., tenor I. egymásra épülő belépéseivel indul. (B, C, Esz, F,) Immár dallammá rendeződve zengnek hálát az ajándékba kapott párpercnyi szabadság-reményért. Szólampárok felváltva éneklik: „nur hier”, azután mindnyájan egyszerre „Nur hier ist Leben”. (Csak itt van élet.)

A két basszusszólam mély, a zenekari aláfestés által borzongató unisonója: „Der Kerker eine Gruft” (A börtön egy sírgödör) folytatódik a felső szólamok átvett egyetlen B hangjával vérfagyasztó taktusokban. A rettenet és az ábrándozás fog kezet ebben a döbbenetes kórusdarabban. A Nagy Francia Forradalom idején felnőtt Beethoven vallomászenéje a szabadságról.

Ez a kórustabló, amely keresi a vigaszt a nehezen begyógyuló sebekre, egyszerre kelt szívfacsaró együttérzést és a szánakozás helyett őszinte tiszteletet. Váratlanul a tercrokon G-dúr hangnem világossága tündöklik fel a hangszereken. A tenorszóló (első fogoly) fohászkodik a Megváltóhoz sorsuk jobbra fordulásáért. Szólóima új zenei köntösben a mindenkori zsarnokság által igaztalanul bebörtönzött áldozatokért. Az Úrba vetett bizalom időtlen költészete ez a könyörgés. A Fidelio rabkórusának helyszíne és időpontja érdektelen, az elnyomottak reménye eljövendő szabadulásukban örök.

A lírai tenorszóló utolsó két taktusába bekapcsolódik a teljes kórus. Szünetekkel megszakított nyolcad-párokban rebegik: „Himmel, Rettung” (Egek, megmenekülés), majd kiszélesedő motívummal folytatják: „Welche Glück!” (Micsoda boldogság!) Ezután kifakad belőlük a várva várt szabadság tüneményes reménye: „O Freiheit, o Freiheit kehrst du zurück?” (Ó, szabadság, ó, szabadság, visszatérsz te még?) Ez a magasztos és szenvedélyes ábránd áttöri a valós jelen korlátait, és az égieket szólítja meg, a felső hatalmaktól remélve bilincseik feltörését. A kórusmű csúcspontjához érünk. Az első tenorszólam céltudatosan kúszik fel kromatikus lépcsőkön D, Esz, E, F hangokra, és vele együtt nyílik – fokozatosan mind bátrabban – szélesre, magához emelve a végtelent, az egész férfikórus G-dúr sub-dominánsán, majd Asz-dúron át bővített kvint-szext segít visszatérni B-dúr dominánsra: F-dúrba, amely ezen a ponton lezár egy nagyszabású egységet. Az iménti néhány ütem a kiszolgáltatott, védtelen áldozatoknak lélekemelő ódája. A zsarnokság, az önkény taszította őket nyomorúságba. A lázadáshoz erőtlenek, ám álmuknak semmi sem szabhat határt: eljön egykor a szabadság pillanata. Nem egyszer éreztem késztetést arra, hogy felálljak ekkor, annyira ünnepélyes zene, hogy úgy véltem, méltatlan ülve maradni. Új szakasz veszi kezdetét azzal, hogy a másik fogoly (bariton) óvatosságra int, figyelmeztet arra, hogy veszély leselkedik rájuk mindenhonnan. A szabadság látomásának lázában elfeledkezhetnek arról, hogy bármikor bajba kerülhetnek. Visszazuhanunk a kíméletlen valóságba.

A megtört, megviselt, megfélemlített rabtársakat csitítja a baritonszóló h-moll színezetű motívumára titokzatos szűkített hangzatok épülnek egymásra: „Sprecht leise, haltet euch zurück!” (Beszélj, halkan, húzódj vissza!) A két basszusszólam szinte kísérteties D-hangjának továbbviteleként énekel együtt majd suttog felváltva a férfikar: „Wir sind belauscht mit Ohr und Blick” (Leselkedés csapdájában vagyunk). A szorongást a zenekar esztam ritmusú halk lefelé tartó skálamenetei fogják közre. Tudják ők, hogy a nyitott cellaajtók hamarosan ismét bezárulnak mögöttük, és csak odafentről látható, hogy valaha is feltárulnak-e még. „Leise, leise” – ismételgetik elhaló hangon a fenyegetettség pokoli árnyékában.

Visszatér a kórusmű kezdete, ismét kiterebélyesedik a négyszólamú férfikar, de hamar úrrá lesz rajtuk a mindennapi rettegés. A zenekarban halljuk még egyszer a lefelé lépkedő unisono esztam ritmusú skálamenetét, majd a B-dúr alaphangnem nyolcad-párosai engedik a foglyokat parányi sétájukra. Miután eltávoztak s kikerültek a látókörünkből a Fidelio első felvonásának fináléja igencsak eseménydússá válik. Az első finálé valamennyi szereplőt megjeleníti ebből a felvonásból a rabkórus után. Az ő drámáik kerülnek előtérbe. A finálé végéhez közeledve B-dúr hangnemben tűnnek fel ismét a bilincsbe vert rabok; fájdalmas melódiával búcsúznak a kinti világtól. Áradó szépségű éneküket szinte háttérbe szorítják a szereplők, akik saját sorsukkal vannak elfoglalva. A fogvatartottak szinte észrevétlenül bújnak vissza borzasztó odújukba. B-D tremoló orgonapont felett kattannak a zárak, miközben az opera legjelentéktelenebb figurája nem kevésbé jelentéktelen baján morgolódik. Zseniális dramaturgia: előtérben egy kisember, az adott percekben figyelemre sem méltó gondjaival, miközben mögötte éppen ez alatt kerülnek újból kilátástalan eljövendő elé – százak (?) – ezrek (?), mindegy. Talán észre sem veszi, mi történik körülötte, nem ezzel törődik. Semmit sem ért. Szinte elviselhetetlen üres csönd nehezül a börtönudvarra, ahová jajszó, nyögés nem hallatszik ki. A mélyvonósok baljós lefelé vonulása egy iszonyatos küldetés előhírnöke, mely a következő felvonás történése. Most azonban némaság van, és ebben a végletekig feszült csendben legördül a függöny. – Egyhamar nem fogunk felpattanni.

*

Volt egy gyönyörű álmom.

Tizedikes osztályban tartottam ének-zene órát.

Előző este velük jártam az Operaházban. A Fidelio-t játszották. Amint a zeneterem felé tartottak, hallom, hogy többen is dúdolják a második finálé – Beethovenből a IX. szimfóniához képest tíz évvel korábban kikívánkozó C-dúr örömódáját. „Wer ein holdes Weib arrungen, stimm in unsern Jubel ein…” (Ki egy tisztalelkű nőben élte hű párjára lelt, zengjen öröméneket! [Lányi Viktor fordítása])

Beethoven - Fidelio: O Gott! Welch ein Augenblick! - Bernstein (1978) (6:55)

Florestan: René Kollo Leonore: Gundula Janowitz Rocco: Manfred Jungwirth Marzelline: Lucia Popp Don Fernando: Hans Helm Don Pizarro: Hans Sotin Jaquino: Adolf Dallapozza Vezényel:Leonard Bernstein

Rendezte: Otto Schenk

Bécsi Staatstoper ének- és zenekara

Úgy éreztem, mintha a hősnő és a haláltól megmentett férje, valamint a szabadságukat visszanyert rabok és szeretteik, hozzátartozóik boldogságában én is osztozhatnék. Belül én is velük ujjongtam, és háladalt énekeltem. Eleredtek a könnyeim. Soha többé nem akartam fölébredni!